HETEDIK NOVELLA

Bergamino, Primassóról és Clugny apátjáról mondott novellájával, ügyesen
megcsipkedi Cane della Scala urat hirtelen rájött fösvénysége miatt

Emilia mulatságos elbeszélése a Királynőt és mind a többieket kacagásra fakasztotta, és dicsérgették a keresztes ember jó ötletét. Minekutána azonban a kacagás elült, és vala­mennyien elcsendesedtek, Filostrato, kire a beszéd sora került, ekképpen fogott szóba:

- Érdemes hölgyeim, pompás dolog beletalálni a mozdulatlan céltáblába, de az aztán szinte csodálatos, hogy az íjász beletalál valamibe, ami váratlanul és hirtelen felbukkan. A papok bűnös és gyalázatos élete sok tekintetben szinte szakasztott megtestesülése a gonoszságnak, s fölöttébb megkönnyíti a dolgát annak, kinek kedve van beszélni róla, gúnyolni és feddeni mindenkit, ki erre az életmódra vágyakozik. És ezért, bár ama derék ember igen helyesen cselekedett, midőn megcsúfolta az inkvizítort a barátok képmutató jótékonykodása miatt, kik azt adják a szegényeknek, mit inkább illenék a disznóknak adniok, vagy szemétre vetniök, mégis véleményem szerint inkább megérdemli a dicséretet az, kiről beszélni óhajtok, az előbb elhangzott novellához fűzvén szavaimat: ki is bizonyos Cane della Scala urat, e bőkezű férfiút, kit hirtelen és szokatlanul elfogott a fösvénység, szellemes novellával csipkedte meg, másoknak képében mutatván be azt, mit rája értett; a novella pedig hangzik ekképpen:

Miként dicső híre-neve világszerte nagy szóval hirdeti, Cane della Scala uram, kinek minden dolgában igen kedvezett a szerencse, egyike volt a legjelesebb és legdicsőbb uraknak, kiket csak második Frigyes császár kora óta máig ismertek nálunk Itáliában. Ez, minekutána egyszer elhatározta, hogy nevezetes és pompázatos ünnepséget rendez Veronában, melyre számtalan ember összesereglett volna mindenfelől, főképpen pedig az udvari mulattatók mindennémű fajtája, hirtelen (Isten tudja, mi okból) mást gondolt, és azokat, kik már odajöttek, részben megajándékozta, részben pedig elbocsájtotta. Csak egyetlen ember maradt ott, bizonyos Bergamino nevezetű - aki ékesszavú és visszavágni kész szónok volt, el sem hitte volna róla, aki nem hallotta - mivel sem ajándékot nem kapott, sem el nem bocsájtották; ott maradt tehát abban a reményben, hogy ez a jövendőben valamiképpen hasznára válik. Cane uram azonban fejébe vette, hogy bármivel ajándékozná is meg, azt haszontalanabbul vesztegetné el, mintha tűzbe vetette volna; de nem mondott és nem is üzent semmit e véleménye felől. Mikor Bergamino kevés napok múltán látta, hogy sem nem hívják, sem nem kérik valamely mesterségébe vágó dologra, ezenfelül pedig a maga és lovai és szolgái költségei a fogadóban immár igen megszaporodtak, búsulásnak eresztette fejét; de azért csak várakozott, mivel nem javallotta az elutazást. És minthogy három pompás és díszes öltözetet hozott magával, melyeket más uraktól kapott ajándékba, hogy méltóképpen jelenhessen meg az ünnepségen: mikor a fogadós a fizetséget követelte, előszörre odaadta neki az egyiket, annak utána pedig, hogy még jó sok ideig ottan mulatott, oda kellett adnia a másodikat is, hahogy békességben akart maradni továbbat is gazdájával; és már a harmadikat kezdte megenni, elszántan arra, hogy mindaddig ott marad, míg abban tart, és csak azután ered útnak. Nos, miközben a harmadik öltözetet fogyasztotta, történt, hogy egy napon búbánatos ábrázattal megállott Cane uram színe előtt, ki éppen ebédelt. Mire Cane uram meglátta, inkább azért, hogy csipkelődjék vele, mintsem hogy annak valami jóízű mondásával mulassa magát; így szólt hozzá:

- Bergamino, mi bajod? Olyan búbánatos ábrázattal állsz itten! Inkább mesélj valamit.

Akkor Bergamino, mintha már rég ideje kieszelte volna a mondókáját, egy pillanatig sem gondolkodott, hanem a maga ügyének támogatására azon nyomban belefogott a következő elbeszélésbe.

- Uram, bizonyára tudod, hogy Primasso igen nagy mestere volt a deáki tudománynak, azonfelül pedig mindenkinél különb és ügyesebb verselő is, s eme dolgok oly nagy tisztességet és hírnevet szereztek neki, hogy ha személy szerint nem is mindenütt ismerték, neve és híre szerint szinte senki sem volt, ki ne tudta volna, kicsoda Primasso. Nos megtörtént, hogy midőn egy ízben Párizsban nagy ínségben volt, ami igen sűrűn megesett vele, mivelhogy tehetségét a vagyonos emberek nemigen becsülték meg, hírét vette, hogy Clugny apátura a jövedelme révén mindenek hite szerint a leggazdagabb főpap a pápa után Istennek egyházában; és csodálatos és nagyszerű dolgokat hallott felőle: hogy nagy udvart tart, és hogy ételt-italt meg nem tagad soha senkitől, aki elmegy hozzá, hahogy oly időben járul eléje kérésével, mikor az apátúr éppen ebédel. Mikor Primasso ezt hallotta, olyan ember lévén, kinek nagy öröme tellett benne hatalmas férfiakat és urakat látnia, feltette magában, hogy elmegy megtapasztalni emez apátúr bőkezűségét és megkérdezte: mennyire esik Párizstól ama hely, hol mostan lakik. Erre azt a választ kapta, hogy a nyaralója körülbelül hat mérföldnyire van; Primasso erre azt gondolta, hogy ha kora reggel útnak ered, éppen ebéd idejére odaérhet. Megmutattatta tehát magának az utat, de mivel útitársa nem akadt, ő pedig félt, hogy szerencsétlenségére eltéved, és olyan helyen lyukad ki, hol nem egyhamar kap valamit enni hogy ne maradjon éhkoppon, ha netalán ilyesmi történik vele, elhatározta, hogy három kenyeret visz magával, úgy gondolván, hogy vizet mindenütt talál (aminthogy amúgy sem élt-halt érette). Kebelébe dugta hát a kenyereket és útnak eredt, és oly szerencsével járt, hogy éppen az ebéd órája előtt érkezett oda, hol az apátúr lakott. És belépvén, mindent végigjárt és megtekintett, és látta a rengeteg megterített asztalt és a nagy sürgés-forgást a konyhán és a sok mindenfélét, amit az ebédhez készítettek, és így szólott magában: csakugyan, itt minden oly nagyszerű, amint beszélik. És kevés ideig figyelmesen nézegette ím ez dolgokat, midőn az apátúr udvarmestere (mivelhogy az ebéd órája elérkezett) parancsolta, hogy adjanak vizet a kézmosáshoz; minekutána pedig vizet adtak, mindenkit asztalhoz ültetett. Történetesen úgy esett, hogy Primasso éppen a szoba ajtajával szemben kapott helyet, amerről az apátúrnak be kellett jönnie, hogy az ebédlőterembe jusson. Szokás volt pedig amaz udvarban, hogy az asztalra sem bort, sem kenyeret, sem egyéb ennivalót vagy innivalót mindaddig nem helyeztek, míg az apátúr asztalhoz nem ült. Minekutána tehát az udvarmester megterítette az asztalokat, üzente az apátúrnak, hogy amikor parancsolja, készen van az ebéd. Az apát kinyittatta az ajtót, hogy a terembe lépjen, és mivel bejövet előrenézett, és véletlenül az első ember, ki szemébe ötlött, Primasso volt, kinek meglehetősen hitvány volt az öltözete, s kit ő látásból sem ismert, midőn megpillantotta, azon nyomban valamely gonosz ötlet támadt elméjében, aminő még soha abban nem támadott, és így szólt magában: Nézze meg az ember, kit etetek én itten! És visszafordulván, parancsolta, hogy csukják be az ajtót, és kérdezte azokat, kik a környezetében voltak, ha vajon ismeri-e valaki ama csavargót, aki a szobának ajtajával szemben ott ül az asztalnál. Mindenki azt mondta rá, hogy nem. Primasso, akinek ehetnékje volt már, mivelhogy sokat gyalogolt, koplalni pedig nem szokott, minekutána valamelyest várt, és látta, hogy az apát csak nem jön, előhúzta az egyik kenyeret abból a háromból, amit magával hozott, és falatozni kezdett. Kisvártatva az apátúr parancsolta egyik szolgájának, hogy nézze meg, vajon elment-e már ama Primasso. Felelte a szolga: „Nem ment el, uram, s mi több, kenyeret eszik, mit úgy látszik, magával hozott.” Mondá akkor az apát: „Hát csak egye a magáét, ha van neki, mivelhogy a miénkbe már ma nem vásik foga.”

Az apátúr szerette volna, ha Primasso magától eltakarodik, mivelhogy elzavarni nem tartotta illendőnek. Primasso, minekutána megette az egyik kenyerét, s az apátúr nem jött, belekezdett a másodikba: ezt is ugyancsak megjelentették az apátúrnak, ki ismét megnézette, vajon eltakarodott-e már. Végezetül, hogy az apátúr csak nem jött, Primasso, minekutána a másodikat is elfogyasztotta, nekilátott a harmadiknak: hasonlatosképpen ezt is megjelentették az apátúrnak, kinek a dolog szeget ütött a fejébe, s így szólott magában: Miféle különös új dolog jutott ma az eszembe? Miféle fösvénység? Miféle gyalázatosság? És miért? Én már hosszú évek óta mindenkinek adtam ennie, aki kért, s nem néztem, ha vajon nemes ember-e avagy paraszt, szegény-e avagy gazdag, kereskedő-e avagy csaló, és megszámlálhatatlanul sok csavargót láttam tulajdon szememmel dőzsölni, de soha még olyan gondolat eszembe nem ötlött, amilyen ma ötlött eszembe emez ember miatt: bizonyos, hogy nem lehet holmi hitvány ember, ki miatt így rám jött a fösvénység: bizonyára valami kiváló ember ez, kit én csavargónak néztem, olyannyira, hogy visszariadt a lelkem megvendégelni őt. És ekként szólván, tudni akarta, hogy kicsoda; mikor meghallotta, hogy Primasso, ki azért jött hozzá, hogy lássa az ő bőkezűségét, melynek hírét hallotta, igen elszégyellette magát az apátúr, mivelhogy már annak előtte régen derék embernek ismerte őt; s mivel szerette volna jóvátenni baklövését, mindenképpen abban fáradozott, hogy megtisztelje. És ebéd után, miként a híres-neves Primassóhoz illett, pompás ruhákba öltöztette, megajándékozta pénzzel és paripával, és tetszésére hagyta, hogy távozik-e, vagy marad; Primasso megelégedetten tért vissza lóháton Párizsba, honnan gyalogszerrel jött, minekutána forró köszönetet mondott neki mindenért.

Cane uram, ki eszes úriember volt, minden egyéb magyarázgatás nélkül nagyon jól megértette, mit akart ezzel mondani Bergamino, és mosolyogva így szólt hozzá:

- Bergamino, alaposan értésemre adtad ínségedet, jelességedet és az én fösvénységemet, valamint hogy mit kívánsz tőlem: és valóban soha úgy, mint most temiattad, nem lett még úrrá rajtam a fösvénység; de bizony én kiverem azt magamból ama bottal, amelyet te magad megismertettél velem.

És parancsolta, hogy kifizessék Bergamino fogadósát, s minekutána bőkezűen megaján­dékozta őt egyik öltözetével, ellátta pénzzel és paripával, s tetszésére bízta ez alkalommal, vajon továbbindul-e avagy ott marad.