HETEDIK NOVELLA

Simona szereti Pasquinót, midőn együtt vannak egy kertben,
Pasquino megdörzsöli fogait zsályalevéllel és meghal;
Simonát elfogják, ki is mikor meg akarja mutatni a bírónak,
hogyan halt meg Pasquino, ugyancsak megdörzsöli fogait
amaz zsálya levelével és hasonlatosképpen szörnyethal

Pamfilo bevégezte novelláját, midőn a Király, ki semmi szánalmat nem mutatott Andreuola iránt, rávetette szemét Emiliára, s ekképpen értésére adta, hogy kedvére volna, ha folytatná az elbeszélések sorát ama módon, mint a többiek. Ki is semmit nem késlekedvén ekképpen fogott szóba:

- Kedves társnőim, ama novella, melyet Pamfilo elmondott, arra indít, hogy én is elmondjak egyet, mely csupán abban az egyben hasonlít amarra, hogy valamint Andreuola, akképpen ím ez hölgy is, kiről szólni fogok, kertben veszítette el kedvesét; és hasonlatosképpen elfogták, mint Andreuolát, s annak utána nem bátorságával, sem virtusával, hanem váratlan halálával szabadult meg az ítélettől. S miként máskor is elhangzott már közöttünk, ámbár Ámor szívesen lakik nemes emberek házaiban, azért nem veti meg az uralkodást a szegények házaiban sem, s mi több, éppúgy megmutatja néhanapján erejét, mint ahogy fölöttébb hatalmas úr lévén tiszteletet gerjeszt még a leghatalmasabbakban is. Ez pedig, ha nem is teljesen, nagyobb részében megtetszik az én novellámban, mellyel is vissza akarok térni városunkba, melytől oly igen messzire eltávolodtunk emez napokban, különböző esetek különb-különb elbeszéléseivel a világnak más-más részeibe kalandozván.

Nem nagy ideje még élt Firenzében valamely szép és rangjához képest bájos leány, szegény ember leánya, kinek neve Simona volt; és ámbátor hogy tulajdon kezeivel kellett megkeresnie mindennapi kenyerét, és gyapjúfonással tengette életét, azért nem volt oly gyáva lelkű, hogy ne merte volna Ámort szívébe fogadni, ki már régóta kívánkozott bejutni abba bizonyos ifjúnak cselekedetei és szavai révén, ki is éppoly ágrólszakadt volt, mint a leány, s a fonáshoz való gyapjút hordta neki mesterétől, a posztóstól. Minekutána tehát szívébe fogadta őt amaz ifjúnak kedves képében, ki őt szerette, s kinek neve Pasquino volt, s forró vágyakozásban fonogatott, nem volt mersze előbbre vinni dolgát, s valahányszor egy egy fonalat tekert az orsóra, ezernyi sóhaj szakadt kebléből, mind valamennyi forróbb a tűznél, mivel szüntelenül azon járatta elméjét, ki a fonalat néki hordta. Az pedig buzgón szorgoskodott, hogy a leány ügyesen fonja meg mesterének a gyapjúfonalat, mintha bizony az egész posztónak csupán abból a fonálból kellett volna készülnie, melyet Simona fonogatott; s bizony ő maga még a leánynál is jobban buzgólkodott.

Miközben tehát az egyik buzgólkodott, a másiknak pedig örömet szerzett, hogy nógatják, történt, hogy az ifjú szokatlanul nekibátorodott, a leány pedig levetkőzte régi félénkségét és szégyenkezését, és akkor nagy gyönyörűségben egyesültek. Ez pedig mindkettőnek oly igen kedvére volt, hogy egyik sem várta meg, míg a másik hívja, hanem megelőzni igyekeztek egymást a hívogatásban. S miközben napról napra ekképpen élték világukat, és a folytonos gyönyörűségben egyre jobban lángra gyúltak, történt, hogy Pasquino azt mondta Simonának: mindenáron azt szeretné, ha a leány módját ejthetné elmenni vele egy kertbe, hová őt vezetni akarja, hogy ott kényelmesebben és gyanútlanabbul együtt lehessenek. Simona azt felelte, hogy beleegyezik; apjának pedig valamely vasárnap ebéd után azt vetette ürügyül, hogy el akar menni San Gallóba a búcsúra, és bizonyos Lagina nevezetű barátnőjével el is ment a kertbe, melyet Pasquino megjelölt. Hol is őt bizonyos Puccino nevezetű barátjával lelte, kinek Stramba volt csúfneve; s mivel ottan hamar szerelem ébredt Stramba és Lagina között, ők maguk a kertnek egyik felébe vonultak, hogy élvezetüket töltsék, Strambát pedig Laginával a kertnek másik végében hagyták.

A kertnek ama részében, hová Pasquino és Simona ment, volt valamely magas és szép zsályabokor; letelepedtek tehát annak tövében, és nagy sok ideig mulatták magokat, és sokat beszélgettek valamely ozsonnáról, melyet ama kertben jó hangulatban rendezni szándékoztak; akkor Pasquino odafordult a dús zsályabokorhoz, letépett róla egy levelet, s azzal dörzsölni kezdette fogait és ínyét, mondván, hogy a zsálya pompásan megtisztítja a fogakat mindentől, mi az evéstől rajtok maradt. És minek utána kevés ideig ekképpen dörzsölte fogait, megint csak az ozsonnára fordította a szót, melyről annak előtte beszélt. S még alig mondott egy két szót, midőn kezdett az arca színt váltani, e színváltozás után nem sok időbe telt, hogy szeme elhomályosult, szava elállt, s ő maga pillanatok múlva meghalt. Mikor ezt Simona látta, sírva fakadt, és sikoltozott, és szólította Strambát és Laginát. Azok nyomban odafutottak, s mikor látták, hogy Pasquino nem csupán meghalt, hanem már egészen felfúvódott, s arca és teste teli van fekete foltokkal, Stramba nyomban elkiáltotta magát: - Ó, gonosz leányzó, te mérgezted meg.

És oly nagy lármát csapott, hogy sokan meghallották, kik a kertnek szomszédságában laktak. Ezek tehát odaszaladtak a kiáltozásra, s hogy az ifjút holtan és felfúvódva lelték, és hallották, amint Stramba jajveszékel, és vádolja Simonát, hogy orvul megmérgezte az ifjút, az pedig a váratlan eset miatt érzett fájdalmában, mely kedvesét elrabolta tőle, szinte eszét vesztette, s védekezni sem tudott, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy Stramba igazat mond. Annak okáért elfogták a leányt, ki szüntelenül keservesen zokogott, s a városbíró palotájába vitték. Ottan Stramba és Atticiatto és Malagevole, Pasquinónak barátai, kik ugyancsak odaérkeztek, sürgették a vizsgálatot, mire a bíró késedelem nélkül hozzáfogott, hogy a leányt kihallgassa az eset felől; mivel pedig sehogy sem fért a fejébe, hogy a leány ebben a dologban gonoszul cselekedett, avagy bűnös volna, jelenlétében meg akarta tekinteni a holttetemet és ama helyet és minden egyebet, miről a leány előtte szólott, mivelhogy szavaiból nem tudta kihámozni az igazságot.

Minekutána tehát minden feltűnés nélkül odavezette, hol még ott feküdt Pasquino teteme, feldagadtan, mint valami hordó, s maga is odament utána, ámulattal nézte a holttetemet, s kérdezte a leányt, hogyan történt a dolog. Az pedig odalépett a zsályabokorhoz, s rendre elmesélte az esetnek minden részletét, s hogy egészen megértesse vele a váratlan szeren­csétlenséget, úgy cselekedett, miként Pasquino: zsályalevéllel megdörzsölte fogait. Miközben tehát Stramba és Atticiatto és Pasquino többi barátai és cimborái a leány előadását léhaságnak és hiábavalóságnak csúfolták a bíró színe előtt, s még hevesebben vádolták gonoszsága miatt, és követelték, hogy máglyahalálra ítéltessék, mivel csak így bűnhődik méltóképpen ily nagy gonosztettéért, akkor szegényke - ki szerelmesének elvesztése miatti fájdalmában és a Strambá­tól követelt büntetéstől való félelmében dermedten állott ottan - minekutána meg­dörzsölte fogait a zsályalevéllel, éppen úgy összeesett, mint annak előtte Pasquino, nagy rémületére mindazoknak, kik ottan voltak.

Ó, boldog lelkek, kiknek ugyanaz napon osztályrészül jutott bevégezni forró szerelmüket s halandó életöket! S még boldogabbak, hogy a másvilágon összekerültetek! És túlontúl boldogok, hahogy a másvilágon is van szerelem, s ottan is úgy szeretitek egymást, miként itt a földön!

De a mi vélekedésünk szerint, kik túléltük a leányt, a legeslegboldogabb Simona lelke, mivel a sors nem engedte meg, hogy ártatlansága elbukjék holmi Stramba és Atticiatto és Malagevole tanúbizonysága miatt, kik talán gyapjúkártolók vagy még alacsonyabb rendű emberek voltak, hanem sokkalta tisztesebb utat nyitott számára, hogy szerelmeséhez hasonlatos halállal meneküljön gyalázatos vádjuk elől, és kövesse Pasquinójának lelkét, melyet oly igen szeretett. A bíró a többiekkel együtt, kik ottan voltak, szinte megdermedt az eseten, szólani sem tudott, és jó ideig eltöprenkedett; végezetül megemberelte magát és szólott:

- Nyilvánvaló, hogy eme zsálya mérges, holott a zsálya nem szokott mérges lenni. De nehogy másvalakiben hasonlatos módon kárt tegyen, gyökerestül ki kell vágni, és tűzre vetni.

Minekutána a kertész a bíró jelenlétében végrehajtotta e parancsot, alighogy kiásta a földből a nagy bokrot, nyomban kiderült, mi volt a két szerencsétlen halálának oka. Ugyanis emez zsálya­bokor alatt valamely óriási varangyos béka volt, s úgy vélték, hogy ennek mérges lehelete mérgezte meg a zsályát is. Mivel pedig a varangyos békához senki nem mert közeled­ni, körülötte rengeteg rőzsét halmoztak fel, s azon a zsályával együtt elégették, és ezzel bevégződött a bíró úrnak a szegény Pasquino halála ügyében folytatott eljárása. Őt tehát Simonájával egyetemben azon puffadtan, ahogy voltak, Stramba és Atticiatto és Mocskos Guccio és Malagevole eltemették a San Paolo székesegyházban, mivelhogy éppen ama templomnak hívei voltak.