TIZEDIK NOVELLA

Cipolla testvér megígéri bizonyos parasztoknak,
hogy megmutatja nékik Gábriel arkangyal szárnyatollát;
de mivel azoknak helyében széndarabokat lel, azt mondja,
hogy ezek ama szénből valók, melyen szent Lőrincet megsütötték

Minekutána a társaság minden egyes tagja elmondotta novelláját, Dioneo tudta, hogy most rajta van az elbeszélés sora. Miért is nem várt holmi ünnepélyes parancsra, hanem csendet kért azoktól, kik még Guidónak imént hallott mondását dicsérgették, és ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, ámbár nékem kiváltságom, hogy arról beszélhetek, mi leginkább kedvemre vagyon, ma nem kívánok eltérni ama tárgytól, melyről valamennyien oly ügyesen beszéltetek; hanem nyomotokon indulván, példázni kívánom nektek, hogy gyors védekezéssel mily ravaszul menekült Szent Antal egyik szerzetese a megcsúfoltatástól, melyet két ifjú készített számára. És bizonyára nem leszen terhetekre, ha kissé hosszadalmasan szólok, hogy apróra elmeséljem novellámat, mivel látjátok, hogy a nap még amúgy is magasan jár fent a mennybolt közepén.

Certaldo vára, mint bizonyára hallottátok, a mi határunkban vagyon a Val d’Elsában; s bár­milyen kicsiny is, nemes és jómódú emberek a lakosai. Tehát Szent Antalnak egyik szerzetese, bizonyos Cipolla barát nevezetű, jó darab ideig minden esztendőben egyszer eljárogatott ide, mivel itt bőségesen aratott, hogy összeszedje az adományokat, melyeket az együgyű emberektől kapott. És ottan szívesen látták, talán nem csupán jámborsága, hanem neve miatt is, mivelhogy egész Toscanában ottan terem a leghíresebb hagyma, vagyis cipolla. Tehát eme Cipolla barát alacsony, vörös hajú, mosolygós ábrázatú ember volt, s a világ legnagyobb huncutja; s ezenfelül, ámbár híján volt minden tudománynak, oly talpraesetten és ügyesen beszélt, hogy aki nem ismerte, nem csupán nagy szónoknak ítélte volna, hanem azt mondhatta rá, hogy maga a megtestesült Tullius avagy talán Quintilianus; és ama vidéken úgyszólván minden embernek komája vagy barátja vagy bennfentese volt. Ez tehát szokása szerint augusztus hónapban megint odaérkezett, s valamely vasárnap reggelen, mikor a környékbeli falvak jámbor férfiai és asszonyai mind misére jöttek a templomba, alkalmatos pillanatban elébök lépett és szólott:

- Emberek, asszonyok, amint tudjátok, minden esztendőben szokásotokban vagyon adni valamit búzátokból és rozsotokból méltóságos urunk Szent Antal szegényeinek, ki többet, ki kevesebbet, ki-ki jámborsága és tehetsége szerint, hogy ama boldog Szent Antal vigyázzon ökreitekre és szamaraitokra és disznóitokra és birkáitokra, és ezenfelül meg szoktátok fizetni ama csekély adót, melyet évente egyszer fizettek, kiváltképpen azok, kik szerzetünkbe beírva vannak. Mindezeknek összegyűjtésére pedig engemet küldött felsőbbségem, vagyis az apátúr; annak okáért Istennek áldásával délután három óra után, mikor a csengettyűszót halljátok, gyülekezzetek egybe itten a templom előtt, hol is én a szokott módon prédikációt mondok nektek, és csókra nyújtom a keresztet; és ezenfelül (mivel tudom, mely fölöttébb jámbor tisztelői vagytok méltóságos Szent Antal úrnak) különös kegyelemből megmutatok nektek valamely szentséges és gyönyörű ereklyét, melyet is tulajdon magam hoztam valamikor tengeren túlról, a Szentföldről; ez pedig Gábriel arkangyalnak egyik szárnyatolla, melyet Szűz Máriának kamarájában elveszített, mikor Názáretben megvitte néki a mennybéli híradást.

És ekképpen szólván elhallgatott és bement a misére. Midőn Cipolla barát ekképpen beszélt, volt ott a nagy sokaságban a templomban két fölöttébb agyafúrt ifjú, nevök szerint az egyik Giovanni del Bragoniera, a másik Biagio Pizzini. Minekutána ezek jót nevettek Cipolla barát ereklyéjén, ámbár jó barátai és bennfentesei voltak, feltették magokban, hogy csúfot űznek belőle eme toll miatt. És megtudván, hogy Cipolla testvér aznap egyik barátjánál ebédel a várban, mikor értesültek, hogy éppen asztalnál ül, nyomban lesiettek az utcára, és elmentek a fogadóba, hol a barát megszállott, ama szándokkal, hogy Biagio majd szóval tartja Cipolla testvér szolgáját, Giovanni pedig a barátnak holmijából kikeresi ama tollat, akármiféle is az, és elcseni, hogy lássák, mit mond majd azután a népnek. Volt pedig Cipolla testvérnek egy szolgája, kit is némelyek Cethal Guccio, mások Mocskos Guccio, ismét mások Disznó Guccio néven neveztek; ez pedig olyan förtelmes egy ember volt, hogy bizony isten ilyent még Lippo Toppo sem festett soha. Ő pedig gyakorta tréfálkozott fölötte társaságban, mondván:

- Az én szolgámnak kilenc olyan tulajdonsága vagyon, hogy ha ezek közül csak egy is meglett volna Salamonban, vagy Arisztotelészben vagy Senecában, elegendő lett volna arra, hogy minden jelességöket, bölcsességöket, szentségöket semmivé tegye. Gondolhatjátok tehát, miféle ember lehet ez, kiben nincs sem jelesség, sem bölcsesség, sem szentség szemernyi sem, de megvan mind a kilenc rossz tulajdonság.

És midőn egyszer megkérdezték, melyik hát ama kilenc tulajdonság, ő valamennyit versekbe szedvén felelt:

- Megmondom nektek: Lusta-totyakos, mindene mocskos, hazugságban főkolompos; hanyag-gondatlan, szófogadatlan, emberszólásban páratlan; szutykos-otromba, tökfejű-bamba, viselke­désében pimasz-goromba; nem is szólván arról, hogy van még néhány apró-cseprő hibácskája, melyeket jobb nem is emlegetnem. A legnevetségesebb tulajdonsága pedig az, hogy minden faluban meg akar házasodni, és szállást akar bérelni; és ámbátor hosszú szakálla fekete és mocskos, mégis oly gyönyörűnek és csábítónak képzeli magát, hogy szentül hiszi: valahány fehércseléd csak meglátja, mind nyomban belészeret; s hahogy magára hagynám, minden szoknyának utána vetné magát, míg csak szusszal bírná. De szentigaz, hogy nagy segítségemre vagyon, mivel senki nem szólhat velem titokban négyszemközt, hogy ő abból ki ne hallgatná a maga részét; s ha megesik, hogy valamit kérdeznek tőlem, annyira fél, hogy netalán nem tudok majd megfelelni, hogy nyomban ő felel igennel vagy nemmel, már amint célirányosnak véli.

Ezt az embert tehát Cipolla barát a fogadóban hagyta, s lelkére kötötte: jól vigyázzon, hogy senki a holmijához hozzá ne nyúljon, különösképpen pedig az iszákjához; mivelhogy abban vannak a szent ereklyék. De Mocskos Guccio szívesebben lebzselt a konyhában, mint a fülemüle a zöld ágakon, kiváltképpen ha megszimatolt ottan valamely szolgálót; és csakugyan volt ottan a gazdának egy tagbaszakadt, pufók, zömök, idétlen cselédje, a két melle mint két szemetes kosár, és ábrázatja mint a Baronciaké, izzadt, mocskos, füstös; a szolga tehát faképnél hagyta Cipolla barát szobáját és minden holmiját, s mint ahogy a keselyű lecsap a dögre, nyakra-főre a konyhába sietett, és ámbár augusztus volt, a tűz mellé telepedett, és szóba elegyedett a leánnyal, kinek neve volt Nuta; ennek aztán telebeszélte a fejét, hogy ő bizony hétszilvafás nemes úr, és több a pénze ezerkilencven forintnál, nem számítva az adósságát, mely inkább több mint kevesebb ennél, és hogy szóban és tettben annyi mindenhez ért, hogy liromlárom punktum; és felejtvén csuklyáját, melyen annyi volt a zsír, hogy elegendő lett volna megízesíteni az Altopascio nagy bográcsát, és felejtvén rongyos-foltos csuháját, mely a nyaka körül és a hóna alatt mocskos volt a zsírtól, és több volt rajta a tarkabarka folt, mint akármelyik tatár vagy indiai kendőn, és felejtvén ringyes-rongyos saruit és lyukas harisnyáit, mintha csak Castiglione méltóságos úr lett volna, azt mondta neki, hogy felruházza új ruhákkal és kicsinosítja és kiragadja innét, hogy ne legyen idegenek rabszolgája, s bár mostan nincsen semmije, jobb jövendőnek reménységét ébreszti benne; és összehordott hetet-havat, de akármilyen kedvesen beszélt, mindez falra hányt borsó volt, mint ahogy általában minden, amibe csak belevágott, balul ütött ki.

Amint tehát a két ifjú odaért, Disznó Guccio éppen Nuta körül legyeskedett; minek is fölöttébb megörültek, s mivel így már csak fele munkájokba került a dolog, hiszen senki nem állta útjokat, bementek Cipolla testvér szobájába, melynek ajtaja nyitva volt, s az első, ami kutatás közben kezök ügyébe került, amaz iszák volt, melyben a szárnytoll rejlett; ahogy tehát az iszákot kibontották, leltek abban selyembe bugyolált kis dobozt, melyet is kinyitván, papagáj farkának tollát találták benne, és úgy vélték, hogy bizonyára ez az, mit a barát ígérete szerint Certaldo népének megmutatni kíván. És az időben bizony könnyűszerrel el tudott hitetni ilyesmit az emberekkel, mivelhogy Egyiptom gyönyörűségeiből akkor még csak kevés jutott el Toscanába, holott később már rengeteg eljutott, mind egész Itáliának romlására; és ámbár néhol már ismerték ezeket valamelyest, e vidéken még a lakosok semmit nem tudtak róluk; mivel itten még a régiek nyers egyszerűsége élt, nemcsak hogy nem láttak még papagájt, hanem java részök még soha hírét nem hallotta. Megörült tehát a két ifjú, hogy meglelték a tollat, s mindjárt el is csenték, de hogy ne hagyják a dobozt üresen, megtöltötték néhány darab szénnel, mit ott leltek a szobának egyik sarkában; annak utána bezárták a dobozt, mindent a régi rendben visszaraktak, és észrevétlenül, nagy jókedvben elsompolyog­tak a tollal, és lesték, vajon mit mond majd Cipolla barát, mikor a tollnak helyében szenet talál. Amaz egyszerű emberek és asszonyok pedig, kik a templom előtt hallották, hogy délután három órakor majd meglátják Gábriel arkangyal szárnyatollát, mise után hazatértek; és az egyik szomszéd elmondotta a másiknak, az egyik komaasszony a másik komaasszonynak, és ebéd után valamennyien, férfiak meg asszonyok, ahányan csak voltak, egybesereglettek a várban, hol is alig fértek el, és sóvárogva várták, hogy megláthassák ama bizonyos tollat.

Cipolla testvér, minekutána jól megebédelt és szundított is egyet, kevéssel három óra után felkelt, és látván, hogy a parasztok mekkora sokasága gyülekezett egybe a tollnak látására, üzente Mocskos Gucciónak, hogy jöjjön fel a csengettyűkkel, és hozza magával az iszákot. Ki is minekutána nagy nehezen megvált a konyhától és Nutától, a kívánt holmikkal felment; mikor pedig fölérkezett, nagy lihegve, mivelhogy a sok vízivástól pocakosra dagadt a teste, Cipolla testvér parancsára odament a templomajtóba, és nagy erősen rázta a csengettyűt. Mikor aztán az egész nép oda gyülekezett, Cipolla barát meg sem nézte, vajon helyén van-e minden holmija, hanem belefogott prédikációjába, és a maga módja szerint tücsköt, bogarat összebeszélt; s mikor arra került a sor, hogy megmutassa Gábriel arkangyal tollat, előbb nagy ünnepélyes­séggel elmondotta a Hiszekegyet, aztán meggyújtott két fáklyát, s minekutána levette csuk­lyáját, gyengéden kibontogatta a selyemburkolatot, és kivette belőle a dobozt. S minekutána előbb néhány szót mondott Gábriel arkangyalnak és ereklyéinek dicséretére és magasztalására, a dobozt kinyitotta. Mikor pedig látta, hogy teli van szénnel, nem is támadt benne gyanú, hogy ezt talán Cethal Guccio művelte, mivelhogy ilyesmit fel sem tett róla, nem is szidalmazta, mert nem vigyázott, hogy valaki ilyesmit el ne kövessen, hanem csendben önmagát átkozta, hogy erre bízta holmijának őrizését, holott tudta, mily hanyag-gondatlan, szófogadatlan, szutykos-otromba, tökfejű-bamba. De azért arcának egyetlen izma nem rándult, hanem égnek emelte szemét s kezeit, és szólott oly hangosan, hogy mindenki meghallhatta:

- Isten, áldott legyen a te hatalmad mindörökké. Annak utána becsukta a dobozt, és a nép felé fordulván szólott:

- Emberek, asszonyok, tudnotok kell, hogy sihederbarát koromban feljebbvalóm elküldött Napkelet országaiba, és külön paranccsal meghagyta nekem, hogy mindaddig kutassak, mígnem meglelem a Porcelán titkát, mely másoknak több hasznot hajt, mint nekünk, ámbár égetése ugyan nem kerül semmibe. Miért is fölkerekedtem, és Velencéből elindulván által­mentem Görgömbörgömön, és onnan Garaboncia királyságán és Bagódadogón által lovagol­ván megérkeztem Paródiába, honnét nagy szomjúhozás közben kevés idő múltán eljutottam Kakadúniába. De minek meséljem nektek sorra, hány országot bekóboroltam? Minekutána tehát általmentem az Óperencia kanyarulatán, eljutottam Furfangóciába és Bolondóciába, melyekben rengeteg nagyerejű népek lakoznak; és innét elérkeztem Hazudóciába, hol is számos magam szerzetbéli és egyéb barátokra bukkantam, kik valamennyien kerülték a kényelmet­lenséget Istennek szerelméért, és ugyan rá sem hederítettek mások szenvedéseire, ha ekképpen magok hasznát szolgálták, s emez országokban semmi egyéb pénzt ki nem adtak, csak veretlent; és innét általmentem Habruca-országba, hol a férfiak és asszonyok facipőben járnak a hegyeken, s a disznókat a tulajdon beleikbe töltik; és kevéssel odább oly népekre akadtam, melyek rúdon viszik a kenyeret, s bort pedig zsákban; ezektől eljutottam a Kukac-hegyekbe, hol is minden víz lefelé folyik. És hamarosan oly messzire előrejutottam az országnak belsejében, hogy végezetül elérkeztem az indiai Paszternákiába, és esküszöm arra az öltözetre, melyet testemen viselek, hogy én ottan láttam repülni a madarakat, amit talán el sem hisz az, ki még nem látta. És ebben nem hazudtol meg engemet Maso del Saggio sem, a gazdag kereskedő, kivel ottan találkoztam, mikor éppen diót tört, s annak héját egyenként eladogatta. De mivel nem találtam meg azt, minek keresésére odamentem, és mivel tovább vízen kell utazni onnan, visszafordultam és megérkeztem a Szentföldre, hol nyár idején négy dénárba kerül a hideg kenyér, a meleg pedig ingyért van. És ottan meglátogattam Nebántsatok Kérlekalássan főtisztelendő atyát, Jeruzsálem méltóságos pátriárkáját. Ki is tiszteletből a méltóságos Szent Antal úrnak köntöse iránt, melyet mindig viseltem, megmutatta nekem valamennyi szent ereklyét, amilyen csak volt; ebből pedig annyi volt neki, hogy ha mind fel akarnám sorolni, jó néhány mérföldnyire sem érném a végét. De hogy el ne vegyem a kedvete­ket, mégiscsak megnevezek egyet-kettőt. Hát mindenekelőtt megmutatta nékem a Szent­lélek egyik ujját, teljes-tökéletes épségben, aztán ama szeráfnak hajtincsét, ki megjelent Szent Ferencnek; aztán a keruboknak egyik körmét; aztán a szőröstül-bőröstül testté lett Igének egyik oldalbordáját tartotta az orrom alá; aztán a szent katolikus hitnek némely ruhadarabját; aztán néhány sugarát ama csillagnak, mely Keleten feltűnt a három mágusnak; aztán kis üvegnyit ama verejtékből, mely Szent Mihályból szakadt az ördöggel való viaskodásában, aztán Szent Lázár halálának állkapcsát és sok más egyebet; s mivel én szívesen általadtam néki olasz nyelven Morello-hegyének lejtőit és a Caprezzio némely fejezeteit, melyeket már rég idő óta keresett, hát ő részt adott nékem szent ereklyéiből, és nekem ajándékozta a szent kereszt­nek egyik fogát és kicsiny üvegben valamicskét Salamon templomának harangzúgásá­ból és Gábriel arkangyalnak szárnya­tollát, melyről már fentebb szólottam és a villamagnai Szent Gellért egyik facipőjét, melyet nem nagy ideje még Firenzében odaajándékoztam Bonsi Gellért uramnak, ki is fölöttébb nagy ájtatossággal tiszteli azt; és adott nekem ama szénből, melyen a boldogságos Szent Lőrinc vértanút megsütötték. Mind eme holmikat pedig nagy ájtatosan magammal hoztam, s még mind megvan. Az is igaz, hogy feljebbvalóm csak akkor engedte megmutatnom ezeket, mikor megbizonyosodott felőle, hogy valódiak. Mivel azonban most már ez ereklyék révén esett csodák és a pátriárka levele meggyőzték őt, engedelmet adott nekem, hogy megmutassam; de én nem merem senkire rábízni ezeket, hát mindig magammal hordom valamely dobozban Gábriel arkangyal szárnyatollát, nehogy tönkremenjen, és másik dobozban ama széndarabokat, melyeken Szent Lőrincet megsütötték; ez a két doboz úgy hasonlít egymásra, hogy gyakorta magam is összetévesztem őket, és mostan is megesett ez velem; s mikor azt hittem, hogy ama dobozt hoztam magammal, melyben a toll vagyon, azt hoztam el, melyben a széndarabok vannak. De nem gondolnám, hogy ez véletlenség, sőt bizonyosra veszem, hogy Istennek akaratja, és ő adta kezembe ezt a dobozt, melyben a szén vagyon, mivel épp az imént jutott eszembe, hogy hiszen holnapután Szent Lőrinc napja vagyon. Annak okáért Isten azt akarta, hogy megmutassam nektek a szenet, melyen megsütötték, és felgyújtsam lelketekben a köteles áhítatot iránta, s ezért úgy intézte, hogy nem a tollat vettem, holott azt akartam, hanem az áldott széndarabokat, melyeknek tüzét az ő szentséges testének vére oltotta ki. Annak okáért, édes gyermekeim, vegyétek le sapkátokat, és jöjjetek ide áhítatosan és lássátok. De előbb tudjátok meg, hogy kire eme szénnel keresztet vetnek, mind az egész esztendőben nem égetheti meg magát, úgy hogy meg ne erezné.

Minekutána ekképpen szólott, dicséretet énekelt Szent Lőrincnek, és kinyitotta a dobozt, és megmutatta a széndarabokat. S minekutána az együgyű sokaság nagy ideig ámulattal és tisztelettel szemlélte azokat, nagy tülekedés közben mind odafurakodtak Cipolla baráthoz, s bőségesebb adományokkal halmozták el, mint rendesen, és sorra rimánkodtak, hogy érintse őket a szénnel. Miért is Cipolla barát sorra kezébe vette a széndarabokat, s fehér ingökre és zekéjökre és az asszonyok fátylaira akkora kereszteket mázolt, amekkorák csak rájok fértek, erősködvén, hogy bármennyire megkopnak is a széndarabok eme keresztjel írásában, a doboz­ban ismét megnövekednek, mit is ő már több ízben tapasztalt. S minekutána ekképpen a maga busás hasznára Certaldo népét mind megkeresztezte, ekképpen elméjének gyors járásával megcsúfolta ama két ifjút, kik a tollnak elcsenésével őt akarták megcsúfolni. Ezek pedig ott álltak a prédikáció alatt, s mikor hallották, hogyan vágta ki magát a barát, s mekkora feneket kerített a dolognak, úgy nevettek, hogy majd megpukkadtak belé. Minekutána pedig a sokaság szétoszlott, odaléptek hozzája, és leírhatatlan hahotázás közben bevallották neki csínyjöket, és akkor visszaadták a tollat, mely is a következő évben éppolyan busás hasznot hajtott a barátnak, mint e mai napon a széndarabok.

Ez a novella egyenlőképpen kimondhatatlan szórakozást és élvezetet szerzett az egész társa­ság­nak, és valamennyien sokat nevettek Cipolla baráton, különösképpen pedig a zarándok­latán, meg az ereklyéken, melyeket ottan látott és magával hozott. Mikor pedig a Királynő észrevette, hogy a novellának s egyúttal az ő uralkodásának is vége, felkelt, levette fejéről a koszorút, és mosolyogván Dioneo fejére tette és szólott:

- Itt az ideje, Dioneo, hogy magad is megpróbáld, mely nehéz feladat asszonyokat kormá­nyozni és vezetni; te légy hát a Király, és olyképpen uralkodjál, hogy ha uralkodásod véget ér, megdicsérhessünk érette.

Dioneo átvette a koszorút, és mosolyogván ekképpen felelt:

- Már gyakorta láthattatok sokkalta értékesebb királyokat nálamnál, értem a sakk - királyokat; és bizony mondom, hahogy úgy engedelmeskedtek nekem, miként valódi királynak engedel­mes­kednetek illendő, én oly élvezetben részesítlek benneteket, mely nélkül semmiféle ünnepnek vidámsága nem tökéletes. De ne firtassuk ezt: úgy fogok uralkodni, ahogy tudok.

És bevett szokás szerint hívatta az udvarmestert, s meghagyta, hogy mindent rendezzen el uralkodásának idejére, annak utána pedig szólott:

- Tiszteletre méltó hölgyeim! Annyi különböző szempontból beszéltünk már az emberek iparkodásáról és sorsuk különb-különb fordulásairól, hogyha kevéssel ennek előtte Licisca asszony nem jött volna ide, ki nyelvelésével anyagot adott holnapi elbeszéléseinknek, bizo­nyosra veszem, hogy jó darabig kellett volna törnöm fejemet, hogy alkalmatos tárgyat találjak elbeszéléseink számára. Miként hallottátok, ő azt mondta: nem ismer olyan leányt, ki szűzen ment volna férjhez és hozzátette, hogy nagyon jól tudja, hányszor és hogyan csalják meg az asszonyok férjöket. De mellőzzük mostan a dolognak első felét, hiszen az gyerekes beszéd; a másodikról azonban, úgy vélem, mulatságos volna elbeszéléseket mondani; annak okáért ren­delem, hogy ha már Licisca asszony megadta a tárgyat, holnap oly asszonyokról legyen szó, kik akár szerelemből, akár azért, hogy a csávából kimenekedjenek, megcsalták férjöket, akár rájött az, akár nem.

Némely hölgyek úgy vélték, hogy nemigen lesz hozzájok illendő ily tárgyban elbeszélést mondaniok, s annak okáért kérték a Királyt, változtassa meg most kijelentett szándokát. Felelte erre a Király:

- Hölgyeim, én is éppoly jól tudom, mint ti, hogy mit rendeltem; és azzal, amit mondottatok, nem tudtok eltéríteni szándokomtól, mivel vélekedésem szerint mostanában olyan idők járnak, hogy mindenről szabad beszélniök férfiaknak és nőknek egyaránt, hahogy a tisztességtelen cselekedetektől óvakodnak. Hát nem tudjátok, hogy e mostani felfordult időben a bírák odahagyták ítélőszékeiket, mind az isteni, mind az emberi törvények elnémultak, s kinek-kinek korlátlan szabadsága vagyon, hogy úgy mentse életét, ahogyan tudja? Annak okáért ha némiképpen szabadjára engeditek szemérmetességteket az elbeszélésben, nem azért, hogy annak nyomában valamely tisztességtelen cselekedet következzék, hanem csak azért, hogy maga­toknak és a többieknek mulatságot szerezzetek vele, én semmi elfogadható okot nem látok arra, hogy valaki nektek ennek miatta később szemrehányást tehessen. Ezenfelül pedig a ti társaságotok az első naptól fogva mind mostanáig oly gondosan óvta szemérmetességét, bármiről lett légyen is szó, hogy vélekedésem szerint semmiképpen foltot azon nem ejtett, s Istennek segedelmével nem is fog ejteni. Továbbá van-e, ki nem ismerné tisztességteket? Én hiszem, hogy nem csupán e mulatságos elbeszélések, hanem még a halálnak borzalmai sem ingathatnának meg benneteket abban. És őszintén szólván, ha valaki megtudná, hogy ti nem akartatok néha-néha ím ez huncutságokról beszélgetni, talán gyanú támadna benne, hogy magatok is ludasok vagytok efféle dolgokban, s ezért nem akartok beszélni rólok. Ezenfelül pedig ugyan szépen megtisztelnétek engem, ha ellenszegülnétek parancsomnak, holott én mindegyiteknek engedelmeskedtem, és most Királyotok vagyok, és kezembe adtátok a törvényt. Vessétek hát félre emez aggodalmatokat, mely inkább illendő kicsinyes lelkekhez, mint hozzátok, s ki-ki gondolkozzék jószerencsével, hogy szép novellát mondjon.

Ennek hallatán a hölgyek kijelentették, hogy legyen úgy, ahogy ő kívánja; miért is a Király mind vacsora idejéig szabadságot adott nekik, hogy ki-ki kedvére mulasson. A nap még magasan járt, mivel a novellák rövid ideig tartottak; miért is, midőn Dioneo a többi ifjakkal együtt leült ostáblázni, Elisa félrehívta a többi hölgyeket és szólott:

- Mióta itt vagyunk, mindig kívánlak elvezetni benneteket egy helyre, mely innét nem messzire vagyon, s hol még aligha volt egyitek is, melynek neve Asszonyok Völgye; mindeddig azonban nem volt rá alkalom, hogy oda elvezesselek, hanem ma, mikor még a nap magasan jár; miért is, ha kedvetek van velem jönnötök, bizonyosra veszem: ha egyszer ott lesztek, nem fogjátok megbánni, hogy eljöttetek.

A hölgyek felelték, hogy szívesen elmennek; szólították tehát egyik szolgálóleányokat, az ifjaknak pedig semmit sem szóltak, és útnak eredtek. És alig mentek valamivel többet egy mérföldnél, midőn máris megérkeztek az Asszonyok Völgyébe, hová igen szűk úton jutottak be, melynek oldalában kristályos vizű patak futott; és oly szépnek és gyönyörűségesnek látták a völgyet, különösképpen a nagy forróságnak ez órájában, hogy szóval mondani sem tudták volna. S miként nékem egyikök később elmondotta: a völgy feneke oly kerek volt, mintha cirkalommal mérték volna ki, holott nyilván a természetnek, nem pedig emberi kéznek mesteri műve volt; e síkságot pedig, melynek kerülete valamivel nagyobb fél mérföldnél, hat alacsony dombocska fogta körül, s mindegyiknek a csúcsán szép kastély formájában épített palota tűnt szemökbe. E dombok oldalai szelíden lejtettek a síkság felé olyképpen, mint a színházban látjuk, hol az ülések lépcsők módjára lefelé egyre szűkülő körökben vannak elhelyezve.

Emez domboknak dél felé néző oldalai pedig telis-tele voltak szőlővel, olajfával, mandolafával, cseresznyefával, fügefával s mindenféle egyéb gyümölcsfával, és tenyérnyi üres hely nem volt rajtok. A dombok északi oldalait véges-végig tölgyfa, kőrisfa és egyéb zöldellő sudárfák erdeje borította. A völgyfenék pedig, melynek az volt egyetlen nyílása, hol a hölgyek bejöttek, teli volt erdei fenyőkkel, ciprusokkal, babérfákkal, s állott még ottan néhány lucfenyő, oly szépen elrendezett csoportokban, mintha csak a legkiválóbb kertművelő mester ültette volna el őket; és ámbár a nap magasan járt, mégis csak alig bírt egy egy sugara behatolni a lombok között a földig, melyet véges-végig finom pázsitnak szőnyege borított, s egészen ellepett a sok bíborszínű s egyéb virág. Ezenfelül mindezeknél nem kisebb gyönyörűséget szerzett nekik amaz kis patak, mely két domb között a völgyből sziklalépcső­kön rohant alá, és rohanásában kellemetes csobogással simogatta füleiket; hogy pedig vize szétporlott, messziről olvasztott ezüstnek látszott, melyet valahonnét nagy nyomással cseppenkint kifröcskölnek, és mikor leért a síkságra, ottan szép mederben egybegyülemlett, és rohanvást sietett a síkság közepe felé, hol is kicsiny tóvá szélesedett, aminőt néha halastó gyanánt csináltatnak kertjeikben a városbéliek, ha módjok van benne. Ez a tavacska pedig csak olyan mély volt, hogy az embernek melléig érhetett a vize; és cseppet sem volt zavaros, hanem kristálytiszta, úgyhogy a fenekén látszott a finom kavics, és ha valaki ráért volna, kedvére megolvashatta volna a kavicsokat. S ha az ember a vízbe nézett, nem csupán annak fenekét látta, hanem az ide-oda cikázó halak oly nagy sokaságát, hogy nemcsak gyönyörű, hanem szinte csoda egy látvány volt. A tavacskának pedig nem volt egyéb partja, csupán a sík mező, mely üdébb volt körülötte, minthogy éppen ott kapta a legtöbb nedvességet. Az a víz, melyet a tó már nem bírt befogadni, lecsorgott egy másik mederbe, és ebben távozott a kicsiny völgyből, és lefolyt valamely mélyebb területre.

Midőn tehát a hölgyek ideérkeztek, és mindent megszemléltek, s a helyet fölöttébb dicsérték, a meleg pedig igen nagy volt, s ott látták magok előtt amaz kicsiny tavat, elhatározták, hogy megfürödnek, mivel nem féltek, hogy valaki meglátja őket. És parancsolták a szolgálónak, hogy álljon ki a völgy felé vezető útra, és vigyázzon, ha jön-e valaki, és figyelmeztesse őket; és akkor mind a heten levetkőztek, és bementek a vízbe, mely csak annyira rejtette el hófehér testöket, mint valamely vékony üveg a piros rózsát. Mivel pedig a víz akkor sem zavarodott meg, mikor benne voltak, kezdtek keresztül-kasul szaladgálni a halak után - melyek nem tudtak sehová elbújni -, s igyekeztek puszta kézzel megfogni őket. S minekutána jó darab ideig ekképpen mulatván, néhányat megfogtak, kijöttek a vízből és felöltözködtek, s mivel már nem tudták jobban magasztalni e helyet, mint ahogyan eddig magasztalták, és amúgy is elérke­zettnek látták az időt, hogy hazatérjenek, lassú léptekkel útnak indultak, közben szüntelenül a gyönyörű helyről beszélgetvén. És még jó korán a palotához érkeztek, s ottan lelték az ifjakat játékban, amint őket hagyták. Akkor Pampinea mosolyogván ekképpen szólott hozzájok:

- Ma mégiscsak megcsaltunk benneteket.

- Hogyhogy? - kérdezte Dioneo. - Hát máris cselekedetre váltjátok azt, amiről még nem is beszéltetek?

Felelte Pampinea:

- Urunk Királyunk, igen.

És apróra elmesélte nekik, honnan jöttek, s milyen ama hely, és mennyire van innét, és mit műveltek ottan. A Király tehát hallván, mily szép ez a hely, igen kívánta meglátni; tehát nyomban feltálaltatta a vacsorát; s minekutána valamennyien nagy élvezettel megvacsoráztak, a három ifjú elbúcsúzott a hölgyektől, és szolgáikkal egyetemben kimentek amaz völgybe, s minekutána mindent végignéztek, mivel egyikök sem volt még ottan soha, ím ez helyet a világ egyik gyönyörűsége gyanánt magasztalták. S minekutána megfürdöttek, és megint felöltöztek, mivel már nagyon későre járt az idő, hazatértek; a hölgyeket pedig abban lelték, hogy Fiammetta dalára táncot lejtettek; a tánc végeztével beszélgetésbe elegyedtek velök az Asszonyok Völgye felől, és sok szépet és dicséretest mondottak arról. Miért is a Király hívatta az udvarmestert, és parancsolta néki, hogy másnap ottan teríttessen, és vitessen oda néhány ágyat is, ha netán délben valaki aludni vagy heverni kívánna ottan. Ennek utána gyertyákat és csemegét és bort hozatott, s hogy némiképpen felfrissültek, parancsolta, hogy mindenki menjen táncba. És mikor parancsa szerint Pamfilo megkezdte a táncot, a Király Elisa felé fordulván, mondotta neki nyájasan:

- Szép hölgyem, te ma megtiszteltél a koszorúval, én pedig ma este azzal kívánlak megtisztelni, hogy véled énekeltetem a mai dalt; énekelj tehát oly dalt, mely néked a legjobban kedved szerint vagyon.

Felelte erre Elisa mosolyogva, hogy szívesen, és kellemes hangján elkezdette, amint következik:

Ámor, ha karmaid közül kiengedsz,
Tudom biz én, hogy eztán
Horgára engem többet senki sem vesz!

Fiatalocskán szálltam harcba véled,
És minden fegyverem eléd letettem,
Ettől várván a legfőbb békességet,
Mert szótartó voltod biztosra vettem.
De zsarnoki dühöd, ó, te kegyetlen,
Száz fegyvert szegezett rám,
S ezer hurkot vetett, hogy foglyul ejthess.

Aztán rabszíjra fűzve átaladtál
Annak, ki csak vesztemre jött világra,
A könnyem folyt, gyorsabban a pataknál,
Hogy ilyen úrhoz adtál szolgaságra:
Mert oly kegyetlen az ő urasága,
Hogy még ügyet se vet rám,
Sóhajthatok, sírhatok: nem kegyelmez!

Panaszom füle mellett elereszti,
Meg nem hallgatja, még csak meg se hallja:
E szívtelenség kínom csak növeszti;
Szívem oly bús, hogy a halált óhajtja.
Szánj meg, Uram, és cselekedd szavamra,
Mit én nem tehetek már:
Hogy őt béklyók között elémbe kergesd.

Ha átallnád ezt, bár az én bilincsem
Megoldozását engedd, hogy reméljem!
Engedd, Uram, hisz már egyebem sincsen,
Mint a remény, hogy egyszer újra-élem
Szép sorsomat, ifjonti tündöklésem,
Több kín már nem mered rám,
S orcám fehér s piros szirmokban elvesz!

Mikor Elisa fájdalmas sóhajtással bevégezte dalát, valamennyien elcsodálkoztak annak szavain, de senki nem tudta kitalálni, mi indította őt éppen ilyen dalra. De a Király, ki jó hangulatban volt, szólította Tindarót, s parancsolta neki, hogy hozza ide bőrdudáját, melynek hangjai mellett még sokáig táncoltatta a társaságot. De mivel már jól benne jártak az éjszakában, rendelte, hogy ki-ki nyugovóra térjen.

Végződik a Dekameron hatodik napja