HETEDIK NOVELLA

Teodoro szerelmes Violantéba, gazdájának, Amerigo úrnak leányába, s teherbe ejti,
miért is akasztófára ítélik; s mikor vesszőzés közben a vesztőhelyre viszik,
atyja felismeri, megszabadítja, ő pedig feleségül veszi Violantét

A hölgyek feszült várakozással, remegve lesték, vajon máglyára jut-e a két szerelmes, s mikor hallották, hogy megmenekültek, dicsérték Istent, s mind felvidultak; a Királynő pedig, hogy a novella végét hallotta, Laurettára rótta a feladatot, hogy a következő novellát mondja, ki is vidáman ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, az időben, mikor a jóságos Vilmos király uralkodott Szicíliában, élt amaz szigeten bizonyos Amerigo Abate da Trapani nevezetű nemes úr, kit egyéb földi javak mellett gyermekkel is bőven megáldott az ég. Mivel pedig szüksége volt szolgákra, s éppen akkor genovai kalózgályák érkeztek a Levantéból, hol is Örményország partjain portyázván, sok kisgyermeket elraboltak, azok közül megvásárolt néhányat, törököknek vélvén őket; ezek között, kik valamennyien pásztorok gyermekeinek látszottak, volt egy, ki feltűnt úri viselkedé­sével és szemrevaló külsejével, bizonyos Teodoro nevezetű. Ez tehát növekedvén, ámbár szolga­sorban tartották, mégis együtt nevelkedett a házban Amerigo gyermekeivel; és inkább természeténél, mint véletlen helyzeténél fogva oly illendő viselkedést és jó erkölcsöket kezdett tanúsítani, hogy Amerigo úrnak nagy öröme tellett benne és felszabadította; és abban a hiszemben, hogy török, megkereszteltette és a Pietro nevet adta neki, s mivel fölöttébb megbízott benne, felügyelővé tette gazdaságában.

Valamint Amerigo úr egyéb gyermekei növekedtek, akképpen növekedett ugyancsak Violante nevezetű leánykája, szép és kedves teremtés; ki is, mivel apja halogatta férjhez adását, beleszeretett Pietróba; és bár szerette és fölöttébb becsülte őt jelleméért s minden ő dolgáért, mégis szégyellette megmondani neki. De Ámor megmentette e fáradságtól, mivelhogy Pietro, ki loppal gyakorta rávetette szemét, ugyancsak beleszeretett, olyannyira, hogy csak akkor érezte jól magát, ha láthatta; de igen félt, hogy valaki netalán észreveszi szerelmét, melyet tilosnak vélt. De a leány, ki szívesen rajta felejtette szemét, mégiscsak észrevette, s hogy bátorságot öntsön belé, igen boldognak mutatta magát ennek miatta, aminthogy valóban az volt. És nagy ideig ebben maradtak, és nem mert egyik sem szólani a másiknak, holott mindketten fölöttébb kívánták.

De miközben egyenlőképpen égtek felgyulladván a szerelem lángjaiban, a Szerencse, mintha csak szántszándékkal tette volna, megmutatta nékik a módját, hogyan vetkezzék le gyáva félelmüket, mely útjokat szegte. Amerigo úrnak Trapanitól talán egy mérföldnyire nagyon szép nyaralója volt, hová felesége a leányával s más hölgyekkel és asszonyokkal gyakorta kijárogatott szórakozásnak okából; mikor valamely forró nyári napon ugyancsak kimentek oda, s magokkal vitték Pietrót is, és ottan mulattak, történt, mint nyáron gyakran történni látjuk, hogy az égboltot hirtelen sötét fellegek borították be; miért is hogy a vihar ott ne kapja őket, a hölgy társaságával egyetemben fölkerekedett, hogy visszatérjenek Trapaniba, és szaporán lépkedtek, ahogy csak a lábok bírta. De Pietro, ki fiatal volt, s hasonlatosképpen a leány, jóval gyorsabban járt, mint a leánynak anyja és mind a többi hölgyek, miközben talán nem is annyira a vihartól való rettegés, mint inkább a szerelem sarkantyúzta őket: s mikor már annyira megelőzték a hölgyet és a többieket, hogy nem is látták őket, történt, hogy szakadatlan mennydörgés után hirtelen hatalmas jégeső szakadt reájok, mely elől a hölgy, társaságával egyetemben, valamely parasztházba menekült. Pietro és a leány, mivel egyéb menedék nem volt a közelben, bement egy omladozó ódon házba, melyben senki nem lakott, s ebben a tetőnek kevéske maradványa alatt meghúzták magokat mindketten, s mivel keskeny volt a fedél, a szükség kényszerítette őket, hogy egymáshoz simuljanak. E simulás pedig némiképpen felbátorította szívöket, hogy megvallják egymásnak szerelmes sóvárgásukat; és elsőnek Pietro szólalt meg mondván:

- Adná Isten, hogy soha el ne állana ím ez jégeső, s így maradhatnék, ahogy vagyok.

A leány pedig felelt:

- Bizony, én is szeretném.

És e szavak után odáig merészkedtek, hogy megfogták és szorongatták egymásnak kezét, ebből pedig következett az ölelés, majd a csókolódzás, miközben szüntelenül zuhogott a jégeső. De hogy ne részletezzem apróra az esetet: a vihar csak akkor nyugodott el, mikor ők, meg­ismervén a szerelem fő-fő gyönyörűségeit, megegyeztek egymással, hogyan tölthetik kedvöket ennek utána is nagy titokban. Az orkán elült, s ők a közeli városkapunál megvárták a hölgyet, s vele együtt hazatértek. Ottan pedig nagy titokban és óvatosan néha-néha találkoztak egymással, mindkettejök nagy gyönyörűségére; s a dolognak vége az lett, hogy a leány teherbe esett, ez pedig mindkettejöknek fölöttébb kellemetlen volt; miért is a leány mindennémű mesterkedést megpróbált, hogy a természet rendje ellenére megszabaduljon magzatától, de mindhiába. Mivel tehát Pietro féltette maga életét, elhatározta, hogy megszökik, s ezt megmondta a leánynak. Az pedig ennek hallatára szólott:

- Ha te elmégy, én bizony megölöm magam.

Pietro, ki igen szerette őt, mondotta erre:

- Hogyan kívánhatod, úrnőm, hogy itt maradjak? Terhességed felfedi bűnünket; te könnyű­szerrel bocsánatot nyersz, de nékem szegény fejemnek bűnhődnöm kell mindkettőnk bűnéért.

Felelte erre a leány:

- Pietro, az én bűnöm bizony kiderül; de bizonyosra vedd, hogy a tiedet soha meg nem tudják, ha ugyan magad el nem árulod.

Mondotta akkor Pietro:

- Ha már így megígérted nekem, itt maradok, de ne feledd megtartani ígéretedet.

A leány, amennyire csak tudta, titkolta terhességét, de mivelhogy egyre gömbölyödött, látta, hogy tovább nem tudja titkolni, miért is egy napon sűrű könnyhullajtás közben megvallotta anyjának, s könyörgött, mentse meg. A hölgy módfelett felháborodott, kegyetlenül szidalmazta a leányt, s mindenképpen tudni kívánta, hogyan esett a dolog. A leány, hogy Pietrót bajba ne keverje, kitalált valami mesét, elferdítvén az igazságot. A hölgy elhitte neki, s hogy eltitkolja leánya szégyenét, elküldötte őt egyik birtokukra. Ottan pedig, mikor a szülés órája elérkezett, a leány asszonymódra sikoltozott, s akkor történt, hogy Amerigo úr a solymászatból meg­térvén, elhaladt ama szoba előtt, melyben leánya sikoltozott; anyja pedig nem is gondolt ilyesmire, mivel férje úgyszólván soha nem szokott arra járni; az tehát elcsodálkozott, tüstént belépett, és kérdezte, mi történik itten. A hölgy látván, hogy férje meglepte, nagy bánatosan felkelt, s elmondotta, mi történt leányával. De a férfi, mivel nem volt oly könnyen hivő, mint a felesége, azt felelte rá: nem lehet igaz, hogy a leány ne tudná, kitől esett teherbe, tehát mindenáron meg akarta tudni, mondván, hogy ennek fejében számíthat kegyelmére; különben eszébe vegye, hogy irgalmatlanul megöli. A hölgy tőle telhetőleg igyekezett megnyugtatni férjét azzal, mit leánya elmondott; de bizony ez mit sem használt. Férje éktelen dühre gerjedt, s kivont kardjával kezében a leányra rohant - ki is, miközben atyja róla beszélt, fiúgyermeket szült - s rákiáltott:

- Vagy megmondod, ki fia ez a kölyök, vagy halál fia vagy.

A leány halálos félelmében megszegte Pietrónak tett ígéretét, s felfedte, mi történt kettejök között. A lovag ennek hallatára szinte őrjöngött dühében, s alig tudta megállani, hogy meg ne ölje a leányt; s minekutána leányának szemébe vágta, mit a harag sugallott neki, újból lóra szállt, bement Trapaniba, s bizonyos Currado úrnak, ki a királynak kapitánya volt, elmondotta, mely becstelenséget ejtett rajta Pietro; ezt tehát, ki semmi rossztól nem tartott, a kapitány nyomban elfogatta, és kínpadra vonatta, hol is mindent rendre bevallott. Kevés napok múltán a kapitány arra ítélte, hogy a városon keresztül végigvesszőzzék, annak utána pedig felakasszák; hogy pedig egyazon órában pusztuljon el a két szerelmes és gyermekök, Amerigo úr, kinek dühét éppenséggel nem csillapította az, hogy Pietrót halálra juttatta, mérget vegyített egy serleg borba, s ezt egy meztelen tőrrel együtt odaadta egyik szolgájának mondván:

- Menj eme két dologgal Violantéhoz, s mondd meg néki nevemben, hogy tüstént válasszon, melyik halált kívánja e kettő közül, a mérget-e vagy a vasat; különben mind a város egész népének szeme láttára máglyára vettetem, melyre rászolgált; ennek utána pedig fogd a kölykét, kit kevés napokkal ennek előtte szült, loccsantsd szét fejét a falon, s vesd a kutyáknak eledelül.

Minekutána a kegyetlen apa ezt a könyörtelen ítéletet mondotta leányára és unokájára, a szolga, ki éppenséggel nem volt jószívű, hanem inkább gonosz lelkű, útnak indult. A halálra ítélt Pietro, kit a poroszlók szüntelen korbácsolás közben a vesztőhelyre vittek, a csapat vezetőinek irányítása szerint haladt egy fogadó előtt, melyben szállást vett három örmény­országi nemes úr, kiket Örményország királya küldött Rómába követek gyanánt, hogy nagy komoly tárgyalásokat folytassanak a pápával valamely tervezett keresztes hadjárat ügyében; itten pedig szállást vettek, hogy néhány napon által felüdüljenek, s kipihenjék magokat, és Trapani nemes urai, különösképpen Amerigo úr, nagy tisztességgel volt irányokban. Mikor tehát ezek hallották, hogy erre megy a csapat, mely Pietrót viszi, az ablakhoz léptek, hogy megnézzék, Pietro derekától felfelé egészen meztelen volt, kezei pedig hátra voltak kötözve; s mikor az egyik követ, ki koros és nagy méltóságos úr volt, Fineo nevezetű, szemügyre vette őt, meglátott a mellén valamely nagy vörös foltot, melyet nem úgy festettek bőrére, hanem már azzal született, affélét, mit az asszonyok anyajegynek mondanak. Ennek láttán nyomban eszébe jutott egyik fiacskája, kit tizenöt esztendőkkel ennek előtte kalózok elraboltak tőle a Laiazzo melletti tengerparton, s kinek azóta sem hallotta hírét; és felbecsülvén ennek a halálra hajszolt szerencsétlen embernek korát, úgy vélte, hogy ha fia élne, éppen annyi idős volna, amennyinek ez látszik; és amaz anyajegy miatt sejtelem támadt benne, hogy ez az ő fia; s úgy gondolta, ha valóban az, akkor még bizonyosan nem feledte el maga és atyja nevét és az örmény nyelvet. Miért is amint az közelebb ért, rákiáltott:

- Teodoro.

Pietro eme név hallatára hirtelen felkapta fejét. Akkor Fineo örményre fordítván a szót, kérdezte:

- Honnét való vagy? Ki fia vagy?

A poroszlók, kik vezették, tiszteletből a nemes úr iránt, megállították, Pietro pedig felelte:

- Örményországból való vagyok, bizonyos Fineo nevezetű úrnak fia, kitől nem tudom már, miféle emberek kisgyermek koromban elraboltak.

Fineo ennek hallatán kétségtelenül megismerte, hogy ez az ő elveszett fia; miért is társaival együtt sírva lement, s a poroszlók között odasietett hozzá, hogy megölelje; és drága szövetből való köpenyét reája borítván, kérte azt, ki a vesztőhelyre vitte az ifjút, hogy ne terheltessék itten várakoznia, mígnem parancsot kap, hogy visszavezesse. Az pedig felelte, hogy szívesen várakozik. Fineo akkor már tudta, mely okból viszik az ifjút kivégezni, mert mindenfelé elterjedt a híre; miért is társaival és csatlósaikkal nyomban Currado úrhoz sietett, és szólott hozzá ekképpen:

- Uram, az, kit szolga gyanánt kivégeztetni akarsz, szabad ember, s az én fiam, és hajlandó feleségül venni amaz leányt, kinek hír szerint elvette szüzességét; annak okáért kegyeskedjél elhalasztani a kivégzést mindaddig, míg megtudakoljuk, elfogadja-e őt a leány férjeül; nehogy ha valóban elfogadja, a törvény ellenére cselekedjél.

Currado úr, mikor meghallotta, hogy az ifjú Fineo fia, elálmélkodott; és szégyenkezve a végzet gonosz játéka miatt, megismerte, hogy csakugyan igaz, mit Fineo mond, miért is nyomban parancsot adott, hogy az ifjút hazabocsássák, s elküldött Amerigóért, s mindezt elmondotta neki. Amerigo, ki abban a hiszemben volt, hogy leánya s unokája már halott, kimondhatatlanul megbánta, amit cselekedett, mert most látta, hogy ha leánya élne, még mindent jóvá lehetne tenni; mégis kengyelfutót küldött leányához, hogy ha még parancsát nem hajtották végre, most már ne is tegyék. A kengyelfutó épp akkor ért oda, mikor a szolga a leány elébe tette a tőrt és a mérget, s mivel az nem választott eléggé gyorsan, gorombáskodott vele, s kényszeríteni akarta, hogy válassza már valamelyiket. De ura parancsának hallatán otthagyta a leányt, s visszatért gazdájához, és megjelentette néki a dolgok állását. Megörült ennek Amerigo úr s elment Fineóhoz, és könnyes szemmel tőle telhetőleg mentegetődzött a történtek miatt, és bocsánatot kért tőle, s kijelentette, hogy ha Teodoro feleségül kívánja a leányát, nagy örömmel hozzáadja. Fineo jóságos indulattal meghallgatta a mentegetődzést, s ekképpen felelt:

- Azt akarom, hogy fiam feleségül vegye leányodat, ha pedig nem akarná, szabad folyást engedek az ellene mondott ítéletnek.

Minekutána tehát Fineo és Amerigo megegyeztek, elmentek Teodoróhoz, ki még kétségbe­esetten reszketett a haláltól, s egyúttal örvendezett, hogy atyját fellelte, és hát megkérdezték: mi a szándoka emez dologban. Teodorón, mikor meghallotta, hogy Violante, ha ő úgy akarja, a felesége lesz, oly igen eláradt a boldogság, hogy úgy érezte, mintha a Pokolból a Paradi­csom­ba röppent volna s felelte: ez lenne számára a legnagyobb boldogság, ha mind­kettejöknek ez volna akaratjok. Elküldöttek tehát a leányhoz, hogy megtudakolják szándokát; ki is hallván, mi történt és mi készül Teodoróval, holott a világ legboldogtalanabb asszonya gyanánt már a halált várta, nagy sokára hitelt adott ím ez szavaknak, némiképpen felvidult, és felelte, hogy ha eme dologban szíve vágyára hallgat, nem tud nagyobb boldogságot elképzelni, mint hogy Teodorónak felesége legyen; egyébiránt pedig úgy fog cselekedni, miként atyja parancsolja.

Minekutána tehát ekképpen megegyeztek a leány férjhez adása felől, mind a polgárok nagy örömére pompás ünnepséget csaptak. A leányasszony meggyógyult, s miközben csecsemőjét szoptatta, nem sok idő múltán szebb lett, mint valaha is volt; s a gyermekágyból felkelvén Fineo elé járult, mikor az visszatért Rómából, s atyja gyanánt illő tisztelettel üdvözölte; az pedig nagyon megörült ily gyönyörű szép menyének, s nagy pompával és vigassággal megülte lakodalmukat, a menyecskét pedig leányának fogadta, és később is leányaként tartotta. És kevés napok múltán fiával és menyével és kicsiny unokájával gályára szállott, s magával vitte őket Laiazzóba, hol a két szerelmes nyugalomban és békességben élt mind holta napjáig.