Negyedik nap
VÉGZŐDIK A DEKAMERON HARMADIK NAPJA,
ÉS KEZDŐDIK A NEGYEDIK, MELYEN FILOSTRATO
URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK A SZÓ,
KIKNEK SZERELME SZERENCSÉTLEN VÉGRE JUTOTT
Drága
hölgyeim, mindama szavakból, melyeket bölcs emberektől
hallottam, s hasonlatosképpen ama dolgokból, melyeket gyakorta
láttam és olvastam, úgy véltem, hogy az
irigység dühöngő és forró szele csak a
magas tornyokat vagy az égbe nyúló fák
csúcsait tépázza; holott nyilván látom, hogy
emez vélekedésemben csalatkoztam, mivelhogy e dühös
orkánnak durva támadását kerülvén,
melynek előle szüntelen menekülni igyekeztem,
mindenképpen ügyeltem, s nem csupán a síkon, hanem a
legmélyebb völgyben róttam utamat. Efelől
nyilván megbizonyosodhatik az, ki ím ez novellákat
szemügyre veszi, melyeket én a forrás megnevezése
nélkül nem csupán firenzei köznyelven és
prózában írtam meg, hanem a lehetőséghez
képest szerény és egyszerű stílusban. S
még így sem tudtam elkerülni, hogy e vihar dühösen
meg ne tépázzon, szinte gyökerestül ki ne
tépjen, s az irigység fogai mindenestül szét ne
marcangoljanak. Ebből nyilván meg tudom érteni, mennyire
igaz, mit a bölcsek mondani szoktak, hogy a világi dolgok
között csupán a nyomorúságnak nincsen irigye.
Nos
tehát, bájos hölgyeim, voltak némelyek, kik eme
novellákat olvasván, azt mondották, hogy
túlságos nagy kedvemet lelem bennetek, s nem tisztes dolog ily
nagy élvezetet találnom abban, hogy tetszésteket
megnyerjem és felvidámítsalak, sőt - miként
némelyek még jobban megróttak - magasztaljalak benneteket,
mint emez novellákban teszem. Mások, kik úgy mutatták,
hogy megfontoltabban akarnak hozzászólni, azt mondották,
hogy koromhoz nem illik hajhásznom efféle dolgokat, vagyis
nőkről beszélnem, és kedvöket keresnem. Sokan
úgy tesznek, mintha fölöttébb szívökön
viselnék jó híremet, és azt mondják: sokkal
okosabban tenném, ha a Múzsákkal tölteném
időmet a Parnasszuson, mint hogy efféle léhaságokkal
közétek keveredem. Ezeken kívül vannak olyanok is, kik
inkább megvetőn, mint bölcsen szólván, azt
mondották, hogy okosabban tenném, ha azon törném
fejemet, hogyan szerzem meg kenyeremet, mint hogy széllelbélelt
ember módjára efféle szamárságok után
szaladgálok. Mások becsmérlik fáradságos
munkámat, és mindenáron igyekeznek bebizonyítani,
hogy ama dolgok, melyeket elbeszélek, nem úgy
történtek, miként én előadom.
Tehát
ilyenféle és ily hatalmas orkánok, ily vérszomjas,
ily hegyes fogak szorongatnak, zaklatnak és végezetül
elevenen szétmarcangolnak engemet, nemes hölgyeim, miközben
én mulattatástokon fáradozom. Isten a tanúm, hogy
én az ilyesmiket derűs lélekkel hallom és hallgatom;
és ámbátor mindebben reátok hárul az
én védelmem, magam sem akarom kímélni erőimet
és bár nem úgy felelek nékik, ahogy
megérdemelnék, mégis egy két könnyed
visszavágással lerázom őket nyakamról, ezt
pedig most mindjárt megteszem. Miért is ha már most is,
mikor alig vagyok túl munkám harmadrészén, oly
sokan vannak és oly pökhendiek, attól tartok, hogy
még minekelőtte munkámnak végére
érnék, úgy megszaporodhatnának - ha kissé
nem koppintok az orrukra -, hogy csak a kisujjokat kellene
megmozdítaniok, s máris tönkretennének engemet;
ezzel pedig a ti erőtők, bármily nagy is, nem tudna
megküzdeni. De minekelőtte hozzáfognék, hogy rendre
megfeleljek mindegyiknek, kedvem vagyon magam mentségére
elmondanom egy novellát, mégpedig csonkán, nehogy
olybá tűnjék a dolog, mintha magam novelláit be
akarnám csempészni a fent bemutatott előkelő
társaság novellái közé; nem teljes, hanem csak
csonka novellát mondok, hadd mutassa maga e hiányosság is,
hogy nem tartozik amazok közé; most pedig támadóimhoz
fordulok mesémmel, amint következik:
Nagy
idővel ennek előtte élt városunkban egy polgár,
bizonyos Filippo Balducci nevezetű, alacsony rangú ember, de gazdag
és talpig derék, és minden dolgokban tapasztalt,
már amennyire rangja és állapotja
megkívánta; felesége pedig oly asszony volt, ki
férjét szívből szerette, férje is őt, s
ketten együtt nyugodt életet éltek, és semmi
mással nem törődtek, mint hogy egymásnak mindenben
kedvére cselekedjenek.
Történt
pedig, mint ahogy mindenkivel megesik, hogy a jó asszony
elköltözött ez árnyékvilágból, s
nem hagyott egyebet Filippóra egyetlen fiúnál, ki
házasságukból született, s akkor talán
kétesztendős volt. A férj oly vigasztalan volt
feleségének halálán, mint csak az olyan ember
lehet, ki legdrágább kincsét elveszítette. S mivel
elvesztette hitvestársát, kit mindennél jobban szeretett,
s árván maradt, föltette magában, hogy
többé semmi áron nem vállalja a világi
életet, hanem Istennek szolgálatjára szenteli
magát, s ugyancsak arra neveli kisded fiát is.
Miért
is minden vagyonát kiosztotta a szegények között, s
idővesztegetés nélkül felment a Szamár-hegyre,
ottan valamely kis kunyhóban meghúzta magát
fiacskájával, s alamizsnákból,
böjtölésben és imádkozásban
éldegélvén, szöges gonddal óvakodott holmi
világi dolgokról beszélni, vagy ilyesmit mutatni fia
előtt, nehogy ezek eltérítsék őt ím ez
jeles szolgálatától, hanem szüntelenül az
örök élet és Isten és a szentek
dicsőségéről szólott előtte, s
jámbor imádságokon kívül egyébre nem
oktatta, és ebben az életmódban növelte őt
hosszú esztendőkön által, és soha
cellájából nem engedte kimennie, és
magamagán kívül semmi egyebet néki nem mutatott.
Szokása volt a derék embernek néhanapján lemennie
Firenzébe, s minekutána ott Istennek barátai
megsegítették abban, miben szüksége volt,
visszatért cellájába. Történt pedig, hogy
midőn a fiú már tizennyolc esztendős volt, Filippo
pedig elöregedett, egy napon megkérdezte az, hová megyen.
Filippo pedig megmondotta neki. Szólott erre a fiú:
-
Atyám, te immár öreg ember vagy, s nemigen bírod a
fáradalmat; miért nem viszel magaddal egyszer Firenzébe,
hogy ott megismertess Istennek s te magadnak barátaival és
jámbor szolgáival; én pedig, ki ifjú vagyok, s
jobban bírom nálad a fáradalmakat, annak utána
magam mehetnék le Firenzébe ama dolgokért, mikben
szükségünk vagyon, te pedig itt maradnál, hahogy nincs
ellenedre.
A
derék ember meggondolván, hogy fia bizony már nagyocska, s
oly igen hozzászokott Istennek szolgálatjához, hogy a
világ hiúságai bizonyára soha nem
bírnák őt magokhoz vonni, ekképpen szólott
magában: „Igaza van.” Miért is, mikor egyszer megint dolga akadt
ottan, magával vitte a fiút. Ottan az ifjú,
látván a palotákat, a házakat, a templomokat s
minden egyéb dolgokat, melyekben városunk bővelkedik, mint
aki már régen elfeledte, hogy valaha látta ezeket,
fölöttébb álmélkodott, és minden dologban
megkérdezte atyját: mi az, s hogy hívják. Atyja
megmondotta néki, ő pedig, minekutána meghallotta,
megnyugodott s mást kérdezett. S miközben a fiú
ekképpen kérdezgetett, az apa pedig felelgetett,
véletlenül ékes ruházatú szép fiatal
leányok csapatával találkoztak, kik is valamely lakodalomból
jöttek; amint pedig az ifjú megpillantotta őket, nyomban
megkérdezte apjától, mik ezek. Kinek is apja
ekképpen felelt:
-
Fiacskám, süsd a földre szemedet, rájok se nézz,
mivelhogy gonosz dolgok ezek.
Kérdezte
akkor a fiú:
- De mi a
nevök?
Az apja, hogy
az ifjú ösztönös sóvárgásában
ne ébresszen holmi haszontalan és szenvedélyes
vágyakozást, nem akarta megmondani azoknak igazi nevét,
vagyis, hogy nők, hanem ekképpen felelt:
- Ezeknek
liba a nevök.
Csodálatos
dolog! Az, ki még soha egy ilyent nem is látott, rá sem
nézett többé sem palotákra, sem ökörre, sem
lóra, sem szamárra, sem pénzre, sem egyéb dologra,
mi szemébe tűnt, hanem hirtelen ekképpen szólott:
-
Atyám, kérlek téged, szerezz nékem ilyen
libát.
- Jajjaj,
fiacskám - felelte az apja -, hallgass: gonosz dolgok ezek.
Akkor az
ifjú más kéréssel fordult hozzá,
szólván:
- Hát
ilyenek a gonosz dolgok?
- Úgy
bizony - felelte az apja.
Az pedig
akkor szólott:
- Nem tudom,
mit beszélsz, azt sem, hogy miért gonosz dolgok ezek; de annyit
mondhatok, hogy még soha eleddig nem láttam ezekhez
fogható szép és gyönyörűséges
dolgokat. Jóval szebbek, mint ama festett angyalkák, melyeket
annyiszor mutogattál nékem. Ugyan, ha szeretsz, vigyünk haza
egy ilyen libát. Én majd tömöm.
Felelte az
apja:
- Nem akarom;
te nem tudod, mivel kell tömni őket.
És
abban a pillanatban megismerte, hogy hatalmasabb a természetnek ereje,
mint ő minden igyekezete, és megbánta, hogy magával
vitte a fiút Firenzébe.
Minekutána
tehát e novellát eddig elmondtam, itt végét vetem,
és azokhoz akarok fordulni, kiknek kedvéért
elmeséltem. Nos, tehát, ócsárlóim
közül némelyek azt mondják, hogy helytelenül
cselekszem, ifjú hölgyeim, mikor minden erőmmel abban
fáradozom, hogy tetszésteket megnyerjem, és hogy
túlságos nagy kedvemet lelem bennetek. Eme dolgokat én
teljes őszinteséggel megvallom, vagyis, hogy tetszetek nekem,
és hogy igyekszem megnyerni kedveteket; és kérdezem
én tőlök, mit csodálkoznak ezen, hiszen nem is
szólván arról, hogy ismerik a szerelmes csókokat, a
kéjes öleléseket és a gyönyörűséges
összeolvadásokat, melyekben tőletek, édes-drága
nők, részesülnek, vegyék csupán azt figyelembe,
hogy ti feltártátok és szüntelenül
feltárjátok előttünk dicséretes
erkölcseiteket, csábító szépségteket,
elragadó kedvességteket és ezenfelül női
tisztaságtokat; hiszen ez az ifjú, ki valamely zord és
magányos hegyen növekedett, nevelkedett és felserdült,
valamely kicsiny cella szűk falai között, hol apja volt egyetlen
társasága, amint megpillant benneteket, már csak titeket
kíván, értetek sóvárog, s hajlandósága
már csak felétek vonja. Ócsárolhatnak-e,
marhatnak-e, marcangolhatnak-e hát engemet, kinek testét az
Ég minden ízében az irántatok való
szerelemre alkotta, s ki gyermekkorom óta nektek szentelem lelkemet, ha
reám úgy hat szemetek fényének ereje, mézes
szavaitok édessége és ábrándos
sóhajaitoktól felgyújtott lángja, hogy tetszetek
nékem, és én is igyekszem néktek tetszeni?
Különösképpen, ha meggondolják, hogy
mindeneknél jobban éppen ti tetszettetek meg ama fiatal
remetének, amaz érzéketlen sihedernek, e
valóságos erdei vadállatnak? Aki nem szeret benneteket, s
nem kívánja, hogy ti szeressétek, vagyis, aki nem
érzi és nem ismeri a természetes hajlandóság
gyönyörűségét és erejét, csak az
korholjon engemet, s én még annak is fittyet hányok. Az
pedig, hogy némelyek korom ellen szólnak, csak azt mutatja, hogy
nem tudják, miképpen a hagymának fehér ugyan a
feje, de zöld a szára.
Ám
hagyjuk a tréfát; ezeknek azt felelem, hogy cseppet sem tartom
szégyennek, ha mind halálom napjáig
gyönyörűségemet lelem azokban a teremtésekben,
kiknek tetszését megnyerni az öreg Guido Cavalcanti
és Dante Alighieri és az agg Cino da Pistoia úr nagy
tisztességüknek s édes örömüknek
tartották. S ha nem térne el okoskodásom
irányától, belevonnám a történelmet
is, és bizonyságát adnám, hogy rengeteg oly
régi és jeles férfiak szerepelnek abban, kik hajlott
korukban is minden erejökkel iparkodtak tetszeni a nőknek; ha pedig
azok nem tudják ezt, takarodjanak és tanulják meg. Hogy a
Múzsákkal kellene időznöm a Parnasszuson, arra csak azt
mondhatom: bölcs tanács, de folytonosan sem mi nem mulathatunk a
Múzsákkal, sem azok velünk, s éppenséggel
nincs benne semmi kivetni való, ha megesik, hogy az ember
búcsút mond nekik, s ilyenkor abban leli örömét,
ha hozzájok hasonló teremtéseken legelteti szemét.
A Múzsák nők, s ámbátor a nők nem
művelhetik azt, mit a Múzsák művelnek, mégis
szemlátomást hasonlatosságok vagyon azokkal: úgy,
hogyha másért nem tetszenének nekem, már csak
azért is bizonyosan megnyernék tetszésemet. Nem is
szólván arról, hogy a nők már
számtalanszor versre ihlettek engem, holott a Múzsák soha
egyetlen versre sem ihlettek. Derekasan segítségemre voltak ugyan
és mestereim voltak eme számtalan vers
megírásában; s talán néhanapján meg
is látogattak, mikor ama verseket írtam - bármily
együgyű versek is ezek -, talán éppen ama
hasonlatosság kedvért és
tisztességéért, melyben a nők vannak velök;
miért is eme novellák megírásában sem a
Parnasszus hegyétől, sem a Múzsáktól én
el nem távolodom, miként némelyek talán
gondolják.
De mit
feleljünk azoknak, kiknek oly igen megesik szívök
koplalásomon, hogy azt tanácsolják: gondoskodjam
kenyeremről. Én bizony nem tudom: legfeljebb ha meggondolom, mi
volna válaszuk, ha ínségemben tőlük
kérnék kenyeret; azt hiszem így felelnének: „Menj,
keresd meg kenyeredet a novelláidban.” És bizony már
több kenyeret leltek a költők ő meséikben, mint sok
gazdag ember ő kincsesházában. És már sokan
virágba borították korukat, kik meséknek
szentelték életöket, holott viszont sokan, kik több
kenyeret hajhásztak, mint amennyire szükségök volt,
nyomorultul elpusztultak.
Minek is
szaporítsam a szót? Csak kergessenek el ezek, ha tőlük
kenyeret kérek; hála istennek, ma még nem szorultam
rá, és ha egyszer mégis beköszöntene
hozzám az ínség, az apostol oktatása szerint el
tudom viselni a szükséget is, mint a bőséget, s
éppen ezért senki ne törődjék velem többet,
mint én magammal. Szeretném, ha azok, kik azt mondják,
hogy ím ez történetek nem így estek, idehoznák
e novellák eredetijét, s ha ezek eltérnek
amazoktól, miket én írtam, elismerem, hogy jogos a
kifogásuk, s igyekezném megjavítani magamat; de mindaddig,
míg üres szavaknál egyebet nem hoznak, nem háborgatom
őket meggyőződésökben, ragaszkodom a
magaméhoz, s viszont azt mondom róluk, mit ők rólam
mondanak.
És
mivel úgy akarom, hogy mostanra elég legyen ennyi feleletül,
csak annyit mondok, hogy Istennek segedelmével és a
tiétekkel, melyben bizakodom, gyönyörűséges
hölgyeim, továbbá szent béketűréssel
fegyverzetten megyek tovább előre, nekifeszítvén vállaimat
a szélnek, csak hadd fújjon kedvére! Mert úgy
látom: velem sem történhet egyéb, mint ama kicsinyke porszemmel
történik, melyet a tomboló forgószél vagy fel
sem ver a földről, vagy ha fel is ver, felröpíti a
magasba, gyakorta az emberek fejére, királyok és
császárok koronájára, s nem ritkán
sudár palotákra és égbe nyúló
tornyokra helyezi; melyekről ha leesik, lejjebb úgysem eshet, csak
odáig, honnét felemeltetett. S ha eddig minden dologban minden
erőmmel kedvetekre tenni igyekeztem, ezentúl még
inkább igyekezni fogok, mivel tudom, hogy józan ésszel
senki mást nem mondhat, mint hogy magam is, mások is, kik
benneteket szeretünk, a természet parancsa szerint
cselekszünk. Ahhoz pedig, hogy valaki a természet
törvényeivel szembeszálljon, fölöttébb nagy
erő szükséges, és gyakorta ez is nem csupán
kárba vész, hanem roppant veszedelmet von annak fejére, ki
nagy bizakodással ilyesmiben fáradozik. Megvallom: efféle
erők nincsenek bennem, s nem is kívánkozom reájok; s
ha megvolnának is, inkább kölcsönadnám, mintsem
hogy magamért latba vessem őket. Annak okáért
hallgassanak el, kik marnak engemet, s ha magok nem tudnak fölmelegedni,
álljanak tovább azon fagyosan, a maguk szája íze
szerint való örömökben, vagyis maradjanak meg romlott
élvezeteikben, engemet pedig hagyjanak élnem magam módja
szerint ama rövid ideig, mely nékem rendeltetett. Mivel azonban,
szépséges hölgyeim, messzire elkalandoztam, ideje
visszatérnünk oda, honnét kiindultunk, s a megkezdett
rendben folytatnunk dolgunkat.
A nap
már minden csillagot elűzött az égről, a
földről pedig elűzte az éjszaka harmatos árnyait,
midőn Filostrato felkelt, s felkeltette egész
társaságát; kimentek a szépséges kertbe, s
ottan szórakozásokba fogtak, mikor pedig az ebéd ideje
elérkezett, ottan ebédeltek, hol előtte való este
vacsoráztak. Mivel pedig a nap már delelőre hágott,
szundítottak, s felkelvén, a szokott módon letelepedtek a
szép szökőkút mellett, hol is Filostrato parancsolta
Fiammettának, hogy kezdje meg a novellák sorát; ez pedig
semmi egyéb biztatásra nem várakozott, hanem
leányos pironkodással ekképpen fogott szóba.
|