HARMADIK NOVELLA

Monna Nonna de’Pulci Firenze püspökének túlságosan tisztességtelen
tréfálkozására csattanós választ ad, mellyel elhallgattatja

Midőn Pampinea bevégezte novelláját, és az egész társaság fölöttébb magasztalta Cisti visszavágását és bőkezűségét, parancsolta a Királynő, hogy utána Lauretta beszéljen, ki is vidáman ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, előbb Pampinea, az imént pedig Filoména igen helyesen mutattak reá, mily szép a tréfás mondás, és mily csekély ebben a mi tehetségünk; mivel pedig erről nem szükséges többet beszélnem, az elmondottakon kívül csak arra kívánlak benneteket emlékeztetni, hogy a tréfás mondásoknak az a tulajdonságok, miképpen úgy kell megharapniok a hallgatót, mint ahogy a bárány harap, nem pedig miként a kutya: mivelhogy ha a tréfás mondás kutya módra harapna, nem volna tréfa, hanem bántalom. Madonna Oretta mondása és Cisti felelete pompá­san eltalálta ezt a módot. Az is igaz, hogy ha az ember visszavág valamire, és a visszavágás úgy harap, mint a kutya, abban nincs semmi kivetnivaló, ha előbb őt érte a kutyaharapás, míg ellenben elítélendő volna az ilyen visszavágás, ha az illetőt nem bántották; éppen ezért vigyázni kell, hogy hogyan, mikor, kivel és hol tréfálkozik ember. Mivel pedig emez dolgokra kevés ügyet vetett egyik főpapunk, a harapását éppoly kemény harapással viszonozták; ezt akarom megbizonyítani nektek egy kis novellában.

Midőn Antonio d’Orso uram volt Firenze városának püspöke, érdemes és bölcs főpap, érkezett Firenzébe valamely Dego della Ratta nevezetű nemes katalán úr, Róbert királynak marsallja. Mivel pedig daliás férfiú és nagy szoknyavadász volt, történt, hogy valamennyi firenzei szép hölgyek között különösképpen megtetszett neki ama szép asszony, ki a fent mondott püspök bátyjának unokája volt. Mivel pedig megtudta, hogy ennek férje, bár előkelő családból származott, zsugori és aljas ember, megegyezett vele, hogy ad néki ötszáz aranyforintot, s annak fejében az megengedi, hogy egy éjszakát feleségével töltsön; minekutána pedig az asszonnyal töltötte az éjszakát, ámbár annak akaratja ellenére, kifizette annak férjét akkoriban használatos ezüstgarasokkal, melyeket megaranyozott. Mikor pedig ennek széltében híre ment, az aljas férj a károsodáson felül csúfságra is jutott; azonban a püspök okos ember lévén úgy tette magát, mintha minderről mit sem tudna. Mivel pedig a püspök és a marsall sokat volt egymás társaságában, történt, hogy Szent János napján, midőn együtt lovagoltak s a hölgyeket nézegették az úton, hol a versenyfutás folyt, a püspök meg­pillantott valamely ifjú hölgyet (ki a mostani döghalálban elpusztult), kinek neve volt monna Nonna de’Pulci, Alessio Rinucci uram unokahúga, kit bizonyára mind ismertetek; ezt, ki akkoriban üde és csinos leány volt, s helyén volt a nyelve és szíve, és csak nem sokkal annak előtte ment férjhez a Porta San Piero táján, a püspök megmutatta a marsallnak; mikor később melléje értek, vállára tette kezét a marsallnak és mondá a hölgynek:

- Nonna, hogy tetszik neked ez az úr? Mit gondolsz, kibírnád?

Nonna úgy érezte, hogy eme szavak némiképpen sértik a tisztességét, és bemocskolják őt azok előtt, kik e kérdést hallották, pedig sokan voltak. Mivel azonban egyáltalán nem volt szándo­kában védekezni eme beszennyezés ellen, hanem inkább kedvére volt a talpraesett visszavágás, nyomban így felelt:

- Uram, meglehet, hogy ő nem bírna ki engem, de én mindenesetre csak jó pénzt fogadnék el.

A püspök meg a marsall, ahogy ezt a mondást hallották, érezték, hogy mindkettejöknek eleve­né­be vág; egyiknek, mivel becstelenséget követett el a püspök bátyjának unokáján, másiknak, mivel eltűrte azt a gyalázatot, mely bátyja unokájának személyében érte; nem is mertek hát egymásnak szemébe nézni, hanem elszégyellették magukat, és szótlanul elol­dalogtak, és az napon nem is szólottak véle többet. Ekképpen tehát az ifjú hölgy nem követett el illetlenséget azzal, hogy csattanós válaszával jól megcsípte amazokat, mivel őt is megcsipkedték.