ÖTÖDIK NOVELLA

Guidotto da Cremona leánykáját Giacomino da Pavia gondjaira bízza s meghal;
a leányt Faenzában Giannole di Severino és Minghino di Mingole szereti;
összeverekednek miatta, de akkor kiderül, hogy a leány Giannole húga,
mire Minghinóhoz adják feleségül

A fülemüle novellájának hallatára mind a hölgyek annyit kacagtak, hogy kacagásuk még akkor sem szűnt, mikor Filostrato már befejezte az elbeszélést. De minekutána még kissé nevetgéltek, szólott a Királynő:

- Annyi bizonyos, hogy ha tegnap megszomorítottál is bennünket, ma oly igen megcsiklan­doztál, hogy senkinek sincs oka panaszkodni rád.

És Neifiléhez intézvén szavait, parancsolta, hogy mondja el novelláját. Ki is vidáman ekképpen fogott szóba:

- Mivelhogy Filostrato elbeszélésével Romagnába vezetett bennünket, nékem is kedvem vagyon kissé kirándulni oda novellámban.

Elmondom tehát, hogy élt egykoron Fano városában két lombardiai ember, kik közül egyiknek neve volt Guidotto da Cremona, másiké Giacomino da Pavia, mindkettő immár koros ember, kik szinte egész ifjúságukat fegyverforgatásban és katonáskodásban töltötték. Midőn pedig Guidotto a végét járta, és nem volt fia, sem barátja, avagy rokona, kiben inkább megbízott volna, mint Giacominóban: egyetlen leánykáját - ki talán tízesztendős volt - és minden vagyonát annak gondjaira bízta, s minekutána minden dolgába beavatta őt, meghalt.

Történt ezen időkben, hogy Faenza városa, mely nagy időn által szenvedte a háborút és a balsors csapásait, némiképpen nyugodtabb állapotba jutott, s akkor kinek-kinek szívesen megengedték, hogy visszatérjen, ha ki visszatérni kívánt; miért is Giacomino, ki régebben lakott már ottan, s igen kedvére volt az ott-tartózkodás, minden vagyonával egyetemben visszatért oda, s magával hozta a leánykát, kit Guidotto reáhagyott, s kit ő tulajdon leánya gyanánt szeretett és gondozott. Ez pedig növekedvén oly gyönyörű leánnyá serdült, hogy nem volt hozzája fogható az egész városban; s amilyen volt szépsége, olyan volt erkölcse és tisztessége is.

Miért is különb-különb ifjak kezdették környékezni, de valamennyinél inkább két szemrevaló és egyenlőképpen derék ifjú szerette, oly forrón, hogy féltékenységökben kezdték mérhetetlenül meggyűlölni egymást; egyiknek neve volt Giannole di Severino, másiknak pedig Minghino di Mingole. Mindegyik szívesen feleségül vette volna a leányt, ki már tizenöt esztendős volt, ha hozzátartozóik megengedték volna; de látván, hogy tisztes úton-módon nem érhetik el céljokat, mindegyik igyekezett olyképpen megszerezni őt magának, ahogyan tudta.

Volt Giacomino házában egy koros szolgáló s egy Crivello nevezetű szolga, mulatságos és fölöttébb nyájas ember; ezzel Giannole igen megbarátkozott, s mikor alkalmatosnak vélte az időt, felfedte előtte szerelmét, és kérte, hogy legyen segítségére vágyának betöltésében, és elhalmozta dús ígéretekkel, hahogy ezt megteszi. Felelte erre Crivello:

- Nézd, e dologban én nem tehetek egyebet éretted, mint hogy ha egyszer Giacomino valahova elmegy vacsorára, bebocsájtalak a leányhoz, mivel ha én szólnék nála éretted, meg sem hallgatna. Ha beéred vele, ezt megígérem, és meg is teszem; aztán ha módodban van, cselekedd azt, mit legjobbnak vélsz.

Giannole azt felelte, hogy ennél több nem kell neki, és hát ebben megegyeztek. Másfelől Minghino megbarátkozott a szolgálóval, és annyira jutott vele, hogy az több ízben is vitt tőle üzenetet a leánynak, kiben is már-már szerelem ébredt az ifjú iránt; ezenfelül megígérte neki a cseléd, hogy bejuttatja a leányhoz, mihelyt Giacomino valamely okból este elmegy hazulról. Történt tehát, hogy nem nagy időre e megbeszélések után Giacomino, Crivello mesterkedé­sére, elment valamely barátjához vacsorára; az pedig megjelentette ezt Giannolénak, s megegyezett véle, hogy midőn bizonyos jelet ad, ő majd odajön, és nyitva leli a kaput. Másfelől a cseléd semmit nem tudván erről, megüzente Minghinónak, hogy Giacomino nem vacsorázik otthon, s értésére adta, hogy maradjon a ház közelében, s mikor meglátja a jelet, melyet majd ő ad, jöjjön oda és lépjen be.

Leszállt az este, s a szerelmesek, kik semmit nem tudtak egymás dolgáról, s mindegyik gyanakodott a másikra, néhány fegyveres cimborájokkal odaérkeztek, hogy birtokukba vegyék a leányt. Minghino az embereivel tanyát ütött egyik barátjának házában, mely szomszédos volt a leány házával, hogy ott várja meg a jeladást; Giannole a cimboráival a háztól kissé távolabb foglalt állást. Crivello meg a cseléd, amint Giacomino eltávozott, igyekeztek egymást eltávolítani. Mondá Crivello a cselédnek:

- Miért nem mégy már aludni? Mit ténferegsz itt a házban keresztül-kasul?

A cseléd viszont mondotta:

- Hát te miért nem mégy a gazdádért? Mit lebzselsz itten, holott már megvacsoráztál?

És ekképpen egyik sem tudta a másikat kimozdítani helyéből. Crivello azonban, mikor látta, hogy itt az óra, melyet megbeszélt Giannolével, mondotta magában: „Mit törődöm ezzel itt? Ha nem marad nyugton, könnyen megkaphatja a magáét.” Megadta tehát a megbeszélt jelet, kiment ajtót nyitni, s akkor Giannole nyomban odajött, két cimborájával belépett, és a leányt a nagy teremben lelte, hol is megfogta, hogy elvigyék. A leány rúgkapált, és hangosan ordítozott, hasonlatosképpen a szolgáló is. Mikor ezt Minghino meghallotta, nyomban ott termett cimboráival; és látván, hogy a leányt már cipelik kifelé a kapun, kardot rántottak, s vala­mennyien elordították magokat:

- Halál reátok, árulók! Ebből semmi sem lesz! Micsoda erőszakoskodás ez?

Ahogy ezt mondták, megkezdődött a csetepaté; másfelől a zajra kirohantak a szomszédok fáklyákkal s fegyveresen, és segítségére keltek Minghinónak, szitkozódván a merénylet miatt. Miért is Minghino hosszas viaskodás után elvette a leányt Giannolétól, és visszavitte Giacomino házába. A csetepaté csak akkor ért véget, mikor rajtuk ütöttek a város kapitá­nyának csatlósai, és közülük sokat foglyul ejtettek, és a többiek között elfogták Minghinót és Giannolét és Crivellót, és börtönbe hurcolták őket. Giacomino csak akkor tért haza, mikor már minden elnyugodott, és igen bosszankodott az eseten, de minekutána megtudakolta, hogyan történt, s látta, hogy a leány az egészben ártatlan, némiképpen megnyugodott, és feltette magában, hogy minél előbb férjhez adja a leányt, nehogy efféle eset megismétlődjék. Reggelre kelvén, mindkét ifjú rokonsága hiteles tudomást szerzett arról, ami történt, s látván, hogy az elfogott ifjakra nagy veszedelem származhat belőle, hahogy Giacomino ellenök úgy jár el, amint joga van eljárnia, elmentek hozzá, és nyájas szavakkal kérték, ne vegye oly igen zokon a meggondolatlan ifjak részéről rajta esett méltatlanságot, inkább tekintse ama szeretetet és ragaszkodást, mellyel meggyőződésök szerint irányukban, kik ezt tőle kérik, viseltetik; egyúttal pedig felajánlottak neki önmagok és a bűnös ifjak nevében mindennémű elégtételt, mit csak rajtok venni kíván. Giacomino, ki életében sokat megélt már, és jószívű ember volt, nyomban így felelt:

- Urak, még akkor is, ha nem laknám a ti várostokban, hanem magam szülőföldjén, tartom magamat oly jó barátotoknak, hogy sem ebben, sem más dologban nem cselekedném másként, csak amint kedvetek szerint vagyon; de ezenfelül annál inkább kedvetekben kell járnom, mivel tulajdonképpen magatokon esett bántás; tudniillik ez a leány nem cremonai, nem is páviai, miként talán sokan vélik, hanem faenzai, ámbár sem én, sem ő maga, sem az, ki reám bízta, nem tudjuk mai napiglan sem, kinek leánya; miért is abban, mit kértek, mindent megteszek, amit csak tőlem kívántok.

A nemes urak hallván, hogy a leány faenzai, elcsodálkoztak és köszönetet mondottak Giacominónak jóságos válaszáért, s kérték, hogy ne terheltessék elmondani nekik, hogyan jutott kezébe ez a leány, és honnan tudja, hogy faenzai. Felelte erre Giacomino:

- Guidotto da Cremona bajtársam és barátom volt, és halálos ágyán elmondotta nekem, hogy midőn Frigyes császár elfoglalta ezt a várost, ő maga az általános fosztogatásban behatolt egy házba, melyben rengeteg zsákmányt lelt, de nem volt abban már egy teremtett lélek sem, csak egy kisleányka, kétesztendős, talán valamivel több vagy kevesebb; s mikor felment a lépcsőn, a leányka atyjának szólította: miért is megesett rajta szíve, s mindazzal együtt, mi a házban volt, elhozta a leányt Fanóba, s mikor ottan meghalt, minden vagyonával együtt reám hagyta, és lelkemre kötötte, hogy annak idején adjam férjhez, és adjam véle azt, mi az övé volt; s ámbár a leány eladó sorba került, nem volt alkalmam férjhez adnom őt oly emberhez, ki nékem tetszett volna; pedig szívesen megtenném, hogy afféle eset, mint a tegnap esti, meg ne ismétlődjék.

Volt pedig ottan a többiek között bizonyos Guiglielmino da Medicina nevezetű férfiú, ki amaz esetnél együtt volt Guidottóval, és nagyon jól tudta, kinek a házát fosztotta ki Guidotto; s hogy az illetőt ottan látta a többiek között, odalépett hozzá és mondá neki:

- Bernabuccio, hallod, mit mond Giacomino?

Felelte Bernabuccio:

- Hallom és magam is sokat gondoltam már erre, mivel emlékszem, hogy ama zűrzavarban elvesztettem egyik kisleányomat, ki éppen olyan korú volt, mint Giacomino - mondja.

Szólott erre Guiglielmino:

- Bizonyos, hogy ez az, mivel egy ízben jelen voltam, mikor Guidotto elmondotta, hogy hol fosztogatott, és ráismertem, hogy ez a te házad volt; hát csak erőltesd meg emlékezetedet, vajon ráismernél-e leányodra valami jelről, és vizsgáld meg őt: akkor bizonyosan megismered, hogy a te leányod.

Miért is Bernabuccio gondolkodott, s visszaemlékezett, hogy leányának kereszt alakú forradás van bal füle felett, mely valami daganatból maradt, melyet kevéssel amaz eset előtt felvágatott; tehát semmit nem késlekedett, odalépett Giacominóhoz, ki még közöttük volt, s kérte, vigye magával házába, s mutassa meg néki amaz leányt. Giacomino szívesen magával vitte, és elébe hívatta a leányt. Mikor Bernabuccio meglátta őt, azon nyomban észrevette, hogy szakasztott mása az anyjának, ki még mindig szép asszony volt; de ezzel nem elégedett meg, hanem megkérte Giacominót, engedné meg neki, hogy kissé felemelje a haját bal füle felett; ebbe Giacomino beleegyezett. Bernabuccio tehát odalépett a leányhoz, ki pironkodva ott állt, jobb kezével felemelte haját, s meglátta a keresztet; miből is valóban megismerte, hogy tulajdon leánya, és elérzékenyülve sírva fakadt, s megölelte őt, ámbár a leány húzódozott: annak utána pedig odafordult Giacominóhoz és mondá:

- Testvér, ez az én leányom; az én házam volt az, melyet Guidotto kifosztott, s ezt a leányt a hirtelen rémületben ott felejtette anyja, az én feleségem, s mind mostanáig azt hittük, hogy benne égett a házban, mely ugyanaz napon kigyulladt.

A leány, mikor ezt hallotta, és látta, hogy koros férfiú, hitelt adott szavainak, s bizonyos titokzatos erő sugallatára engedte ölelni magát, s vele együtt maga is elérzékenyülten sírva fakadt. Bernabuccio tüstént elküldött az anyjáért s egyéb rokonaiért és nővéreiért és bátyjaiért, s valamennyinek megmutatta a leányt, és elmondta az esetét, és akkor nagy ujjongás közben ezerszer is megölelték egymást, s minekutána Giacomino beleegyezett, magával vitte a leányt házába. Mikor ennek hírét vette a város kapitánya, ki derék ember volt, és ebből megismerte, hogy Giannole, kit ő börtönben tartott, Bernabuccio fia s a leánynak édes bátyja, elhatározta, hogy kegyelmet ad neki az elkövetett bűnért, s minekutána Bernabucciónál és Giacominónál közbenjárt a dologban, megbékéltette Giannolét Minghinóval, és minden hozzátartozóinak nagy örömére, feleségül adta Minghinóhoz a leányt, kinek neve Agnesa volt, egyúttal pedig szabadon bocsátotta Crivellót és a többieket, kik emez ügybe belekeveredtek. Annak utána Minghino nagy vigassággal pompás és fényes lakodalmat csapott, hazavitte feleségét, s még számos esztendőkön által élt vele békességben és jó szerencsében.