ELSŐ NOVELLA

Tancredi, Salerno fejedelme, megöli leányának szerelmesét,
s annak szívét aranyserlegben elküldi leányának,
ki is méregitalt önt arra, az italt megissza, s ekképpen meghal

Komor tárgyat szabott mai elbeszéléseinknek Királyunk, ha meggondoljuk, hogy vidám szóra­kozás kedvéért jöttünk ide, s most másoknak könnyeiről kell beszélnünk, melyekről nem lehet szólanunk anélkül, hogy mind az elbeszélőnek, mind a hallgatónak meg ne induljon szíve. Talán azért szabta ezt, hogy némiképpen mérsékelje a múlt napok vigasságát; de akármi is indította erre, nekem nincs benne módom megváltoztatnom elhatározását, miért is elmesélek nektek egy gyászos, sőt végzetes történetet, melyet méltó megkönnyeznetek.

Tancredi, Salerno fejedelme, emberséges és kegyes indulatú férfiú volt (ha öreg napjaira nem szennyezte volna kezeit szerelmesek vérével), kinek mind egész élete folyamán csupán egyetlen leánygyermeke volt, s talán boldogabb lett volna, ha ez az egy sincs. E leányt oly gyengéden szerette, mint apa a leányát még soha, és eme gyöngéd szeretete miatt nem adta férjhez, mivel nem tudta rászánni magát, hogy maga mellől elbocsássa, holott a leány már jó néhány esztendeje eladó sorban volt. Végül nagy sokára feleségül adta Capua hercegének fiához, de az asszony rövid házasélet után özvegyen maradt, és visszatért atyjához. Még nem született asszony a világra, kinek hozzá fogható remek szép arca és teste lett volna; és fiatal volt és jókedvű, okossága pedig akkora, hogy szinte sok is volt asszonyban. És miközben gyengéd apja mellett éldegélt, előkelő hölgy lévén, különb-különbféle gyönyörűségekben, és látta, hogy atyjának iránta való szeretetében kisebb gondja is nagyobb annál, hogy újból férjhez adja, maga pedig nem tartotta illendőnek ilyesmit kérni tőle, föltette magában, hogy ha csak lehet, nagy titokban derék szerelmest szerez magának. És látván atyjának udvarában számos nemes urat s egyéb férfiakat forgolódni, miként ma is látjuk fejedelmi udvarokban, és mérlegre vetvén sokaknak viselkedését és erkölcseit, leginkább megtetszett neki atyjának egyik ifjú fegyverhordozója, bizonyos Guiscardo nevezetű, meglehetősen alacsony származású ember, de jelességben és erkölcsökben bárki másnál nemesebb; és gyakorta látván őt, titokban forró szerelemre gyulladt iránta, s napról napra nagyobb örömét lelte annak tökéletességében. Az ifjú pedig, kinek ugyancsak helyén volt esze, figyelmes lett az asszonyra, s olyannyira szívébe fogadta őt, hogy iránta való szerelmében kívüle szinte minden egyebet kivetett elméjéből. Tehát ekképpen szerették egymást nagy titokban, s a fiatalasszony semmit oly igen nem kívánt, mint együtt lenni szerelmesével; de mivel senkit sem akart beavatni szerelmébe, ravasz cselfogást eszelt ki, hogy értésére adja annak, miképpen találkozhatnak. Levelet írt, s abban elmagyarázta neki, mit kell tennie másnap, hogy véle lehessen; annak utána pedig beletette azt valamely nádnak csöves szárába, s tréfálkozva odanyújtotta Guiscardónak, ekképpen szólván:

- Csinálj ebből ma estére fúvókát szolgálóleányodnak, hogy tüzet élesszen vele.

Guiscardo átvette és nyomban kitalálta, hogy bizonyosan nem ok nélkül adta neki a hölgy, s nem ok nélkül szólott ekképpen. Elment tehát, s a náddal lakásába tért, és megvizsgálván azt, látta, hogy hasadék van rajta; kibontotta, meglelte benne az asszonynak levelét, elolvasta, és nyilván megértette belőle, mit kell cselekednie, s akkor ő volt a világ legboldogabb embere, és nyomban hozzákészülődött, hogy eljusson az asszonyhoz ama módon, melyet az megjelölt. Volt pedig a fejedelem palotájának oldalában egy barlang a hegybe vágva, melyet nagy sok időknek előtte vájtak abban; ez a barlang csupán a hegybe vágott kürtőn által kapott némi világosságot. Ezt a kürtőt pedig, mivel a barlangban soha ember nem járt, a hegyoldalban burjánzó gaz és tüskebokor egészen benőtte; a barlangba titkos lépcsőn lehetett lejutni, mely a palota egyik földszinti szobájába torkollott, hol is éppen az asszony lakott; de a lépcsőt hatalmas ajtó zárta. Erről a lépcsőről pedig, mivel már emberemlékezet óta nem használták, mindenki úgy megfeledkezett, hogy szinte már senki nem tudott róla; de Ámor, kinek szemé­ben nincs semmi úgy rejtekben, hogy észre ne venné, eszébe juttatta a szerelmes asszonynak; ki is, hogy senki észre ne vehesse, maga erejéből számos napokon által bajmoló­dott, mígnem sikerült kinyitnia amaz ajtót; mikor pedig kinyitotta és egyedül leszállott a barlangba, és látta a kürtőt, Guiscardóhoz juttatta üzenetét, hogy igyekezzék azon keresztül bejutni, megjelölvén neki ama kürtőnek távolságát a földtől. Guiscardo, hogy eme tervet végrehajtsa, nyomban szerzett valamely csimbókos-hurkos kötelet, hogy azon lebocsátkozzék és felmásszon; és bőrből való köpönyeget öltvén magára, hogy a tüskebokrok össze ne szurkálják, és senkit dolgába bele nem avatván, a következő éjszakán odament a kürtőhöz, s a kötélnek egyik végét rácsomózván valamely zömök fatörzsre, mely a kürtő nyílásánál nőtt, a kötélen leereszkedett a barlangba, és várta az asszonyt. Ki is másnap reggel oly ürüggyel, hogy aludni kíván, elbocsá­totta udvari hölgyeit, s egymagában bezárkózott szobájában; annak utána pedig kinyitotta az ajtót, leszállott a barlangba, hol már ottan lelte Guiscardót, s akkor kimondhatatlan örömmel üdvözölték egymást; és akkor véle együtt felment szobájába, s ama napnak java részében kimondhatatlan gyönyörűséggel mulatták magukat; minekutána pedig okosan megszabták szerelmes találkozásaiknak rendjét, hogy azok titokban maradjanak, Guiscardo visszament a barlangba, az asszony pedig bezárta az ajtót, és kiment udvari hölgyeihez. Guiscardo az éjszaka beálltával felkúszott a kötélen, s a kürtőn keresztül, amerre jött, kimászott és hazatért. És mivel most már tudta az utat, innentől fogva sűrűn járta azt.

De a sors megirigyelte eme hosszú és nagy gyönyörűséget, és valamely fájdalmas eseménnyel gyászos siralomra fordította a két szerelmes boldogságát. Tancredinek szokása volt néhanap­ján egyedül bemenni leánya szobájába, s ottan véle tölteni idejét, és elbeszélgetni nála kicsinyég, annak utána pedig távozni. Ez tehát egy napon ebéd után lement hozzá, mikor az asszony, kinek Ghismonda volt neve, éppen a kertben időzött udvari hölgyeivel; ahogy tehát belépett a szobába, miközben senki meg nem látta és észre nem vette, mivel nem akarta megzavarni leányának mulatását, s mivel a szobának ablakát zárva, az ágynak függönyeit pedig félrehúzva lelte, leült a sarokban az ágy lábánál valamely tarka zsámolyra, és az ágynak támasztván fejét, s magára húzván a függönyt, mintha csak szántszándékkal elrejtőzni akart volna, elaludt. S miközben aludt, Ghismonda, ki szerencsétlenségére éppen ama napon hívta magához Guiscardót, otthagyta hölgyeit a kertben, csöndesen visszalopódzkodott szobájába, bezárkózott, s mivel nem vette észre, hogy valaki más is van ottan, ajtót nyitott Guiscardónak, ki már várakozott reá, s akkor szokásuk szerint lefeküdtek az ágyba, s miközben egymással incselkedtek és mulatoztak, történt, hogy Tancredi fölébredt, s látta és hallotta, mit Guiscardo és leánya művelt; fölöttébb megháborodott ezen, s előbb rájok akart ordítani, de aztán jobbnak vélte hallgatni, és rejtekben maradni, ha lehet, hogy megfontoltabban s maga kisebb gyaláza­tára végbevihesse azt, mi máris megfogant elméjében, tartozó kötelessége gyanánt. A két szerelmes, szokása szerint, jó darab ideig együtt maradt; Tancredit nem vették észre, s mikor úgy látták, hogy itt az ideje, kiszálltak az ágyból, Guiscardo visszatért a barlangba, az asszony pedig kiment a szobából. Annak utána Tancredi, bár öreg ember volt már, a szoba egyik ablakából kiugrott a kertbe, s miközben senki meg nem látta, halálos fájdalommal szívében szobájába tért. Az éjszaka beálltával pedig Guiscardót, éppen mikor az első álom idején kibújt a kürtőből, parancsára két ember lefogta, mivel bőrköpönyege is gátolta a védekezésben, és nagy titokban Tancredi elébe vitte. Ki is, midőn meglátta őt, könnyeivel küszködvén ekképpen szólott hozzá:

- Guiscardo, irányodban tanúsított jóságomért nem érdemeltem azt a szégyent és gyalázatot, melyet leányomban fejemre hoztál, melyről ma tulajdon szememmel meggyőződtem.

Erre Guiscardo csupán ennyit felelt:

- A szerelem hatalmasabb nálad is, nálam is.

Parancsolta tehát Tancredi, hogy titokban vessék fogságba valamely szomszédos szobában, s emberei ekképpen cselekedtek. Reggelre kelvén Ghismonda semmit nem tudott eme dolgok­ból, Tancredi pedig, minekutána mindennemű fura gondolatokat hányt-vetett elméjében, ebéd után szokása szerint lement leányának szobájába, hová őt is behívta, bezárkózott véle, és zokogván ekképpen fogott szóba:

- Ghismonda, mivel abban a hiszemben voltam, hogy ismerem erkölcsödet és tisztességedet, soha eszembe nem jutott volna, akárki mondja is, hahogy tulajdon szememmel nem látom, hogy odaadod magad valamely férfinak, ki nem férjed, vagy hogy ilyesmi csak meg is fordul fejedben. Emiatt pedig, valahányszor rágondolok, életem hátralevő napjaiban, melyeket öreg­ségem még számomra tartogat, szüntelen fájdalom fog gyötörni. És bár adta volna Isten, hogy ha már ily becstelenségre adtad fejedet, legalább olyan férfit választottál volna, ki illik nemesi rangodhoz; de annyi férfi között, kik udvaromban járnak-kelnek, éppen Guiscardót választottad, ezt a mindenkinél alacsonyabb rangú ifjút, kit úgyszólván irgalomból neveltünk udvarunkban kisded gyermekkorától fogva mind mai napiglan; ezzel pedig szörnyen megháborítottad lelkemet, mivel nem tudom, miképpen határozzak felőled; Guiscardo sorsa felől, kit is ma éjszaka megfogattam, midőn a kürtőből kibújt, s most fogságban tartom, már határoztam; de Isten látja lelkemet, nem tudom, mitévő legyek véled. Egyfelől húz ama szeretet, mellyel irányodban mindig viseltettem, különbül mint bármely más atya a leánya iránt; másfelől húz a méltó felháborodás, melyet határtalan esztelenséged támasztott bennem. Amaz azt akarja, hogy megbocsássak néked, emez azt akarja, hogy hajlandóságom ellenére kegyetlenül elbánjak véled; de minekelőtte határozok felőled, szeretném hallani, mit tudnál mondani mindezekre.

És ekképpen szólván lesütötte szemét, s oly keserves zokogásra fakadt, mint valamely gyermek, kit irgalmatlanul elvertek. Ghismonda atyjának szavaiból megtudta nem csupán azt, hogy titkos szerelmét fölfedezték, hanem azt is, hogy Guiscardót elfogták, s akkor kimond­hatatlan fájdalmat érzett, és már-már annyira jutott, hogy a legtöbb asszonynak szokása szerént jajveszékelésekkel és könnyekkel mutassa meg azt. De büszke lelke lebírta gyen­geségét, arcát csodálatos erővel megkeményítette, s megfogant benne az elhatározás, hogy mintsem magáért rimánkodnia kelljen, inkább eldobja életét, mivel azt hitte, hogy Guiscardója már halott. Miért is nem holmi bánkódó és botlásáért megpirongatott nő módjára, hanem elszántan és bátran, száraz szemmel és nyílt s minden ízében nyugodt arccal ekképpen felelt atyjának:

- Tancredi, sem tagadni, sem könyörögni nem szándékozom, mivelhogy amaz nem segítene rajtam, emez pedig nem akarom, hogy segítsen, és ezenfelül semmiképpen sem szándékozom könyörületre hajlítani magam irányában te szelídségedet és szeretetedet; de szándékom az igazat megvallani, s előbb igaz okokkal védelmezni becsületemet, annak utána pedig cseleke­deteimmel bátran bizonyítani lelkemnek erejét. Igaz, hogy szerettem és szeretem Guiscardót és szeretni fogom, mind életem fogytáig, mely hamar elkövetkezik; és hahogy a halál után is van szerelem, akkor örökké szeretni fogom; erre azonban nem annyira asszonyi gyengeségem indított, mint inkább az, miképpen cseppet sem törődtél vele, hogy férjhez adj, azonfelül pedig amaz ifjúnak jelessége. Nyilván tudnod kellett volna, Tancredi, hogy mivel magad húsból és vérből vagy, lelkedből lelkedzett leányod is húsból vagyon, nem pedig kőből avagy vasból; s emlékezned kellett volna és kellene, ha mindjárt öreg ember vagy is most már, hányfélék, milyenek és micsoda erővel rohannak reánk az ifjúság törvényei, és ámbár férfikorod java esztendeit tábori életben töltötted, mégiscsak tudnod kellett volna, mely hatalma vagyon a henye és nagyúri életmódnak az öregeken is, hát még a fiatalokon! Tehát húsból vagyok, mivel tőled nyertem az életet, s oly keveset éltem még, hogy ma is ifjú vagyok, s egyik miatt is, másik miatt is teli vagyok sóvárgó vágyakozással, melyet csodálatos módon fokozott ama körülmény, hogy már férjnél voltam és megismertem, mely gyönyörűség betölteni az efféle sóvárgásokat; mivel pedig ím ez erőknek ellenállni nem tudtam, feltettem magamban, hogy engedek nékik, bárhová sodornak is, mivel fiatal vagyok és asszony vagyok, és szerelmes lettem. Annyi bizonyos: minden erőmet latba vetettem, hogy abban, mire természetes vágya­kozásom hajtott, se rád, se magamra ne hozzak gyalázatot, amennyiben rajtam áll. Ebben pedig a kegyes Ámor, a jóságos szerencse titkos utat lelt és mutatott számomra, melyen mindenkitől észrevétlenül betölthettem vágyaimat. Ezt akárki árulta el neked, s akármi úton-módon tudtad meg, én nem tagadom. Guiscardót pedig én nem találomra választottam, miként számos asszonyok teszik, hanem érett megfontolás után szemeltem ki mind a többiek közül, és gondos óvatossággal juttattam be szobámba, s mind a maga, mind a magam hűséges és okos kitartása révén hosszú időn által csillapítottam véle vágyaimat. Ám úgy veszem észre, hogy te inkább holmi alantas elfogultság rabjaként, mint az igazság szolgálatjában, bűnös szerelemnél sokkalta elkeseredettebben korholsz azért, hogy szerinted alacsony rangú férfival adtam össze magamat (mintha nem éppen így felháborodtál volna, hahogy nemes embert választok erre). Közben pedig nem veszed észre, hogy nem is engem vádolsz bűnnel, hanem a sorsot, mely gyakorta a méltatlanokat magasba emeli, a legméltóbbakat pedig a mélységben hagyja. De ne beszéljünk mostan erről, hanem vizsgáld meg némiképpen a dolognak eredetét: s akkor meg­látod, hogy mindnyájunk teste ugyanabból a húsból vagyon, s ugyanaz a Teremtő mindnyájunk lelkét egyforma erőkkel, egyforma hajlandóságokkal, egyforma képességekkel alkotta meg. Csupán a virtus teszen köztünk különbséget, kik egyébként mind egyformának születtünk és születünk; és azokat, kik eme virtust nagyobb mértékben bírták és használták, később nemeseknek mondották, a többiek pedig közrendű emberek maradtak. És ámbár eme törvényt később az ellenkező gyakorlat elhomályosította, azért még nem törölte ki a természetből és nemesebb erkölcsökből; ennek okáért az, ki erényesen cselekszik, nyilván megmutatja nemessé­gét, ha pedig valaki másképpen nevezi őt, nem abban vagyon a hiba, kit így neveznek, hanem abban, ki így nevezi. Nézd végig mind valamennyi nemes emberedet, és vizsgáld meg jeles­ségöket és erkölcseiket és viselkedésöket, és másfelől vedd szemügyre Guiscardo jelességeit: ha elfogultság nélkül akarsz ítélni, meg kell vallanod, hogy ő a legnemesebb és többi nemeseid mind csupa közrendű emberek. Guiscardo jelessége és nemessége felől nem kell mások vélekedésére bíznom magamat, csupán a te szavaidra és tulajdon szememre. Vajon ki magasztalta őt valaha úgy, miként te magasztaltad, mind ama dicséretes dolgokban, melyekért derék férfiút dicséret illet? És bizony nem méltatlanul; mivel ha szemem nem csalt, nem halmozhattad el oly dicséretekkel, hogy ő ne tett volna azokról fényesebb bizonyságot, mint ahogy te szavaiddal tehettél; és ha ebben valamiképpen talán mégis tévedtem volna, te magad tévesztettél meg. Hát még mindig azt mondod, hogy alantas rangú emberrel adtam össze magamat? Nincs igazad, de ha talán azt mondanád, hogy szegény emberrel állottam össze, hát akkor eléggé szégyenedre válik, hogy ily derék férfiszolgádat nem tudtad jobb sorsra juttatni. Azonban a szegénység nem csorbítja senkinek nemességét, legfeljebb vagyonát. Sok király, sok nagy fejedelem kezdte szegényen, sokan pedig azok közül, kik a földet túrják, és a barmokat őrzik, egykor dúsgazdagok voltak, s vannak köztük ilyenek ma is. Utolsó kétségedet pedig, mely benned támadt, vagyis hogy mitévő légy velem, csak verd el magadtól egészen, ha már késő öreg korodban arra adod fejed, mit ifjabb éveidben soha nem cselekedtél, vagyis kegyetlenkedésre: csak töltsd rajtam kegyetlenségedet, mivelhogy nem vagyok hajlandó semmiképpen könyörgéssel fordulni hozzád, hiszen magam vagyok eredendő oka e bűnnek, hahogy ez ugyan bűn; mert bizony mondom neked, ha nem cselekszed vélem ugyanazt, mit Guiscardóval cselekedtél vagy cselekedni fogsz, tulajdon kezemmel megcselek­szem én azt. Menj hát, öntsd asszony módjára könnyedet, s ölj meg kegyetlenségedben egy csapásra véle együtt, ha azt hiszed, hogy megérdemeltük.

Megismerte akkor a fejedelem leányának nemes lelkét; de nem hitte, hogy oly elszántan feltette magában azt, mit szavaiban hirdetett. Miért is tőle távozván letett ama tervéről, hogy valamely kegyetlen testi büntetést szab reá, s úgy gondolta, hogy a másiknak elveszejtésével lehűti majd ennek forró szerelmét; parancsolta hát ama két embernek, kik Guiscardót őrizték, hogy a következő éjjelen nagy csendben megfojtsák, szívét kivegyék, s neki elhozzák; azok pedig mindent megcselekedtek a parancs szerint. Hogy pedig a következő nap felvirradt, a fejedelem behozatott valamely szép és nagy aranyserleget, abba beletette Guiscardo szívét, egyik bizalmas szolgájával elküldötte leányának, és meghagyta neki, hogy mikor annak átadja ezt, szóljon ekképpen:

- Atyád küldi ezt néked, hogy megörvendeztessen abban, mit legjobban szerettél, miként te is megörvendeztetted abban, mit ő legjobban szeretett.

Ghismonda, ki nem tett le zordon szándokáról, mérges füveket és gyökereket hozatott, s minekutána atyja távozott tőle, felforralta és vízben párolta azokat, hogy keze ügyében legyenek, ha bekövetkeznék az, mitől tartott. Midőn tehát a szolga megjelent nála az aján­dékkal s a fejedelem üzenetével, rendületlen arccal átvette a serleget, és leemelte födelét; mikor pedig meglátta a szívet, és megértette az üzenetet, máris bizonyosra vette, hogy Guiscardónak szíve az. Miért is a szolga felé fordítván arcát, ekképpen szólott:

- Valóban, csak aranykoporsó volt méltó oly drága szívhez, minő ez; ezt bölcsen intézte atyám.

S ekképpen szólván, ajkához szorította azt, megcsókolta, annak utána pedig mondotta:

- Mindig, minden dologban életemnek eme végső határán atyám szeretetét irányomban véghetetlenül gyengédnek éreztem, de soha annyira, mint most; annak okáért mondj néki nevemben eme fölöttébb nagy ajándékért forró köszönetet, az utolsót, melyet még életemben mondok neki.

Ekképpen szólván a serleg felé fordult, melyet szorosan tartott kezében, és a szívre függesztvén szemét, imigyen szólott:

- Jaj, legédesebb szállása te minden gyönyörűségemnek, átkozott legyen annak kegyetlensége, ki művelte, - hogy én téged testi szememmel láthatlak, holott nékem elegendő lett volna mindenkorra csak lelki szememmel látnom tégedet. Te immár bevégezted futásodat ama pályán, melyet a sors néked engedett: megérkeztél ama célhoz, mely felé mindannyian igyekszünk; itt hagytad e világ nyomorúságait és fáradalmait, és épp ellenségedtől nyerted ama sírt, melyet jelességeddel megérdemeltél. Semmi sem hiányzott immár díszes temetésedhez, csupán annak könnyei, kit életedben olyannyira szerettél; hogy pedig ezeket is megkapjad, Isten ama gondolatot sugallta zordon atyámnak, hogy téged elküldjön nékem; én pedig megadom néked a könnyeket, bár feltettem magamban, hogy száraz szemmel és rettenthetetlen arccal megyek a halálba; és minekutána elsirattalak, késedelem nélkül véghezviszem, hogy lelkem a te réveden egyesüljön ama lélekkel, melyet nékem oly hűségesen megőriztél. És mely kísérettel indulhatnék nyugodtabban avagy biztonságosabban amaz ismeretlen helyekre, ha nem e lélekkel? Bizonyosra veszem, hogy még mindig itt van benn, és szemléli mi kettőnk gyönyörűségeinek helyét; s mivel még most is bizonyos vagyok felőle, hogy szeret, várja az én lelkemet, mely oly forrón szereti őt.

És ekképpen szólván, asszonyos jajveszékelés nélkül a serleg fölébe hajolt, és sírva fakadt, s mintha csak forrás támadott volna fejéből, könnyei oly bőven patakzottak, hogy nézni is csoda volt, miközben számtalanszor csókolgatta a halott szívet. Udvari hölgyei, kik körülötte állottak, nem értették, miféle szív az, s mit jelentettek úrasszonyuk szavai; de megesett rajta szívök, s meghatottan kérdezgették zokogásának oka felől, ám hiába; s akkor annál inkább igyekeztek őt vigasztalni, amennyire csak erejökből tellett. Ő pedig, minekutána úgy érezte, hogy kisírta magát, felkapta fejét, felszárogatta könnyeit és szólott:

- Ó, forrón szeretett szív, immár irántad való minden kötelességemet elvégeztem, s nincs egyéb tennivalóm, mint lelkemmel hozzád jutnom, s tégedet elkísérnem.

Ekképpen szólván, maga kezébe adatta a kis korsót, melyben ama víz volt, mit előtte való napon főzött; ezt pedig ama serlegbe öntötte, melyben a szív volt, s bőséges könnyeiben fürdött; és félelem nélkül ajkához illesztvén azt, fenékig kiitta, s minekutána kiitta, a serleggel kezében ágyára feküdt, és amennyire csak bírta, tisztes helyzetbe illesztette testét, és szívéhez szorította halott kedvesének szívét, és némán várta a halált. Udvari hölgyei pedig eme dolgok láttára és hallatára, bár nem tudták, minémű víz volt az, melyet úrasszonyuk megivott, Tancredinek mind eme dolgokat megjelentették; ki is attól tartván, mi valóban bekövetkezett, azon nyomban lesietett leányának szobájába, hová épp abban a pillanatban érkezett, midőn az lefeküdt ágyára; és holott már minden későn volt, gyöngéd szavakat suttogott vigasztalására; mikor pedig látta, hogy a végét járja, keserves zokogásra fakadt. Mondá akkor néki az asszony:

- Tancredi, tartogasd könnyeidet oly gyászesetre, melyet nem kívántál annyira, mint ezt, és ne add nékem őket, mivel nem kérek belőlük. Ki látta valaha, hogy rajtad kívül valaki sír olyasmiért, mit ő maga akart? De ha él még benned egy szikrája ama szeretetnek, melyet valamikor irányomban éreztél, add meg nékem utolsó ajándokul, ha már nem volt ínyedre, hogy csendben és titokban élhessek Guiscardóval, hogy legalább testem ország-világ előtt az ő teste mellett nyugodhasson, akárhová vettetted is holttetemét.

A fejedelmet úgy fojtogatta a sírás, hogy nem tudott válaszolni. A fiatalasszony pedig, érezvén, hogy vége közeledik, szívére szorította a holt szívet és szólott:

- Isten véletek, én elmegyek.

És szeme immár megtört, öntudatát elveszítette, s elköltözött e fájdalmas életből.

Ily gyászos véget ért Guiscardo és Ghismonda szerelme, miként hallottátok; Tancredi pedig nagy keserves sírással és kegyetlensége miatt késő bánattal, Salerno egész népének általános gyásza közepette mindkettőjüket nagy tisztességadással egyazon sírba temettette.