HATODIK NOVELLA

Bruno és Buffalmacco ellopja Calandrino disznaját; ráveszik őt,
hogy próbát tegyen gyömbérpirulával meg édes borral,
hogy nyomára jusson a disznónak; neki magának egymás után
beadnak áloéban főzött két vadgyömbér-pirulát, s akkor ráolvassák,
hogy ő maga volt a tolvaj; tetejében még kénytelen váltságdíjat adni nékik,
hogy el ne mondják feleségének

Alighogy véget ért Filostrato novellája, melyen sokat nevettek, a Királynő parancsolta Filoménának, hogy utána novellát mondjon; ki is ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, miként Filostratót Maso del Saggio neve indította arra, hogy elmondja amaz novellát, melyet most hallottatok, szakasztott úgy indít engem Calandrinónak és cimbo­ráinak neve arra, hogy elmondjak róluk egy másik novellát, mely is, bizonyosra veszem, tetszeni fog néktek.

Nem is szükséges néktek magyarázgatnom, ki volt Calandrino, Bruno és Buffalmacco, mivel­hogy már előbb eleget hallottatok róluk; annak okáért mindjárt tovább megyek, és elmondom, hogy Calandrinónak nem messzire Firenzétől volt egy kis birtoka, melyet felesége hozományul kapott; ebből egyéb jövedelmein kívül évente volt egy disznaja, és szokásában volt december­ben feleségével együtt kimenni a tanyára, hol is leölték a disznót és felfüstölték. Történt egyszer, hogy felesége éppen kissé rosszul érezte magát, miért is Calandrino egymagában ment ki disznóölésre; mikor Bruno és Buffalmacco ennek neszét vették, s megtudták, hogy a felesége nem megy ki, elmentek valamely paphoz, ki szívbéli barátjok volt, Calandrinónak pedig szomszédja, hogy néhány napot nála töltsenek.

Calandrino éppen ama reggelen ölte le a disznót, melyen ezek kiértek, s mikor meglátta pajtásait a pappal, behívta őket, s mondá nekik:

- Isten hozott benneteket. Szeretném, ha megnéznétek, mely kitűnő gazda vagyok.

S bevezetvén őket házába, megmutatta nékik ama disznót. Azok látták, hogy a disznó gyönyö­rű, s Calandrinótól hallották, hogy családja számára fel akarja füstöltetni. Szólott akkor Bruno:

- Ejnye, milyen ostoba vagy! Add el, s mulassuk el az árát; az asszonynak pedig mondd, hogy ellopták.

Felelte Calandrino:

- Dehogy adom, hisz nem hinné el, s kizavarna a házból; ne is fáradjatok, mivelhogy úgysem teszem meg.

Hiába beszéltek akármennyit, nem mentek semmire. Calandrino meghívta őket vacsorára, de oly savanyú ábrázattal, hogy azoknak nem volt kedvök véle vacsorázni, s elbúcsúztak tőle. Akkor Bruno mondta Buffalmaccónak:

- Ellopjuk mink magunk ma éjszaka eme disznót?

Felelte Buffalmacco:

- Ugyan, hát van rá mód?

Felelte Bruno:

- A módját én már látom, ha ugyan nem viszi el onnét, hol az imént volt.

- Hát akkor lopjuk el - mondotta Buffalmacco -, miért ne lopnánk el mink? Aztán majd a tisztelendő atyával együtt jót lakmározunk belőle.

A pap is mondotta, hogy fölöttébb javallja a dolgot. Akkor szólott Bruno:

- Csakhogy néminemű huncutsággal kell ám hozzálátnunk; te tudod, Buffalmacco, hogy Calandrino milyen zsugori s mily szívesen iszik, ha más fizet; menjünk hát s vigyük el a korcsmába, hol is a pap tegyen úgy, hogy megvendégel bennünket, s mindent ő fizet, és nem engedi meg, hogy Calandrino bármit is fizessen; ez pedig majd leszopja magát, s akkor a mi munkánk könnyű leszen, mivelhogy rajta kívül egy lélek sincs a tanyán.

S akképpen cselekedtek, ahogy Bruno mondotta. Calandrino látván, hogy a pap nem engedi fizetni, nekilátott az ivásnak, s bár nem sok kellett neki, rengeteget vedelt; s mikor már jól bent jártak az éjszakában, távozott a korcsmából, mivel vacsorázni sem akart már; bement házába, s abban a hiszemben, hogy bezárta a kaput, holott nyitva hagyta, lefeküdt aludni. Buffalmacco és Bruno elment vacsorázni a paphoz, s vacsora után magukhoz vettek bizonyos szerszámo­kat, hogy betörjenek Calandrino házába azon az oldalon, hol Bruno kitervelte; nesztelenül oda­lopódzkodtak hát, de hogy a kaput nyitva lelték, azon mentek be, s meglelvén a disznót, magukkal vitték a papnak házába, hol is elrejtették, s aludni tértek. Calandrino reggel, mikor a bornak gőze kiszállott fejéből, fölkelt, s ahogy lement, körülnézett: nem látta a disznaját, de látta, hogy a kapu nyitva van; miért is fűtől-fától megkérdezte, vajon nem tudják-e, ki lopta el a disznót; s mivel nem akadt nyomára, rettentő ordítozást csapott:

- Jajjaj szegény fejemnek, ellopták a disznómat!

Bruno és Buffalmacco, ahogy felkeltek, elindultak Calandrinóhoz, hogy hallják, mit beszél a disznóról. Ki is rájok pillantott és szinte zokogva hívta őket, mondván:

- Jaj, cimborák, ellopták a disznómat.

Bruno odalépett hozzája, s odasúgta neki:

- Csoda, hogy végre ez egyszer volt magadhoz való eszed.

- Jaj, jaj - mondta Calandrino -, bizony úgy igaz, ahogy mondom.

- Csak mondd így - szólott Bruno -, csak ordítsd torkod szakadtából, hadd higgyék, hogy csakugyan így esett a dolog.

Akkor Calandrino még hangosabban ordítozott mondván:

- De az istenfáját, színigazság, amit mondok, hogy ellopták.

Bruno pedig szólott ekképpen:

- Csak fújjad, csak fújjad, így kell beszélni, csak ordíts, hadd hallják, hadd higgyék, hogy így esett.

Felelte Calandrino:

- Te meg kárhozatba viszed a lelkemet. Te nem hiszed, amit mondok; pedig kössenek fel a nyakamnál fogva, ha nem lopták el.

Mondotta akkor Bruno:

- Ejnye, hát ez hogyan történhetett? Hiszen tegnap még itt láttam. Azt hiszed, elhiteted velem, hogy csak úgy lába kelt?

Felelte Calandrino:

- Pedig úgy van, amint mondtam!

- Ejnye, hát lehetséges? - mondotta Bruno.

- De bizisten - felelte Calandrino -, így van a dolog; most aztán benne vagyok a csávában, s azt sem tudom, hogyan menjek haza; a feleségem nem hiszi el, s ha el is hiszi, esztendeig nem lesz tőle békességem.

Szólott akkor Bruno:

- Isten engem úgy segéljen, ez bizony baj, ha igaz; de tudod, Calandrino: tegnap este én oktatgattalak, hogy ekképpen beszélj; nem szeretném, ha az asszonnyal együtt bennünket is lóvá akarnál tenni.

Akkor Calandrino ordítozni kezdett és mondotta:

- Ejnye, hát mi hasznotok van belőle, ha kétségbeesésemben káromlom az Istent meg a szenteket? Mondom, hogy ma éjszaka ellopták a disznómat.

Akkor megszólalt Buffalmacco:

- Ha így vagyon a dolog, akkor törni kell a fejünket, hogy módját ejtsük, miképpen szerezzük vissza.

- Hát miféle módját lehetne kieszelni? - kérdezte Calandrino.

Mondotta akkor Buffalmacco:

- Annyi szent, hogy nem Indiából jött ide valaki ellopni a disznódat: bizonyosan valamelyik szomszédod a ludas benne; és ha valamennyit összegyűjthetnéd itten, én bizony értem a kenyér - és sajtpróbát, s akkor majd nyomban megtetszik, ki lopta el.

- Hogyne - szólt közbe Bruno -, ugyan sokra mennél a kenyér - és sajtpróbával ezeknél a szedett-vedett uraknál, kik melletted laknak, mivel bizonyosra veszem, hogy közülök lopta el valamelyik. Hiszen ha megorrontják a próbát, nem fognak eljönni.

- Hát mitévők legyünk? - kérdezte Buffalmacco.

Felelte Bruno:

- Szelídgyömbér-pirulával meg finom édesborral meg lehetne csinálni; meg kell hívni őket egy kis italozásra. Gyanútlanul el fognak jönni; és a gyömbér-pirulát éppúgy meg lehet babonázni, mint a kenyeret meg sajtot.

Szólott Buffalmacco:

- Biz’ isten igazad van: hát te, Calandrino, mit szólsz hozzá? Belevágjunk?

Felelte Calandrino:

- De mennyire! Kérlek is rá, az Isten szerelmére; mivel ha legalább megtudnám, hogy ki volt, azt hiszem, félig-meddig megvigasztalódnám.

- Hát jó - mondotta Bruno -, én szívesen bemegyek Firenzébe, hogy meghozzam eme dolgokat a kedvedért, ha pénzt adsz rá.

Volt Calandrinónak vagy negyven soldója, mit is odaadott neki. Bruno tehát bement Firenzébe egyik barátjához, ki fűszerszám-kereskedő volt, vásárolt egy font szelídgyömbér-pirulát, és csináltatott kettőt vadgyömbérből, melyeket beteg májra való keserű áloéval kevertetett; annak utána meghengergette mind a kettőt cukorban, valamint a többit, s nehogy összetévessze avagy felcserélje őket, bizonyos kis jelet tett reájok, melyről könnyűszerrel felismerte őket: s minekutána vásárolt még egy üveg finom édes bort, visszatért a tanyára Calandrinóhoz, s mondotta néki:

- Intézd úgy, hogy meghívjad holnapra magadhoz egy ital borra azokat, kikre gyanakodol; ünnepnap vagyon, mindenki szívesen eljön, én pedig ma éjszaka Buffalmaccóval egyetemben megbabonázom a pirulákat, holnap pedig idehozom házadba, s a kedvedért majd én magam osztom ki, s megteszem és elmondom mindazt, mit mondani és tenni kell.

Calandrino tehát ekképpen cselekedett. Másnap reggel nagy sereg firenzei ifjút gyűjtött egybe, kik ott nyaraltak, meg parasztokat, a templom előtt a szilfa alatt, s akkor odajött Bruno és Buffalmacco egy doboz pirulával s egy üveg borral, és minek utána azokat mind körbe állították, szólott Bruno:

- Urak, el kell mondanom az okát, melyért itt vagytok, hogyha olyasmi történik, mi nem lenne ínyetekre, meg ne haragudjatok reám. Az itt jelenlevő Calandrinótól ma éjszaka ellopták hízott disznaját, s nem tud nyomára jutni, ki lopta el; mivel pedig senki más nem lophatta el, csak valaki közülünk, kik itt vagyunk, mindegyiteknek le kell nyelnetek egy - egy ilyen pirulát meg egy ital bort. Tudjátok meg már most, hogy az, ki a disznót ellopta, nem bírja lenyelni a pirulát, sőt keserűbbnek fogja érezni a méregnél s kiköpi; éppen ezért, minek előtte ilyen szégyen esnék rajta ennyi ember szeme láttára, talán jobb volna, ha az, ki ellopta, meggyónná a tisztelendő úrnak s akkor én nem firtatom tovább a dolgot.

Valahányan csak ott voltak, mind azt mondották, hogy szívesen lenyelik a pirulát; miért is Bruno sorba állította őket, közéjök besorozta Calandrinót, s egyik végén elkezdvén, sorra mindegyiknek beadta a maga piruláját; mikor pedig Calandrinóra került sor, elővette az egyik vadgyömbér-pirulát, s a kezébe adta. Calandrino nyomban a szájába vette, s rágni kezdte; de alighogy megérezte az áloé ízét, nyomban kiköpte, mivel oly keserű volt, hogy nem bírta ki. Akkor az emberek egymásra néztek, ki-ki a másiknak arcát kémlelte, hogy lássák, ki fogja kiköpni; és Bruno még nem is végezte be az osztogatást, s miközben úgy tett, mintha rá se hederítene a dologra, hallotta, amint a háta mögött mondogatták: - Ejha, Calandrino, mit jelent ez?

Miért is nyomban hátrafordult, s látván, hogy Calandrino kiköpte a magáét, szólott:

- Megállj csak, talán más ok miatt köpted ki; fogd ezt a másikat.

S elővette a másikat, és szájába dugta Calandrinónak, és tovább osztogatta a pirulát azoknak, kik még nem kaptak. Calandrino, ki már az elsőt is keserűnek érezte, most úgy érezte, hogy ez még százszorta keserűbb; mindazonáltal szégyellette kiköpni, egy darabig a szájában tartotta, és szájában tartván oly kövér könnycseppek buggyantak szeméből, mint egy egy mogyoró: végezetül azonban, mikor már tovább nem bírta, ezt is kiköpte, mint az elsőt. Buffalmacco és Bruno inni adott a társaságnak, kik is midőn a többiekkel együtt ezt látták, valamennyien mon­dották: egészen bizonyos, hogy maga Calandrino lopta el a disznót; és némelyek keményen meg­­szidták miatta. De mikor eltávoztak, s Bruno és Buffalmacco hármasban maradt Calandri­nóval, Buffalmacco ekképpen adta fel a szót:

- Én amúgy is bizonyosra vettem, hogy magad loptad el, s csak azért akartad velünk elhitetni, hogy más volt a tolvaj, hogy ne kellessék még egy ital bort sem adnod nekünk abból a pénzből, mit a disznóért kaptál.

Calandrino, ki még most sem köpködte ki egészen az áloé keserűségét, esküdözni kezdett, hogy ő bizony nem lopta el. Szólott akkor Buffalmacco:

- Hát mondd meg igaz lelkedre, cimbora, mennyit kaptál érte? Kaptál-e hatot?

Calandrino ennek hallatára szinte kétségbeesett. Mondotta akkor néki Bruno:

- Ide hallgass, Calandrino, volt valaki a társaságban, ki velünk evett a pirulából és ivott a borból, s azt mondotta nékem, hogy van nálad idefönt egy leányzó, kit szeretőd gyanánt tartasz, s néki adsz mindent, mit el tudsz dugdosni; ez tehát bizonyosra veszi, hogy a disznót is eme leányzónak küldötted; hiszen lerí rólad, mekkora huncut vagy. Egyszer elvittél bennünket a Mugnone mentén fekete köveket szedni, s mikor mi lépre mentünk, otthagytál a faképnél; annak utána el akartad hitetni velünk, hogy megtaláltad a követ; mostan pedig azt hiszed: esküdözéssel elhiteted vélünk, hogy ellopták tőled a disznót, holott pedig bizonyosan elajándé­koztad avagy eladtad. De most már tapasztaltuk és ismerjük tréfáidat; bennünket többé ugyan lóvá nem teszel; mivel pedig őszintén szólván a babonázással sok fáradságunk volt, illendőnek véljük, hogy megajándékozzál bennünket két pár kappannal, mert különben mindent elmon­dunk monna Tessának.

Calandrino látván, hogy nem hisznek néki, úgy érezte, hogy elég volt már a bosszúságból, s nemigen áhítozott feleségének nyelvelésére; hát odaadta nekik a két pár kappant. Azok pedig, minek utána felfüstölték a disznót, bevitték Firenzébe. Calandrinót pedig kárával és csúfságával faképnél hagyták.