KILENCEDIK NOVELLA

Giletta di Nerbona meggyógyítja Franciaország királyának sipolyát:
férjéül kéri Beltramo di Rossiglionét, ki akarata ellenére feleségül veszi őt,
s mérgében Firenzébe megy, hol is valamely leányka után settenkedik,
de annak képében Giletta hál véle; minekutána pedig két fia születik tőle,
megszereti és megtartja felesége gyanánt

Minekutána Lauretta befejezte novelláját, már csak a Királynőnek kellett novellát mondania, mivel Dioneo kiváltságát nem kívánta csorbítani. A Királynő tehát nem akart addig várni, míg alattvalói erre nógatják, s nagy jókedvben ekképpen fogott szóba:

- Ki mondhatna most már olyan novellát, mellyel tetszést arathatna, minekutána meghallgat­tuk Lauretta novelláját! Valóban szerencse, hogy nem ő volt az első, mivel utána kevés novella aratott volna tetszést; és bizony attól tartok, hogy ez lesz a sorsuk azoknak, melyeket még a mai napon el kell mondanunk. Mindazonáltal lesz, amilyen lesz, elmesélem nektek, mi a megszabott tárgy szerint eszembe jutott.

Élt Franciaországban egy nemes úr, Rossiglione grófja, bizonyos Isnardo nevezetű, ki beteges ember lévén állandóan orvost tartott magánál, kinek neve volt Gerardo di Nerbona mester. Eme fent mondott grófnak egyetlen kisfia volt, Beltramo nevezetű, gyönyörű és kedves gyermek, kivel együtt nevelkedtek más, hasonló korú gyermekek: ezek között pedig volt az imént mondott orvosnak leánya, Giletta nevezetű. Ez pedig kimondhatatlan szerelemmel csüngött eme Beltramón, forróbb szerelemmel, mintsem zsenge korához illett volna; midőn pedig a gróf meghalt, és Beltramót a király gondjaira adta, az ifjúnak Párizsba kellett mennie; emiatt a leányka egészen kétségbeesett: s mivel nem sok idő múltán az ő atyja is meghalt, maga is szívesen elment volna Párizsba, hogy Beltramót láthassa, ha csak tisztes ürügye lett volna rá; de gazdag és árva gyermek lévén, gondosan őrizték, s ezért nem volt benne tisztességgel módja. S mikor eladó sorba került, rokonai különb-különbféle férfiakkal össze akarták házasítani, de mivel Beltramót soha nem tudta elfelejteni, valamennyit visszautasí­totta, ám soha okát nem adta.

Történt pedig, hogy éppen mikor forróbban égett benne Beltramo iránt érzett szerelme, mint bármikor - mivel hallotta, hogy daliás ifjúvá növekedett -, fülébe jutott a hír, hogy Francia­ország királyának valamely fekélyből, mely mellén volt, s melyet rosszul gyógyítottak, bizonyos sipolya maradt, mely fölöttébb nagy bosszúságot és fölöttébb nagy szenvedést okozott neki, s ámbátor számos orvos próbálkozott vele, egy sem akadt, ki meg tudta volna gyógyítani, sőt valamennyien csak rontottak rajta: miért is a király kétségbeesésében hallani sem akart többé orvosi tanácsról vagy segítségről. Módfelett megörvendett ennek a leány, és eszébe vette, hogy ez nem csupán kellő ok arra, hogy Párizsba menjen, hanem ha ez a nyavalya csakugyan az, minek gondolta, akkor könnyen úgy fordulhat a dolog, hogy megnyeri Beltramót férje gyanánt. Mivel pedig atyjától sok mindent megtanult, port készített bizonyos növényekből, melyek vélekedése szerint ama nyavalya ellen használtak, lóra ült, és elment Párizsba. És első dolga volt, hogy igyekezett meglátni Beltramót; annak utána pedig a királynak színe elé járult, és kérte, mutatná meg néki kegyesen baját. A király látván, mely szép és kedves leányzó, nem tudta megtagadni kívánságát, s megmutatta neki. Amint a leány a sebet meglátta, nyomban bizonyosra vette, hogy meg tudja gyógyítani, és szólott ekképpen:

- Felséges uram, ha nincs ellenedre, én bízom Istenben, hogy nyolc nap alatt kigyógyítlak eme nyavalyából anélkül, hogy kelletlenséget avagy fájdalmat okoznék neked.

A király fitymálkodott magában a leány szavain és szólott:

- Vajon tudhatja-e fiatal leány azt, mit a világnak legjelesb orvosai nem tudtak s nem ismertek?

Megköszönte hát a leánynak jóakaratát, s feleletül adta, hogy feltett szándoka szerint többé orvosnak tanácsát nem fogadja meg. Mondotta akkor a leány:

- Felséges uram, te kigúnyolod művészetemet, mivelhogy ifjú vagyok s méghozzá asszonyféle; de figyelmeztetlek, hogy én nem tudománnyal gyógyítok, hanem Istennek segedelmével és Gerardo di Nerbona mester tudományával, ki atyám volt s világéletében híres orvos.

Akkor a király így töprenkedett magában: „Talán Isten küldötte ezt hozzám, miért ne tennék próbát, vajon mit tud, mivel azt mondja, hogy hamar idő múltán fájdalom nélkül meggyógyít engemet?” És magában már belenyugodott a próbatételbe, és szólott ekképpen:

- Kisasszony, hahogy rávettél, hogy megtörjem fogadásomat, és mégsem gyógyítasz meg, mit tegyek veled?

- Felség - felelte a lány -, adj mellém őröket; és hahogy nyolc nap alatt nem gyógyítalak meg, égettess meg engemet; de ha meggyógyítalak, mit adsz jutalmul?

Felelte a király:

- Úgy látom, hajadon vagy, ha tehát ezt megteszed, derék és előkelő férjet szerzek neked.

Mondta erre a leány:

- Felség, valóban örvendek, hogy férjet adsz nekem, ám én csupán azt akarom férjemül, kit én kérek tőled, de természetesen sem fiaid közül, sem a királyi családból senkit nem kérek.

A király pedig nyomban megígérte, hogy teljesíti kérését. A leány pedig megkezdte a gyógyítást, és hamarosan, még a megszabott időnek előtte, visszaadta a királynak egészségét. A király pedig, mikor érezte, hogy meggyógyult, ekképpen szólott:

- Kisasszony, jól megérdemelted férjedet.

Felelte neki a leány:

- Akkor tehát Felséges Uram, Beltramo di Rossiglionét érdemeltem magamnak, kit gyermek­koromban szerettem meg, s azóta is mindig forrón szeretek.

Kemény dolognak vélte a király, hogy éppen ezt kell odaadnia, de mivelhogy megígérte, nem akarta szavát szegni, maga elé hívatta az ifjút, és szólott hozzá ekképpen:

- Beltramo, immár felnövekedtél, s ember vagy a talpadon: azt akarjuk, hogy térj vissza tartományodba kormányozni azt, s magaddal vidd ama kisasszonyt, kit feleségül választottunk neked.

Szólott Beltramo:

- Felséges Uram, vajon kicsoda ama kisasszony?

Felelte pedig a király:

- Ez itten, ki orvosságaival meggyógyítom engemet. Beltramo ismerte és látta már a leányt, s ámbár gyönyörűnek tartotta, mégis tudta, hogy nem az ő nemesi voltához illendő család sarjadéka; tehát fölöttébb méltatlankodva, szólott:

- Felséges Uram, hát javasasszonyt akarsz-e adni feleségemül? Isten engem úgy segéljen, efféle nőt soha nem veszek feleségül.

Szólott akkor a király:

- Tehát azt akarod, hogy megszegjem szavamat, melyet egészségem visszanyerése fejében adtam eme hölgynek, ki jutalmul téged kért férje gyanánt?

- Felséges Uram - felelte Beltramo -, elveheted tőlem mindenemet, s mivel szolgád vagyok, annak adhatsz, akinek akarsz: de bizony mondom neked, soha nem nyugszom meg efféle házasságban.

- De bizony megnyugszol - szólott a király -, mivelhogy eme kisasszony szép és okos, és fölöttébb szeret téged, miért is reméljük, hogy boldogabb életed leszen vele, mint akármely főnemes hölggyel.

Beltramo elhallgatott, a király pedig nagy készülődést rendelt a menyegzői ünnepségre. Mikor pedig ennek megszabott napja elérkezett, Beltramo a királynak színe előtt - ímmel-ámmal ugyan - feleségül vette a leányt, ki tulajdon magánál is jobban szerette őt. S ennek végeztével, mivel már kieszelte, mit szándékozik cselekedni, azt mondotta, hogy vissza akar térni tarto­mányába, és ottan megtartani a nászéjszakát, a királyt pedig kérte, hogy bocsássa el: és lóra ült, de nem ment tartományába, hanem Toscanának vette útját. Midőn pedig hírét vette, hogy a firenzeiek háborúskodnak a Siena-beliekkel, elhatározta, hogy melléjük áll: ottan tehát szívesen és nagy tisztességgel fogadták, és egyik sereg kapitányának tették, s mivel bőséges zsoldot kapott tőlük, szolgálatukba lépett, s abban maradt jó ideig. Fiatal felesége nemigen örvendezett a dolog eme fordulásán, és abban a reményben, hogy ügyes viselkedésével férjét majd csak visszaédesgeti tartományába, Rossiglionéba ment, hol mindenek miként úrasszo­nyukat fogadták. Ottan pedig látta, hogy minden elpusztult és tönkrement, mivelhogy hosszú időn által nem volt gróf a tartományban: annak okáért hát, okos asszony lévén, nagy buzgósággal és szöges gonddal mindent rendbe hozott, alattvalói pedig fölöttébb örvendeztek ezen, s igen megszerették őt, s nagyon ragaszkodtak hozzá, és keményen ócsárolták a grófot, hogy nincs megelégedve ím ez asszonnyal. Minekutána pedig az asszony az egész tartományt rendbe hozta, két lovag által megjelentette ezt a grófnak, hogy ha miatta nem akar visszajönni tartományába, üzenje meg neki, akkor ő a kedvéért eltávozik onnét. Üzente erre gorombán a gróf: „Felőlem tehet, amit akar; én majd akkor térek meg oda, hogy véle maradjak, ha majd ujján lesz eme gyűrű, karján pedig fia, ki tőlem vagyon.” Tudniillik volt neki valamely drága gyűrűje, de azt soha le nem tette, bizonyos varázserő miatt, mely hiedelme szerint abban rejlett. A lovagok megértették, mely kemény feltétel ez, hiszen szinte lehetetlen két dolgon múlik; s látván, hogy szavaikkal nem tudják eltéríteni szándokától, visszatértek az asszonyhoz, s megjelentették neki a választ.

Az asszony fölöttébb elbúslakodott, és hosszas töprenkedés után elhatározta, hogy megpró­bálja, ha tudná-e teljesíteni ama két dolgot, s miképpen, csakhogy azoknak fejében férjét visszaszerezze. S minekutána meghányta-vetette magában, mit kell cselekednie, egybegyűj­tötte tartományának legöregebb és legderekabb embereit, s megindító szavakkal rendre elmondotta nekik, mi mindent meg nem tett már a grófnak szerelméért, és értésökre adta, mi lett a dolognak vége; végezetül pedig azt mondotta, hogy nincs szándokában olyasmi, hogy az ő itteni tartózkodása miatt a gróf örökös száműzetésben legyen, hanem az a terve, hogy életének hátralevő napjait zarándoklatokban és az irgalmasság cselekedeteiben tölti el lelkének üdvösségéért; s kérte őket, vegyék kezökbe a tartomány őrzését és kormányzását, és a grófnak megjelentsék, hogy ő szabadjára és rendelkezésére hagyja annak birtokát: és eltávozott ama szándékkal, hogy soha Rossiglionéba vissza nem tér. Miközben pedig beszélt, ama derék emberek bőven hullatták könnyeiket, és nagy sok könyörgéssel kérték, változtassa meg szándokát, és maradjon ottan; de minden fáradságuk kárba veszett; az asszony Istennek ajánlotta őket, s egyik unokaöccsével s egyetlen belső cselédjével zarándoköltözetben, bőven megrakodván pénzzel és drága ékszerekkel, útnak indult; senki sem tudta, merre vette útját, ő pedig meg sem állott, mígnem történetesen Firenzébe érkezett; és odaérkezvén valamely derék özvegyasszonynak kis fogadójában vett szállást, egészen úgy, mint némely szegény zarán­dokasszony, és az volt minden vágyakozása, hogy valami hírt halljon ura felől. Történt pedig, hogy másnap megpillantotta Beltramót, amint éppen fogadója előtt haladt el lóháton kíséretével; kit is ámbár jól ismert, mégis megkérdezte a derék fogadós asszonytól, vajon kicsoda ez.

Felelte erre a fogadós asszony:

- Ez valamely idegen nemes úr, kinek neve Beltramo gróf, barátságos, kedves ember, kit fölöttébb szeretnek városunkban; és bolondul szerelmes valamely leányba itt a szomszéd­ságban, ki ugyan nemes hölgy, ámde szegény. De meg kell adni, hogy fölöttébb tisztességes leány, és csak szegénysége az oka, hogy még nem ment férjhez, hanem anyjával éldegél, ki igen okos és derék asszony; és talán ha nem élne anyja, megtörtént volna már az, mire eme gróf annyira sóvárog.

A grófné szívesen fogadta ezt a felvilágosítást, s minekutána alaposan és tövéről hegyére kikérdezte, és mindent megtudott, kieszelte tervét; és megtudakolta lakását és nevét ama hölgynek és a leánynak, kit a gróf szeretett, s valamely napon nagy titokban zarándok­öltözetben odament; és az asszonyt és leányát szegényes állapotban lelte, s minekutána köszöntötte őket, mondotta az asszonynak, hogy ha megengedi, szeretne vele szót váltani. A nemes hölgy felkelt, és azt felelte, hogy szívesen meghallgatja; és bementek kettesben valamelyik szobába és leültek, a grófné pedig ekképpen fogott szóba:

- Madonna, úgy látom, mostoha gyermeke vagy a sorsnak, akárcsak jómagam, de ha akarod, segíthetsz magadon és talán rajtam is.

Az asszony azt felelte, hogy semmit jobban nem kíván, mint tisztes úton-módon javítani állapotján. A grófné pedig folytatta:

- De nekem szükségem vagyon becsületes szótartásodra, mellyel rád bízom magamat, s hahogy megcsalsz, tönkreteszed magad dolgát is, enyémet is.

- Csak bátran mondj el nekem mindent, amit akarsz - felelte a nemes hölgy -, mivel majd meglátod, hogy soha meg nem csallak.

Akkor a grófné elmondotta először szerelme ébredését, aztán hogy ő kicsoda, és mi minden esett meg vele a mai napig s méghozzá olyképpen, hogy a nemes hölgy hitelt adott elbeszélésének, melyből egyet-mást másoktól is hallott már, és fölöttébb megesett rajta a szíve. A grófné pedig, minekutána sorsának különb-különb fordulásait elmesélte, ekképpen folytatta:

- Hallgasd meg tehát egyéb gyötrelmeimen kívül azt is, minémű ama két dolog, mit meg kell szereznem, ha bírni akarom férjemet; ezeket pedig vélekedésem szerint senki más meg nem szerezheti nekem, ha ugyan igaz, mit itten hallottam, hogy férjem, a gróf, halálosan szerelmes leányodba.

Felelt erre a nemes hölgy:

- Madonna, én nem tudom, vajon a gróf szerelmes-e leányomba, de viselkedése egészen erre vall: de hát mit segíthetek én abban, mit te kívánsz?

- Madonna - felelte a grófné -, megmondom neked. De mindenekelőtt értésedre akarom adni, hogy feltett szándokom szerint mi lesz annak eredménye, hahogy eme dolgomban megsegí­tesz. Látom, hogy leányod szép és már eladó sorban vagyon, és amint hallottam s észrevet­tem, azért tartod itthon, mivel nincsen hozománya, hogy férjhez adjad. Feltettem magamban, hogy nékem teendő szolgálatod jutalmául magam pénzéből nyomban annyi hozományt adok neki, amennyit te magad illendőnek ítélsz arra, hogy tisztességgel férjhez adjad.

A hölgynek, mivel nagy ínségben volt, tetszett az ajánlat, de nemes gondolkodású hölgy lévén, ekképpen felelt:

- Madonna, mondd meg nekem, mit tehetek érted, s hahogy összefér tisztességemmel, én szívesen megteszem, te pedig annak utána tedd azt, mit jónak vélsz.

Szólott akkor a grófné:

- Azt kívánom, hogy valamely megbízható cselédeddel üzend meg férjemnek, a grófnak, hogy leányod kész mindenben kedvét tölteni, ha megbizonyosodhat felőle, hogy csakugyan úgy szereti, amint mutatja: mit is addig el nem hisz neki, míg el nem küldi ama gyűrűt, melyet ujján visel, s melyet, mint hallotta, módfelett kedvel; ha pedig elküldi, akkor te nekem adod; aztán megüzened néki, hogy leányod hajlandó kedvét tölteni: és úgy intézed, hogy titokban ide jöjjön, és akkor leányod helyébe suttyomban magam fekszem melléje. Talán megadja nékem Isten ama kegyelmet, hogy áldott állapotba jutok; és ekképpen ha majd ujjamon lesz gyűrűje, s karomon a gyermek, kit tőle fogantam, visszanyerem őt, és együtt fogok élni vele, mint férjemmel, feleségeként, s ezt majd néked köszönhetem.

Gondolkodóba esett a nemes hölgy eme dolgon, mivel félt, hogy ennek miatta leánya rossz hírbe keveredik; de meggondolván, mely tisztes dolog hozzásegíteni a jó asszonyt, hogy visszanyerje férjét, meg aztán, hogy ő maga nemes szándokkal adja fejét ilyesmire, megbízván a grófné jóságos és becsületes hajlandóságában, nem csupán megígérte neki, hogy megteszi, hanem kevés napok múltán, nagy óvatos titkolódzással, a grófné meghagyása szerint a gyűrűt is megkapta (ámbár a gróf nehezen vált meg tőle), és leánya helyében a grófnét is mesteri módon a grófnak ágyába juttatta. És mindjárt első ölelkezéseikben, melyeket a gróf oly forrón kívánt, az asszony, Istennek rendelése szerint, két fiúgyermeket fogant, miként későbben a szülés nyilván megmutatta. A nemes hölgy pedig nem csupán ez egyszer boldogította a grófnét férjének öleléseivel, hanem gyakorta, s oly titokban művelte ezt, hogy soha senki nem szerzett róla tudomást; a gróf pedig szentül hitte, hogy azzal a leánnyal volt együtt, kit szeretett, nem pedig feleségével. Kinek is, midőn reggelente elbúcsúzott tőle, számos szép és becses drágaságokat ajándékozott, melyeket a grófné gondosan megőrzött. Mikor pedig érezte már terhességét, nem akarta tovább eme szolgálattal terhelni a nemes hölgyet, hanem szólott hozzá ekképpen:

- Madonna, Istennek s te magadnak jóvoltából megkaptam azt, mit kívántam, s annak okáért itt az ideje, hogy én is megtegyem azt, mi néked örömet szerez, aztán eltávozom innét.

A nemes hölgy azt felelte, hogy nagyon örül, ha megkapta azt, mi kedve szerint van; de ezt ő nem valamely jutalom reményében tette, hanem csupán azért, mert úgy érezte, hogy meg kell tennie, ha jót akar cselekedni. Felelte erre a grófné:

- Madonna, ennek nagyon örvendek, s éppen így magam sem azért adok neked jutalmat, mintha kérted volna, hanem azért, hogy jót tegyek, mivel vélekedésem szerint ily módon kell cselekednem.

Akkor a nemes hölgy, mivel az ínség szorongatta, nagy pironkodással száz lírát kért tőle leányának hozományaképpen. A grófné észrevette pironkodását, és szerény kérésének hallatára ötszáz lírát adott neki s annyi szép és becses drágaságot, hogy azok bizonyára megértek ugyanannyit; ezen a nemes hölgy kimondhatatlanul boldog volt, s erejétől telhetőleg köszönetet mondott a grófnénak, ki is elbúcsúzván tőle, visszatért a fogadóba. Hogy pedig Beltramónak ne legyen alkalma valakit hozzá küldeni, vagy maga személyében jönni házába, a nemes hölgy leányával együtt kiment a környékre, szüleinek házába; Beltramo pedig nem sokkal utóbb alattvalóinak hívására hazatért, minekutána hírét vette, hogy a grófné eltávozott onnét. Mikor a grófnénak fülébe jutott, hogy férje távozott Firenzéből, és megtért tartomá­nyába, igen megörvendezett, s mind lebetegedése idejéig Firenzében maradt, s akkor két fiú­gyermeket szült, s mindkettő szakasztott mása volt apjának, s ezeket buzgón szoptatta. S mikor az időt elérkezettnek vélte, fölkerekedett, és miközben senki meg nem ismerte, elment Montpellier-be; minekutána pedig ottan több napokon által nyugodott, tudakozódott a gróf és annak holléte felől, s mikor meghallotta, hogy Mindenszentek napján Rossiglionéban hölgyek­kel és lovagokkal nagy ünnepségeket rendez, maga is odament zarándokruhájában, melyet rendszerint viselt. S mikor hallotta, hogy a gróf palotájában egybegyülekezett hölgyek és lovagok asztalhoz ültek, azonmód, ahogy volt, karján két fiacskájával, fölment a terembe, a tömegben előrefurakodott odáig, hol a grófot látta, s lábaihoz vetvén magát és zokogván, szólott ekképpen:

- Uram, én a te szerencsétlen feleséged vagyok, ki hosszú időn által jártam a világot, csakhogy te hazatérhess, és itthon maradhass. Kérlek az Istenre, nézd, megtartottam-e ama feltételeket, melyeket hozzád küldött két lovagom által szabtál: íme, karomon itt a fiad, nem is egy, hanem kettő, és itt a gyűrűd. Ideje hát, hogy ígéretedhez híven feleségül magadhoz fogadj engem.

A gróf ennek hallatára fölöttébb meghökkent, s megismerte a gyűrűt és fiait is, mivelhogy oly igen hasonlítottak hozzá; mégis megkérdezte:

- Hogyan történhetett ez?

A grófné mind a grófnak, mind a többi jelenlévőnek fölöttébb nagy álmélkodására rendre elmesélte, mi minden s hogyan esett meg vele. Ebből pedig a gróf megismervén, hogy felesége igazat beszél, s látván állhatatosságát és értelmességét, meg a két gyönyörű kisfiút: hogy megtartsa adott szavát és kedvére tegyen valamennyi férfi és nő alattvalójának, kik kérlelték, hogy a grófnét immár törvényes hitveseként tisztességgel fogadja magához, végre levetkőzte kemény konokságát, fölemelte a földről a grófnét, megölelte és megcsókolta, és elismerte törvényes hitvesének, a gyermekeket pedig fiainak. Minekutána pedig hozzája illő ruházatokba öltöztette, mind az ott jelenlévőknek s mind többi hűbéresének nagy örömére, kik később hírét vették ennek, nem csupán emez egész álló napon, hanem sok más napokon által pompás ünnepséget tartott; és ama naptól fogva az asszonyt mindig hites felesége gyanánt tisztelte és szerette, és fölöttébb megbecsülte.