NEGYEDIK NOVELLA

Gerbino amaz ígéret ellenére, melyet Guiglielmo király, a nagyapja, hit alatt tett,
megtámadja Tunisz királyának hajóját, hogy elrabolja annak leányát;
minekutána pedig a hajó legénysége megöli a leányt,
ő lekaszabolja a legénységet, végezetül pedig néki fejét veszik

Minekutána Lauretta befejezte novelláját, elhallgatott, és a társaság tagjai közül ki az egyik, ki a másik szerelmesnek sorsán búslakodott; némelyek rosszallották Ninetta haragját; az egyik ezt mondta, a másik azt, midőn a Király mintegy komor gondolataiból felriadván, felpillantott és intett Elisának, hogy kezdje meg a következő novellát; az pedig engedelmesen ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim! Sokan vannak, kik azt hiszik, hogy Ámor csupán a szemek tüzétől lángra gyúltan lövi ki nyilait, és kigúnyolják azokat, kik azt hajtogatják, hogy hallomás révén is szerelembe eshet az ember; hogy pedig ezek mely igen tévednek, nyilván megtetszik ama novellából, melyet elmondani szándékozom, melyből is megláthatjátok, hogy nem csupán szerelem támadott két ifjú teremtés között, kik soha nem látták egymást, hanem azt is nyilván megtudjátok, hogy ennek miatta mindkettő keserves halálra jutott.

Második Guiglielmónak, Szicília királyának, miként a Szicília-beliek mondják, két gyermeke volt: egyik fiú, Ruggieri nevezetű, másik leány, Costanza nevezetű. Emez Ruggieri után, ki előbb halt meg, mint apja, egy Gerbino nevezetű fiú maradt, ki is, minekutána nagyapja gondosan felnevelte, gyönyörű szál ifjúvá serdült, s nagy hírt szerzett bátorságban és derék­ségben. És híre nem maradt meg Szicília szűk határai között, hanem a világ különb-különb országaiban fennen harsogott, különösképpen Barberia országában, mely amaz időkben adófizetője volt Szicília királyának. S mindazok között, kiknek fülébe eljutott Gerbino jeles­ségének és derékségének nagyszerű híre, volt Tunisz királyának leánya, ki miként mindenki mondotta, aki csak látta, egyike volt a leggyönyörűbb teremtéseknek, kiket a természet valaha is alkotott s egyúttal fölöttébb jó erkölcsű, nemes és bátor lelkű leányzó. Ez pedig szívesen hallgatván, ha derék emberekről folyt a szó, oly elragadtatással figyelte Gerbino derekas tetteit, melyeket hol ez, hol amaz elbeszélt neki, s oly igen megnyerték tetszését, hogy magá­ban már el is tudta képzelni, milyen lehet Gerbino, és szenvedélyesen megszerette őt és szívesebben emlegette, mint akárki mást, és szívesen hallgatta, ha mások beszéltek róla.

Viszont Szicíliába, éppúgy, mint máshová, eljutott a leány páratlan szépségének és derék­ségének híre, s nagy gyönyörűségül és nemhiába eljutott Gerbino fülébe is; s mi több, valamint a leány lángra gyulladt az ifjú iránt, azonképpen az ifjú is lángra gyulladt iránta. Tehát addig is, míg valamely tisztes ürüggyel kieszközli nagyapjától az engedelmet, hogy Tuniszba mehessen, mivel módfelett sóvárgott a leánynak látására, meghagyta minden barátjának, ki oda utazott, hogy adja tudtára a leánynak az ő titkos és nagy szerelmét, és hozzon hírt felőle olyképpen, amint legjobbnak véli.

Ezek közül pedig egyik fölöttébb ravaszul végezte ím ez tisztét, mivel női ékszereket vitt megmutatni a leánynak, kereskedők módjára; s minekutána nyíltan feltárta előtte Gerbino szerelmét, kijelentette, hogy Gerbino és mindene kész hajlandósággal rendelkezésére vagyon. A leány vidám arccal fogadta a hírhozót és az üzenetet, és felelte neki, hogy ő hasonlatos szerelemben ég, minek bizonyságául egyik legdrágább ékszerét elküldte az ifjúnak. Ezt pedig Gerbino oly nagy ujjongással fogadta, ahogyan csak valami nagyon drága kincset lehet, és ennek az embernek útján többször is írt és drága ajándékokat küldött neki, s megtárgyalta vele, hogy ha a szerencse kedvezne nékik, miképpen láthatnák és ölelhetnék egymást.

De miközben a dolgok ekképpen folytak, kissé jobban elhúzódtak a kelleténél, és egyfelől a leány, másfelől Gerbino lángolt a szerelemtől, történt, hogy Tunisz királya férjhez adta a leányt Granada királyához, ezen pedig a leány fölöttébb elkeseredett, meggondolván, hogy nem csupán mérhetetlen távolság választja el szerelmesétől, hanem úgyszólván most már egészen megfosztották tőle; és ha módot talált volna reá, szívesen elmenekült volna atyjától és elment volna Gerbinóhoz, csak hogy ez meg ne történjék. Hasonlatosképpen Gerbino emez házasság hallatára mérhetetlen szomorkodásnak esett, és gyakorta töprenkedett magában, ha találna-e módot, hogy erőszakkal elrabolja a leányt, ha úgy esik, hogy tengeren utazik férjéhez.

Tunisz királya, ki neszét vette szerelmöknek és Gerbino szándokának, s félt annak erejétől és hatalmától, mikor elérkezett az ideje, hogy a leányt útnak kellett indítania, Guiglielmo királynak megüzente, mit szándékozik cselekedni, és hogy ez csak akkor van szándokában, ha biztos ígéretet nyer tőle, hogy sem Gerbino, sem annak nevében más nem támaszt akadályt amaz út elébe. Guiglielmo király, ki már öreg ember volt, és mit sem hallott eleddig Gerbino szerelméről, nem is sejtvén, hogy éppen emiatt kérik ígéretét, azt készségesen megadta, s annak zálogául egyik kesztyűjét küldötte Tunisz királyának.

Ki is, minekutána a zálogot megkapta, hatalmas és gyönyörű hajót szereltetett fel Carthago kikötőjében, s megrakatta mindennel, mire annak, ki rajta utazott, szüksége lehetett és feldíszítette és felékesítette, hogy azon küldje leányát Granadába, és már csak kedvező időre várakozott. A leány, ki mindezt tudta és látta, titokban elküldötte egyik szolgáját Palermóba, s meghagyta neki, hogy a szép Gerbinót üdvözölje nevében, s mondja meg neki, hogy kevés napok múltán útnak indul Granadába; ezért hát most majd elválik, vajon oly talpig férfi-e, mint mondotta, s vajon annyira szereti-e őt, miként többször is üzente neki. Ez a megbízott hűségesen megvitte az üzenetet, és visszatért Tuniszba.

Minekutána Gerbino az üzenetet vette, és megtudta, hogy nagyapja, Guiglielmo király zálogot adott Tunisz királyának, nem tudta, mitévő legyen; de szerelme ösztökélte, s mivel megértette a leány szavait, nehogy hitvány embernek lássék, elment Messinába, s ott nagy sebbel-lobbal felfegyverzett két könnyű gályát, megrakta azokat bátor harcosokkal, s a gályákkal Szardíni­ába ment, mert úgy gondolta, hogy ott kell elhaladnia a leány hajójának. Sejtelme hamarosan bevált, mert alig időzött néhány napig ottan, midőn a hajó gyenge széllel feltűnt nem messzire ama helytől, hol ő várakozott reá. Mikor Gerbino a hajót megpillantotta, ekképpen szólott bajtársaihoz:

- Uraim, ha csakugyan oly bátor emberek vagytok, mint aminőnek én tartalak, akkor azt hiszem, egy sincs köztetek, ki ne érzett volna és ne érezne szerelmet, mivel anélkül, én legalább úgy gondolom, egyetlen halandóban sem lehet semmi jó, avagy jelesség; ha pedig szerelmesek voltatok, avagy vagytok, könnyűszerrel megérthetitek az én sóvárgásomat. Én szerelmes vagyok, és a szerelem vitt reá, hogy titeket emez fáradalommal terheljelek; az pedig, kit szeretek, ama hajón van, itt előttünk. Ez a hajó a leányon kívül, kit mindennél jobban óhajtok, színig meg van rakva a legdrágább kincsekkel, miket bátor harc árán könnyűszerrel megkaparinthatunk, ha ugyan vitéz férfiak vagytok; én a győzelemből nem kívánok egyebet zsákmányul, csupán a hölgyet, kinek szerelméért fegyvert ragadtam; minden egyéb legyen már most egészen a tiétek. Menjünk tehát, és szerencse fel, keményen támadjunk a hajó ellen; Isten kedvez vállalkozásunknak, mivelhogy szélcsend vagyon, s nem tudnak mozdulni innét.

Fölösleges is volt a szép Gerbinónak ennyi szót vesztegetnie, mivelhogy a véle jött Messina-beliek prédára éhes emberek voltak, s máris egyéb sem járt elméjökben, mint megcselekedni azt, mire Gerbino szavakkal biztatta őket. Amint tehát szavait befejezte, nagy hangosan ordítani kezdtek, hogy így legyen, és a kürtök megharsantak, és fegyvert ragadtak, vízbe merítették az evezőket, és nekivágtak ama hajónak. A hajó legénysége, midőn a gályákat messziről közeledni látta, nem tudván menekülni, készülődött a védekezésre. Midőn a szép Gerbino odaért a hajóhoz, parancsot adott, hogy ha nem akarnak harcot, szolgáltassák ki a hajó úrnőjét. A szaracénok megbizonyosodván, hogy kik a támadók és mit kívánnak, azt felelték, hogy a támadás a királyuknak adott ígéret ellenére éri őket; és ennek bizonyságául felmutatták Guiglielmo király kesztyűjét, és kereken kijelentették, hogy csak harc árán adják meg magokat, vagy adnak ki akármit is, ami a hajón van.

Gerbino, ki a hajó farán megpillantotta a hölgyet, ki is sokkalta szebb volt, mint amilyennek képzelte, még forróbb lángra gyúlt s mikor a kesztyűt felmutatták, azt felelte, hogy most nincsenek itten sólymok a keze ügyében, miért is kesztyűre nincsen szüksége; hahogy tehát nem hajlandók kiadni a hölgyet, készüljenek a harcra. Akkor is késedelem nélkül mindkét fél elkezdett nyilakkal és kövekkel lövöldözni, és nagy ideig ekképpen harcoltak, súlyos veszte­ségeket okozván egymásnak. Végezetül Gerbino, hogy így semmire sem megy, leeresztett egy csónakot, melyet Szardíniából hoztak magukkal, azt felgyújtotta, s két gályával odavontatta ama hajóhoz. Midőn ezt a szaracénok látták, és megismerték, hogy nincs más választásuk, mint a megadás vagy a halál, felhozatták a király leányát a fedélzetre, ki a hajó belsejében sírdogált, odavitték a hajó orrára, szólították Gerbinót, és a leányt, ki kegyelemért és segítségért rimánkodott, annak szeme láttára meggyilkolták, a tengerbe vetették és szólottak:

- Vidd, neked adjuk, úgy, miként módunkban vagyon, s miként hitszegéseddel megérdemel­ted.

Gerbino kegyetlenségök láttán, mintha csak kívánná a halált, fittyet hányva nyilakra, kövekre, odafaroltatott a hajóhoz, és átugrott arra, s nem törődvén vele, hányan vannak ott, mint valami kiéhezett oroszlán, mely betör a gulyába, s egymás után marcangolja a barmokat, előbb fogaival és karmaival inkább dühét, mint éhségét csillapítván, meztelen karddal kezében, sorra kaszabolta a szaracénokat, s nagy kegyetlenül sokat levágott azok közül; s mikor már az égő hajón fölöttébb elharapódzott a tűz, engedelmet adott harcosainak, hogy jutalom fejében vegyenek magokhoz mindent, amit tudnak; maga leszállott, cseppet sem örvendezvén a győzedelmen, melyet ellenségein vett.

Annak utána kifogatta a szép hölgy holttestét a tengerből, sokáig és bőséges könnyekkel elsiratta, és Szicíliába visszatérvén, a Trapanival szemben fekvő kicsi Ustica szigetén nagy tisztességgel eltemettette, és mérhetetlen fájdalommal szívében, megtért otthonába. Tunisz királya, mikor a dolognak hírét vette, gyászba öltözött követeket küldött Guiglielmo király­hoz, kinél is panaszt emeltek, miként tartotta ily ebül szavát, s elmondották neki a történteket. Ezen Guiglielmo király fölöttébb megháborodott, s nem látván módját, hogy megtagadja az igazságtevést (melyet azok követeltek), elfogatta Gerbinót; egyetlen fő embere nem akadt, ki könyörgésivel próbálta volna eltéríteni őt szándokától, maga ítélte unokáját fejvesztésre, s tulajdon szeme láttára le is fejeztette, mivel inkább akarta unokáját elveszíteni, mintsem hogy szószegő királynak tartsák.

Tehát ily nyomorultul halt meg kevés napok alatt keserves halált a két szerelmes, miként elmeséltem nektek, holott szerelnöknek semmi gyümölcsét nem élvezhették.