TIZEDIK NOVELLA

Pietro di Vinciolo elmegy hazulról vacsorára, felesége felhívat magához egy fiút.
Pietro hazatér, az asszony a fiút a tyúkkas alá rejti. Pietro elmeséli,
hogy Ercolano, kinél vacsorán volt, házában felfedezett egy ifjút,
kit felesége bebocsátott, az asszony legyalázza Ercolano feleségét,
egy szamár véletlenül rálép az ujjára a fiúnak, ki a tyúkkas alatt lapul,
s ki erre elordítja magát. Pietro odaszalad, meglátja; megismeri felesége
hűtlenségét, de végezetül is maga fajtalankodása kedvéért megbékül vele

A Királynő elbeszélése véget ért, s valamennyien dicsérték az Istent, hogy méltóképpen meg­jutal­­mazta Federigót, midőn Dioneo, ki soha nem várt parancsra, ekképpen fogott szóba:

- Nem tudom, vajon a természet ojtotta-e belénk, vagy csak utóbb az emberi erkölcsök romlottsága révén ragadt ránk ama hiba, hogy szívesebben nevetünk a rosszaságokon, mint a jó cselekedeteken, különösképpen, ha semmi közünk hozzájok. S mivel ama fáradságnak, melyet a napokban magamra vettem s most is elvállalni akarok, semmi egyéb célja nincsen, mint hogy elűzze szomorúságtokat és kacagásra s jókedvre derítsen benneteket, szerelmetes hölgyeim, elmondom nektek most következő novellámat; s ámbár a tárgya nem is egészen illendő, mégis mulatságtokra leszen, s ha végighallgattátok, cselekedjetek olyképpen, mint akkor szoktatok, mikor valamely kertbe beléptek, hol kinyújtván finom kacsóitokat, csak a rózsát szeditek, a tövist pedig otthagyjátok; ha ekképpen cselekedtek, az ördögre bízzátok az aljas embert a fajtalanságával egyetemben, és vidáman kacagtok majd feleségének házasság­törésén, közben-közben, ahol helyénvaló, szánakozván másoknak balszerencséjökön.

Nem nagy ideje még élt Perugiában bizonyos Pietro di Vinciolo nevezetű gazdag ember, ki talán inkább azért, hogy port hintsen az emberek szemébe és elhallgattassa a Perugia-béliek között felőle szállongó híreket, nem pedig azért, mintha vágyakozott volna reá, megháza­sodott; és a szerencse úgy megcsúfolta fajtalan hajlandóságát, hogy az asszony, kit feleségül vett, tagbaszakadt, vörös hajú és tüzes teremtés volt, ki inkább két férjet kívánt volna, mint egyet, holott éppen olyant kapott, kinek egészen máson járt az esze, mint a menyecskén. Ki is hogy idők múltán urának fajtalanságát megismerte, csinos és friss és forróvérű és tűzrőlpattant menyecskének érezvén magát, eleintén igen felháborodott, s nemegyszer csúnyán összeveszett férjével, és szinte szakadatlanul kutya-macska barátságban élt vele. De mikor látta, hogy ezzel csak magát emészti, férje elvetemedettségének pedig nem tud gátat vetni, ekképpen szólott magában: „Ez a bitang elhanyagol engem, hogy fajtalankodván fapapucsban járjon a szárazon, de én majd teszek róla, hogy csónakomban másvalakit vigyek át a csatakon. Én feleségül mentem hozzá, s neki adtam kiadós és szép hozományomat abban a hiszemben, hogy férfi, és arra kívánkozik, mire a férfiak kívánkoznak s kell is kívánkozniok; ha tudtam volna, hogy nem férfi, bizony nem mentem volna hozzá. Ő pedig tudta, hogy nő vagyok, hát minek vett feleségül, ha irtózik a nőktől? Ebbe nem tudok beletörődni. Ha le akartam volna mondani a világról, apácának álltam volna; de ha e mostani állapotomban akarok maradni, aminthogy akarok és vagyok is, a hívságos várakozásban akár meg is vénülhetek, hahogy ettől az embertől várok élvezetet, avagy gyönyörűséget; ha majd megvénültem s észbe kapok, hiába panaszkodom, hogy elvesztegettem ifjúságomat; pedig éppen ő a legjobb tanítómestere, miképpen kell élvezni azt, hiszen megmutatja, hogy abban kell keresnem gyönyörűségemet, miben ő a magáét leli; ez a gyönyörűség pedig, hahogy én veszem magamnak, dicséretemre válik, néki azonban fölöttébb nagy gyalázatára. Én csupán a törvények ellen vétkezem, holott ő vétkezik mind a törvények, mind a természet ellen.” Minekutána tehát a derék menyecske, talán nem is egyszer, ekképpen évődött, hogy szándokát titokban végrehajtsa, megbarátkozott valamely vénasszonnyal, ki valósággal kígyókat etető Szent Verdiana volt; rózsafüzérrel kezében sorra járt minden búcsút, és soha egyébről nem beszélt, mint a szent atyák életéről, avagy Szent Ferenc sebhelyeiről, és szinte mindenki szentnek tartotta; mikor tehát a menyecske elérkezettnek látta az időt, ennek apróra feltárta szándokát. Mondotta erre a vénasszony:

- Leányom, a mindenható Isten a tanúm, hogy nagyon okosan teszed; s ha semmi másért meg nem teszed, már csak azért is meg kellene tenned, neked is meg minden fiatal menyecskének, hogy ne vesztegesd el fiatalságodat, mivelhogy értelmes ember számára nincsen ahhoz fogható fájdalom, mint az, ha elvesztegette idejét. És hát mi az ördögnek vagyunk itt mi, akik kivé­nültünk, ha nem azért, hogy vigyázzunk a tűzhely parazsára? Ha valaki tudja ezt, és bizony­ságot tehet róla, hát akkor én vagyok az; most hogy megvénültem, kimondhatatlan és keserves lelkiismeretfurdalást érzek, sajnos hiába, hogy elpocsékoltam időmet; és ámbátor nem vesz­tegettem el egészen (mivel nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a fejem lágyára estem), mégsem tettem annyit, amennyit tehettem volna; ha erre visszagondolok, s látom, hogy mivé lettem - ide nézz! -, s hogy nem akad már senki, aki szikrát ütne taplómon, tudjisten, nagyon elszorul a szívem. Férfiakkal nem esik meg ilyesmi: azok nem egyféle, hanem ezerféle dologra születnek, és java részük többet élt öregen, mint fiatalon; de a nők egyébre sem születnek, csak erre, meg arra, hogy gyerekeket hozzanak a világra, és csakis azért van némi becsök. És ha semmi máson nem veszed észre ezt, észreveheted abból, hogy erre mindig készen állunk; a férfiaknál pedig nem így van; ezenfelül egy nő kifáraszthat sok férfit, holott sok férfi sem tudna kifárasztani egy nőt; mivel tehát erre születtünk, újból mondom neked: fölöttébb okosan teszed, ha férjednek mindent kamatostul megfizetsz, hogy vénségedre semmit fel ne hánytor­gathasson lelked a testednek. E világból kinek-kinek annyi jut, amennyit elvesz magának, különösképpen pedig a nőknek, kiknek jobban ki kell használniok idejöket, míg alkalmuk vagyon reá, mint a férfiaknak, mivel láthatod, hogy ha megvénülünk, sem férjünknek, sem másnak nem fűlik foga hozzánk, sőt kizavarnak a konyhára, hogy a macskával társalkodjunk, és számon tartsuk a lábasokat meg a tálakat; s ami még rosszabb, csúfondáros dalokat szerkesztenek rólunk, kornyikálván: „Fiatalnak minden jót, vénasszonynak koporsót.” S más efféle csúfságot mondanak ránk. De hogy ne szaporítsam a szót, végezetül mondom neked: senki előtt nagyobb hasznodra nem tárhatod fel lelkedet, mint éppen előttem; mivelhogy nincs a világon olyan ficsúr, kinek én nem merném megmondani, amit kell, sem olyan rátarti avagy faragatlan ember, kit meg ne puhítanék, s rá ne vennék arra, amit akarok. Csak mondd meg, mit akarsz, a többit pedig bízd reám; de egyre figyelmeztetlek, leányom, légy hozzám jó szívvel, mivelhogy földhözragadt szegény vagyok, s mostantól fogva azt akarom, hogy részed legyen valamennyi bűnbocsánatomban és Miatyánkomban, amit elmondok, hogy Isten olybá vegye ezeket, mint mécseseket és gyertyákat halottaidnak lelkiüdvösségökért.

És ezzel elhallgatott. A menyecske tehát olyképpen egyezett meg a vénasszonnyal, hogy ha találkozik bizonyos ifjúval, ki sűrűn cselleng amaz utcában, s kit tetőtől talpig lefestett előtte, tudja már, mit kell cselekednie; annak utána jó darab füstölt húst adott neki, és Isten hírével elküldötte. A vénasszony kevés napok múltán nagy titokban elküldte hozzá amaz ifjút, kiről neki szólott, s nem sok idő múltán egy másikat; aszerint, hogy a menyecskének melyikre szottyant kedve. És bár igen félt a férjétől, mégsem szalasztott el egyetlen efféle alkalmat sem, mely csak kínálkozott. Történt pedig, hogy midőn valamely este a férje vacsorára ment egyik barátjához, kinek neve volt Ercolano, a menyecske meghagyta a vénasszonynak, hogy küldjön föl hozzá bizonyos ifjút, ki a legszebb és legkedvesebb ifjú volt Perugiában; az pedig nyomban megcselekedte. De alig ült vacsorához a menyecske a fiúval, egyszerre csak Pietro elkiáltotta magát a kapuban, hogy nyissák ki. A menyecske ennek hallatára azt hitte, hogy menten szörnyethal; de mindenáron el akarta rejteni az ifjút, azonban a nagy hirtelenségben nemhogy elküldötte, vagy máshová dugta volna el, hanem bebújtatta egy tyúkkas alá, mely a szobának előcsarnokában volt, ahol vacsoráztak, s rádobott egy éppen aznap kiürített szalmazsákot és ennek végeztével gyorsan kaput nyitott férjének. Hogy pedig az belépett a házba, szólott hozzá ekképpen:

- Ugyan kutyafuttában lenyeltétek a vacsorát.

Felelte Pietro:

- Bele se kóstoltunk.

- Hát ez hogy történt? - kérdezte az asszony.

Akkor mondotta Pietro:

- Elmondom: mikor az asztalnál ültünk, Ercolano és felesége meg én, egyszerre csak tüsszentést hallottunk a hátunk mögött, melyre először és másodszor rá se hederítettünk; de az, ki tüsszentett, harmadszor is és negyedszer is és ötödször is és még sokszor eltüsszentette magát, s akkor aztán mind a hárman nagyot néztünk; Ercolano, ki amúgy is haragudott feleségére, mert jól megvárakoztatta, minek előtte kaput nyitott neki, nagy dühösen elordította magát:

- Micsoda dolog ez? Ki tüsszög itt ilyen vadul?

És fölkelt az asztaltól, odament a lépcsőhöz, mely mindjárt mellettünk volt, aljában pedig egy deszkával elkerített kuckó, aminőt a ház berendezésekor rendszerint csináltatnak, hogy oda alkalomadtán egyet-mást félre tegyenek. S mivel úgy rémlett neki, hogy onnét hangzik a tüsszögés, kinyitotta a kuckónak kis ajtaját, s alighogy kinyitotta, azon nyomban orrfacsaró kénbűz csapott ki belőle; ezt ugyan már előbb is lehetett érezni, de mikor panaszkodtunk miatta, az asszony azt mondta:

- Ez onnét van, hogy kénnel fehérítettem a fátylaimat, s aztán a serpenyőt, melybe a ként hintettem, hogy füstölögjön, odadugtam a lépcső alá. Onnan jön most a bűz.

S minekutána Ercolano kinyitotta a kuckó ajtaját, s a füst némiképpen szertefoszlott, bekukkantott oda, s akkor meglátta azt, ki az előbb tüsszentett, s még mindig tüsszögött, mivel a kénnek gőze ingerelte; és ámbár még folyton tüsszögött, a kén már úgy fojtogatta tüdejét, hogy kevés híján nemcsak a tüsszögés, hanem a szusz is benne rekedt volna. Amint Ercolano megpillantotta, felkiáltott:

- Aha, asszony, hát most már tudom, miért kellett annyit várakoznom a kapunyitásra, mikor hazaértem! De Isten engem úgy segéljen, megfizetek érte.

Mikor az asszony ezt hallotta, s látta, hogy bűne kiderült, egyetlen szóval sem mentegette magát, hanem elszaladt az asztaltól, s tudjisten, hová ment. Ercolano nem vette észre, hogy felesége megszökött, s többször is beszólt annak, ki tüsszögött, hogy bújjon már ki; de az, mivel már nem tudott mozdulni, akármennyit is szólongatta Ercolano, bizony meg sem moccant. Miért is Ercolano az egyik lábánál fogva kihúzta, és késért rohant, hogy megölje; de én bizony féltem, hogy még magam is bíróság elé kerülök, hát felugrottam, s nem engedtem, hogy megölje vagy bántalmazza, s mi több, védelmére keltem és ordítoztam, s ennek hallatára betódultak a szomszédok, és az ájult ifjút kivitték a házból, nem is tudom, hová. Ez aztán beadott a vacsoránknak, melyet is én nem hogy meg nem ettem, hanem még csak meg sem ízleltem, mint már mondottam.

A menyecske ím ez esetnek hallatára megismerte, hogy más asszonynak is volt annyi esze, mint neki, ha néhanapján utol is éri némelyiket a balszerencse; és szívesen szót emelt volna Ercolano feleségének védelmére, de meggondolván, hogy ha az idegennek bűnét becsmérli, maga bűnének szabad utat egyenget, ekképpen fogott szóba:

- Hát ez aztán gyönyörű dolog! Ez aztán a tisztességes jámbor asszony! Hát ilyen a hűséges, becsületes asszony, kinek akár meg is gyóntam volna, oly szentnek tette magát; s méghozzá nem is mai csirke már, s ilyen jó példával jár a fiatalok előtt! Átkozott legyen az óra, melyben világra jött, meg ő maga is; hogy az ily becstelen gonosz asszony, a város minden asszonyának szégyene és gyalázata, nem tud elpusztulni! Sárba taposta tisztességét és urának fogadott hűségét s annak evilági becsületét, és nem sül ki a szeme ilyen embert, ily tisztes polgárt, ki jól bánt vele, s egyúttal önmagát is, gyalázattal beszennyezni! Isten engem úgy segéljen, effajta nőkkel irgalmatlanul el kellene bánni: agyon kellene verni őket, elevenen tűzre vetni s hamuvá égetni valamennyit!

Ám aztán eszébe jutott maga szeretője, ki ott volt nem messzire tőle a tyúkkas alatt, hát noszogatni kezdte Pietrót, hogy menjen már aludni, mivelhogy későre jár. Pietro, ki inkább éhes volt, mint álmos, megkérdezte, van-e még valami vacsora. Felelte erre a menyecske:

- Még hogy van-e vacsora! Hát szoktunk vacsorát főzni, ha nem vagy itthon! Hát talán Ercolano felesége vagyok én? Ugyan miért nem mégy már? Feküdj le csak, ennél okosabbat nem tehetsz.

Történt pedig, hogy este Pietrónak némely jobbágyai bizonyos holmikkal megjöttek a tanyáról, a szamarakat pedig meg sem itatták, hanem bekötötték a kicsiny istállóba, mely a pitvar mellett volt; nos, az egyik szamár, melyet leginkább gyötört a szomjúság, kihúzta fejét a kötőfékből, kisétált az istállóból, s mindenfelé szaglászott, ha nem lelne-e vizet; s ekképpen botorkálván odaért a kashoz, mely alatt az ifjú lapult. Annak pedig, mivel négykézláb kellett kuporognia, egyik kezének ujja kívül jutott a kason; s oly nagy volt szerencséje, akarom mondani szeren­csét­lensége, hogy a szamár rálépett erre az ujjára; miért is az ifjú rettenetes fájdalmában hangosan elsikoltotta magát; Pietro ennek hallatára nagyot bámult, s mindjárt tudta, hogy a sikoltás benn a házban hangzott el. Miért is kiment a szobából, s mivel hallotta, hogy az illető még mindig nyög - minthogy a szamár nem vette le lábát az ujjáról, hanem továbbra is durván ránehezedett -, elkiáltotta magát:

- Ki van itt?

És odasietett a kashoz, fölemelte s akkor meglátta az ifjút, ki - nem is szólván arról, mennyire fájt az ujja, melyet a szamár patája összelapított - főképpen félelmében reszketett, hogy Pietro valami kárt teszen benne. Pietro pedig nyomban megismerte, mivelhogy fajtalanságában már nagy ideje settenkedett utána; kérdezte tehát:

- Mit keresel te itten?

Az pedig nem is felelt erre, hanem Istennek szerelmére kérte, ne bántsa. Mondotta néki Pietro:

- Kelj fel, ne félj, nem bántalak, de mondd meg, hogyan kerültél ide és miért?

Az ifjú mindent rendre elmondott neki. Pietro, ki éppen annyira örült, hogy megcsípte a fiút, mint amennyire a felesége szomorkodott miatta, kézen fogta, s magával vitte a szobába, hol a menyecske kimondhatatlan szorongásban várakozott reá. Pietro pedig leült vele szemben és szólott:

- Nos, épp az imént szidalmaztad Ercolano feleségét, s azt mondottad, meg kell égetni, mivel valamennyietekre szégyent hozott; miért nem beszéltél mindjárt magadról is? Vagy ha már magadról nem akartál szólani, hogyan merészkedtél róla így beszélni, tudván, hogy magad is elkövetted azt, mit ő elkövetett? Bizonyára semmi egyéb nem vitt reá, mint az, hogy valamennyien egy húron pendültök, s mind abban mesterkedtek, hogy magatok bűnét másik hibájával takargassátok; hogy a mennydörgős istennyila csapjon belétek és égessen meg benneteket, ti pokolnak fajzatjai!

A menyecske látván, hogy a szidalmakon kívül egyelőre semmi baj nem érte, észrevette, hogy urának már egész teste szinte reszket a gerjedelemtől, hogy ily szép fiút megkaparintott; megemberelte hát magát és szólott:

- Nagyon is jól tudom, mennyire szeretnéd, ha lecsapna a mennykő, s valamennyiünket megégetne, mivelhogy te is csak úgy kívánod a nőket, mint a kutya a korbácsot; Krisztusnak keresztjére, ezt ugyan lesheted; de szeretnék egy kicsit számolni veled, hogy tulajdonképpen mi is a panaszod; és bizonyára jól járnék, ha Ercolano feleségével összemérnél engemet, mivel­hogy az szenteskedő, képmutató vénasszony, és ami kell neki, megkapja férjétől, ki is úgy kedvében jár, ahogy feleségnek kedvében járni illendő; nékem pedig ebben nincs részem. Bár nem tagadom, hogy ruhával és cipővel bőven gondoskodol rólam, de tudod, hogy egyebekben mily szűken vagyok, s mióta nem feküdtél már velem; én pedig inkább járnék rongyokban és mezítláb, hahogy az ágyban jobban gondoskodnál rólam, mint ilyen bőségben, holott egyébként oly gyalázatos-fukarul bánsz velem. Hát értsd meg józanul, Pietro, hogy éppolyan nő vagyok, mint a többiek, s arra vágyom én is, mire a többiek; azért pedig semmi szemre­hányás nem érhet, hogy máshol igyekszem betölteni vágyamat, ha már tőled semmit nem kapok; legalább annyira vigyázok a becsületedre, hogy nem szűröm össze a levet kocsisokkal meg koszosokkal.

Pietro már látta, hogy ez a szóáradat így fog ömleni egész éjszaka; tehát mivel amúgy sem sokat törődött az asszonnyal, szólott ekképpen:

- Asszony, most aztán elég! Ebben én majd megelégítlek, de nagy szívességet cselekednél velünk, ha adnál valamit vacsorára, mivel úgy látom, hogy akárcsak jómagam, ez a fiú sem vacsorázott még.

- Nem hát - felelte az asszony -, bizony nem vacsorázott, mivel téged épp akkor hozott haza az ördög, mikor vacsorához ültünk.

- Menj hát - szólott Pietro -, adj nekünk vacsorát, annak utána pedig majd elrendezem a dolgot olyképpen, hogy nem lesz panaszra okod.

Mikor az asszony látta, hogy férje megbékélt, fölkelt, nyomban újra megterítette az asztalt, behozatta a vacsorát, melyet készített, s gyalázatos férjével s a fiúval egyetemben jókedvben megvacsorázott. Hogy aztán Pietro vacsora után hogyan elégítette meg mindhármukat, azt bizony elfelejtettem. Csak annyit tudok, hogy mikor másnap reggel a fiú lent járt már a piarcon, éppenséggel nem tudta volna bizonyosan megmondani, melyik mulatta vele magát többet az éjszaka, a feleség-e vagy a férj.

Miért is mondom nektek, drága hölgyeim, szemet szemért, fogat fogért; ha pedig ebben nincs módotok, tartsátok eszetekben addig is, mígnem módotok leszen benne, hogy amilyen volt az adjonisten, olyan legyen a fogadjisten is.

Minekutána tehát Dioneo bevégezte novelláját, a hölgyek csak tartózkodón nevettek, nem mintha nem mulattak volna rajta pompásan, hanem inkább szégyenkezésből; a Királynő pedig tudván, hogy uralkodása véget ért, felállott és levette fejéről babérkoszorúját, s kedvesen föltette Elisa fejére, mondván:

- Madonna, rajtad az uralkodás sora.

Minekutána Elisa átvette a méltóságot, éppen úgy cselekedett, miként előtte a többiek, vagyis mindenekelőtt parancsot adott az udvarmesternek mindabban, mi uralkodásának idejére szükséges volt, s annak utána a társaság helyeslése közben ekképpen szólott:

- Sokszor hallottuk már, hogy tréfás mondásokkal, csattanós felelettel, vagy gyors elhatá­rozással miképpen értették már sokan a módját, hogy illendő csípéssel viszonozzák másoknak harapását, vagy elűzzenek valamely fenyegető veszedelmet; mivel pedig e tárgy szép és hasznos is lehet, rendelem, hogy holnap Istennek segedelmével ebben a körben mozogjanak elbeszéléseink, vagyis olyanokról legyen szó, kik valamely csípést szellemes mondással vissza­vertek, vagy talpraesett válasszal, vagy gyors elhatározással megszabadultak valamely veszte­ségtől, veszedelemtől, vagy szégyenkezéstől.

Ezt mindnyájan egy értelemmel javallották: miért is a Királynő felállott, s valamennyiöket elbocsátotta mind a vacsora idejéig. Midőn a tisztes társaság látta, hogy a Királynő felkelt, ők is mind felállottak, s a szokott módon ki-ki azzal mulatta magát, mi leginkább kedvére volt. De mikor a tücskök cirpelése elült, összehívták a társaságot, s akkor vacsorához telepedtek; amint pedig a vacsora jó hangulatban bevégződött, a társaság dallal és tánccal szórakozott.

S minekutána Emilia a Királynő kívánságára megkezdette a táncot, Dioneo parancsot kapott, hogy dalt énekeljen. Ki is nyomban rákezdte: Monna Aldruda, fogd fel pendelyed, jó hírt hozok neked. Ezen mind a hölgyek hahotára fakadtak, különösképpen pedig a Királynő, ki parancsolta, hogy hagyja abba ezt a dalt, és énekeljen másikat. Szólott akkor Dioneo:

- Madonna, ha cimbalmom volna, akkor ilyent énekelnék: Monna Lapa, kapd fel a szoknyád; vagy: Olajfa alatt a pázsit; vagy ha tetszik, énekelhetem ezt: A tengerhullám vesztemre hull rám; mivel azonban nincsen cimbalmom, válasszatok emezek közül: Jöjj ki velem a mezőre, hadd döntselek le, mint a lóherét.

Szólott a Királynő:

- Nem, énekelj mást.

Felelte Dioneo:

- Hát akkor talán ezt: Monna Simona máris kótyagos, pedig október ugyan messze van.

A Királynő elmosolyodott és szólott:

- Ejnye, ördög szánkázza a hátad, énekelj valami szépet, ha akarsz, mert ezt mi nem akarjuk.

Felelte Dioneo:

- Nem, Madonna, ne haragudjál: hát milyen tetszik neked jobban? Tudok én ezernél is többet. Talán ez: Édes-kedves kagylócskám, hej, nem koptatlak jócskán; vagy: Lassan a testtel, férjecském; vagy Kakast vettem, megér száz lírát.

Akkor a Királynő kissé megbosszankodott, s ámbár a többi hölgyek mind kacagtak, szólott:

- Dioneo, elég a tréfából, énekelj valami szépet; különben majd meglátod, mennyire meg­haragszom.

Dioneo ennek hallatára abbahagyta a bolondozást, s nyomban más dalba kezdett, amint következik:

A tünde ragyogás, mely
Ott izzik, Ámor, szerelmem szemében,
Mindkettőtök rabjává tett egészen.

E ragyogás, mely szép szeméből áradt,
És megfogant szívemben lángod által,
Itt izzik már szememben;
S hogy a te hatalmad mily óriás-nagy,
Orcájának megpillantása rávall.
Elég volt fölfedeznem,
Hogy lássam, mily remekben
Gyönyörködöm, ki dús minden erényben,
S sóhajtozásom új forrása lészen.

Imígy lettem tiéd hát, drága gazdám,
S engedelmes szolgádként várva-várom
Kegyelmező hatalmad.
De nem tudom, tudja-e, érzi az már,
Hogy lelkemet égőn eléje tárom,
S e tűz már el nem alhat,
Ki ilyen diadalmat
Vett rajtam, hogy már lelki békesség nem
Kell nékem, csak tőle magától éppen.

Ezért kérlek hát, én uram, s reményem,
Közöld s éreztesd véle valamelyest
Szolgálatomra lángod:
Hadd tudja meg, hogy lángjaid tüzében
Életem lassan elvesz.
Ó, légy hozzám kegyelmes,
S tiszted szerint ajánlj be néki szépen,
S hozd végre már magaddal őt elébem!

Minekutána Dioneo elhallgatott, s ezzel mutatta, hogy dala bevégződött, a Királynő még a többiekkel is énekeltetett, ámbár Dioneo dalát fölöttébb megdicsérte. De mikor már az éjszakának egy része elmúlott, s a Királynő érezte, hogy a nappali forróságot elverte az éjszaka hűvössége, parancsolta, hogy másnapig ki-ki kedve szerint térjen nyugovóra.

Végződik a Dekameron ötödik napja