TIZEDIK NOVELLA

Valamely orvos felesége halott gyanánt ládába helyezi alvó kedvesét;
a ládát két uzsorás elviszi maga házába. Az ifjú felébred, és tolvaj gyanánt elfogják;
a hölgy szolgálója megvallja a bírónak, hogy ő tette be a férfit ama ládába,
melyet az uzsorások elloptak; miért is a férfi megmenekül az akasztófától,
az uzsorásokat pedig a láda ellopása miatt pénzbírságra ítélik

Minekutána a Király bevégezte elbeszélését, már csupán Dioneónak kellett kötelességét teljesítenie, ki is tudta ezt, de meg a Király is felszólította már, s ezért ekképpen fogott szóba:

- A szerencsétlen szerelmekről mondott elbeszélések, hölgyeim, megszomorították szemünket s szívünket, miért is fölöttébb kívántam már, hogy véget érjenek. Nos hála Istennek, hogy véget értek (ha csak nem akarnám e siralmas portékát magam is valamely szomorú ráadással tetézni, mitől Isten óvjon), s ezért én nem folytatom tovább e fájdalmas tárgyat, hanem valami vidámabbra és kívánatosabbra térek, s ezzel talán jó utat mutatok abban, miről a következő napon kell majd beszélnünk.

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drága­ságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa. Vala­mint pedig Ricciardo di Chinzica mester, kiről szólottunk, maga feleségét az ünnepekre oktatgatta, akképpen ez azt magyarázgatta feleségének, hogy ha ki valamely asszonnyal szerel­mes­kedett, annak tudom is én, hány nap kell, hogy kipihenje magát, s egyéb efféle ostobaságokat; miért is az asszonynak keserű zúgolódás volt élete; de okos és kardos menyecske lévén, feltette magában, hogy nyakába veszi a várost, és a másokét fogja koptatni, hogy az otthonit kímélje; s minekutána számos ifjút szemügyre vett, végezetül megakadt szeme egyiken, kibe minden reménységét, minden gondolatját és minden javát vetette.

Észrevette ezt az ifjú, s mivel neki is tetszett az asszony, hasonlatosképpen forró szerelemmel fordult feléje. Emez ifjúnak neve volt Ruggieri da Jeroli, nemes származású, de gonosz életű és züllött erkölcsű ember, olyannyira hogy nem volt már sem rokona, sem barátja, ki szerette volna vagy szívesen látta volna; és mind szerte Salerno városában hírhedt volt rablásairól és egyéb hitvány gaztetteiről; de az asszony édeskeveset törődött ezzel, mivelhogy mindenki másnál jobban tetszett neki; és valamely szolgálója segedelmével addig-addig mesterkedett, mígnem összekerült az ifjúval. S minekutána kevés ideig élvezték gyönyörűségeiket, az asszony feddeni kezdte őt eladdig folytatott életmódjáért és iránta való szerelmére kérte, hogy hagyjon fel amaz dolgokkal; hogy pedig módot adjon neki erre, kezdette kisebb-nagyobb summa pénzekkel segíteni őt.

Miközben nagy óvatosan ekképpen élték világukat, történt, hogy az orvosnak gondjaira bíztak valamely beteget, kinek fájós volt egyik lába; mikor a mester megvizsgálta ennek baját, meg­mon­­dotta hozzátartozóinak, hogy ha ki nem veszik ama szuvas csontot, mely combjában vagyon, akkor le kell vágnia tőből a combját, vagy pedig belehal; és ha kiveszi a csontját, meggyógyulhat ugyan, de ő csak úgy vállalja a gyógyítást, mintha a beteg máris halott volna; a hozzátartozói beleegyeztek ebbe, s rábízták a beteget halott gyanánt. Az orvos abban a meg­győző­désben, hogy a beteg elaltatás nélkül nem bírja ki a fájdalmat, és nem hagyja majd vagdalni magát, mivel a műtéttel estig kellett várni, reggel valamely keverékből oly italt szűrt, mely azt, ki megissza, oly hosszú időre elaltatja, ameddig az ő vélekedése szerint a fájdalmas gyógyítás eltarthat; emez italt hazahozatta, letette szobájában, de senkinek nem szólt, mi az.

Hogy pedig a vecsernye ideje elérkezett, s az orvosnak éppen indulnia kellett volna betegéhez, üzenetet kapott bizonyos Amalfi-beli kebelbarátaitól, hogy hagyja ottan minden dolgát, és nyomban jöjjön hozzájok, mivelhogy nagy verekedés volt ottan, és sokan megsebesültek. Az orvos tehát másnapra halasztotta a combnak gyógyítását, bárkára szállott, és elment Amalfiba; miért is az asszony tudván, hogy férje nem tér haza éjszakára, szokása szerint titokban elhívatta Ruggierit és bebocsátotta szobájába, és bezárta abban, mígnem a ház népe mind aludni tért. Ruggieri tehát ottan várakozott a szobában, s már vagy azért, mert sokat fára­dozott napközben, vagy mert sós ételt vacsorázott, vagy csupa megszokásból rettenetesen megszomjazott; és akkor megpillantotta az ablakban amaz üveg vizet, melyet az orvos a beteg számára készített, s abban a hiszemben, hogy ivóvíz, szájához emelte, és fenékig kiitta; és nem sok időbe telt, hogy szörnyű álmosság fogta el és elaludt. Az asszony, mihelyt csak szerét ejthette, bement abba a szobába, s hogy Ruggierit álomban lelte, költögetni kezdette, és suttogó hangon szólítgatta, hogy keljen fel; de mind hiába: az bizony meg se mukkant, meg se moccant. Miért is az asszony némiképpen bosszankodott, s erősebben megrázta, mondván:

- Kelj fel, álomszuszék; mentél volna haza, ha aludni akartál, ne jöttél volna hozzám.

Ruggieri a ráncigálástól földre zuhant a ládáról, melyen feküdött, s oly érzéketlennek látszott, mint valami holttetem. Ezen az asszony némiképpen megrémült, próbálgatta felemelni, erősebben rázogatta, és megráncigálta az orrát, és megrángatta a szakállát; de mindhiába: azt bizony jól elnyomta a buzgóság. Miért is az asszony félni kezdett, hogy netalán meghalt; mégis még jól belecsípett a húsába és gyertyalánggal égette, de hiába; az asszony tehát, ki nem volt orvos, miképpen férje orvos volt, szentül halottnak hitte. Mivel pedig a világon mindennél jobban szerette, mondanom sem kell, mely igen elbúslakodott; s mivel nem mert lármát csapni, csendben siratni kezdette, és szomorkodott eme szerencsétlenségén. De kevés idő múltán az asszony attól tartván, hogy veszteségét gyalázattal tetézi, gondolta: késedelem nélkül módját kell ejtenie, hogy valamiképpen eltávolítsa a holttetemet a házból; s mivel ebben nem tudott kiokosodni, halkan szólította szolgálóját, s elmondván néki szerencsétlensé­gét, tanácsát kérte. A szolgáló fölöttébb elálmélkodott, s maga is rázogatta és csipkedte az ifjút, de látván, hogy nincs benne élet, azt mondta, mit az asszony mondott, hogy tudniillik ez valósággal meg­halálozott; tehát tanácsolta, hogy vigyék ki a házból. Felelte erre az asszony:

- Hát hová vihetjük, hogy holnap gyanút ne foghassanak, ha látják majd, hogy innen viszik ki?

Felelte erre a szolgáló:

- Madonna, ma este későn láttam szomszédunknak, az asztalosnak műhelye előtt egy nem valami nagy ládát, s ha még a mester nem vitte be házába, éppen kapóra jönne nekünk, mivelhogy abba beletehetjük ím ez tetemet, aztán két-három tőrszúrást ejthetünk rajta s otthagyjuk. Ha ki megleli őt ebben a ládában, nem tudnám, miért hinné, hogy éppen innét vitték oda, nem pedig máshonnan; sőt azt fogja hinni, hogy mivel garázda legény volt, bizonyosan rosszban sántikált, s valamely ellensége leszúrta, és beletette ebbe a ládába.

A hölgy javallotta szolgálójának tanácsát, csak épp a tőrszúrásba nem egyezett bele, mondván: a világért sem veszi lelkére, hogy ilyesmit cselekedjék, és kiküldötte megnézni, ha vajon ott van-e még a láda, ahol látta; az pedig visszatért, s megjelentette, hogy ott vagyon. Tehát a szolgáló, ki fiatal és izmos leány volt, az asszonynak segedelmével vállaira vette Ruggierit, s miközben az asszony előrement kémlelni, ha nem jő-e valaki, odaértek a ládához, beletették az ifjút, rázárták a fedelet s ott hagyták.

Kevés napoknak annak előtte beköltözött ott az egyik házba két ifjú, kik uzsorára kölcsö­nöztek, és szíves-örömest beseperték a pénzt, de csak nagy nehezen adtak ki egy garast is; mivel pedig házi bútorra volt szükségük, s előtte való napon látták amaz ládát, összebeszéltek, hogy ha éjjelre is ott marad, beviszik házukba. Midőn pedig az éjfél elérkezett, kiosontak házukból, ott lelték a ládát, és nem sokat vizsgálgatták, hanem - bár kissé nehéznek érezték - hirtelen bevitték házokba, és letették ama szoba mellett, melyben feleségeik aludtak, s arra sem ügyeltek, hogy rendesen a fenekére állítsák; aztán ott hagyták, s aludni tértek.

Ruggieri, ki jó nagyot aludt, s már megemésztette az italt, s annak ereje megszűnt, mivel reggel felé járt az idő, felébredt; és ámbár álma megszakadt, és érzékei visszanyerték erejöket, mégis némi kábulat maradt fejében, mely nem csupán amaz éjszakán, hanem még napokkal utóbb is hatalmában tartotta; és felnyitotta szemét, de semmit nem látott, s akkor kezeivel ide-oda tapogatódzott, s észrevette, hogy ládában van; akkor pedig kezdte törni fejét, s ekképpen töprenkedett magában: „Mi ez? Hol vagyok? Alszom, avagy ébren vagyok? Arra bizony emlékszem, hogy ma este elmentem kedvesem szobájába s most mintha valami ládában volnék. Mit jelent ez? Talán visszatért az orvos, vagy más baj esett, hogy az asszony, miközben aludtam, ebben rejtett? Igen, igen, bizonyosan így lesz.” Annak okáért csendben maradt, és hallgatódzott, vajon hall-e valamit; és jó darab ideig ekképpen maradván, fölöttébb kényel­metlenül érezte magát a szűk ládában, s oldala is fájt, amelyen feküdt; másik oldalára fordult tehát, ezt pedig oly ügyesen végezte, hogy egyik csípőjével nekifeszülvén a láda oldalának, mely nem feküdt vízirányosan, megingatta azt, végezetül pedig feldöntötte; az pedig estében nagy zajt csapott, melyre az asszonyok, kik a szomszéd szobában aludtak, felébredtek és megijedtek, s ijedtökben meg se mukkantak. Ruggieri a láda zuhanására igen megrémült, de észrevette, hogy zuhanás közben kinyílt, s annak okáért mindenekfelett, akármi áron is, ki akart jutni belőle, mintsem benne maradni. Mivel pedig nem tudta, hol van, lépésről lépésre kezdett előre tapogatódzni a házban, hogy megpróbálja, talál-e lépcsőt vagy ajtót, melyen kiosonhat, mikor az asszonyok, kik felébredten, meghallották eme topogást és megszólaltak:

- Ki az?

Ruggieri, nem ismervén a hangot, semmit sem felelt; miért is az asszonyok kiáltozni kezdettek a két ifjúért, kik mélyen aludtak, mivel sokáig ébren voltak, és semmit nem hallottak mindezekből. Az asszonyok tehát még jobban megrémültek, felkeltek, az ablakhoz siettek, és kiáltozni kezdtek:

- Tolvaj, tolvaj!

Annak okáért mindenfelől számos szomszéd szaladt össze, és tódult a házba, egyik a tetőn, másik egyfelől, harmadik másfelől; hasonlatosképpen az ifjak is felébredtek ím ez zajra és felkeltek. Ruggierit pedig (ki hogy itten látta magát, szinte magánkívül volt ámulatában, s nem tudta, merre meneküljön vagy menekülhetne) elfogták, kezökre adták a városi helytartó poroszlóinak, kik a lármára odafutottak; mikor pedig a bíró elébe vezették, mivelhogy általá­ban elvetemedett ember hírében állott, késedelem nélkül kínpadra vonták, s akkor megvallotta, hogy rablásnak okáért hatolt be az uzsorások házába; miért is a bíró késedelem nélkül oly­képpen határozott, hogy felkötteti. Másnap szerte egész Salernóban híre futott, hogy Ruggieri rablásnak okából behatolt az uzsorások házába; mikor pedig a hölgy és szolgálója ezt meg­hallották, e fordulaton úgy elálmélkodtak, s a dolgot oly igen furcsállották, miképpen szinte már maguk is elhitték, hogy mit az elmúlt éjszakán cselekedtek, nem is cselekedték, hanem csupán álmodták; ezenfelül pedig ama veszedelem miatt, melybe Ruggieri cseppent, az asszony oly nagy fájdalmat érzett, hogy szinte belebolondult. Nem sokkal reggeli fél kilenc után az orvos megtért Amalfiból, és szólott, hogy hozzák el amaz italt, mivel gyógyítani akarja betegét; midőn az üveget üresen lelte, nagy lármát csapott, hogy már az ő házában semmit békén nem hagynak. Az asszony, kit egyéb fájdalom marcangolt, mérgesen felelt, mondván:

- Mit szólnál, mester, ha valamely nagy dolog történne, hogy ily nagy hűhót csapsz azért, mert egy üveg vized kiömlött? Hát nincs belőle több a világon?

Felelte erre a mester:

- Asszony, te azt hiszed, hogy tiszta víz volt; de nem úgy van ám, hanem bizony álomital volt az.

S még elmondotta, mely célból készítette azt. Az asszony ennek hallatára nyomban kitalálta, hogy Ruggieri megitta ezt az italt, s annak miatta vélték halottnak; szólott tehát:

- Merster, mi bizony nem tudtuk, készíts tehát másikat.

A mester látván, hogy egyebet nem tehet, még egyszer elkészítette az italt; kevéssel utóbb a szolgáló, ki asszonyának parancsára lement megtudni, mit beszélnek Ruggieri felől, visszatért és szólott:

- Madonna, Ruggierit mindenki elítéli, s amennyire én megtudhattam, nincs egyetlen rokona sem, ki segítségére kiállt volna, avagy hajlandó volna kiállani; mindenek bizonyosra veszik, hogy holnap a vérbíró felkötteti. És ezenkívül más újságot is akarok jelenteni neked, mivel úgy hiszem, megértettem, hogyan jutott be az uzsorások házába; halljad tehát: jól ismered itt mellettünk az asztalost, kinél ama láda volt, melyben Ruggierit rejtettük; az imént szörnyű civakodása volt bizonyos emberrel, kié nyilván amaz láda volt; tudniillik ez az ember kérte a ládáért járó pénzt, a mester pedig felelte, hogy ő bizony nem adta el a ládát, s mi több, az éjszaka ellopták tőle; felelte erre amaz: „Nem igaz, eladtad a két ifjú uzsorásnak, miként ők magok mondották nekem ma éjjel, s magam is láttam házokban, mikor Ruggierit elfogták.” Felelte erre az asztalos: „Hazudnak, mivelhogy én nekik soha nem adtam el, hanem ők a most múlt éjszakán ellopták tőlem. Gyerünk csak hozzájok.” És egyetértésben elmentek az uzsorások házába, én pedig hazajöttem. Én megértem, s magad is láthatod, hogy Ruggierit onnan, hol meglelték, ekképpen vitték ama házba; de hogy miképpen támadott fel, azt meg nem foghatom.

Akkor az asszony tisztára megértette, hogyan történt a dolog; elmondta szolgálójának, mit férjétől hallott, s kérte, hogy segítse őt Ruggieri megmentésében, mivel ha akarja, megment­heti Ruggierit, s egyúttal megóvhatja asszonyának becsületét. Felelte a szolgáló:

- Madonna, csak mondd meg, hogyan, s én szíves-örömest mindent megteszek.

Az asszony, kinek bizony körmére égett a dolog, hirtelen ötlettel kitalálta, mit kell tennie, s apróra elmondotta szolgálójának. Az tehát mindenekelőtt elment az orvoshoz, és zokogván ekképpen szólott hozzá:

- Uram, bocsánatodat kell kérnem valamely nagy bűnömért, melyet ellened elkövettem.

Kérdezte a mester:

- Ugyan mi az?

A szolgáló pedig sűrű könnyhullajtás közben szólott:

- Uram, te tudod, kicsoda Ruggieri da Jeroli, kinek is én megtetszettem, s félig félelemből, félig szerelemből úgy esett, hogy kedvesévé lettem; mivel pedig tudta, hogy tegnap este nem vagy itthon, addig-addig hízelkedett, mígnem bevezettem szobámba, hogy vélem háljon; hogy pedig megszomjazott, hamarjában nem tudtam, hová szaladjak vízért vagy borért, s nem akartam, hogy meglássa őt feleséged, ki a nagy teremben volt; eszembe jutott, hogy láttam szobádban egy üveg vizet; elszaladtam hát érte, s odaadtam innia, az üveget pedig vissza­tettem oda, honnét elvettem, miért is, mint hallom, nagy lármát csaptál. Hát bizony meg­vallom, gonoszat cselekedtem, de ki ne vétkeznék néhanapján? Szívemből szánom-bánom, hogy elkövettem e bűnt; s nem csupán ezt, hanem azt is, mi ennek nyomában következett, tudniillik, hogy Ruggieri hamarosan halállal bűnhődik; annak okáért minden erőmből kérlek, bocsáss meg nékem, s adj engedelmet, hogy elmehessek Ruggierit megsegíteni abban, mit érette tehetek.

Bár az orvos nagyon mérges volt, ennek hallatára mégis tréfálkozva felelte:

- A penitenciát már te magad kiszabtad magadra, midőn azt hitted, hogy ma éjjel valamely ifjú lesz nálad, ki alaposan megdögönyöz, s helyette álomszuszékot kaptál; hát csak menj, s munkálkodjál kedvesed megmentésén, máskor azonban óvakodjál házamba vezetni őt, mivel­hogy akkor megfizetek neked mind ezért, mind amazért.

A szolgáló úgy vélte, hogy az első vágás pompásan sikerült, tehát ahogy csak lábai bírták, elment a börtönbe, hol Ruggieri sínylődött, s addig-addig környékezte a porkolábot, mígnem megengedte, hogy Ruggierivel beszéljen. Akkor a szolgáló kioktatta őt, hogy miképpen feleljen a bírónak, ha meg akarja menteni bőrét, s addig mesterkedett, mígnem bejutott a vérbíró színe elébe. Ki is minek előtte meghallgatta, mivelhogy a szolgáló pirospozsgás és tűzrőlpattant leányzó volt, előbb be akarta akasztani horgát Istennek e kis keresztény leányzójába, ez pedig, hogy szívesebb meghallgatást nyerjen, éppenséggel nem húzódozott; hogy pedig felkelt a köpülésből, szólott:

- Uram, te tolvaj gyanánt elfogattad Ruggieri da Jerolit, holott nem igaz, amivel vádolják.

És elejétől kezdve apróra elmondotta néki az egész esetet, miképpen engedte be kedvesét az orvosnak házába, miképpen adta néki innia az álomitalt, mivelhogy nem ismerte azt, és hogyan tette a ládába halott gyanánt; annak utána elmondotta az asztalosmesternek és a láda gazdájának beszélgetését, melyet kihallgatott, és ekként megbizonyította, hogyan jutott Ruggieri az uzsorások házába. A vérbíró látván, hogy könnyűszerrel megállapíthatja, vajon igaz-e ez, mindenekelőtt kihallgatta az orvost, hogy csakugyan úgy volt-e az álomitallal, s megtudta, hogy valóban úgy volt; annak utána maga elébe idéztette az asztalost s a ládának tulajdonosát és az uzsorásokat, és sok huzavona után megállapította, hogy az uzsorások a múlt éjszakán ellopták a ládát, s házukba vitték. Végezetül maga elé hozatta Ruggierit, megkérdezte, hol tanyázott előtte való este; ki is felelte, hogy nem tudja hol tanyázott, de arra jól emlékszik, hogy éjszakára elment tanyázni Mazzeo mester szolgálójához, kinek szobájában vizet ivott, mivelhogy kegyetlenül megszomjazott; de hogy aztán mi történt vele, nem tudja, csak annyit tud, hogy mikor az uzsorások házában felébredt, ládában lelte magát.

A vérbíró az eset hallatára pompásan mulatott rajta, s a szolgálóval és Ruggierivel és az asztalossal és az uzsorásokkal többször egymás után elmondatta azt. Végezetül megismervén Ruggieri ártatlanságát, az uzsorásokat a láda ellopása miatt tíz unciára ítélte, Ruggierit pedig szabadon bocsátotta. Ne kérdezze senki, mekkora volt ennek öröme; kedvese pedig ugyancsak kimondhatatlanul örvendezett. Annak utána pedig kedvesével és a jóságos szolgálóval, ki a tőrrel meg akarta szurkálni, még sokszor kacagott és mulatott az eseten, szerelmöket s egymás mulattatását egyre nagyobb gyönyörűséggel folytatván.

Kívánom, hogy nékem is ez jusson részemül, de ládába ugyan ne dugjanak.

Ha az előbbi novellák a bájos hölgyek szívét megszomorították, ez az utolsó, Dioneo novellája, oly jóízűn megnevettette őket, különösképpen mikor azt mondta, hogy a vérbíró beakasztotta a horgot, hogy egészen megkönnyebbültek ama szomorúságtól, melyet a többi novellák miatt éreztek. De midőn a Király látta, hogy a nap immár halványodni kezd, s uralkodásának vége elérkezett, nyájas szavakkal mentegette magát a hölgyek előtt azért, mit elkövetett, vagyis, hogy oly komor tárgyat szabott az elbeszéléseknek, minő a szerelmesek szerencsétlensége; e mentegetődzés után felkelt, levette fejéről a babérkoszorút, s miközben a hölgyek kíváncsian várták, kinek a fejére teszi, nagy udvariasan Fiammetta aranyszőke fejére illesztette mondván:

- Fejedre teszem ím a koszorút, mivelhogy a mai zordon nap miatt bárki másnál jobban meg tudod majd vigasztalni társnőinket a holnapi nappal.

Fiammetta - kinek aranyszőke göndör haja hosszan leomlott vakító fehér és finom vállaira, arca pedig gömbölyded volt, s fehér liliomok és piros rózsák egymásba simuló színeiben ragyogott, szeme pedig mint vándorsólyom szeme - akkor piciny száját mosolyra nyitván, miközben két ajka rubintkő gyanánt megcsillant, ekképpen felelt:

- Filostrato, én szívesen elfogadom; s hogy jobban észbe vedd, mit cselekedtél, már mostan rendelem: ki-ki készülődjék, hogy holnap oly szerelmesekről kell novellát mondanunk, kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat.

Ezt az indítványt mindenki javallotta. Ő pedig hívatta az udvarmestert, és vele egyetemben rendelkezett a szükséges dolgok felől, s minek utána az egész társaság felkelt ültéből, mind a vacsora idejéig nyájasan elbocsátotta őket.

Némelyek tehát elszéledtek a kertben, melynek szépségét egykönnyen ugyan meg nem unhatták, mások a malmok irányában mentek, melyek a kerten kívül őröltek; ki erre, ki arra, s hajlandóságok szerint különb-különbféleképpen mulatták magokat mind a vacsora idejéig. Mely is midőn elérkezett, szokások szerint mind egybegyülekeztek nagy jó kedvben a gyönyörű szökőkút mellett, és pompásan megvacsoráztak. Asztalbontás után pedig szokások szerint táncba és énekbe kezdettek, s miközben Filoména vezette a táncot, szólott a Királynő:

- Filostrato, nem szándékozom eltérni elődeimtől, hanem miként ők cselekedték, nékem is szándokom, hogy uralkodásom alatt dalt énekeljetek; mivel pedig bizonyosra veszem, hogy dalaid is éppen olyanok, mint novelláid, rendelem, hogy oly dalt énekelj, mely néked legjobban tetszik, nehogy ezen kívül még több napunkat felzaklassad szomorúságaiddal.

Filostrato azt felelte, hogy szívesen; és késedelem nélkül énekelni kezdett, amint következik:

Sírásom bizonyítja:
Valahányszor a szív nyilallik okkal,
Ámort csapták be rút fondorlatokkal.

Ámor! Midőn becsempészted szívembe,
Azt, akiért hitemtől megraboltan
Sóhajtozom, hiába:
Úgy mutatád, mint kinek annyi bája,
Hogy érte minden kín gyönyörű volna.
Hisz te küldéd nekem, te,
S én vártam őt esengve,
S hogy tévedésem későn ismerém fel,
Szívem tele búval s keserűséggel.

Ráébredvén, hogy álnokul kijátszott,
S hogy az ki volt egyedüli reményem,
Cserbenhagyott, beláttam:
Akkor, midőn legnagyobb boldogságban
Úszván, hittem, csak én vagyok kegyében,
S szívemben gondok, vádak
Célpontot nem találtak:
Megtudtam, hogy örömet másnak érlel,
S számkivetve mehetek tőle én el.

Látván magam ilyen sorsnak kitéve,
Szívemnek keserű sírása támadt,
Mely máig benne reszket;
Szidom is váltig a napot, a percet,
Amelyben legelőször rátapadtam
Izzóan szép szemére,
Mely annyi jót igére.
S csalatkozott hittel, megtört reménnyel
Átkozza lelkem, mely sírván enyész el.

Hogy mily vigasztalan e kín s kegyetlen,
Uram, érezheted: oly fájdalommal
Panaszolom tenéked.
Mondom, oly szörnyen s iszonyúan éget,
Hogy a halált várom bizodalommal.
Várom, Uram, szünetlen,
Hogy végre már kietlen
Sorsom lezárja egy áldott ütéssel,
S oda vigyen, hová e kín nem ér el.

Gyászomban egy maradt vigasztalásul
S menekülésül: közeli halálom.
Küldd hát gyorsan, könyörgöm!
Ámor, szüntesd meg kínjaim e földön,
Hol nyugtomat többé már nem találom.
Csalódtam, jaj! Elárul
Vígság, öröm csalárdul.
Hadd töltse holtom azt örvendezéssel,
Ki már lobog új szerelem hevével.

Balladácskám, nem baj, ha nem találhat
Örömet benned valaki: nincs még egy,
Ki mint én, úgy dalolna!
Csak egy kérésem volna:
Keresd meg Ámort s hadd sírja ez ének,
Milyen keserű bánat
Jegyzett el a halálnak,
És kérd meg: jobb kikötőbe vivén el,
Áldjon meg engem örök békességgel.

Eme dalnak szavai nyilván megmutatták Filostrato lelkének állapotját s ennek okát; s talán még világosabban elárulta volna ezt egyik hölgynek arca, ki a táncban volt, hahogy a leszálló éjszaka el nem födözte volna az arcába szökkenő pirulását. De minekutána dalát bevégezte, több mást elénekeltek még, mígnem elérkezett a nyugalomra térés ideje: miért is a Királynő parancsára ki-ki szobájába vonult.

Végződik a Dekameron negyedik napja