MÁSODIK NOVELLA

Costanza szereti Martuccio Gomitót, s mikor hírét veszi, hogy az ifjú meghalt,
kétségbeesésében egyedül csónakba száll, melyet a szél Susába sodor;
kedvesét Tuniszban életben leli, felfedi magát előtte,
s mivel az bizonyos tanácsaiért nagy becsületben vagyon a királynál,
feleségül veszi a leányt, s véle együtt gazdagon megtér Lipari szigetére

Mikor a Királynő látta, hogy Pamfilo bevégezte novelláját, előbb szépen megdicsérte azt, annak utána pedig parancsolta Emiliának, hogy folytassa a sort maga is egy novellával; ez pedig így fogott szóba:

- Mindenkinek méltán örvendenie kell oly eseteken, melyekben ki-ki óhajtása szerint megnyeri jutalmát; mivel pedig a szerelem inkább örömet, mint hosszantartó megpróbáltatást érdemel, sokkalta szívesebben engedelmeskedem a Királynő parancsának, mint előbbi novellámban a Királyénak, midőn a most megszabott tárgyban kell beszélnem.

Tudnotok kell tehát, kedves hölgyeim, hogy Szicília szomszédságában van egy Lipari nevezetű kicsiny sziget, melyen még nem is nagy ideje élt egy Costanza nevezetű gyönyörűséges leányzó, ama sziget egyik legelőkelőbb családjának sarjadéka. Eme leányzóba pedig belesze­retett bizonyos Martuccio Gomito nevezetű, kedves, udvarias és mesterségében igen derék ifjú, ugyancsak a szigetre való. Hasonlatosképpen a leány is lángra gyúlt iránta, és csak akkor érezte magát boldognak, ha az ifjút láthatta. Mivel pedig Martuccio feleségül kívánta a leányt, megkérette atyjától; az pedig felelte, hogy nem adhatja hozzá, mivel szegény ember. Martuccio ennek hallatára felháborodott, hogy szegénysége okából kosarat kapott, s némely barátaival és rokonaival megesküdött, hogy soha többé vissza nem tér Lipariba, ha nem gazdagon. És eltávozván onnét kalózkodni kezdett a berberek országának partjain, s mindenkit kirabolt, ki gyengébb volt nála; ezen foglalatosságában pedig fölöttébb kedvezett neki a sors, de ő nem tudott mértéket tartani szerencséjében; nem érte be azzal, hogy maga és cimborái hamar idő múltán dúsgazdag emberekké váltak, s mivel mérhetetlen gazdagságra áhítoztak, történt, hogy bizonyos szaracén hajók, cimboráival együtt hosszas védekezés után elfogták és kirabolták, s legtöbbjüket a szaracénok lemészárolták; minek utána pedig hajójukat elsüllyesztették, őt magát Tuniszban börtönre vetették, hol is nagy ínségben raboskodott. Lipariba pedig nem egy, nem is két, hanem számos és különb-különbféle emberek útján híre jött, hogy mindazok, kik a hajón voltak, Martuccióval egyetemben a tengerbe fúltak.

A leány, ki mérhetetlenül búslakodott Martuccio eltávozásán, mikor meghallotta, hogy a többiekkel az is életét vesztette, sokáig zokogott, s annak utána feltette magában, hogy elemészti magát; de mivel nem volt bátorsága erőszakos halállal véget vetni életének, elhatá­rozta, hogy más kényszerűséggel idézi magára a halált; tehát valamely éjszaka titokban kiosont atyjának házából, és lement a kikötőbe, hol is véletlenül a többi hajóktól távolabb halászbárkát lelt, és észrevette, hogy azon még ott az árboc és a vitorla és az evezők (mivelhogy gazdái éppen akkor szállottak ki belőle). Erre tehát nyomban fölszállott, s valamennyire kievezett a tengerre, és mivel némiképpen értett a hajós mesterséghez, mint általában eme szigetnek asszo­nyai mind, kifeszítette a vitorlát, eldobta az evezőket és a kormányrudat, és a szélnek kényére bízta magát; mert úgy gondolta, hogy a szél bizonyosan vagy felfordítja a könnyű és kormány­talan bárkát, vagy valamely sziklához vágja és pozdorjává töri, ő pedig, még ha akarna, akkor sem tudna megmenekülni, hanem okvetlenül vízbe fulladna. És köpönyegébe burkolván fejét, sírva lefeküdt a bárka fenekére. De egészen másképp történt, mint ahogy gondolta; mivel ama szél, mely hányta-vetette, északi szél volt, s méghozzá meglehetősen gyenge, a tenger pedig alig mozdult, és csöndesen vitte a bárkát; tehát amaz éjszakára következő napon, melyen tengerre szállott, estefelé jó száz mérföldnyire Tunisz felett, bizonyos Susa nevezetű város tőszomszédságában partra vetette. A leány egyáltalán nem vette észre, hogy nem a tengeren van, hanem szárazföldön, mivelhogy semmi ok miatt nem emelte fel és nem is akarta felemelni fektében a fejét. Véletlenül akkor, midőn a bárka felfutott a partra, volt a tengerparton valamely szegény asszony, ki összeszedte a halászoknak a napra teregetett hálóit; ez tehát a bárka láttán elcsodálkozott, hogyan engedhették partra futni azt kifeszített vitorlákkal; és abban a hiszemben, hogy elaludtak abban a halászok, odament a csónakhoz, de nem látott benne mást, mint eme leányt, ki mélyen aludt; akkor többször is szólongatta, s végezetül felébresztette, s mikor ruházatáról megismerte, hogy keresztény, olaszra fordította a szót, és megkérdezte, hogyan történhetett, hogy ezen a csónakon ily magányosan ide vetődött. A leány az olasz beszéd hallatára megijedt, hogy talán valamely ellenkező szél visszasodorta Lipariba; nyomban fölkelt tehát, körülnézett, de nem ismerte meg a vidéket, s hogy szárazföldön látta magát, kérdezte a jóasszonyt, vajon hol van? Felelte neki a jóasszony:

- Leányom, Susa mellett vagy, a berberek országában.

A leány ennek hallatára elbúslakodott, hogy Isten nem küldötte érte a halált; félt a szégyentől, s nem tudván, mitévő legyen, leült ottan a csónakja mellett és sírva fakadt. Ennek láttára mege­sett rajta szíve a jóasszonynak, és addig-addig kérlelte, mígnem bement vele kunyhójába; ottan pedig addig-addig kedveskedett neki, mígnem a leány elmondotta, hogyan jutott oda; mivel pedig ebből az asszony megtudta, hogy a leány még aznap nem evett, megkínálta maga száraz kenyerével, kevés hallal és vízzel, és addig-addig istenkedett, mígnem a leány evett valamics­két. Annak utána Costanza megkérdezte a jóasszonyt: kicsoda, hogy olaszul beszélt; erre az elmondotta, hogy Trapaniból való, neve pedig Carapresa, és itten cselédjük bizonyos keresz­tény halászoknak. A Carapresa (vagyis „Jófogás”) szó hallatára a leány, bármennyire bánatos volt is, bár maga sem tudta, mi indította erre, magában véve is jó jelnek tartotta, hogy e nevet hallotta, és reménykedni kezdett, bár maga sem tudta, miben, és némiképpen oszladozott halálra-vágyakozása; és bár nem fedte fel, kicsoda és honnét való, esdekelve kérte a jóasszonyt, hogy az Isten szerelméért könyörüljön fiatalságán s adjon néki valamely tanácsot, melynek segítségével elkerülheti, hogy gyalázat essék rajta. Carapresa a leány szavainak hallatára, mivel jószívű asszony volt, otthagyta azt kunyhójában, maga pedig nagy sebbel-lobbal összeszedte a hálókat, visszament a leányhoz, tetőtől talpig bebugyolálta köpenyébe, annak utána pedig magával vitte Susába, s odaérkezvén, szólott hozzá ekképpen:

- Costanza, elviszlek valamely igen derék szaracénnek házába, kinek ügyes-bajos dolgaiban gyakorta szoktam szolgálatot tenni; koros asszony ez és könyörületes szívű; én, tőlem telhe­tőleg néki ajánllak, és bizonyosra veszem, hogy szívesen fogad, és leánya gyanánt bánik majd veled; te pedig mellette éldegélvén, igyekezzél tőled telhetőleg szolgálatjára lenni, és megnyerni kegyességét, mindaddig, mígnem Isten jobb sorsot küld reád.

És úgy cselekedett, miként mondotta. A hölgy, ki már koros asszony volt, meghallgatván az asszonyt, szemébe nézett a leánynak, és sírva fakadt, és megölelvén homlokon csókolta, annak utána pedig kézen fogva házába vezette, melyben némely más asszonyokkal együtt, férfinép nélkül lakott; az asszonyok pedig különb-különbféle kézi munkákat végeztek, selyemből, pálmalevélből, bőrből mindennémű tárgyakat készítettek. Kevés napok múltán ezekből a leány megtanult egyet-mást, s amazokkal dolgozgatott; a hölgynek s a többi asszonyoknak pedig oly igen megnyerte hajlandóságát és szeretetét, hogy csoda; és azoknak oktatásából hamar idő múltán nyelvöket is megtanulta. Miközben tehát a leány Susában éldegélt, és otthon már elveszett és halott gyanánt elsiratták, történt, hogy Granadában valamely előkelő családbéli és nagyhatalmas ifjú Tunisz királyságára jusst támasztott, roppant sereget gyűjtött, és haddal indult Tunisz királya ellen, ki ez időben bizonyos Marjabdela nevezetű volt, hogy elűzze trónjáról. Mikor eme dolognak híre eljutott a börtönbe, Martuccio Gomito fülébe, ki fölöttébb jól értette a berberek nyelvét, és meghallotta, hogy Tunisz királya minden erejét megfeszíti a védekezésre, monda egyiknek azok közül, kik őt és bajtársait őrizetben tartották:

- Ha szólhatnék a királlyal, bizony megemberelném magamat, s olyan tanácsot adnék neki, hogy megnyerné a háborút.

A porkoláb elmondotta eme szavakat hadnagyának, az pedig nyomban megjelentette a királynak. Miért is a király parancsolta, hogy Martucciót hozzák elébe; megkérdeztetvén pedig, mi volt ama tanács, az ekképpen felelt:

- Felséges Uram, ha a régebbi időben, mikor itt a te országodban jártam, jól figyeltem meg, miképpen intézed csatáidat, akkor úgy vélem, hogy inkább az íjászokkal vívod meg a harcot, mint a többiekkel; éppen ezért, ha módját lehetne ejteni, hogy ellenséged íjászainak nem volna elegendő nyílvesszejük, a tieid pedig bővében volnának, én azt hiszem, hogy megnyernéd a csatát.

Mondá erre a király:

- Az már igaz, hogy ha ezt ki lehetne módolni, biztosan megszerezném a győzelmet.

Mondotta erre Martuccio:

- Felséges Uram, ha akarod, bizony ki lehet módolni, mégpedig halljad, hogyan. Vonass íjászaidnak kézíjára sokkalta vékonyabb húrokat, mint aminők mindközönségesen használatban vannak; annak utána pedig készíttess oly nyílvesszőket, melyeknek bemetszése nem illik rá másra, ha nem e vékony húrokra; mindezt pedig nagy titokban műveltessed, hogy ellenséged ne szerezzen róla tudomást, különben ő is kimódolja. Annak pedig, mit mondottam, ím ez az oka: minekutána ellenséged íjászai kilőtték nyilaikat, és vitézeid is a magukét, jól tudod, hogy ellen­ségeid a csata folyamán kényteleníttetnek fölszedni ama nyilakat, melyeket vitézeid kilőttek, viszont a mieink is kényteleníttetnek fölszedni az övéiket; de az ellenség nem használhatja majd ama nyilakat, melyeket a mieink kilőttek, mivelhogy keskeny bemetszésük nem illik rá a vastag húrokra, viszont a te vitézeid ellenkezőképpen járnak majd az ellenség nyilaival, mivel a vékony húrra pompásan ráillik a széles bemetszésű nyíl: és ekképpen vitézeid bővében lesznek a nyilaknak, az ellenség pedig nagyon szűkében.

A királynak, ki okos ember volt, tetszett Martuccio tanácsa, és mind egészében megfogadta azt, és annak révén meg is nyerte a csatát; miért is Martuccio különösképpen kegyelmébe jutott, s egyúttal nagy rangot és gazdagságot nyert. Ím ez esetnek pedig országszerte híre futott, és eljutott Costanza fülébe is, hogy Martuccio Gomito, kit már nagy ideje halottnak hitt, életben vagyon; miért is iránta való szerelme, mely már-már hűlni kezdett szívében, hirtelen lángra gyúlt, és magasabbra csapott, és felszította halott reményeit. Annak okáért tövéről hegyére feltárta minden hányattatását a jószívű hölgy előtt, kinél lakott, és mondotta néki, hogy Tuniszba kívánna menni, hogy szemét megelégítse abban, mire a fülébe jutott hírek révén oly igen vágyakozik. A hölgy igen javallotta eme kívánságát, s miként ha anyja lett volna, hajóra szállt s Tuniszba ment vele, hol is Costanzával együtt valamely rokonának házában tisztes fogadtatásban volt részök. Mivel pedig Carapresa is velök jött, elküldötte őt megtudakolni, vajon mit hallani Martuccio felől; minekutána pedig ez megtudta, és a leánynak megjelentette, hogy életben vagyon, a nemes hölgy maga kívánta tudomására adni Martucció­nak, hogy vele együtt ide érkezett az ő Costanzája; és egy napon elment Martuccióhoz, és monda néki:

- Martuccio, házamban megszállott egyik szolgád, ki Lipariból érkezett, és titokban szólani kíván veled; mivel pedig nem akartam másra bízni a dolgot, mint ő kívánta, magam jöttem el megjelenteni néked.

Martuccio köszönetet mondott néki, és nyomában megindult annak háza felé. Mikor a leány megpillantotta őt, örömében szinte szörnyethalt, és nem bírván türtőztetni magát, azon nyom­ban tárt karokkal nyakába borult és megölelte, és elszenvedett gyötrelmein érzett fájdalmában s jelenvaló örömében egy szó nem jött ki torkán, hanem csöndeskén megeredtek könnyei. Martuccio, amint a leányt megpillantotta, kicsinyég elálmélkodván visszahökkent, annak utána sóhajtván szólott:

- Ó, Costanzám, hát élsz? Nagy ideje már hallottam, hogy elvesztél, otthon pedig mit sem tudnak felőled.

És ekképpen szólván, érzékeny könnyhullajtás közben megölelte és megcsókolta. Costanza elmesélte neki minden hányattatását és ama szívességet, mellyel a nemes hölgy, kinél lakott, elhalmozta. Martuccio hosszas beszélgetés után elvált tőle, s elment urához-királyához, és mindent elmondott neki, vagyis a maga és a leány kalandjait, és hozzátette, hogy engedelmé­vel szándoka volna mi törvényeink szerint feleségül venni őt. A király álmélkodott eme dolgokon, maga elébe hívatta a leányt, s minekutána tőle is hallotta, hogy minden akképpen történt, mint Martuccio elmesélte, szólott hozzá imigyen:

- Te bizony jól megérdemelted őt férjedül.

És pompás és becses ajándékokat hozatott, s egy részöket a leánynak adta, más részöket Martucciónak, és megengedte nekik, hogy egymással úgy cselekedjenek, mint mindegyiknek kedvére vagyon. Martuccio nagy tisztelettel övezte a nemes hölgyet, kinél Costanza lakott, megköszönte néki, mit a leányért tett, és elhalmozta rangjához illendő ajándékokkal; s minekutána Istennek ajánlotta, miközben Costanzának bőségesen hullottak könnyei, elbúcsú­zott tőle; s akkor a király engedelmével hajóra szálltak, és Carapresával egyetemben kedvező széllel visszatértek Lipariba, hol kimondhatatlanul nagy volt az ujjongás. Ottan pedig Martuccio feleségül vette a leányt, fényes és pompás lakodalmat csapott, s annak utána békességben és nyugalomban még nagy ideig élvezték szerelmöket.