KILENCEDIK NOVELLA

Federigo degli Alberighi szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet,
és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad;
mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja;
ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá,
és gazdag emberré teszi

Filoména már elhallgatott, midőn a Királynő látván, hogy Dioneón kívül, annak kiváltsága miatt, már csak ő maga tartozik novellát mondani, vidám arccal szólott ekképpen:

- Rajtam van az elbeszélés sora: én tehát, drága hölgyeim, szívesen teljesítem kötelességemet egy novellával, mely némiképp hasonlatos az előbbihez; éspedig nem csupán azért, hogy megismerjétek, mely hatalma vagyon bájos magatoknak a nemes szíveken, hanem azért is, hogy megtanuljátok magatok jószántából osztogatni illendő alkalmakkor jutalmaitokat, nem engedvén, hogy mindig csak a vak szerencse vezéreljen benneteket. Mivelhogy a szerencse nem okos megfontolással, hanem találomra és legtöbbször szertelenül osztogatja ajándokait.

Tudnotok kell tehát, hogy Coppo di Borghese Domenichi, ki a mi városunkban élt s él talán ma is, tisztelendő és nagytekintetű férfiú, és inkább jelleméért és jelességéért, mint nemes szárma­zásáért fölöttébb kitűnő és méltó, hogy örökre fennmaradjon híre; ez tehát öreg napjaira abban lelte mulatságát, hogy szomszédainak és másoknak gyakorta mesélt régmúlt dolgokról; mesélni pedig mindenki másnál jobban, értelmesebben, hívebb emlékezettel és ékesebb szavakkal tudott. Egyéb tetszetős elbeszélései során azt is mesélni szokta, hogy élt valamikor Firenzében bizonyos Federigo Alberighi nevezetű ifjú, fegyverforgatásban és lovagi jelességekben oly nagyhírű, hogy nem volt hozzá fogható nemes úrfi egész Toscanában, ki is, miként a legtöbb nemes úrral megesik, beleszeretett bizonyos monna Giovanna nevezetű nemes hölgybe, kit maga idején a legszebb és legbájosabb firenzei hölgynek tartottak; s hogy annak szerelmét megnyerje, szüntelenül vitézi tornákra és lovagi játékokra járt, dáridókat csapott, ajándékokat osztogatott és két kézzel szórta-pazarolta vagyonát. De a hölgy, kinek tisztessége vetekedett szépségével, rá sem hederített mindarra, mit kedvéért mívelt, sem arra, aki mívelte. Miközben tehát Federigo mértéktelenül pazarolta vagyonát, és semmit nem szerzett, mint már könnyen történni szokott, gazdagsága elúszott, s ő oly igen elszegényedett, hogy semmi egyebe nem maradt egy kicsiny birtokon kívül, melynek jövedelméből szűkösen éldegélt; ezenfelül csupán egy sólyma, melyhez fogható talán nem is volt a világon. És ámbár szerelme nagyobb volt, mint valaha, mégis - mivel látta, hogy a városban nem élhet immár kedve szerint - elköltözködött Campiba, hol ama kicsiny birtoka volt. Ottan, ha tehette, madarászott, és senkitől segítséget nem kérvén, béketűréssel viselte szegénységét.

Történt tehát egy napon, mikor már Federigo ilyen ínségre jutott, hogy monna Giovanna férje megbetegedett, s mikor halálát közeledni érezte, végrendeletet tett; és roppant vagyonának örököséül egyetlen, immár nagyocska fiát megtette; annak utána pedig elrendelte, hogy ha fia törvényes örökös nélkül hal meg, monna Giovanna legyen örököse, mivelhogy fölöttébb szerette őt. És akkor meghalálozott. Monna Giovanna tehát özvegyen maradt, s miként már hölgyeinknek szokások, nyár idején kiment ama fent mondott fiával nyaralni egyik birtokára, mely Federigóénak szomszédságában volt. Ekképpen történt, hogy ama fiú barátságba keve­redett Federigóval, és játszadozott madaraival és kutyáival, s minekutána többször látta röpülni Federigo sólymát, módfelett megtetszett neki, és igen szerette volna megkapni; de nem merte elkérni tőle, látván, hogy Federigo oly igen szereti. És ekképpen folytak a dolgok, midőn pedig történt, hogy a fiúcska megbetegedett; ezen pedig anyja nagyon megszomoro­dott, mivel nem volt több gyermeke, ezt pedig szíve mélyéből szerette; tehát álló napon által mellette volt, és szüntelenül vigasztalta, és gyakorta kérdezgette, kívánna-e valamit, s kérte, hogy csak mondja meg, mert ha megszerezheti, bizony a föld alól is előteremti neki. A fiú, hogy sokszor hallotta eme kínálkozást, szólott ekképpen:

- Anyám, ha megteszed, hogy megkapjam Federigo sólymát, bizonyosra veszem, hogy nyomban meggyógyulok.

A hölgy ennek hallatára némiképpen meghökkent, és fejét törte, mitévő legyen. Tudta, hogy Federigo nagy időn által szerette, de ő soha még csak egy pillantást is nem juttatott neki, miért is ekképpen szólott magában: „Hogyan küldjek vagy menjek el ama sólymot elkérni tőle, mely tudomásom szerint a világ legjobb sólyma, s ezenfelül gazdájának kenyérkeresője, és hogyan lehetnék oly kíméletlen, hogy elvegyem egy nemes úrtól egyetlen örömét, melynél egyebe a világon nem maradt?” És efféle gondolatok háborgatták, és ámbár bizonyosra vette, hogy megkapja, ha kéri, nem tudta, mit mondjon fiának; hát semmit nem felelt, hanem hallgatott. Végezetül erőt vett rajta az anyai szeretet, és feltette magában, hogy teljesíti kívánságát, s akármi történik is, nem küld érette, hanem maga megyen a férfihoz és elhozza fiának a madarat; szólott tehát:

- Fiam, szedd össze magadat, és iparkodjál meggyógyulni, mivel megígérem neked, hogy holnap első dolgom leszen elmenni hozzá, és elhozni néked amaz madarat.

Ennek a fiú igen megörült, és még ugyanaz napon némiképpen jobbra fordult állapotja. Másnap reggel a hölgy, egy másik hölgy társaságában, csak úgy séta örve alatt, elment Federigo kicsiny házához, és kihívatta őt. Az pedig, mivel az idő, mint egyáltalán ama napokban, nem volt alkalmas a madarászásra, éppen kertjében időzött, s némely apró munkák­ban foglalatoskodott. Mikor meghallotta, hogy monna Giovanna hívatja a kapuba, igen elcsodálkozott, és vidáman kisietett. A hölgy pedig, midőn jönni látta, úri hölgyhöz illendő kedvességgel elébe ment, s Federigo udvarias köszöntésére ekképpen felelt:

- Jó napot, Federigo. - Aztán folytatta: - Azért jöttem, hogy kárpótoljalak ama veszteségekért, melyek miattam értek, mivelhogy a kelleténél jobban szerettél engemet; a kárpótlás pedig az, hogy eme barátnőmmel egyetemben egészen családiasan véled akarok ma ebédelni.

Felelte erre Federigo alázatosan:

- Madonna, nem emlékszem, hogy valaha is bármi kárt szenvedtem volna miattad, viszont azonban jót oly bőven nyertem, hogy ha volt bennem valami jelesség, azt csak te jelességed­nek s irántad való szerelmemnek köszönhetem. És bizony mondom, eme nagylelkű látogatásod sokkalta drágább nekem, mintha visszanyerném vagyonomat, és megint úgy tékozolhatnám, mint annak idején; ámbár bizony szegény házigazdához tértél be.

És ekképpen szólván, szégyenkezve bevezette házába, onnan pedig kikísérte kertjébe, és mivel nem tudott mást melléje adni mulattatására, szólott ekképpen:

- Madonna, mivel senki más nincs itten, majd ez a jóasszony, eme jobbágyomnak felesége elmulattat addig, míg én az ebédről gondoskodom.

És ámbár fölöttébb nagy volt ínsége, eladdig még soha nem érezte, mily nagy nyomorúságra jutott vagyonának mértéktelen pazarlása miatt. De ma reggel bizony megérezte, mert semmit nem lelt, mivel megvendégelhette volna a hölgyet, kinek szerelméért már oly rengeteg embert megvendégelt; és kínos szorongásában átkozta magában balsorsát, s mint ki eszét vesztette, fel és alá rohant; mivel azonban sem pénzt nem lelt, sem zálogba való holmit, az idő pedig későre járt, és fölöttébb kívánkozott valamivel megvendégelni a nemes hölgyet, kérni pedig senkitől nem akart, legkevésbé tulajdon jobbágyától, szemébe ötlött derék sólyma, mely ott üldögélt rúdján a kis szobában. Mivel tehát egyebe nem volt, megfogta és kövérnek érezvén, úgy vélte, hogy méltó eledel lesz ilyen hölgy számára. Annak okáért tovább semmit nem tétovázott, hanem kitekerte nyakát, odaadta az egyik cselédlánynak, hogy megkopassza, megfűszerezze, nyársra húzza és gondosan megsüsse; és minekutána megterítette az asztalt hófehér terítőkkel, melyekből volt még néhány darabja, vidám arccal kiment kertjébe a hölgyhöz, és megjelentette neki, hogy készen van az ebéd, már amilyen szegénységétől tellett. Miért is a hölgy kísérőjével együtt fölkelt, és asztalhoz ült, és nem tudván, mit esznek, megették a derék sólymot Federigo társaságában, ki nagy udvariasan kiszolgálta őket. Asztalbontás után kicsinyég kellemetes beszélgetésben mulatták magukat, és akkor a hölgy elérkezettnek vélte az időt szóba hozni azt, amiért jött; miért is nyájasan így adta fel a szót Federigónak:

- Federigo, ha visszaemlékezel elmúlt életedre s az én tartózkodásomra, melyet talán kemény­ségnek és szívtelenségnek vettél, bizonyosra veszem, hogy elámulsz vakmerőségemen, ha meghallod, mi volt fő-fő oka látogatásomnak; de ha volnának vagy lettek volna gyermekeid, és ekképpen ismernéd a szülői szeretetnek fölöttébb hatalmas erejét, szentül hiszem, hogy legalább részben megértenél engemet. De mivel néked nincsenek gyermekeid, nékem pedig van egy, nem vonhatom ki magamat az anyák közös törvénye alól; mivel pedig e törvények ereje kényszerít, akaratom és minden illendőség és minden tartózkodásom ellenére, ajándékul kell kérnem tőled valamit, mi tudomásom szerint a legdrágább neked (és pedig méltán, mivel keserves sorsod semmi más örömet, semmi más szórakozást, semmi más vigasztalást nem hagyott meg számodra). A sólymodat kérem ajándokul, melyre fiam oly igen ráóhajtott, hogy ha nem viszem el néki, attól tartok: majd oly súlyosra fordul nyavalyája, hogy elvesztem őt. Annak okáért kérlek, nem irántam való szerelmedre, mely téged semmire nem kötelez, hanem tulajdon nemességedre, mely annak idején lovagi foglalatosságban ritkította párját: ne terhel­tessél nékem ajándékozni azt, hogy elmondhassam: ím ez ajándok révén megmentetted fiam életét, őt pedig ezzel örökre hívedül elkötelezted.

Federigo, mikor a hölgynek kérését végighallgatta, és észbe vette, hogy nem teljesítheti kíván­ságát, mivelhogy a sólymot feltálalta neki ebédre, ott a hölgy előtt sírva fakadt, s egyetlen szóval nem tudott felelni. A hölgy előbb azt hitte, hogy fájdalmában sír, mert meg kell válnia derék sólymától, és már-már visszavonta kérését, de megállta és várt, míg Federigo kisírja magát és felel; ki is tehát szólott ekképpen:

- Madonna, mióta Istennek úgy tetszett, hogy benned vetettem szerelmemet, számos dolgaim­ban éreztem a sorsnak kajánságát, és keseregtem miatta; de mindez semmiség volt ahhoz képest, mit mostan velem művel, miért is soha meg nem békélhetek vele, ha meggondolom, hogy eljöttél szegény házamba, melyet, míg gazdag voltam, nem méltattál látogatásodra, és csekélyke ajándékot kérsz tőlem, és a sors úgy intézte, hogy még ezt sem adhatom meg néked; hogy pedig miért nem adhatom, rövidesen megmondom. Midőn meghallottam, hogy te kegyelmesen velem óhajtasz ebédelni, meggondolván előkelőségedet és nemességedet, úgy véltem, hogy méltó és illendő téged erőmből telhetőleg drágább eledellel vendégelnem, mint aminőkkel rend szerint más embereket szokás; miért is eszembe jutott a sólyom, melyet tőlem kértél és annak jelessége; s ezt hozzád méltó eledelnek véltem; ma délben tehát ez volt a pecsenye tányérodon. És úgy hittem, hogy ekképpen a legjobban használom fel e madarat; de mivel most látom, hogy másképpen kívántad, úgy fáj, hogy nem tudok szolgálatodra lenni, miképpen azt hiszem, soha meg nem vigasztalódom miatta.

És ekképpen szólván, bizonyságul előhozatta a sólyomnak tollait s karmait és csőrét. Mikor a hölgy ezeket meglátta és a lovagnak szavait végighallgatta, elsőben is megfeddte, hogy ily kiváló sólymot levágott, hogy egy hölgynek feltálalja; de annak utána fölöttébb magasztalta magában a férfiúnak nemes lelkét, melyen a szegénység sem előbb, sem most nem tudott csorbát ejteni. Mivel tehát szétfoszlott reménysége, hogy a sólymot megkaphatja, aggódni kezdett fiának egészsége miatt, hát csüggedten távozott, és visszatért fiához. Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életből. Öt pedig, minekutána egy darab ideig sírt és kesergett, bátyjai ismételten nógatták, hogy menjen újra férjhez, mivel dúsgazdag és még fiatal. Mikor tehát látta, hogy bármennyire ellenkezik is, szüntelenül erre sarkallják, eszébe jutott Federigo deréksége és utolsó nagylelkűsége, mikor az ő vendégelésére megölte kitűnő sólymát; bátyjainak tehát ekképpen felelt:

- Ha beleegyeznétek, én szívesen özvegyen maradnék, ám ha úgy kívánjátok, hogy férjhez menjek, bizony soha mást nem veszek férjemül, ha nem Federigo degli Alberighit.

Bátyjai ennek miatta csúfolkodtak véle és mondották:

- Ostoba, mit beszélsz? Miért akarod éppen ezt, ki szegény, mint a templom egere?

Felelte nékik az asszony: - Testvéreim, jól tudom, hogy úgy van, miként mondjátok, de én inkább akarok férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi nélkül.

Ebből aztán bátyjai megértették gondolatját, s mivel Federigót, bármily szegény volt, igen derék embernek ismerték, hozzáadták az asszonyt minden vagyonával egyetemben. Federigo pedig látván, hogy felesége lett a hölgy, kit oly forrón szeretett, maga pedig ezen felül dús vagyont is lelt, most már okosabban bánt gazdagságával, s boldogan élt az asszonnyal mind élete fogytáig.