TIZEDIK NOVELLA

Valamely Alibech nevezetű leány remetének áll,
Rustico barát pedig megtanítja, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba;
annak utána elviszik onnét, és Neerbal felesége lesz

Mikor Dioneo, ki buzgón figyelt, látta, hogy a Királynő novellája véget ért, és már ő maga van hátra, nem várt parancsra, hanem mosolyogván, ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, bizonyára nem hallottátok még, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba; annak okáért hát el akarom mondani nektek anélkül, hogy túlságosan eltérnék ama tárgytól, melyről ma egész napon által beszéltetek: ha pedig ezt megtanuljátok, talán még megmenthetitek vele lelketeket, de azt is megtanulhatjátok belőle, hogy ámbátor Ámor szívesebben lakozik a ragyogó palotákban és pompás termekben, mint a szegényes kuny­hókban, azért néha megesik, hogy sűrű erdőkben, zordon hegységekben s puszta barlangokban is érezteti erejét: miből is nyilvánvaló, hogy mindeneken hatalma vagyon.

Hogy tehát a tárgyra térjek, elmondom: Barberia országabéli Capsa városában élt valamikor egy dúsgazdag ember, kinek többrendbéli gyermekei között volt egy szép és kedves leánya, Alibech nevezetű. Ez nem volt ugyan keresztény, de a városbéli számos keresztényektől fölöttébb magasztalni hallotta a keresztény hitet és istentiszteletet, miért is egy napon valamelyiktől megkérdezte, miképpen lehet a legzavartalanabb módon Istennek szolgálni. Az pedig felelte, hogy azok szolgálják Istent legtökéletesebben, kik e világ dolgai elől elmene­külnek, miként azok cselekedték, kik Thebais magányosságába és pusztaságába vissza­vonultak. A leány, ki együgyűcske volt, s mindössze talán tizennégy esztendős, nem komoly sóvárgásból, hanem inkább valamely gyermekes kíváncsiságból másnap titokban és egy szál egyedül megindult Thebais pusztasága felé, de senkinek ugyan szót sem szólt felőle; és néhány napok múltán, miközben kíváncsisága csak nem szűnt, nagy fáradalmak árán eljutott ama pusztaságba: s midőn messziről megpillantott valamely kunyhót, egyenesen annak irányába tartott, hol is szent embert lelt az ajtóban, ki a leány láttára elcsodálkozván, kérdezte tőle, mit keres itten. Az pedig felelte, hogy Istennek sugallatából azt keresi, miképpen lehetne néki szolgálatjára, s egyúttal keres valakit, ki oktatná őt, hogyan kell szolgálnia neki. A derék ember látván, mely fiatal és igen szép a leány, attól félt, hogy ha megtartja magánál, az ördög még valamely gonoszra csábítja; megdicsérte hát jó szándokáért, adott ennie némely gyökereket és vadalmát és datolyát, innia pedig vizet és mondá neki:

- Leánykám, nem messzire innét van egy szent ember, ki sokkalta különb mester nálam abban, mit keresel: menj őhozzá.

És útbaigazította. A leány pedig, hogy ahhoz elérkezett, s tőle is csak azt hallotta, mit az előbbitől, továbbment, s végezetül valamely ifjú, fölöttébb jámbor és áhítatos, bizonyos Rustico nevezetű remete cellájához érkezett, s feltette néki is ugyanazt a kérdést, melyet a többieknek feltett. Ki is állhatatosságát kemény próbára akarván vetni, nem küldötte el a leányt a többiek módjára, hanem magánál tartotta cellájában, s hogy az éjszaka leszállt, gallyakból és pálmalevelekből ágyat vetett neki, és mondotta, hogy abban térjen nyugovóra. Annak utána pedig hamarosan harcba szállottak a kísértések az ő erejével; mivel pedig ereje hamar idő múltán cserbenhagyta, holott még alig érte támadás, hátat fordított, és megadta magát, és szélnek eresztette szent gondolatait és imádságait és a sanyargatásokat, és kezdette a leánynak fiatalságára és szépségére fordítani elméjét, ezenfelül pedig fejét törte, miféle utat-módot válasszon a leány dolgában, hogy az ne vegye észre, miképpen ő csak paráznaság révén juthat ahhoz, mit attól kíván.

És eleintén bizonyos kérdésekkel próbálkozott, de megtudta, hogy a leánynak még nem volt dolga férfival, s valóban oly ártatlan, amilyennek látszik; miért is arra gondolt, hogy az isteni szolgálat ürügyével nyeri meg tőle, hogy kedvét töltse. És mindenekelőtt nagy bőbeszédűn bizonygatta előtte, mely nagy ellensége az ördög az Úristennek; annak utána pedig megértette vele, hogy a legnagyobb szolgálat, melyet Istennek tehet az ember, az, ha az ördögöt visszakergeti a pokolba, melyre az Úristen kárhoztatta. A leány megkérdezte, hogyan kell ezt végrehajtani. Felelte akkor Rustico:

- Mindjárt megtudod, s azért csak cselekedd azt, mit tőlem látsz.

S nyomban kezdte levetkőzni néhány szál ruháját, mi rajta volt, s anyaszült meztelen maradt, s ugyancsak a leányt is levetkőztette, annak utána pedig letérdelt, mintha imádkozni akarna, s magával szemben letérdeltette a leányt. Mivel pedig ebben a helyzetben Rusticóban mind magasabbra csapott a gerjedelem a leány remek szépségének láttán, elkövetkezett a testnek feltámadása, melynek láttán Alibech elálmélkodott, és szólott ekképpen:

- Rustico, mi az, mit ottan meredezni látok rajtad, s mi nékem nincsen?

- Ó, leánykám - felelte Rustico -, ez az ördög, melyről néked szólottam, és látod-e, mely keményen gyötör engemet, olyannyira, hogy alig bírom elviselni.

Szólott akkor a leány:

- Ó, hála légyen Istennek, íme mennyivel jobb dolgom van nekem, hogy nincs ilyen ördögöm.

Szólott Rustico:

- Igazad vagyon ebben, csakhogy van neked más valamid, ami nekem nincsen, mégpedig ennek helyében.

Szólott Alibech:

- Ugyan micsoda?

Felelte Rustico:

- Benned van a pokol, és mondom neked, és szentül hiszem, hogy Isten téged az én lelkemnek üdvösségére küldött ide, mivel valahányszor ím ez ördög ily keményen gyötör, s te hajlandó vagy oly igen megkönyörülni rajtam, hogy megengeded ezt a pokolba küldenem, fölöttébb nagy vigasztalást nyújtasz nekem, s nagy és kedves szolgálatot teszel Istennek, ha ugyan valóban ama szándokkal jöttél ím ez helyre, mint mondottad.

Felelte a leány jóhiszemben:

- Ó, atyám, hahogy bennem vagyon a pokol, legyen a te kedved szerint.

Szólott akkor Rustico:

- Leánykám, áldott légy; menjünk tehát és kergessük be oda, hogy aztán békén hagyjon engemet.

S akképpen szólván, odavezette a leányt szegényes ágyához, s megtanította, miképpen kell viselkednie, hogy ezt az Istentől elátkozott ördögöt börtönbe kergessék. A leány, ki soha életében eladdig nem küldött semmiféle ördögöt pokolra, első ízben némi fájdalmat érzett, miért is mondá Rusticónak:

- Atyám, ím ez ördög bizonyosan holmi bajkeverő és igazán ellensége Istennek, mivel egyébről nem is szólván, még a pokolnak is fájdalmat okoz, midőn beléje kergetik.

Felelte Rustico:

- Leánykám, nem lesz ez mindig így.

És hogy elérje, hogy csakugyan nem leszen mindig így, el sem mozdultak az ágyról, s ott egy helyben hatszor visszakergették a pokolba, olyannyira, hogy ez egyszer úgy kiverték a fejéből a gőgjét, hogy békességben elnyugodott. Azonban a következő napokban gőgje többször is visszatért, a leány pedig mindig engedelmesen hajlandó volt kiverni azt fejéből, s úgy esett, hogy a játék kezdett megtetszeni neki, s ekképpen szólott Rusticóhoz:

- Jól látom immár, mely igazat szólottak ama capsai derék emberek, hogy Istennek szolgálni fölöttébb édességes dolog, és bizony nem emlékszem, hogy bármi más dolgomban valaha is akkora gyönyörűséget és élvezetet nyertem volna, mint amilyen az ördögnek pokolba kergetése; miért is úgy vélem, hogy mindenki szamár, ki másra adja fejét, nem pedig Istennek szolgálatjára.

A leány pedig eme dolog kedvéért gyakorta meglátogatta Rusticót, és mondogatta neki:

- Atyám, eljöttem, hogy ne henyéljek tétlenül, hanem szolgáljak Istennek; menjünk tehát, és kergessük pokolba az ördögöt.

Eme munkálkodás közben pedig mondá egyszer a leány:

- Rustico, én nem tudom, miért menekül az ördög a pokolból; mivelhogy ha olyan szívesen volna benne, amily szívesen a pokol befogadja és tartja, bizony soha onnét ki nem menne.

Mivel pedig a leány gyakorta hívogatta magához ekképpen Rusticót, és buzdította Istennek szolgálatjára, ezzel oly igen megrokkantotta, hogy akkor is didergett, mikor más izzadt volna; annak okáért kezdte mondogatni a leánynak, hogy az ördögöt csak akkor kell megfenyíteni s pokolba kergetni, ha gőgjében felemeli fejét; mi pedig már, Istennek hála, megzaboláztuk, s most már ő maga könyörög Istennek, hogy hagyja őt békességben: s ekképpen némi szünetre kényszerítette a leányt. Ez pedig, mikor látta, hogy Rustico már nem kéri, hogy kergessék pokolra az ördögöt, szólott hozzá egy napon ekképpen:

- Rustico, ha a te ördögöd már meg vagyon zabolázva, és nem is gyötör, az én poklom ugyan nem hagy nyugton: miért is jól tennéd, ha ördögöddel segítenél lecsillapítanom poklomnak dühét, miképpen én poklommal segítettem kiverni a gőgöt te ördögöd fejéből.

Rustico, ki gyökereken s vízen élt, csak keservesen tudott eleget tenni kérésének, és mondotta neki, hogy nagyon sok ördög kell ahhoz, hogy valamely poklot elnyugtassanak, de azért ő mindent megtesz, ami erejétől telik; és ekképpen néhányszor kielégítette, de oly ritkán, hogy ez csak annyi volt, mint mikor babszemet dobnak az oroszlán torkába; mivel pedig a leány úgy érezte, hogy nem szolgálhat Istennek annyit, mint kedve volna, fölöttébb zúgolódott. De miközben Rustico ördöge s Alibech pokla között ím ez vita folyt a túlságos vágyakozás és a csekély erő miatt, történt, hogy Capsa városában tűz ütött ki, s Alibech atyja valamennyi gyermekével s mind egész háza népével benne égett házában, miért is Alibech minden vagyonának egyedüli örököse lett. Annak okáért bizonyos Neerbal nevezetű ifjú, ki az úri életben minden vagyonát eltékozolta, midőn hírét vette, hogy a leány él, keresésére indult, s mikor meglelte, Rustico nagy örömére s a leány nagy ellenkezésével visszavitte Capsába, és feleségül vette, s a leánnyal együtt örökölte a roppant vagyont, még minekelőtte a törvényszék lefoglalta volna Alibech atyjának hagyatékát azon a címen, hogy örökös nélkül halt meg. De midőn az asszonyok megkérdezték, vajon miképpen szolgált az Istennek a pusztaságban, mivel Neerbal akkor még nem hált véle, azt felelte, hogy akképpen szolgált, hogy az ördögöt pokolra kergette, s hogy Neerbal nagy bűnt követett el, mikor elvonta őt eme szolgálatától. Kérdezték akkor az asszonyok:

- Hát hogyan kell pokolra kergetni az ördögöt?

A leány pedig szavakkal és mozdulatokkal megmutatta nekik. Ezen pedig az asszonyok olyan jót nevettek, hogy talán még most is nevetnek, és mondották:

- Ne búsulj, kisleány, mivelhogy ez itt is szokásban vagyon. Neerbal majd buzgón szolgál véled az Úristennek. Aztán szájról szájra járt a dolog a városban, s közmondás lett belőle, hogy legkedvesebb szolgálat Istennek, ha pokolra kergetik az ördögöt: ez a közmondás pedig eljutott innen a tengerentúlra, s még ma is járja. Annak okáért, ifjú hölgyeim, hahogy szük­ségtek vagyon Istennek kegyelmére, tanuljátok meg pokolra kergetni az ördögöt, mivelhogy ezt Isten fölöttébb kedvesen veszi, s azoknak, kik művelik, nagy gyönyörűség, nyomában pedig bőséges áldás fakad.

Dioneo novellája ezerszer vagy többször is nevetésre csiklandozta a tisztes hölgyeket, oly vidámnak és csintalannak találták elbeszélését. Miért is, midőn végére ért, a Királynő látván, hogy uralkodásának ideje lejárt, levette fejéről babérkoszorúját, s kedvesen rátette Filostrato fejére, ekképpen szólván:

- Mindjárt meglátjuk, vajon a farkas jobban tudja-e vezetni a bárányokat, mint ahogy a bárányok vezették a farkasokat.

Filostrato ennek hallatára mosolyogva mondta:

- Ha rám hallgattatok volna, a farkasok megtanították volna a bárányokat, miképpen kell pokolra kergetni az ördögöt, éppen olyan jól, mint ahogy Rustico megtanította Alibechet; annak okáért ne nevezz bennünket farkasoknak, holott ti nem vagytok bárányok. Egy szó mint száz: mivelhogy megválasztottatok, átveszem az uralkodást, mit reám bíztatok.

Felelte erre Neifile:

- Ide hallgass, Filostrato: ahelyett hogy minket akarnál oktatni, inkább tanultál volna leleményességet, mint ahogy Massetto da Lamporecchio tanult az apácáktól, és kaptad volna vissza akkor a szavadat, mikor a csontjaid már maguktól is megtanultak zörögni.

Filostrato látván, hogy minden csípésére ugyanannyi szúrás a felelet, abbahagyta a tréfálko­zást, és nekifogott a rábízott uralkodásnak. Elhívatta az udvarmesterét, s apróra megkérdezte, miképpen vagyon minden dolog, és ezenfelül tapintatosan elrendelte egész uralkodásának idejére mindazt, mi vélekedése szerint illendő volt, s a társaságnak megelégedésére lehetett; annak utána pedig a hölgyekhez fordulván, ekképpen szólott:

- Szerelmetes hölgyeim, mióta a jót a rossztól megkülönböztetni tudom, szerencsétlenségemre valamelyiteknek a szépsége miatt mindig rabja voltam Ámornak, s ha még oly alázatos voltam, még oly engedelmes voltam, s még annyira alkalmazkodtam is szokásaihoz, amennyire csak erőmtől tellett, mindez nem tudott megóvni attól, hogy először is faképnél ne hagyjanak másnak kedvéért, aztán meg attól, hogy ne menjen dolgom egyre rosszabbul, s azt hiszem, ez már így leszen mind életem fogytáig. Annak okáért kívánom, hogy holnap arról beszéljünk, mi leginkább hasonlít az én sorsomhoz, vagyis oly emberekről, kiknek szerelme szerencsétlen véget ért; mivel úgy vélem, hogy idővel az enyém is fölöttébb szerencsétlen véget ér, s éppen ezért adta nékem valaki, aki fején találta ezzel a szöget, eme nevet, melyen ti is szólíttok engemet.

S ekképpen szólván, felkelt helyéből, s mind a vacsora idejéig elbocsátotta a társaságot.

A kert pedig oly szép és elragadó volt, miképpen senki sem kívánt volna távozni onnét, hogy másutt talán gyönyörűséget leljen. Sőt mivel a nap még nem tűzött forrón, s ekképp a dolog nem esett nehezökre, a hölgyek közül némelyek kergetni kezdték a gidákat és a tengeri nyulakat és a többi állatokat, melyek a kertben voltak, s melyek, miközben ők üldögéltek, talán százszor is átugrándoztak közöttük s ingerelték őket. Dioneo és Fiammetta elénekelték Guiglielmo úr és Vergiú asszonyság dalát; Filoména és Pamfilo sakkjátékba merült és ekképpen ki ebben, ki abban foglalatoskodván, telt-múlt az idő, s egyszerre csak eljött a vacsorának órája; minekutána tehát a szökőkút mellett megterítették az asztalokat, ott nagy élvezettel vacsoráztak. Filostrato, hogy le ne térjen amaz ösvényről, melyen az előbbi Királynők jártak, alighogy az asztaltól felkeltek, parancsolta Laurettának, hogy kezdjen táncba, s énekeljen valamely dalt. Az pedig szólott:

- Uram, másoktól szerzett dalokat én nem tudok, magaméból pedig nem jut eszembe egy sem, mely illendő volna e vidám társasághoz; de ha beéritek azzal, amit tudok, szívesen eléneklem.

Felelte erre a Király:

- Csak szép és kedves lehet az, mi tőled vagyon; éppen ezért énekeld azt, amit tudsz.

Lauretta akkor kellemes hangon, csak némiképpen szomorkásan énekelni kezdett: miközben a többiek rá-ráénekeltek, amint következik.

Nincs oly vigasztalan
Mint én, ki szerelemtől
Sóhajtozom hiába, szakadatlan!

Ő, mozgatója égnek, csillagoknak,
Ki önnön örömére
Teremte szépnek, pajkosnak, csinosnak,
Hogy földi értelem is lássa végre
Némi jelét a roppant
Szépségnek, mely örök a közelébe;
De mégse vesznek észre,
Az oktalan halandók,
S vigasztalan sorvadhatok magamban.

Volt hajdan valakim, leánykoromban:
Kedves valék szívének,
Csókolgatott, ölelgetett mohóan,
Szememfényétől boldog tűben égett,
S... a szép idő, mulóban,
Adott is akkor sok gyönyörűséget:
Én e derék legénynek
Szántam magam örökre;
Ma is őt gyászolom, ágrólszakadtan.

Aztán nagy gangosan egy nemes ember
Állt délcegen elébem,
Kérkedvén úri ranggal, érdemekkel.
Most is ez tart rabul féltő dühében
Gyötör vad szerelemmel.
Innen való az én kétségbeesésem:
Rémülten ismerem fel,
Hogy én, sokak javára
Teremtett szépség, egy mellé ragadtam.

Átkozom is ezerszer balgaságom,
Amért asszony-ruháért
Igent mondék, s visszatekintve látom
A bánatból, melyet a sors rám mére,
Régi boldog világom,
Amelyet vissza már hiába várnék.
Gyásznép volt az a násznép!
Haltam volna meg inkább,
Mintsem fejem ilyen dologra adjam.

Ó, drága, hű szerelmem, kivel akkor
Elégedett lehettem,
S ki már az Úr előtt állsz: a magasból
Tekints le kegyesen, és szánj meg engem,
Ki soha-soha attól
Hogy másé lett, szerelmed nem feledtem:
Tedd, hogy életre keljen
A láng, mely benned égett,
S kérd az Urat, hogy én is visszakapjam.

Ezzel Lauretta befejezte dalát, melyre mindenki jól figyelt, s melyet mindenki másképpen értelmezett, és voltak, kik milánói módra értették, tudniillik, hogy jobb egy kövér disznó, mint egy szép kis vászoncseléd, mások magasztosabban, helyesebben és igazabban fogták fel, miről azonban most nincs helyén szólanom. Ennek utána a Király számos fáklyát gyújtatott, s parancsára a fűben és a virágok között még más hölgyek is énekeltek, mígnem a csillagok, melyek fenn ragyogtak, sorra nyugovóra nem hajlottak. Miért is elérkezettnek látván az alvás idejét, jó éjszakát kívánt az egész társaságnak, s parancsolta, hogy ki-ki szobájába térjen.

Végződik a Dekameron harmadik napja