ELSŐ NOVELLA

Cimonénak a szerelemtől megjön az esze, és kedvesét, Efigeniát hajón
megszökteti; Rodoszban börtönbe kerül, melyből Lisimaco kiszabadítja;
akkor annak segítségével elrabolja Efigeniát és Cassandrát menyegzőjük napján,
s velök együtt Krétába szökik; s minekutána mindegyik feleségül veszi kedvesét,
velök együtt hazahívják őket

Sok novella kóvályog a fejemben, kedves hölgyeim, melyeknek elbeszélésével a mai napot, mely vidámnak ígérkezik, megkezdhetném: ezek közül egy különösképpen kedvemre vagyon, mivelhogy ebben megláthatjátok nem csupán a boldog véget, mely mai elbeszéléseink tárgya, hanem azt is: mely szentek, hatalmasak és jótékonyak Ámornak erői, melyeket sokan kárhoz­tatnak és becsmérelnek, azonban igaztalanul, mivel nem tudják, mit beszélnek. E megismerés pedig, ha nem tévedek, bizonyára kedvetekre leszen, mivelhogy vélekedésem szerint magatok is szerelmesek vagytok.

Tehát miként a ciprusiak régi történeteiben olvassuk, élt Ciprus szigetén valamely fő nemes úr, kinek neve volt Aristippo, ki minden földi javakban gazdagabb volt minden földijénél; és minden másnál boldogabb ember lett volna, hahogy egyetlen dologban nem szomorította volna meg a sors. Ez pedig az volt, hogy egyéb gyermekei között volt egy fia, ki nagyságban és szépségben ugyan különb volt mind a többi ifjaknál, de szinte hülye s félkegyelmű, igazi neve pedig Galeso volt; de mivel sem tanítómestere fáradozással, sem atyja kedveskedéssel avagy veréssel, sem bárki más semmi módon nem tudott a fejébe verni néminemű tudományt avagy jó erkölcsöt, továbbá durva és idétlen hangja, s inkább állathoz, mint emberhez illendő viselkedése miatt csúfolkodásból mindenki Cimone néven nevezte, mi is az ő nyelvükön annyit jelent, mint a miénken Félkegyelmű. E fiúnak kárba veszett élete miatt atyja igen nagyon búslakodott; mivel már letett minden reményről, parancsolta neki: menjen ki valamely birtokára, s ottan éljen jobbágyaik között, hogy fájdalmának ím ez oka ne legyen szüntelenül szeme előtt; minek is Cimone igen megörült, mivelhogy a paraszti emberek erkölcsei és szokásai inkább kedvére voltak, mint a városiak. Cimone tehát kiment a falura, és ottan paraszti munkákban foglalatoskodott.

Történt pedig egy napon, hogy délidő után, midőn vállára vetett bottal éppen általment egyik birtokról a másikra, betévedt valamely kis erdőbe, mely a legszebb volt ama vidéken, s mivel éppen május hónapja járta, már egészen kilombosodott. Amint ezen keresztülhaladt - miként sorsa vezérelte -, sudár fákkal környékezett tisztásra bukkant, melynek egyik sarkában, gyönyörű és hideg vizű forrás mellett, a zöld pázsiton megpillantott egy gyönyörűséges alvó leányzót, kinek testét oly lenge ruha fedte, hogy vakító fehérségéből szinte semmit el nem rejtett, és csupán övétől lefelé födözte hófehér vékony takaró, lábainál pedig ugyancsak két nő meg egy férfi aludt, eme leánynak szolgái. Midőn Cimone a leányt meglátta, mintha még soha életében nőt nem látott volna, botjára támaszkodván megállott, és némán, határtalan elragad­tatással elmerült a leány szemléletében. És bárgyú lelkében, melybe ezernyi oktatás nem tudott szikrányi nemesebb érzést beojtani, érezte valamely gondolatnak ébredezését, s most palléro­zatlan és durva elméjében feltámadott a gondolat, hogy ez a leggyönyörűbb teremtés, kit földi ember valaha is látott. És annak utána sorra szemügyre vette testének részeit, és magasztalta haját, melyet színaranynak vélt, homlokát, orrát és száját, nyakát és karjait, különösképpen pedig keblét, mely még alig domborodott; és parasztból hirtelen a szépségnek ítélőbírájává emelkedvén, fölöttébb kívánkozott látni szemét, mely mélységes álomban elnehezülten zárva volt, és hogy csak láthassa, már-már felébresztette a leányt. De mivel sokkalta szebbnek látta, mint mindama nőket, kiket eladdig látott, gondolkodóba esett, ha vajon nem istennő-e, s mégiscsak volt annyi esze, mellyel megítélhette, hogy isteni személyek nagyobb tiszteletre méltók a földieknél, s ennek okáért türtőztette magát, és várakozott, mígnem az magától felébred. És ámbár túlságosan hosszúnak érezte a várakozást, a szokatlan gyönyörűség oly igen lenyűgözte, hogy nem tudott elmozdulni onnét. Történt tehát, hogy a leány, kinek neve Efigenia volt, nagy idő múltán felébredt, mégpedig előbb, mint bármelyik cselédje, és fölemelte fejét, és kinyitotta szemét; s mikor maga előtt látta Cimonét, botjára támaszkodva, fölöttébb elálmélkodott és mondá:

- Cimone, mit keresel itt az erdőben ím ez órán?

(Cimonét mind deli termetéről, mind faragatlanságáról, mind pedig atyjának nemessége és gazdagsága révén a szigeten szinte mindenki ismerte.)

Az ifjú semmit nem felelt Efigenia szavaira, de mikor látta, hogy szemét kinyitotta, mereven rábámult, és úgy érezte, hogy abból oly édesség árad, mely soha nem érzett gyönyörűséggel tölti el. A leány ennek láttára kezdett attól tartani, hogy ez a merev bámészkodás még majd olyasvalamire ösztökéli annak paraszti otrombaságát, hogy abból magára szégyen háramolhat, miért is szólította cselédeit, fölkelt, és mondotta néki:

- Cimone, Isten áldjon.

Felelte erre Cimone:

- Én veled megyek.

És ámbátor a leány még mindig félt, s ezért nem fogadta el kíséretét, mégis csak akkor tudott megszabadulni tőle, mikor az már egészen a házáig elkísérte; innen pedig Cimone atyjának házába ment, s kijelentette, hogy semmi áron nem megy vissza többé a birtokra. Bármily kellemetlen volt ez atyjának és övéinek, mégis belenyugodtak otthonmaradásába, mivel meg akarták tudni, mi ok késztette arra, hogy eddigi életmódját megváltoztassa. Minekutána tehát Cimone szívébe, melybe eleddig semminemű tanítás nem tudott behatolni, Efigenia szépsége által behatolt Ámornak nyílvesszeje, hamar idő múltán elméje egyre jobban kibontakozván, csodálatba ejtette atyját és övéit s mindenki mást, ki csak ismerte. És mindenekelőtt megkérte atyját, hogy járassa őt olyan ruhákban s minden egyéb ékességekben, mint ahogy testvérei jártak, mit is atyja nagy örömmel megtett. Annak utána pedig derék ifjakkal társalkodván, eltanulta tőlük a viselkedésnek mindama módjait, melyek nemes urakhoz s különösképpen szerelmes ifjakhoz illenek, s mindenek igen nagy csodálkozására hamar idő múltán nem csupán a betűvetést tanulta meg, hanem egyike vált belőle a legműveltebb embereknek; annak utána pedig (mivel mindennek oka Efigenia iránt való szerelme volt) nem csupán durva és parasztos hangját váltotta illendő városiasra, hanem mesteri módon megtanult énekelni és muzsikálni, és a lovaglásban s mind a tengeri, mind a szárazföldi hadviselésben fölöttébb ügyes és vitéz emberré vált. Egy szó, mint száz (hogy ne soroljam fel apróra minden jelességét), négy esztendő sem telt el ama nap óta, hogy szerelembe esett, és máris a legkedvesebb, legszere­tetreméltóbb ifjúvá fejlődött, és semmi jelességben nem volt hozzája fogható ifjú Ciprus szigetén.

Nos tehát, bájos hölgyeim, mit gondoljunk Cimone felől? Bizonyára azt, hogy ama kiváló jelességeket, melyekkel az ég ez ifjúnak nemes lelkét megáldotta, az irigy szerencse erős kötelékekkel lenyűgözte, és elzárta szívének valamely rejtett zugába, melyeket is Ámor sorra letépett és összetört, mivelhogy ő a sorsnál is hatalmasabb, és mint a szunnyadó tehetségek ébresztője, azokat a szörnyű homálynak sötétjéből maga erejével fölhozta a ragyogó vilá­gosságra, nyilván megmutatván, mely mindennémű helyekről kiszabadítja a néki hódoló lelkeket, s hová vezéreli őket sugaraival. Ámbár Cimone, Efigenia iránt való szerelmében, ifjú szerelmesek gyakori szokása szerint bizonyos dolgokban túlságba tévedt, mégis Aristippo meggondolván, hogy Ámor változtatta birkából emberré, nem csupán türelmesen békén hagyta, hanem még biztatta is, hogy szerelméért mindenben maga kedve szerint cselekedjék. De Cimone, ki nem engedte, hogy Galesónak nevezzék, visszaemlékezvén, hogy Efigenia is e néven hívta őt, tisztes végre akarván juttatni szándokát, többször is kérőket küldött Cipseóhoz, Efigenia atyjához, hogy adja hozzá a leányt feleségül, de Cipseo mindannyiszor azt felelte, hogy ő már odaígérte a leányt bizonyos Pasimunda nevezetű rodoszi nemes ifjúnak, és esze ágában sincs megszegnie néki adott szavát. Mikor pedig Efigenia menyegzőjének ideje elérkezett, és jövendőbeli férje érte küldött, Cimone ekképpen szólott magában: „Most itt az ideje megmutatnom, ó, Efigenia, mennyire szeretlek. Általad lettem emberré, és ha megnyer­hetlek, bizonyosra veszem, hogy boldogabb leszek akármely Istennél: és bizony vagy megnyer­lek, vagy meghalok.” És ekképpen töprenkedvén nagy titokban összeszedett néhány nemes ifjút, kik barátai voltak, és titokban fölszereltetett egy hajót mindennel, mi a tengeri csatához szükséges, és tengerre szállott, várakozván ama hajóra, melynek Efigeniát férjéhez kellett vinnie Rodoszba. Efigenia pedig, miután atyja pompásan megvendégelte férjének barátait, tengerre szállott, s akkor Rodosznak fordították a hajó orrát, és útnak indultak. Cimone, ki semmit nem aludt, másnap rajtuk ütött hajójával, és a hajó orráról nagy hangon átkiáltott azokhoz, kik Efigenia hajóján voltak:

- Megálljatok, vonjátok be a vitorlákat, vagy pedig legyetek készen, hogy erőt veszünk rajtatok, és a tengerbe süllyesztünk.

Cimone ellenfelei a fedélzeten fegyvert fogtak, és készülődtek a védekezésre, miért is Cimone, minekutána így beszélt, felkapott egy vascsáklyát, áthajította a rodosziak hajójának farára, s miközben azok nagy sebességgel eloldalogni igyekeztek, hajójukat roppant erővel odahúzta a maga hajójához, és egy szál egymaga átugrott a rodosziak hajójára, vadul, mint az oroszlán, mintha csak semmibe venné őket, mind ahányan vannak; és mivel Ámor sarkantyúzta, csodá­latos dühvel ellenségeire vetette magát, tőrrel kezében, és jobbra-balra szurkálván levágta őket, mint holmi birkákat. Ennek láttára a rodosziak földre vetették fegyvereiket, és szinte egy értelemmel megadták magukat. Mondotta akkor nekik Cimone:

- Ifjú uraim, nem a zsákmány sóvárgása, nem is az irántatok való gyűlölet indított arra, hogy Ciprusból felkerekedjem, és nyílt tengeren fegyveres kézzel reátok támadjak. Az, mi engem erre indított, a legnagyobb boldogság számomra, ha ugyan megnyerem; nektek pedig nem nagy dolog szépszerével átengednetek nekem; ez pedig Efigenia, kit a világon mindennél jobban szeretek, de mivel atyjától barátságos-békés szerrel nem tudtam megkapni őt, Ámor arra kényszerített, hogy ellenségetek gyanánt fegyverrel szerezzem meg; mivel pedig az akarok lenni számára, minek a ti barátotok, Pasimunda volt kiszemelve, adjátok őt nekem, és menjetek Isten hírével.

Az ifjak, kiket inkább az erőszak, mint a magok nagylelkűsége indított erre, sírván átadták Efigeniát Cimonénak. Ez pedig, mikor látta, hogy a leány sír, szólott ekképpen:

- Nemes hölgy, ne légy kicsinyhitű, én vagyok a te Cimonéd, és kitartó szerelemmel sokkalta jobban megérdemeltelek, mint Pasimunda az eljegyzéssel.

Cimone tehát (minekutána a leányt áthozatta a maga hajójára s a rodosziaknak semmi egyéb kincséhez nem nyúlt) visszatért bajtársaihoz, és a rodosziakat útjokra bocsájtotta. Cimone tehát, ki határtalanul boldog volt, hogy e drága zsákmányt megszerezte, minekutána kevés időt annak szentelt, hogy a siránkozó leányt megvigasztalja, bajtársaival együtt olyképpen hatá­rozott, hogy egyelőre nem szabad visszatérniök Ciprusba; miért is valamennyiök egyértel­mű vélekedése szerint Kréta irányába fordították a hajónak orrát (mivel úgy hitték, hogy ottan valamennyien, kiváltképpen pedig Cimone s velük együtt Efigenia, régibb és újabb rokonságok és számos barátaik révén biztonságban lesznek). Ám a sors, mely meglehetősen könnyűszerrel kezére juttatta Cimonénak a hölgyet, nem volt állhatatos, és hirtelen szomorú és keserves sírásra fordította a szerelmes ifjúnak kimondhatatlan vigasságát. Még négy óra sem telt el azóta, hogy Cimone a rodosziakat útjokra bocsájtotta, midőn leszállt az éjszaka, melytől Cimone soha még nem élvezett gyönyörűségeket várt; s egyszerre csak tomboló dühös orkán kerekedett, mely az égboltot fellegekkel, a tengert pedig pusztító viharokkal töltötte be; miért is senki nem tudhatta, mit kellene tennie, merre kellene menniök, de még a fedélzeten sem volt senkinek maradása, hogy valamely szolgálatot végezzen. Mondanom sem kell, mely igen elbúslakodott ezen Cimone. Úgy érezte: az istenek csupán azért teljesítették óhajtását, hogy annál keservesebb kínnal elveszejtsék, holott annak előtte ugyan keveset törődött a halállal. Ugyancsak nekibúsultak bajtársai is, de mindenekfölött bánkódott Efigenia, ki keservesen zokogott, s minden hullámcsapásra megreszketett, és zokogván keményen átkozta Cimone szerelmét, és káromolta annak vakmerőségét, mondván, hogy eme szörnyű vihar bizonyára semmi másért nem támadott, csupán azért, mert az istenek nem engedik meg, hogy Cimone, ki őt akaratjok ellenére kívánta feleségül, élvezhesse vakmerő vágyának teljesülését, hanem azt akarják, hogy előbb lássa meg a leány halálát, annak utána pedig maga is nyomban halállal elvesszen.

Efféle s még keservesebb jajveszékelés közben Rodosz szigetének szomszédságába vetődtek, miközben a hajósok nem tudták, mitévők legyenek, mivel a vihar óráról órára nagyobb erőre kapott, ők pedig nem tudták, nem is sejtették, merre sodródtak; mivel pedig nem ismerték meg, hogy ez Rodosz szigete, minden igyekezetökkel abban fáradoztak, hogy ha csak lehet, partra vergődjenek, s megmentsék életöket. Ebben pedig a szerencse kedvezett nekik, s valamely kicsiny tengeröbölbe vezérelte őket, hová kevéssel annak előtte befutottak hajójukkal ama rodosziak is, kiket Cimone útjokra engedett. Nem is vették észre előbb, hogy Rodosz szigetére vetődtek, csak akkor, amikor a hajnal pirkadott, és némi világosságot derített az égboltozaton. Akkor látták, hogy talán nyíllövésnyire vannak ama hajótól, melyet előtte való napon útjára engedtek; eme dolgon Cimone fölöttébb megháborodott, s félt, hogy az történik vele, ami csakugyan történt; parancsolta tehát, hogy minden erejöket megfeszítvén, igyekez­zenek kijutni onnét, annak utána pedig vesse őket a sors bárhová, mivel sehol sem lennének oly kínos helyzetben, mint épp itten. Megfeszítették tehát minden erejöket, hogy onnan kijussanak, de hiába; hatalmas ellenszél dühöngött, s nemhogy kijuthattak volna a kicsiny öbölből, hanem akár tetszett nékik, akár nem, a vihar a partra vetette őket. Midőn pedig a partra felfutottak, a rodoszi hajósok hajójukról leszállván megismerték őket. Azok közül pedig egyik nyomban elfutott a szomszéd faluba, hová a rodoszi nemes urak mentek, s megjelentette nekik, hogy Cimonét Efigeniával együtt véletlenül ide vetette a vihar hajóján, éppen úgy, mint jómagukat. Azok ennek hallatára fölöttébb megörvendeztek, maguk mellé vettek számos falubéli parasztot, és a tengerpartra siettek; és Cimonét, ki övéivel együtt partra szállott, s abban mesterkedett, hogy valamely közeli erdőbe meneküljön, Efigeniával és mind a többiekkel együtt elfogták, és a faluba vitték.

És akkor nagy csapat fegyveres ember kíséretében kijött oda a városból Lisimaco, ki abban az esztendőben Rodosznak legfőbb bírája volt, és Cimonét valamennyi bajtársaival egyetemben börtönre vetette, mivelhogy Pasimunda, ki eme dolognak hírét vette, ennek miatta panaszt emelt Rodosz szigetének tanácsánál. Ekképpen veszítette el Efigeniáját a szerencsétlen és szerelmes Cimone, alighogy megnyerte, és anélkül, hogy egyebet kapott volna tőle néhány csóknál. Efigéniát számos rodoszi nemes hölgy vette gondjaiba, és vigasztalta rész szerint elfogatásán érzett bánata, rész szerint a viharos tengeren szenvedett hányattatása miatt; és eme hölgyeknél maradt mind a menyegzőjére megszabott napig. Cimonénak és bajtársainak, mivel előző napon visszaadták szabadságukat, a rodosziak elengedték a halálbüntetést, melyre Pasimunda mindenáron ítéltetni kívánta őket, és életök fogytáiglan tartó börtönre ítéltettek; a börtönben pedig mint képzelhető, fájdalomban sínylődtek, és reménytelenül, hogy valaha még boldog nap virrad reájok. Pasimunda pedig minden erejével sürgette a készülődést a menyegzőre, de a sors, mintha csak megbánta volna ama csapást, mellyel Cimonét oly hirtelenül sújtotta, megmenekülése okából újabb fordulatot hozott.

Volt Pasimundának egy öccse, korban ugyan fiatalabb nála, jelességben azonban méltó párja, kinek neve volt Ormisda. Ez már rég ideje abban fáradozott, hogy feleségül nyerje ama városnak bizonyos szép és előkelő leányát, kinek neve Cassandra volt, kit is Lisimaco forrón szeretett; de házassága különb-különbféle okok miatt több ízben is füstbe ment. Nos, mikor Pasimunda meggondolta, hogy menyegzőjét nagy pompával kell megülnie, legjobbnak vélte, ha nyélbe üthetné, hogy Ormisda ugyanaz napon tartsa menyegzőjét, hogy ne terhelje még egyszer a költség és az ünnepség; miért is Cassandra szüleivel újból tárgyalásokat kezdett, és ezeket sikerre is vitte, és öccsével egyetértésben elhatározták, hogy Ormisda ugyanaz napon veszi feleségül Cassandrát, melyen Pasimunda menyegzőjét tartja Efigeniával. Mikor Lisimaco ennek hírét vette, fölöttébb megszomorodott, mivel látta, hogy reménysége elveszett, holott abban bizakodott, hogy ha Ormisda nem veszi el a leányt, akkor ő bizonyosan megkapja. De okos ember lévén, bánatát magába rejtette, és törte a fejét, miképpen akadályozhatná meg, hogy ez megtörténjék; de semmi egyéb módját nem látta, mint azt, hogy elrabolja a leányt. Ezt pedig könnyűnek gondolta ama hivatalánál fogva, melyet viselt, de sokkal becstelenebbnek is vélte, mint ha nem viselte volna ama hivatalt; mégis hosszas fontolgatás után a szerelem könnyen legyőzte a becsületét, és elhatározta, hogy akármi történik is, elrabolja Cassandrát. És midőn arra gondolt, kit vegyen maga mellé társul ennek véghezvitelében, s miképpen hajtsa végre a dolgot, eszébe jutott Cimone, kit bajtársaival egyetemben börtönében tartott, s úgy gondolta, hogy Cimonénál jobb és hűségesebb társra eme dologban szert nem tehet. Miért is a következő éjszakán nagy titokban felhozatta őt szobájába, s ekképpen adta fel neki a szót:

- Cimone, valamint az istenek jóságos és nagylelkű adományozói az emberek javainak, akképpen nagy ügyességgel próbára vetik azoknak virtusát, s kiket minden sorsokban szilárd­nak és állhatatosnak látnak, azokat a legmagasabb jutalmakra méltóknak ítélik, mint minden­kinél derekabb embereket. Ők a te virtusodnak csalhatatlanabb bizonyságát kívánták, mint aminőt mutathattál volna atyád házának négy fala között, kinek mérhetetlen gazdagságát ismerem; és mindenekelőtt a szerelemnek egyes ösztökéjével, mint hallottam, bárgyú állatból emberré nemesítettek; annak utána kemény sorscsapásokkal, mostan pedig gyötrelmes börtön­nel próbát kívánnak tenni, vajon most másképpen érezel-e, mint akkor, midőn rövidke ideig élvezted meghódított zsákmányodat. Ha pedig ugyanazonképpen érezel, akkor soha oly örö­met nem adtak néked, mint aminővel most készülnek megajándékozni; ezt pedig értésedre adni kívánom, hogy megfogyatkozott erőidet visszaszerezzed, és újból bátorságra kapj. Pasimunda, ki oly igen örvendett balsorsodon, és oly buzgón szorgalmazta kivégeztetésedet, hanyatt-homlok siet megtartani menyegzőjét a te Efigeniáddal, hogy e réven élvezze a zsákmányt, melyet a szerencse jókedvében előbb néked adott, annak utána pedig haragjában hirtelen elvett tőled. Magamról tudom, hogy ez bizonyosan mennyire fáj neked, ha oly szerelmes vagy, mint hiszem, mivelhogy az öccse, Ormisda, éppily méltatlanságot akar elkövetni ellenem Cassandra miatt, kit a világon mindennél jobban szeretek. És úgy látom, hogy a sors semminémű utat-módot nem hagyott számunkra, hogy eme roppant méltatlanságot és csapást elkerüljük, hahogy szívünk és karunk virtusával, karddal a kézben utat vágunk magunknak, hogy megszöktessük kedveseinket, te immár másodszor a tiédet, én pedig az enyémet először; miért is ha szíved gondja, nem akarom mondani, hogy szabadságod, mely kedvesed nélkül ugyan keveset ér neked, hanem kedvesed visszaszerzése, hát akkor ezt az istenek kezeidbe adták, hahogy velem tartasz vállalkozásomban.

Eme szavak egészen eloszlatták Cimone csüggedését, és nem sokat tétovázott a felelettel, hanem szólott:

- Lisimaco, sem vitézebb, sem hívebb bajtársat nálam nem találsz e vállalkozásra, ha ugyan elérem vele azt, miről beszélsz, s ezért legjobb belátásod szerint mondd csak, mit kell tennem, és majd meglátod, mely csodálatos bátorsággal elvégzem azt.

Felelte erre Lisimaco:

- Mához három napra költöznek az új asszonyok férjük házába; oda tehát mi, te magad fegyveres bajtársaival, s magam is néhány megbízható emberemmel estefelé behatolunk, az asszonyokat a vendégsereg közepéből elraboljuk, s elvisszük valamely hajóra, melyet titokban fölszereltettem; közben pedig mindenkit levágunk, ki ellenszegülni merészel.

Cimonénak tetszett ez a terv, s mind a megszabott ideig csendben várakozott börtönében. Hogy pedig a menyegző napja elérkezett, fényes és nagyszerű volt a lakodalom, s a két testvér házának minden zugát betöltötte a hangos vidámság. Lisimaco, minekutána minden szükséges dolgot előkészített, Cimonét és bajtársait s hasonlatosképpen maga barátait, kik valamennyien fegyvert viseltek ruhájok alatt, előbb áradó szavakkal lelkesítette tervének végrehajtására, s mikor az időt elérkezettnek látta, három csapatra osztotta őket, és ezek közül az elsőt nagy óvatosan leküldötte a kikötőbe, hogy senki meg ne akadályozhassa a hajóra szállást, mikor arra kerül a sor, a másik kettővel pedig Pasimunda házához vonult, s egyiket a kapuban hagyta, hogy senki őket be ne zárhassa s távozásukat meg ne gátolhassa, a harmadik csapattal pedig, Cimonéval együtt, felment a lépcsőn. Midőn pedig abba a terembe értek, melyben az új asszonyok számos más hölgyekkel egyetemben, már asztalnál ültek az ünnepi lakomán, előre­nyomultak, földre döntötték az asztalokat, ki-ki fogta maga kedvesét, általadta bajtársainak karjaiba, és parancsolták, hogy nyomban vigyék őket a készen várakozó hajóra. Az új asszonyok jajveszékelni és sikoltozni kezdtek, s hasonlatosképpen a többi hölgyek és a szolgák is, és hamarosan az egész házat felverte a lárma és a jajveszékelés. De Cimone és Lisimaco és bajtársaik kardot rántottak, miközben semmi ellenállásra nem leltek, mivel mindenki utat nyitott nekik, s eljutottak a lépcsőig; és amint azon lefelé haladtak, szembe jött velök Pasimunda, ki a lármára furkósbottal kezében kirohant, akkor Cimone nagy vitézül fejen sújtotta, és fejét kettészelte. Pasimunda pedig holtan rogyott lábai elébe. A szerencsétlen Ormisdát, ki bátyjának segítségére sietett, Cimone ugyancsak egy csapással megölte; s még néhány más férfit, kik hozzájok akartak férkőzni, Lisimaco és Cimone bajtársai megsebesítet­tek és visszavertek. Akkor pedig távoztak a vérben úszó házból, melyet fölvert a lárma, a sírás és a jajveszékelés; és akadálytalanul, zárt rendben, zsákmányukkal együtt eljutottak a hajóhoz, melyre is föltették a hölgyeket, s magok is felszállottak minden bajtársaikkal egyetemben; és miközben már a part megtelt fegyveres hadinéppel, mely a hölgyek megszabadítására jött, ők vízbe merítették az evezőket, és ujjongván nekivágtak útjoknak.

És megérkezvén Krétába, ottan számos barátaik és rokonaik örömmel fogadták őket; annak utána feleségül vették a hölgyeket, nagy lakodalmat csaptak, s boldogan élvezték zsákmá­nyukat. Ciprusban és Rodoszban sokáig nagy volt a forrongás és a lázongás eme cselekedetük miatt. Végezetül mindkét helyen közbenjártak barátaik és rokonaik, és kieszközölték, hogy rövid számkivetés után Cimone Efigeniával megtérhetett Ciprusba, és hasonlatosképpen Lisimaco Cassandrával visszatérhetett Rodoszba, s annak utána mind a ketten még nagy időn által vidáman és boldogan éltek szülőföldjükön feleségökkel.