TIZEDIK NOVELLA

Alberto da Bologna mester ügyesen megszégyenít egy hölgyet,
aki őt akarta megszégyeníteni hozzá való szerelme miatt

Minekutána Elisa elhallgatott, az utolsó elbeszélés a Királynőt terhelte, ki nőies kedvességgel így kezdett szóba:

- Érdemes hölgyeim, valamint derűs éjszakákon csillagok ékesítik az égboltozatot, és tavasszal virágok ékesítik a zöld mezőket, éppúgy ékesítik a talpraesett tréfás mondások a dicséretes erkölcsöket és a kellemes beszélgetéseket. S éppen azért, mivel e mondások rövidek és csattanósok, sokkalta inkább illenek a hölgyekhez, mint a férfiakhoz, mivel a sok és hossza­dalmas beszéd, ha nem okvetlenül szükséges, sokkal inkább szégyenökre válik a hölgyeknek, mint a férfiaknak, ámbár manapság csak nagyon kevés hölgy van, vagy talán egy sincs, ki megértene egy egy ilyen mondást, vagy ha meg is érti, vissza tudna vágni rá: közös szégyenünk ez nekünk és e világon minden nőnek. Mivelhogy ama jeles tulajdonságokat, melyek régente megvoltak az asszonyok lelkében, a mai nők testüknek ékességére fordították; és minél tulitarkább és minél sallangosabb és minél piperésebb ruhákat visel valaki, annál inkább azt hiszik, hogy különbnek kell tartani, és nagyobb tiszteletre tarthat számot a többieknél, nem gondolván meg, hogy ha valaki egy szamarat telirakna vagy teliaggatna ilyesmikkel, az bizony többet elbírna belőlük, mint ők; éppen ezért az ilyen nő nem is érdemel több becsülést a szamárnál. Szégyellem ezt elmondani, mert nem mondhatok a többi nőkre olyat, mi magamra is ne vonatkoznék: ezek a cifra, tarkabarka sallangos nők vagy szótlanul és érzéketlenül állnak, mint a márványszobrok, vagy ha kérdést intéznek hozzájok, olyképpen felelnek, hogy sokkalta jobb lett volna hallgatniok; és elhitetik magokkal, hogy a szív tisztasága az oka, hogy sem a nők, sem a derék férfiak körében nem tudnak beszélni; és ügyefogyottságokat szemérmetességnek keresztelték, mintha csak az a nő volna tisztességes, ki csupán cselédjével vagy mosónőjével, vagy a kenyérsütő asszonnyal áll szóba; ha a természet ezt akarta volna, mint ők magokkal el akarják hitetni, akkor más módon szabott volna határt fecsegésöknek. Az igazság az, hogy mint más dolgokban, ebben is ügyelni kell az időre és a helyre, és arra, hogy kivel beszél az ember; mert néha megesik, hogy valamely hölgy vagy férfi, mikor azt hiszi, hogy a szégyenkezés pírját vonja másnak arcára valami kis tréfás mondással, mivelhogy nem vetette kellőképpen mérlegre a maga erejét amannak erejével szemben, egyszerre csak érzi, hogy ő maga pirul el, holott azt akarta, hogy a másik piruljon. Ezért egyrészt, hogy óvakodni tudjatok, ezenfelül pedig másrészt, hogy ne vonatkozzék rátok ama közmondás, melyet széltében-hosszában hallani, hogy tudniillik a nők mindenben a rövidebbet húzzák, azt akarom, hogy ez a mai utolsó novella, melyet nekem kötelességem elmondani, ügyesekké tegyen benneteket a visszavágásban; hogy valamint lelki nemességben különbek vagytok a többieknél, akként erkölcsi tökéletességben is kiválóbbak­nak bizonyuljatok.

Nem sok esztendeje múlt még, élt Bolognában s talán még ma is él egy fölöttébb nagy tudományú és úgyszólván világszerte jeles hírű orvos, bizonyos Alberto mester nevezetű, ki agg ember volt már, idestova hetvenedik esztendejét taposta, de oly nemes lelkű férfiú, hogy - holott testéből immár szinte minden természetes melegség elillant - nem átallotta magába fogadni a szerelem lángjait; midőn valamely ünnepen megpillantott egy gyönyörűséges özvegyasszonyt, kinek neve, mint némelyek állítják, madonna Malgherida de Ghisolieri volt, az fölöttébb megtetszett neki, s holmiféle ifjú ember módjára fogadta öreg szívébe amaz lángokat, olyannyira, hogy azt hitte, nem is tud nyugodtan aludni egyetlen éjszakán sem, ha előtte való napon nem látta ama szép asszonynak elragadó, finom arcát. És ezért innen kezdve hol gyalogszerrel, hol lóháton, amint éppen kedve szottyant, szüntelenül ott lebzselt a mondott hölgynek háza előtt. Ennek okáért mind a hölgy, mind pedig más hölgyek, sokan rájöttek, mi az oka, hogy mindig arra jár-kel; és hogy együtt voltak, többször is jól elmulattak azon, hogy efféle vénember ott járkál szerelmesen, mintha csak abban a meggyőződésben éltek volna, hogy a szerelem gyönyörűséges szenvedélye csak az ifjak bohó lelkeiben ver fészket és vesz szállást, másutt pedig sehol. Hogy pedig Alberto mester csak el-eljárogatott oda, történt egy ünnepnapon, midőn a fent mondott hölgy más hölgyekkel egyetemben ott ült háza előtt, és messziről maguk felé közeledni látták Alberto mestert, az özveggyel együtt feltették magokban, hogy üdvözölni fogják őt, és tisztelettel fogadják, és annak utána megcsipkedik szerelméért; és csakugyan ekként cselekedtek. Tehát valamennyien felkeltek helyükből, meghívták őt, és bevezették egy hűvös udvarba, hová pompás borokat és csemegéket hozattak; végezetül pedig édeskés és tetszetős szavakkal megkérdezték, hogyan lehet az, hogy beleszeretett ebbe a szép asszonyba, holott tudja, mily sok csinos nemes és szemrevaló ifjú legyeskedik körülötte. A mester, ki észrevette, hogy udvarias szavakkal ugyan, de csipkedik, derűs arcot vágott, és így felelt:

- Madonna, hogy én szerelmes vagyok, azon okos embernek nincs mit csodálkoznia, főképpen nincs neked, mivelhogy megérdemled. És ámbár a vénemberekben a természet szerint megfogyatkoztak amaz erők, melyek a szerelmes játszadozásokhoz kívántatnak, azért még nem veszett ki belőlük a jóakarat és annak megismerése, mi szerelemre érdemes, sőt ebben természet szerint annál is biztosabbak, mivelhogy több a tapasztalatjok, mint az ifjaknak. Engem, mikor agg ember létemre téged szeretlek, kiért annyi ifjú rajong, ím ez a reménység éltet: már több ízben jelen voltam bizonyos ozsonnákon, hol láttam, amint a hölgyek édes babot és hagymát esznek; és ámbár a hagymán ugyan nincs semmi jó, mégis a legkevésbé utálatos és a szájnak legkellemesebb a feje, viszont ti általában, s erre valami furcsa étvágy csábít benneteket, a fejét fogjátok meg, és a leveleit eszitek, amelyek nem csupán semmit nem érnek, hanem az ízük is kellemetlen. Mit tudom én, madonna, szerelmesed megválasztásában nem cselekszel-e te is hasonlóképpen? Márpedig ha ekként cselekszel, én lennék a választottad, a többinek pedig kiadnád az útját.

A nemes hölgy a többiekkel együtt némiképp elszégyellte magát és szólott: - Mester, alaposan és udvariasan ránk pirítottál hányaveti próbálkozásunkért; a te szerelmed mindenképpen kedves nekem, ily bölcs és derék ember szerelme: és ezért, hahogy tisztességem rovására nem megyen töltsd velem mindenben kedvedet, mintha a tiéd volnék.

A mester barátaival együtt felkelt, köszönetet mondott a hölgynek, és nagy szívességgel elbúcsúzván tőle, távozott. Ekképpen a hölgy, mivel nem gondolta meg jól, kivel csúfolódik, mikor azt hitte, hogy győz, vereséget szenvedett. Ti is, ha bölcsek lesztek, szöges gonddal óvakodni fogtok az ilyesmitől.

A nap már nyugovóra hajolt, és jobban csillapodott a hőség, midőn az ifjú hölgyek és a három ifjú befejezték novelláikat. Annak okáért a Királynő nyájasan így szólott:

- Kedves társnőim, a mai napra rendelt királyi hatalmamban immár nincs más teendőm, mint új királynőt állítani nektek, ki a holnapi napra mind a maga, mind a magunk viselkedését legjobb belátása szerint tisztes mulatozásunk irányában intézze, és ámbátor nyilvánvaló, hogy a nap az éjszaka beálltával végződik, mégis úgy vélekedem; mivel valószínű, hogy aki nem fog idejében dolgához, nem tud kellő módon gondoskodni a holnapról, egyúttal pedig azért, hogy előkészíthessünk mindent, mit az új királynő másnapra szükségesnek tart, ammondó volnék, hogy a következő nap mindig ebben az órában kezdődjék. Azért tehát Annak tiszteletére, kiben minden dolgok élnek, s a magunk vigasztalására a most következő napon Filoména, e szemérmetes leányzó kormányozza királynő gyanánt birodalmunkat.

És ekként szólván felemelkedett ültéből, levette babérkoszorúját, és tisztelettel Filoména fejére illesztette; és elsőnek ő maga, utána pedig mind a többi hölgyek és ifjak hasonlatoskép­pen Királynőjüknek üdvözölték, és készségesen hatalma alá adták magukat. Filoména némiképpen elpirult szégyelletében, mikor látta, hogy Királynőül koronázták, és emlékezetébe idézte ama szavakat, melyeket kevéssel előbb Pampinea mondott, nehogy gyámoltalannak lássék, megemberelte magát, és mindenekelőtt mindenkit megerősített tisztségében, kit Pampinea kinevezett, és rendelkezett a másnapi teendők és a holnapi lakoma dolgában olyképpen, hogy ugyanott maradnak, ahol voltak; annak utána pedig így kezdett beszélni:

- Drága barátaim, ámbár Pampinea inkább a maga kedvességéből, mint az én érdememből engemet emelt valamennyitek fölé Királynő gyanánt, azért nekem eszemben sincs csupán magam feje szerint cselekednem életmódunk tekintetében, hanem benneteket is meg akarlak hallgatni; hogy pedig megtudjátok, mit tartanék én helyesnek, és ennek következtében kedvetek szerint hozzáfűzhessetek vagy elvehessetek belőle akármit, néhány szóval szándékom megismertetni veletek. Ha jól figyeltem meg a mai napon, hogyan viselkedett Pampinea, magatartását dicséretesnek és egyúttal kedvesnek ismertem meg, és éppen ezért, mindaddig, míg e viselkedés akár a túlságos egyhangúság, akár más ok miatt nem válik unalmassá, nem szándékozom változtatni rajta. Midőn tehát elhangzik a parancs abban, hogyan folytassuk, amit elkezdettünk, innen fölkelünk, rövid sétára indulunk, s midőn a nap már lefelé hajlik, hűvösben vacsorázunk, azután dalokkal és egyéb mulatságokkal szórako­zunk, végezetül pedig éppen ideje lesz nyugovóra térnünk. Holnap reggel még a hűvösben fölkelünk, ugyancsak szórakozunk keveset, ki-ki ahogyan kedve tartja, és miként ma tettük, ugyanúgy a megszabott órákban visszatérünk ebédelni; táncolunk s miután ebéd utáni szundításunkból felkeltünk, visszatérünk ide úgy, miként ma tettük, hogy novellákat meséljünk, amiben véleményem szerint csoda nagy gyönyörűség és egyúttal hasznos okulás rejlik. Mindenesetre én olyasmivel akarom kezdeni, amit Pampinea nem tehetett meg, mivelhogy későn választatott királynővé: tudniillik némiképpen korlátozni akarom, hogy milyen tárgyakról mondjunk novellákat, és ezt jó eleve tudomásotokra adom, hogy kinek-kinek legyen ideje kigondolni valamely ekképpen megszabott tárgyú csinos novellát; e megszabott tárgy, ha nincs kifogástok ellene a következő leszen: mivelhogy az embereket a világ kezdetétől fogva a forgandó sors különb-különb változásai vezérelik, és vezérelni fogják, míg a világ világ, kinek-kinek olyan emberekről kell beszélni, akik különb-különbféle keserves hányattatások után, holott nem is reménykedtek benne, szerencsés végre jutottak.

A hölgyek, hasonlatosképpen az ifjak is, fölöttébb javallották ím ez rendelkezést, és fogadták annak megtartását. Hogy pedig a többiek mind hallgattak, csupán Dioneo szólalt meg, mondván:

- Madonna, valamint itten a többiek mind kijelentették, akképpen én is kijelentem, hogy fölöttébb tetszetős és dicséretes ama rendelkezés, melyet tettél; de különös kegyelemképpen egy kiváltságot kérek, és szeretném, ha abban mindaddig megerősíttetném, míg társaságunk együtt marad; ez pedig a következő: engem ne kössön ama törvény, hogy a megszabott tárgy szerint kelljen novellát mondanom, hanem azt mondhassam, amit akarok. S nehogy valaki azt higgye, hogy azért kérem ezt a kegyet, mert nincs a kezem ügyében efféle novella, belenyugszom, hogy mindig én legyek az utolsó, akire rákerül az elbeszélés sora.

A Királynő, aki mulatságos és kellemes embernek ismerte őt, és nyilván kitalálta, hogy ezt csak azért kéri, hogy ha a társaságot kifárasztják az elbeszélések, ő valamely kacagtató novellával felderítse őket, a többiek beleegyezésével készségesen megadta neki ím ez kiváltságot.

És felkelvén, lassú léptekkel megindultak egy kristályos vizű patak irányában, mely kis dombról folydogált lefelé kősziklák és zöldfüvek között a völgybe, melyet sűrű fák árnyékoltak. Ottan mezítláb és meztelen karokkal pacskoltak a vízben, és különb-különbféle módokon mulatták magukat. És midőn elközelgett a vacsora ideje, visszatértek a palotába, és jó hangulatban megvacsoráztak. Vacsora után a Királynő előhozatta a hangszereket, és parancsolta, hogy menjenek táncba, és Lauretta vezesse a táncot, Emilia dalt énekeljen, Dioneo pedig lanton kísérje. Eme parancsnak hallatára Lauretta azon nyomban táncba kezdett és vezette azt, Emilia pedig érzelmes dalt énekelt, amint következik:

Ugy eltelít saját gyönyörűségem,
Hogy más szépség után
Nem áhítok már, s vonzását nem érzem.
Ha a tükörbe nézek, ott találom
A boldogságot, mely betölti lelkem,
És már sem új eset, sem régi álom
Meg nem rabol e kedvteléstől engem.

Mert tárgyon, ennél igézetesebben
Csügghetnék-e talán,
Hogy így lüktessen tőle szívverésem?

Nem hagy cserben e kéj, sőt valahányszor
Vigasztalómul bennem vágya támad,
Oly édes örömet fakaszt és ápol,
Mely testet-lelket mondhatatlan áthat,
S más halandótól eltiltja a vágyat,
Ha maga is netán
Nem égne szintilyen gyönyörüségben.

S amint szemem e szépségre meresztem,
Minden órával hevesebben égek;
Betölti lelkem, és átjárja testem,
Mint valami csodás öröm-ígéret,
Melynél nagyobb boldogság kit sem érhet
E földön soha tán;
Mert nem hiszek nagyobb gyönyörűségben!

A dalocska végeztével, melybe a többiek is vidáman bele-beleénekeltek, ámbátor annak szövege sokukat fölöttébb gondolkodóba ejtette, még egy két fordulót tettek, s mivel immár a rövid éjszakának egy darabkája is elmúlott, rendelte a Királynő, hogy az első napnak végét vessék; és meggyújtatta a fáklyákat, s parancsolta, hogy a következő reggelig ki-ki térjen nyugovóra; annak okáért ki-ki parancsa szerint cselekedett, és szobájába vonult.

Végződik a Dekameron első napja