HATODIK NOVELLA

Gian di Procidát ott kapják kedvesénél, kit már annak előtte Frigyes királynak
ajándékoztak; akkor oszlophoz kötözik, hogy a leánnyal együtt megégessék;
mivel azonban Ruggieri dell’Oria felismeri, megmenekül és feleségül veszi a leányt

Mikor Neifile befejezte novelláját, mely igen tetszett a hölgyeknek; parancsolta a Királynő Pampineának, hogy mondja el a maga novelláját. Ki is tüstént felemelvén sugárzó arcát, ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, hatalmas a szerelem ereje, és nagy küzdelmekbe és roppant s nem is sejtett veszedelmekbe sodorja a szerelmeseket, miként ama számos példán megismerszik, melyeket ma és a többi napokon itten elbeszéltek. Magam is újabb bizonyságát akarom adni ennek novellámmal, mely egy szerelmes ifjúról szól.

Nem messze Nápolytól van Ischia szigete, melyen valaha élt egy szépséges és kedves leányzó, kinek neve volt Restibuta, valamely Marino Bolgaro nevezetű, ama szigetbéli nemes úrnak leánya, kit a tulajdon életénél is jobban szeretett bizonyos Gianni nevezetű ifjú, ki is az Ischia melletti Procida nevezetű kicsiny szigetről való volt, s viszont a leány is szerette őt. Ez pedig nem csupán nappal járogatott át Procidából Ischiába, hogy lássa a leányt, hanem hahogy nem lelt csónakot, éjjelente gyakorta átúszott Procidából Ischiába, látni, ha már egyebet nem, legalább házának falait.

És miközben ily forrón szerették egymást, történt, hogy a leány valamely nyári napon egy szál egymaga lement a tengerpartra, és szikláról sziklára szökellvén, késével kagylókat feszegetett le a kövekről, s közben eljutott egy sziklák közt rejtett öbölbe, hová az árnyék s az ott csörgedező jéghideg vizű forrás kedvéért hajójukkal behúzódtak bizonyos szicíliai ifjak, kik Nápolyból érkeztek. Mikor ezek látták, mely gyönyörű a leány, és hogy egyedül van, az pedig még nem vette észre őket, elhatározták, hogy elrabolják és magukkal viszik; és elhatározásu­kat tett követte. Megfogták tehát a leányt, s bár igen sikoltozott, hajójukra vitték, s elmentek vele; és Calabriába érkezvén, meghányták-vetették, kié legyen a leány, s egy szó, mint száz, minde­gyik magának kívánta; miért is nem tudván megegyezni egymással, s attól tartván, hogy rossz vége lesz a dolognak, s a leány miatt még meggyűlik a bajuk, megegyeztek abban, hogy ajándékul adják Frigyes szicíliai királynak, ki akkoriban még ifjú ember volt, s nagy kedvét lelte csinos nőszemélyekben; és Palermóba érkezvén, akképpen cselekedtek.

A király, mikor látta, mely szép lány, megörült neki; mivel azonban a leányka betegeskedett, parancsolta, hogy mindaddig, mígnem erőre kap, vigyék valamely gyönyörű kastélyba az egyik kertjében, melynek neve Cuba volt, és ottan legyenek szolgálatjára; és azok ekképpen cselekedtek.

Ischiában nagy volt a felzúdulás a leány elrablása miatt, s leginkább bántotta őket, hogy nem tudták kideríteni, kik rabolták el. De Gianni, kinek több köze volt a leányhoz, mint bárki másnak, nem várt addig, míg Ischiában megtudja ezt, hanem ismervén az irányt, melyben amaz hajó távozott, maga is hajót szerzett, s amily gyorsan csak tudta, végigportyázta az egész tengerpartot a Minerva-foktól egészen a calabriai Scaleáig, s miközben mindenütt kutatta a leányt, Scaleában megtudta, hogy szicíliai hajósok Palermóba vitték.

Gianni tehát lóhalálában oda vitorlázott, és ottan hosszas nyomozás után megtudta, hogy a leányt a királynak ajándékozták, ki is azt a Cuba kertben őrizteti; ezen fölöttébb meghábo­rodott, és szinte minden reménységét elvesztette, hogy életében még láthatja, vagy hogy éppen visszakaphatja. Mindazonáltal ott tartóztatta a szerelem; visszaküldötte hát a hajót, s látván, hogy senki nem ismeri, maga ott maradt, s gyakorta ott lebzselvén a Cuba táján, egy napon váratlanul megpillantotta egyik ablakban a leányt, s az is őt, miért mindketten igen boldogok voltak. Mikor pedig Gianni látta, hogy a hely elhagyatott, oly közel ment, amennyire csak lehetett, beszélt a leánnyal, s megtudta tőle, hogyan kell intéznie dolgát, ha nyugodtabban kíván beszélgetni vele, s akkor tövéről hegyére megvizsgálta amaz helynek minéműségét és távozott; és megvárta az éjszakát, s mikor annak java része elmúlott, visszament oda, átmászott a falon, melyen még egy harkály sem tudott volna felkapaszkodni, beugrott a kertbe, és lelt abban valamely póznát, azt odatámasztotta egy ablakhoz, melyet a leány megjelölt, s könnyűszerrel felmászott.

A leány meggondolván, hogy úgyis elveszíti tisztességét, melynek őrzése miatt a múltban némiképpen rideg volt az ifjúhoz, úgy vélte, hogy senkinek nem adhatná azt méltóbban, mint éppen neki, és abban a reményben, hogy ráveheti az ifjút: szöktesse meg innét, feltette magában, hogy minden vágyában kedvére leszen; éppen ezért nyitva hagyta ablakát, hogy az ifjú nyomban bejöhessen hozzá.

Mivel tehát Gianni nyitva lelte az ablakot, csöndesen beugrott rajta, s odafeküdt a leány mellé, ki még nem aludt. S minekelőtte még egyébre sor került volna, a leány apróra feltárta előtte szándokát, s esdve kérte, vigye el innét és szöktesse meg. Gianni pedig felelte erre, hogy neki is ez legforróbb kívánsága, és hahogy most eltávozik tőle, mindenképpen úgy intézi dolgait, hogy ha legközelebb eljön, megszöktesse. És ennek utána kimondhatatlan boldogsággal megölelték egymást, s élvezték ama gyönyörűséget, melynél nagyobbat nem adhat a szerelem; s minekutána több ízben megismételték, észre sem vették, s elaludtak egymásnak karjaiban.

A királynak első pillantásra fölöttébb megtetszett a leány, s mostan hát eszébe jutott; mivel pedig jókedvében volt, feltette magában, hogy elmegy hozzá kissé mulatni magát véle, ámbátor már hajnalodott; és némely szolgáival csöndben átment a Cuba kertbe. S amint a kastélyba belépett, halkan megnyittatta ama szobát, melyben tudomása szerint a leány aludt, és hatalmas karos gyertyatartóval világítván belépett abba; s amint az ágyra pillantott, látta, hogy abban a leány és Gianni meztelenül összeölelkezvén alusznak. Ennek miatta tüstént szörnyű mód megháborodott, s oly igen nagy haragra gerjedt, hogy szót sem szólt, hanem kevés híján leszúrta mind a kettőt az oldalán csüngő tőrrel. De meggondolván, miképpen hitványság volna bármely embertől, hát még a királytól, meztelen embereket álmukban meggyilkolni, fékezte indulatját, s elhatározta, hogy az egész nép szeme láttára máglyán égetteti meg őket; odafordult tehát egyetlen kísérőjéhez, és szólott ekképpen:

- Miképpen vélekedel ím ez hűtlen némber felől, kiben oly szép reménységemet vetettem?

Annak utána pedig megkérdezte, ha ismeri-e ím ez ifjút, kinek oly nagy volt vakmerősége, hogy behatolt házába, és ekkora gyalázatot és bosszúságot okozott neki. Az pedig felelte a kérdésre, hogy emlékezete szerint soha életében nem látta. A király tehát nagy mérgében távozott a szobából, és parancsolta, hogy a két szerelmest azon meztelenül megfogják és összekötözzék, és virradatkor Palermóba vigyék, hol is a piarcon háttal egymásnak oszlophoz kötözzék, és ottan hagyják őket álló napon által mind az egész nép szeme láttára, annak utána pedig érdemök szerint máglyára vessék; és ekképpen szólván visszatért Palermóba maga szobájába nagy dühös indulattal. Amint a király távozott, nyomban nagy sereg csatlós rohanta meg a két szerelmest, s nem csupán felébresztették őket, hanem irgalom nélkül megfogták és megkötözték.

Napnál világosabb nyilván, mely igen búslakodott e pillanatban a két fiatal teremtés, mennyire reszketett életéért, mennyire siránkozott és jajgatott. A király parancsára tehát Palermóba vitték, s a piarcon oszlophoz kötözték őket, és szemök láttára előkészítették a rőzsét meg a tüzet, hogy megégessék őket a királytól megszabott órában. És hamarosan mind a palermói férfiak és nők összecsődültek ottan a két szerelmes látására; a férfiak mind azért, hogy megbámulják a leányt, s miként ők magasztalták a leánynak gyönyörű termetét és szépségét, akképpen a nők, kik azért sereglettek oda, hogy az ifjút megbámulják, egy értelemmel ennek szépségét és termetét fölöttébb magasztalták. De a két szerencsétlen szerelmes igen-igen szégyellte magát, s lehorgasztott fejjel álltak ottan és siránkoztak balsorsukon, s minden pillanatban várták a kegyetlen tűzhalált.

S miközben ekképpen ott állottak a pellengéren a megszabott óráig, mindenfelé híre ment, mely bűnt követtek el, és eljutott a hír valamely Ruggieri dell’Oria nevezetű páratlanul vitéz férfiúnak fülébe, ki akkor a királynak tengernagya volt, s annak okáért ő maga is elment amaz helyre, hol ezek pellengérre voltak állítva, hogy megnézze őket; és odaérkezvén, előbb megnézte a leányt, és fölöttébb megcsodálta annak szépségét; annak utána az ifjúhoz lépett, hogy megnézze, és közelebb lépvén hozzá, tüstént megismerte s megkérdezte, vajon Gianni di Procida-e a neve. Gianni feltekintett s megismervén a tengernagyot, felelt ekképpen:

- Uram, bizony hogy az voltam, kinek te mondasz, de már nem sokáig leszek az.

Megkérdezte akkor a tengernagy, mi dolog juttatta ily végre. Felelte erre Gianni:

- A szerelem s a királynak haragja.

Akkor a tengernagy apróra elmondatta magának az esetet, s minekutána mindent meghallott tőle úgy, amint történt, és már távozni készült, Gianni visszahívta, és szólott hozzá ekképpen:

- Ugyan uram, ha módodban vagyon, eszközölj ki nékem bizonyos kegyet annál, ki itten állat engemet.

Ruggieri megkérdezte, mi légyen az? Felelte erre Gianni:

- Látom, hogy immár hamarosan meg kell halnom; kívánom tehát ama kegyelmet, hogy valamint mostan háttal vagyunk fordítva egymásnak én meg ím ez leány, kit életemnél is jobban szeretek, ő pedig hasonlatosképpen engemet, fordítsanak bennünket arccal egymásnak, hogy halálomban is az ő arcát szemlélvén, boldogan távozhassam az árnyékvilágból.

Ruggieri elkacagta magát és felelte:

- Szívesen; majd én gondoskodom róla, hogy annyit láthassad, amíg csak meg nem csömörlesz tőle.

És távozván parancsolta azoknak, kiknek kötelességök volt az ítélet végrehajtása, hogy a királynak újabb parancsa nélkül semmi egyebet ne cselekedjenek, mint ami eddig történt; és semmit nem késlekedvén a király elébe járult. És ámbár látta, hogy az igen dúl-fúl mérgében, mégsem hallgatta el vélekedését, hanem szólott hozzá ekképpen:

- Király, miben bántott meg téged amaz két fiatal teremtés, kik felől parancsot adtál, hogy a piarcon megégettessenek?

A király megmondta neki. Akkor Ruggieri folytatta:

- Elkövetett bűnük miatt megérdemlik ugyan, de bizony tőled nem; és valamiképpen a bűnök bűnhődést érdemelnek, akképpen a jótettek jutalmat érdemelnek, nem is szólván arról, hogy kegyelem és könyörületesség is vagyon a világon. Tudod-e, kik azok, kiket meg akarsz égettetni?

A király felelte, hogy nem tudja. Mondotta akkor Ruggieri:

- Én pedig akarom, hogy megismerd őket, hadd lássad, mely oktalanság volt tőled elragadtatnod magadat bősz indulatodban. Az ifjú fia ama Landolfo di Procidának, ki édestestvére Gian di Procida úrnak, kinek műve, hogy te királya és ura vagy e szigetnek. A leányzó leánya Marino Bolgarónak, kinek hatalmán múlik, hogy ma sem szűnt meg uralmad Ischiában. Azonfelül pedig ezek fiatalok, kik hosszú időn által szerették egymást, és a szerelem vitte rá őket ím ez bűn elkövetésére (ha ugyan bűnnek lehet nevezni azt, mit a fiatalok szerelemből cselekszenek), nem pedig ama szándok, hogy Felségedet megbántsák. Hát miért akarod halálra adni, holott gyönyörűségekkel és pompás ajándékokkal kellene elhalmoznod őket?

A király ennek hallatára meggyőződött róla, hogy Ruggieri igazat mond, és nem csupán letett kegyetlen szándokáról, hanem megbánta azt is, mit eddig művelt; miért is tüstént hírvivőt küldött, hogy a két fiatal teremtést oldják le az oszlopról, és vezessék színe elé; és ekképpen történt; s minekutána apróra megismerte mindennémű körülményeiket, feltette magában, hogy tisztességgel és ajándékokkal jóváteszi a rajtok esett méltatlanságot; és parancsot adott, hogy ékes ruhákba öltöztessék őket, s mivel tudta, hogy mindkettőnek egy a kívánsága, feleségül adta Giannihoz a leányt, elhalmozta őket pompás ajándékokkal, és boldog emberek gyanánt visszaküldötte hazájokba, hol is nagy ujjongással fogadtatván, annak utána még nagy időn által éltek egymással örömben és boldogságban.