KILENCEDIK NOVELLA

Simone mester, az orvos, be akar jutni valamely kalandos társaságba;
Bruno és Buffalmacco elküldi őt éjjel bizonyos helyre,
hol is Buffalmacco betaszítja egy pöcegödörbe, s otthagyja

Minekutána a hölgyek kicsinyég eltréfálkoztak a két sienainak asszony-közösségén, a Király­nő, ki már csak maga volt adós novellájával, ha ugyan Dioneót nem akarta megbántani, ekképpen fogott szóba:

- Szerelmes hölgyeim, Spinelloccio Taneva méltán rászolgált a csúfságra, melyet Zeppa elkövetett rajta; miért is nem gondolnám, hogy miként Pampinea az imént bizonygatni kívánta, keményen rosszallani kellene, ha olyasvalakiből űznek csúfot, ki maga kereste azt, vagy ki rászolgált. Spinelloccio rászolgált, én pedig mesélni kívánok valakiről, ki maga kereste; s úgy vélem, hogy nem rosszallást, hanem dicséretet érdemelnek azok, kik csúfot űztek belőle. Az pedig, kivel az eset megesett, orvos volt, ki tökfilkó létére is a doktorok prémes kalapjában tért meg Bolognából Firenzébe.

Miként minden áldott nap látjuk, a városunkbéli polgárok, ki bíró, ki orvos, ki jegyző gyanánt térnek meg Bolognából, hosszú és bő talárban, bíborban és prémesen és mindennémű egyéb nagy pompában; hogy aztán miképpen munkálkodnak, annak is naponta tanúi vagyunk. Ezek között nem nagy ideje még megtért bizonyos Simone da Villa mester, kinek nagyobb volt örökölt vagyona, mint tudománya; bíbor ruhában, nagy kerek gallérral, az orvosi tudományok doktoraként tért meg, mint maga mondotta, s amaz utcában vett szállást, melynek mai napság Görögdinnye utca a neve. Eme Simone mesternek, ki nemrégiben tért meg, mint fentebb mondatott, egyéb furcsa szokásai között szokásában volt megkérdeznie attól, ki éppen véle ment, hogy kicsoda ez meg ez az ember, kit az utcán megpillantott; s mintha az emberek cselekedeteiből kellett volna összekotyvasztania a betegeinek szánt orvosságot, mindenre figyelt, s mindent megjegyzett. S mind a többiek között, kikre különös figyelmezéssel irányí­totta szemét, volt két festő, Bruno és Buffalmacco, kik sülve-főve együtt voltak, s éppen az orvos szomszédságában laktak. Mivel tehát úgy vélte, hogy ezek mindenki másnál kevesebbet hederítenek a világra, s vidámabban élnek, aminthogy igaz is volt, különb-különb embereket megkérdezett állapotjok felől. S mivel mindenkitől azt hallotta, hogy ezek bizony szegény emberek és festők, szeget ütött fejébe, hogy szegény ember létökre hogyan élhetnek ily vidáman; miért is értesülvén, mely agyafúrt fickók, fejébe vette, hogy bizonyára roppant jövedelmeik vannak bizonyos forrásból, melyről az emberek nem tudnak; miért is mindenáron szeretett volna mind a kettővel vagy legalábbis az egyikkel jó barátságba jutni; és sikerült is barátságot kötnie Brunóval. És Bruno, ki ama kevés alkalommal, midőn az orvossal együtt volt, megismerte, mely tökkelütött szamár az, pompásan mulatott fura ötletein, és hasonlatos­képpen az orvos is fölöttébb nagy örömét lelte benne. S minekutána néhányszor meghívta magához ebédre, s e révén úgy vélte, hogy bizalmasan szólhat vele, elmondotta néki, mennyire csodálkozik rajta és Buffalmaccón, hogy szegény ember létökre ily vidáman élnek; s megkérte, oktatná őt ki, mi ennek útja-módja. Bruno az orvos szavainak hallatára mindjárt látta, hogy eme kérdése méltó egyéb hülye ostobaságaihoz, hát nagyot nevetett, s feltette magában, hogy butaságához illendő feleletet ad néki, és szólott ekképpen:

- Mester, sok embernek nem szívesen mondanám el, hogy mi ennek útja-módja, de néked tartózkodás nélkül elmondom, mivel barátom vagy és tudom, hogy senkinek el nem árulod. Az bizony igaz, hogy én meg a cimborám csakugyan oly vidáman és oly jól élünk, amint te mondod, s még annál is vidámabban; márpedig a művészetünkből, meg ama jövedelemből, melyet birtokaink hoznak, legfeljebb a vízre futná, melyet elhasználunk; de azért nem szeret­ném, ha azt hinnéd, hogy lopni járunk; mi kalandozni járunk, s ebből szerzünk meg mindent, miből élvezeteinkre és szükségleteinkre telik, anélkül, hogy bárkit is megkárosítanánk, s innét ama vidám életmódunk, melynek tanúja vagy.

Amint az orvos ezt hallotta, semmit nem értett belőle, de elhitte és fölöttébb elálmélkodott; és nyomban ellenállhatatlan vágyakozás támadt benne megtudni, mi lehet az a kalandozás; és nagy rimánkodással kérte Brunót, mondaná meg neki, esküdözvén, hogy biz’ isten soha senkinek el nem mondja.

- Jaj, mester - felelte Bruno -, mit kívánsz tőlem? Roppant nagy titok az, mit tudni kívánsz, s romlásomra és vesztemre válhatik, s mi több, a San Gallo-templom Luciferének torkába jut­hatok, ha valaki megtudja; de oly nagy ama szeretet, mellyel mélykórságos hülyefalvi Fajan­kó­ságod iránt viseltetem, s oly igen megbízom benned, hogy semmi kívánságodat meg nem tagadhatom; elárulom tehát neked ezt ama feltétellel, ha megesküszöl a montesonei feszületre, hogy ígéretedhez híven soha senkinek el nem mondod.

A mester égre-földre esküdözött, hogy nem mondja el.

- Akkor hát, édes-kedves mesterem - felelte Bruno -, tudnod kell, hogy nem nagy ideje még élt ebben a városban a varázslás tudományának valamely nagy mestere, kinek neve volt Michele Scotto, mivelhogy Skóciából származott, és számos nemes úr, kikből ma már kevesen élnek, fölöttébb nagy tisztelettel környékezte őt; ki is, mikor távozni akart innét, emez uraknak nagy istenkedő könyörgésökre itten hagyta két legügyesebb tanítványát, kiknek parancsolta, hogy emez nemes uraknak, kik őt oly igen megtisztelték, minden kívánságát szíves hajlandósággal teljesítsék. Ezek tehát készségesen szolgálatjokra voltak amaz nemes uraknak némely szerel­meikben s egyéb apró-cseprő dolgaikban; annak utána pedig, mivel megtetszett nékik a város s az emberek viselkedése, elhatározták, hogy itten örökre megtelepednek, s meleg és szoros barátságot kötöttek néhány emberrel, válogatás nélkül, nemesekkel és közrendűekkel, gazda­gok­kal és szegényekkel egyaránt, csak azt nézték, hogy magokszőrű emberek legyenek. S emez újdonsült barátaiknak kedvéért valami huszonöt emberből társaságot alapítottak, melynek tagjai havonta legalább kétszer szabályok szerint összegyülekeztek valamely általok rendelt helyen; s mikor ottan egybegyűltek, mindegyikök megmondta kívánságát, ők pedig nyomban, még ugyanazon éjszakán teljesítették. Mivel Buffalmacco meg én különösképpen bizalmas barátságban voltunk eme két emberrel, bevettek minket is a társaságba, s benne is vagyunk. És mondom néked, hogy valahányszor egybegyülekezünk, csoda látni is a faliszőnyegeket körös-körül az ebédlőteremben s a királyi módon megterített asztalokat, a rengeteg válogatott és szemrevaló szolgát, mégpedig mind férfiakat, mind nőket, aszerint, hogy a társaság minden tagjának milyenre van kedve, meg a tálakat, meg a kannákat, meg az üvegeket, meg a serle­geket, meg az egyéb arany - és ezüstedényeket, melyekből eszünk és iszunk; ezenfelül pedig a sok és sokféle eledeleket, melyek kinek-kinek kívánsága szerint mind a magok idejében asztalra kerülnek. Nem is tudnám néked elmondani, miféle s mennyi édes hang árad a rengeteg hangszerből, s mily dús-dallamos éneket zengenek; azt sem tudnám neked elmondani, mennyi gyertya ég el ottan egy egy ilyen vacsorán, mennyi csemege elfogy, s mily drága borokat iszunk. És nem szeretném, doktondikám, ha azt hinnéd, hogy ebben az öltözetben, vagy ilyenféle ruhában vagyunk ottan, melyet rajtunk látsz; nincsen ott egy olyan ágrólszakadt sem, kit ne néznél legalábbis császárnak, oly drága ruhákba és oly ékesen öltözködünk. De mind az ottani gyönyörűségeket felülhaladják a gyönyörű nők, kik tüstént ott teremnek akárhonnan a világról, mihelyt valakinek kedve szottyan rájuk. Megláthatnád ottan a Szakállrengetők Úrasszonyát, a Haslagok Királynéját, a Szultán Feleségét, Osbech Császár­nőjét, Pletykócia Locsikatáját, Eldorádó Félnadrágját és Kelekótyia Tenyerestalpasát. De mit soroljam fel valamennyit? Ott van a világ valamennyi királyasszonya, egészen Hűbelebalázs Finumrózsájáig, kinek szarva közt a tőgye; most bámulsz, ugye?! Hol is, minekutána valamennyien ittak és csemegéztek, eljárnak egy két táncot, s annak utána mindegyik hölgy szobájába vonul azzal, kinek kívánságára idehozták. És tudd meg, hogy eme szobák valóságos paradicsomkertek, oly gyönyörűségesek; és éppoly illatosak, mint a fűszerszámos dobozok boltodban, mikor ottan köményt töretsz; s olyan ágyak vannak ottan, melyekhez képest a velencei dózsénak ágya kismiska, melyekbe is azok lefeküsznek. Azt már magad is képzelheted, hogy e nők, miközben mi a szövőszékükön dolgozunk, hogyan mozgatják motollájukat, hogyan magukhoz rántják a bordaszerszámot, csak hogy a posztó minél sűrűbb legyen; de valamennyi közt legjobb dolgunk van vélekedésem szerint nekem meg Buffal­maccónak, mivelhogy Buffalmacco legtöbbször Franciaország királynéját hozatja el, én pedig Angolország királynéját, márpedig ez a kettő a világ két legszebb asszonya; és mi már annyira elbolondítottuk őket, hogy bizony rajtunk kívül másra rá sem néznek. Ekként magad is megítélheted, ha vajon lehet-e és kell-e a többi embereknél vidámabban élnünk és lézengenünk, meggondolván, hogy két ily gyönyörű királyné a szeretőnk; nem is szólván arról, hogy ha egy  vagy kétezer forintot kérünk tőlük, meg sem kapjuk. És eme dolgot nevezzük mi mind közönségesen kalandozásnak; mivelhogy valamint a kalózok elveszik más emberek tulajdonát, mi is akképpen cselekszünk; csupán abban külön­bözünk tőlük, hogy azok soha nem adják vissza, mit elvettek, mi azonban visszaadjuk, mineku­tána használtuk. Mostan tehát, derék mesterem, hallottad, mit nevezünk mi kalandozásnak; de magad is láthatod, mely hétpecsétes titoknak kell maradnia ennek, miért is erre nem kérlek többé, s nem is vesztegetek rá több szót.

A mester, kinek tudománya talán nem terjedt azon túl, hogy a gyermekeket az ótvartól meggyógyította, úgy elhitte Bruno szavait, mint holmi színtiszta igazságot; és oly nagy sóvárgás támadt benne, hogy bevegyék ama társaságba, hogy jobban már valami sokkalta kívánatosabb dologra sem sóvároghatott volna. Miért is felelte Brunónak, hogy valóban nem csoda, ha ily vidáman élik világukat, és csak üggyel-bajjal tudta megfékezni magát, s e társaság után való kívánkozását amaz időre halasztani, mikor majd annyi szívességet tett már Brunónak, hogy nagyobb bizakodással terjesztheti elébe kérését. Minekutána kívánságát jobb időkre halasztotta, tovább is barátkozott vele, ebédre, vacsorára magánál tartotta, és határtalan szere­tetet mutatott irányában; ez a barátkozásuk pedig oly nagy és oly állandó volt, hogy úgy lát­szott: a mester Bruno nélkül már nem is tud, nem is akar élni. Bruno úgy érezte magát, mint a hal a vízben, s nehogy érdemtelennek lássék ama tisztességre, melyben az orvos részesítette, lefestette néki nagytermében a nagyböjtöt, szobájának ajtaja felett festett egy Agnus Dei-t, a háznak kapuja felett pedig éjjeliedényt, hogy azok, kiknek az orvos tanácsára szükségök vagyon, megismerjék kapuját a többi között; s valamely kis csarnokában lefestette néki az egerek s a macskák csatáját, mely is az orvosnak csodamód megtetszett. Ezenfelül pedig mondotta az orvosnak néhanapján, mikor nem vacsorázott nála:

- Ma éjszaka ott voltam a társaságban, s mivel Angolország királynéját némiképpen meguntam már, elhozattam magamnak a kukutyini Nagy Kán Pökhendikéjét.

Kérdezte a mester:

- Mit jelent az, hogy Pökhendikéjét? Én nem értem ezeket a neveket.

- Ó, mesterem - felelte Bruno -, nem csodálkozom, mivel jól tudom, hogy Kipók-Rátesz meg a Zabicérna nem emlegetik ezeket.

Szólott a mester:

- Talán azt akarod mondani, hogy Hippokrates meg Avicenna.

Mondotta Bruno:

- Biz’ isten, én már nem tudom; én éppúgy nem értem a te neveidet, mint te az enyémeket; de Pökhendikéje a Nagy Kán nyelvén annyit jelent, mint császárnő a miénken. Ó, mennyire tetsze­nék néked ez a némber! Annyit mondhatok, hogy elfeledtetne veled minden orvosságot, minden klistért, minden flastromot.

S miközben néhányszor ekképpen tartotta szóval, hogy annál jobban feltüzelje, történt, hogy egy este kedve kerekedett doktor uramnak fennmaradnia, mivelhogy a gyertyát tartotta Brunónak, ki az egerek és macskák csatáját festette. Doktor uram úgy vélte, hogy már eléggé meghódította őt szívességeivel, miért is elhatározta, hogy felfedi előtte szíve vágyát; mivel pedig kettesben voltak, szólott hozzá ekképpen:

- Barátom, Isten a megmondhatója, hogy nincs ember a világon, kiért úgy megtennék mindent, mint éretted; és ha azt mondanád, hogy kutyagoljak innét Peretolába, szinte azt hiszem, oda is elmennék; ne csodálkozzál tehát, ha bizalmas barátsággal megkérlek valamire. Miként tudod, nem sok idővel ennek előtte szólottál előttem a ti vidám társaságotoknak élete módjáról, miért is nagy vágyakozás támadt bennem, hogy abba bejussak; bizony senki emberfia így még nem kívánt meg valamit. És erre megvan a jó okom, miként majd meglátod, ha sikerül bejutnom; mert ama pillanattól fogva nem bánom, kicsúfolhatsz kedvedre, ha nem hozatom oda a leggyönyörűbb leányt, kit esztendők óta láttál, s kit jómagam a múlt esztendőben láttam meg a Büdverbászon, s kibe irtózatosan belebolondultam; és Krisztus szent testére mondom, hogy tíz nagy fene bolognai garast ígértem neki, ha kedvemre hajol, de ő nem akart. Miért is esdekelve kérlek, oktass meg engemet, mit kell cselekednem, hogy oda bejuthassak, s magad is mozgass meg minden követ, hogy bevegyenek; és bizony mondom néked, derék és hűséges és becsü­letes cimborát lelsz bennem. Csak nézz meg elölről-hátulról: láthatod, csinos ember vagyok, legény a talpamon, ábrázatom, mint a rózsa; tetejébe meg az orvostudományok doktora vagyok, holott, ha jól tudom, egy ilyen sincs köztetek, és tudok sok szép történetet meg szép nótát, mindjárt el is énekelek egyet.

És azon nyomban elkezdett kornyikálni. Brunónak oly rettentő nevethetnékje támadt, hogy majd megpukkadt, mégis türtőztette magát. S mikor a dal véget ért, szólott a mester:

- No, mit szólsz hozzá?

Felelte Bruno:

- Annyi szent, elbújhat melletted minden cirok-citera, oly firlefáncosan kornyikáltál.

Mondotta a mester:

- Bizony, ha nem hallottad volna, el sem hitted volna felőlem.

- Bizony, igazad van - hagyta rá Bruno.

Szólott a mester:

- Tudok ám én többet is, de most hagyjuk. Oly igaz, mint ahogy itten látsz: nemes ember volt az apám, ámbátor falun lakott, különben is anyai ágon a Vallecchio családból származom; s miként láthattad, minden firenzei orvosok között nekem vannak a legszebb könyveim s a legszebb ruháim. Isten engem úgy segéljen, van olyan ruhám, amely összevissza majdnem száz font fityingembe került, több mint tíz esztendőnek előtte; miért is minden erőmből kérlek, intézkedjél úgy, hogy bejussak; és ha bejuttatsz, Isten engem úgy segéljen, essél olyan nyavalyába, amilyenbe csak akarsz, én majd kigyógyítalak, s egy dénár nem sok, annyit sem veszek érte.

Bruno, ahogy ezt hallotta, megint csak megbizonyosodott felőle, mint már eleddig annyiszor, hogy a mester hülye; szólott tehát: - Mester, világíts jobban ide, és ne terheltessél várakozni, mígnem megfestem ím ez egereknek farkát, annak utána pedig megfelelek néked.

Mikor a farkak készen voltak, Bruno olyan képet vágott, mintha a kérdés fölöttébb kellemetlen volna neki és szólt:

- Mesterem, nagy dolog az, mit megtennél értem, elismerem; mindazonáltal amit tőlem kívánsz, ámbátor csekélység a te agyvelőd nagyságához képest, nékem kimondhatatlanul nagy, s tudom, nincs a világon senki emberfia, kinek, ha módom volna benne, megtenném, ha nem néked; egyfelől irántad való igaz szeretetemért, másfelől szavaidért, melyeket oly nagy okosság fűszerez, hogy még a szenteskedő asszonyságokat is kizökkentené jámborkodá­sokból, nem csupán engem tud eltéríteni feltett szándokomtól; s minél többet vagyok véled, annál okosabb­nak látlak. És azt is megmondom, hogy ha másért nem szeretnélek, hát azért szeretlek, mert szerelmes vagy ama gyönyörű teremtésbe, kiről szólottál. De meg kell mondanom: én nem tehetek a dologban annyit, mint gondolod, miért is nem tehetem meg éretted, azt, amit kellene; de ha megígéred, szent és törhetetlen hitedre, hogy titokban tartod a dolgot, én megmutatom néked a módját, hogy mit kell cselekedned, és bizonyosra veszem, hogy sikerülni is fog, mivelhogy oly gyönyörű könyveid vannak s egyéb holmid, miként az imént mondottad.

Felelte néki a mester:

- Csak mondd bátran, látom, hogy nem ismersz jól engemet, s nem tudod még, mely nagy erősen tudok titkot tartani. Kevés dolog volt, mit Guasparruolo da Saliceto uram végzett az időben, midőn Forlimpopoli hatóságának bírája volt, hogy el ne mondta volna nekem, mivel titoktartónak ismert. És bebizonyítsam, hogy igazat mondok? Én voltam az első ember, kinek megmondta, hogy meg akarja kérni Bergamina kezét. No látod?

- Hát akkor rendben van - felelte Bruno -, ha ő annyira bízott benned, én is megbízhatom. Ama mód pedig, mely szerint cselekedned kell, a következő: ebben a társaságban mindig van egy kapitány, meg két tanácsúr, kik hat hónaponként váltakoznak; és elsején minden bizonnyal Buffalmacco lesz a kapitány, én pedig tanácsúr, ez már ekképpen vagyon megállapítva; aki pedig kapitány, az sokat tehet a felvételnél, s úgy intézheti, hogy felvegyék azt, akit akar; miért is úgy vélekedem, hogy te minden erődből igyekezzél barátságba jutni Buffalmaccóval, és bánj vele nagy tisztességgel. Olyan ember ő, hogy ha meglátja, mely bölcs vagy, menten meg fog szeretni, s ha okosságoddal és sok szép holmiddal némiképpen megnyerted őt, megkérheted, s ő nem fogja megtagadni kérésedet. Én már szólottam véle felőled, s ő nagy jóindulattal van irányodban; minek utána pedig ekképpen cselekedtél, a többit bízd rám, majd én elvégzem vele.

Mondotta akkor a mester:

- Fölöttébb kedvem szerint vagyon, amit mondottál; s ha ő olyan ember, ki örömét leli okos emberekben, s kicsinyég elbeszélget vélem, én könnyen elérem, hogy mindig meg fog látogatni, mivel annyi az eszem, hogy jutna belőle akár egy egész városnak, s nékem még mindig bőven maradna.

Minekutána ekképpen megegyeztek, Bruno rendre mindent elmondott Buffalmaccónak; miért is Buffalmacco, alig várta már, hogy megtehesse azt, mit Oktondi mester oly igen óhajtott. Az orvos, ki módfelett kívánkozott a kalandozásra, nem nyugodott, mígnem megbarátkozott Buffalmaccóval, mi könnyűszerrel sikerült is; s ettől fogva pompás vacsorákat és csodálatos ebédeket adott néki, s ugyancsak Brunónak is: ezek pedig telikarattyolták a fejét, mivel őkegyel­möknek ízlettek a finom borok, meg a kövér kappanok, meg a többi jó falatok, olyannyira, hogy nem tágítottak mellőle, s nem is kellett őket nagyon hívogatni, mindig véle voltak, s egyre mondogatták, hogy másnak a kedvéért ezt ugyan meg nem tennék. De mikor a mester elérkezettnek látta az időt, mint ahogy valamikor Brunóhoz, most Buffalmaccóhoz fordult kérésével.

Melynek hallatára Buffalmacco nagy haragot színlelt, s gorombán ráförmedt Brunóra, mondván:

- Esküszöm a pasignanói magasságos Úristenre, alig bírom visszatartani magamat, hogy úgy fejbe ne kólintsalak, hogy az orrod a sarkadat verje, te áruló, mivelhogy emez dolgokat senki más ki nem kotyoghatta a mesternek.

De a mester mindenáron mentegette, s esküvel bizonygatta, hogy máshonnan tudta meg a dolgot; és sok bölcs szavával végezetül megbékéltette őt, Buffalmacco pedig a mesterhez fordulván szólott:

- Mesterem, nyilván megtetszik, hogy Bolognában jártál, s hogy mind e városig csukva hoztad el a szádat; ezenfelül mondom néked, hogy te bizonyára nem csütörtökön tanultad az ábécét, miként sok tökkelütött hülye cselekszik, hanem lopótökön, mivelhogy ez ilyen hosszú, ni; s hahogy nem csalódom, téged bizonnyal Oktondiában kereszteltek. S mivel Bruno mondotta nékem, hogy Bolognában az orvostudományokat tanultad, úgy vélem, hogy ott tanultad meg az embernyúzás tudományát, mit is okosságoddal és szép szavaddal jobban értesz, mint akárki más, kivel életemben találkozásom volt.

Az orvos a szavába vágott, s Bruno felé fordulván szólott ekképpen:

- Mely pompás dolog bölcsekkel érintkezni és társalkodni! Ki értette volna meg ily hamar töviről-hegyére az én értelmemet úgy, mint eme derék ember? Te nem vetted észre oly hamar, mint ő, hogy mit érek én; de legalább mondd meg, mit mondottam néked, mikor azt mondtad nékem, hogy Buffalmacco örömét leli az okos emberekben. Látod, hogy igazam volt?

Felelte Bruno:

- De még mennyire!

Akkor a mester mondotta Buffalmaccónak:

- Egészen másképpen beszéltél volna, ha láttál volna engem Bolognában, hol nem volt sem nagy, sem kicsiny, sem mester, sem deák, ki engem kimondhatatlanul ne szeretett volna, olyannyira el tudtam kápráztatni valamennyit beszédemmel és okosságommal. Azt is elmon­dom, hogy ha csak a számat kinyitottam, mindenkit megnevettettem, oly igen tetszett nékik; s mikor eltávoztam onnét, mind valamennyien keservesen sírtak, s mindenáron azt akarták, hogy ott maradjak; s oly igen marasztaltak, s oly igen akarták, hogy mind a deákokat én oktassam az orvostudományokban; de én nem akartam, mivel elhatároztam, hogy idejövök öröklött nagy vagyonomba, mely mindenkor a családomé volt, s ekképpen cselekedtem.

Mondotta akkor Bruno Buffalmaccónak:

- No, most beszélj! Mikor én mondtam, nem hitted nekem. A szent Evangéliumra! Nincs ebben a városban orvos, ki úgy értene a szamárvizelethez, mint ez, s bizonyosan nem lelnél hozzá foghatót innentől Párizs kapujáig. Hát csak próbáld nem megcselekedni azt, mit ő akar.

Szólott az orvos:

- Brunónak igaza van, de itt nem ismernek engemet. Ugyan ti is pallérozatlan emberek vagytok, de azért szeretném, ha látnátok engem a doktorok között, hogyan megállom ottan helyemet.

Szólott ekkor Buffalmacco:

- Csakugyan, mester, sokkalta különbül érted a dolgokat, mint hittem volna; miért is úgy beszélek véled, mint magadfajta okos emberekkel szokás, és hetet-havat, tücsköt-bogarat összehordván néked: mindenképpen nyélbe ütöm, hogy felvegyenek társaságunkba.

Emez ígéretek után az orvos megtetézte hozzájok való szívességét; miért is ők nagy örömök­ben a legnyakatekertebb ostobaságokkal ugratták, s megígérték, hogy neki majd Árnyék-Székhelyi grófnét juttatják párjául, ki is a leggyönyörűbb izé, mi csak akad az emberi nem egész limlomtárában. Kérdezte is az orvos, kicsoda ez a grófné; kinek Buffalmacco felelt ekképpen:

- Szemenszedett Doktondi, nagy úri dáma ez bizony, s kevés ház vagyon a világon, melyben néki ne volna néminemű joga; s nem is szólván másokról, még a ferences barátok is leróják néki adójukat, nagy durrogás közben. És azt is megmondhatom, hogy ha körüljár, bizony árad belőle az illat, ámbátor többnyire zárva tartják; de azért nem is nagy ideje még, hogy itt ment el a kapu előtt valamelyik éjszaka, hogy lábvizet vegyen az Arnóban, s némi friss levegőt szippantson; de rendszerint Budivárában lakozik. Azért poroszlói gyakorta körüljárnak, s nagy hatalmának jeléül valamennyien seprőt meg vödröt hordanak magokkal. Fő nemes urait gyakorta látni mindenütt, kik között vagyon: Hasmenésy, dón Kisrakáss, Dorongi-Vastagh, Higanereszthy s mások, kikkel, gondolom, jó ismeretségben vagy, csak most nem jutnak eszedbe. Tehát ha nem tévedünk számításunkban, ennek a nagy úri dámának juttatunk édes karjaiba, ha faképnél hagyod azt a másikat ott Büdverbászon.

Az orvos, ki Bolognában született és növekedett, nem értette ezeknek furcsa szavait, miért is kijelentette, hogy eme hölgy jó lesz néki. Nem sok idővel ím ez beszélgetés után hírül hozták néki a festők, hogy felvették a társaságba. Midőn pedig elérkezett ama nap, melynek éjszakáján a gyülekezetbe kellett menniök, a mester mindkettőt meghívta ebédre, s minekutána megebé­deltek, megkérdezte őket, mely úton-módon juthat el ama társaságba. Akkor Buffalmacco felelte néki:

- Nézd csak, mester, nagyon bátornak kell lenned, mivelhogy ha nem vagy nagyon bátor, szándokod meghiúsulhat, minket pedig nagy bajba keversz; halld meg tehát, miben kell nagyon bátornak lenned. Módját kell ejtened, hogy ma este első álom idején ott légy ama sírbolt mellett, melyet nem rég ideje állítottak a Santa Maria Novella mellett, s egyik legszebb ruhádat öltsed magadra, hogy mindjárt első alkalommal nagy méltósággal jelenhess meg a társaság előtt, meg azért is (már amint velünk közölték, mivelhogy mi magunk nem voltunk ottan), mivel mint afféle nemes embert a grófnő a maga költségén mártott lovaggá kíván tenni; ottan pedig mindaddig várakozzál, mígnem odamegy érted az, kit mi küldünk. Hogy pedig minden dologban megoktassunk, érted megyen majd valamely fekete és szarvas, nem éppen vadállat, s hogy megrémítsen, ott a térségen jár majd előtted nagy prüszkölés meg ugrándozás közben; de ha látja, hogy nem ijedsz meg, szelíden közeledik hozzád; mikor pedig melletted leszen, akkor bátran szállj le a sírról, és pattanj fel hátára, de ne gondolj Istenre vagy a szentekre, s mikor fent vagy rajta, s jól megülted, vond kebledre kezeidet, s többé hozzá ne nyúlj a szörnyeteg­hez. Az pedig akkor szelíden megindul veled, s elhoz mihozzánk; de már most megmondom, hogy ha Istenre vagy a szentekre gondolsz, avagy félsz, akkor netalán ledob, vagy behajít valahová, hol orrodat bűz facsarja; miért is ha nem bizakodol magadban, hogy nagyon bátor leszel, ne menj oda, mivel nagy bajod lehet belőle, nekünk pedig ugyan nem szerzel véle örömet.

Szólott akkor az orvos:

- Ti még mindig nem ismertek engemet; talán azért óvtok, mivel kesztyűt viselek s hosszú köntöst. Ha tudnátok, mi mindent műveltem már Bolognában, éjnek éjszakáján, mikor néha­napján cimboráimmal a lányokhoz mentem, szemetek-szátok elállna. Isten engem úgy segéljen, valamely éjszakán történt, hogy mivel egyik efféle leányzó nem akart velünk jönni (pedig nyeszlett, s ami még rosszabb: arasznyi pöttöm teremtés volt), én előbb jól megöklöztem, aztán felkaptam a levegőbe, s elvittem majdnem egy nyíllövésnyire, s addig vittem, mígnem ráfanya­lodott, hogy velünk jöjjön. Máskor meg emlékszem, hogy midőn senki más nem volt vélem, csak egyik szolgám, s ugyancsak ottan kevéssel az Avemaria után, elmentem a ferences barátok temetője mellett, hol is éppen az napon temettek el egy asszonyt, bizony cseppet sem féltem; miért is ne aggódjatok miattam, mivel vakmerő és kemény legény vagyok én. S hogy előkelő méltósággal menjek oda, mondom nektek: magamra öltöm bíborruhámat, melyben felavattak, s majd meglátjátok, hogyan fog örülni a társaság, mikor megpillant, s hogy hamar idő múltán kapitánnyá leszek. Majd meglátjátok, hogy ha én egyszer ott leszek, úgy megyen a dolog, mint a karikacsapás, ha már ama bizonyos grófnő, holott még nem is látott, oly igen belém szeretett, hogy mártott lovaggá kíván tenni; majd meglátjuk, illik-e hozzám a lovagi rang avagy nem, s vajon megállom-e abban a helyemet vagy nem! Csak bízzátok rám!

Felelte Buffalmacco:

- Csuda jól beszélsz, de vigyázz, lóvá ne tégy bennünket, olyképpen, hogy nem jössz el, vagy nem leszel ottan, mikor érted küldünk; ezt pedig azért mondom, mivel foga vagyon az időnek, mitől is ti, doktor uraimék, igen féltek.

- Isten ments - szólott az orvos -, én nem vagyok afféle fagyosszent, és fütyülök a hidegre; ha néha-néha felkelek éjjel testi szükségemet végeznem, mi egyszer-másszor megesik az emberrel, egyebet semmit nem veszek magamra, mint bundámat a zekém fölé. Hát bizonyosan ott leszek.

Midőn tehát besötétedett, azok ketten eltávoztak, a mester pedig valamit füllentett a felesé­gének, nagy titokban elővette ünneplő ruháját, s alkalmatos pillanatban felöltötte, és elmenvén leült az egyik sírra, melyről fentebb szó esett; s mivel csikorgó hideg volt, összekuporodott a márványlapon, s várta a vadállatot. Buffalmacco, ki szép szál izmos legény volt, szerzett valamiféle maskarát, minőt bizonyos játékokban használnak, melyek manapság már divatjokat múlták, s kifordított fekete bundát öltvén magára, úgy elváltoztatta formáját, hogy valósággal medvének látszott, s csak éppen hogy a maskarájának ördög-pofája meg szarva volt. Tehát e maskarában elindult a Santa Maria Novella új piaca felé, Bruno pedig ugyancsak odament, hogy lássa, miképpen sikerül a csíny. Mikor pedig észrevette, hogy doktor uram ott van, elkezdett rettenetesen fújni, prüszkölni s keresztül-kasul ugrabugrálni a piacon, annak utána meg szuszogni, meg üvölteni, meg bömbölni, miként ha ördög szállotta volna meg. Mikor pedig a mester látta és hallotta őt, azon nyomban minden hajaszála égnek meredt, s reszketett minden porcikája, mivel valóságos anyámasszony katonája volt; s ebben a pillanatban jobban szeretett volna otthon lenni, mint itten. Mindazonáltal, ha már egyszer itt volt, iparkodott megemberelni magát, oly igen ösztökélte a vágyakozás, hogy megláthassa ama csodákat, miket azok ketten emlegettek. Minekutána pedig Buffalmacco egy darab ideig dühöngött, mint fentebb mondatott, úgy tett, mintha lecsillapodnék, s odament ama sírhoz, melyen a mester kuporgott. A mester, bár félelmében minden porcikája remegett, nem tudta, mitévő legyen, vajon felpattanjon-e rá avagy maradjon. Végezetül is félelmében, hogy baja esik, ha nem ül rá, ez utóbbi félelme lebírta az előbbit, lelépett tehát a sírról, s halkan fohászkodott: „Isten segíts”, és felpattant a hátára, jól elhelyezkedett rajta, s szüntelenül egész testében remegvén, kezeit alázatosan keblére vonta, miként meghagyták neki. Akkor Buffalmacco lassan megindult a Santa Maria della Scala irányába, és négykézláb cammogván vitte őt egészen a ripolei apácá­kig. Voltak pedig akkoron amaz környéken gödrök, melyekbe a mezei munkások Árnyék-Székhelyi grófnét ürítették, hogy földjeiket megtrágyázzák vele. Midőn Buffalmacco ezekhez odaért, odamászott az egyik gödör széléhez, s alkalmatos pillanatban elkapta a doktornak egyik lábát, melynél fogva lerántotta hátáról, s fejjel behajította a gödörbe, annak utána pedig elkezdett rettenetesen üvölteni és toporzékolni és dühöngeni, s a Santa Maria della Scala mellett nekivágott az Ogni Santi nevezetű rétnek, hol is ráakadt Brunóra, ki nem tudván visszafojtani nevetését, oda menekült; akkor mind a ketten tomboltak örömükben, s jó messze lesben állottak, hogy lássák, mit művel a bedagasztott doktor. Doktor uram, mikor észrevette, mely undorító gödörbe esett, igyekezett feltápászkodni s kikászálódni, de visszapottyant, hol ide, hol oda, s a feje búbjától a lába hegyéig bedagasztotta magát, mígnem végre siralmasan és nyomorúságosán kikecmergett, miközben nyelt is egy egy falatocskát, a köpönyegét pedig otthagyta; s minekutána nagyjából lekaparta magáról kezeivel a maszatot, nem tudván oko­sabbat cselekedni, hazament s addig kopogtatott, mígnem ajtót nyitottak neki. Alighogy azon bűzösen belépett a házba, s a kapu bezárult, már ott is termett Bruno és Buffalmacco, hogy hallják, miképpen fogadja a mestert a felesége. Miközben tehát ott hallgatództak, hallották, amint az asszony irgalmatlanul piszkolja a mestert, ahogy még soha bitangot le nem piszkoltak, mondván:

- Ejha, ez aztán a szép legény! Bizonyosan valami nőszemélyhez mentél, s nagyon tetszeni akartál neki a bíborruhádban! Hát én nem vagyok elég néked? Barátocskám, én egy egész várost meg tudnék elégíteni, nem hogy téged! Hej, bár belefojtottak volna oda, hová érdemed szerint behajítottak. Ez aztán a tisztes doktor: felesége van otthon, ő meg éjszakának évadján más asszonyok után settenkedik!

Miközben tehát az orvos tetőtől talpig megmosakodott, felesége efféle s egyéb szavak áradat­jával szüntelenül mind éjfélig gyötörte. Reggelre kelvén, Bruno és Buffalmacco, minekutána egész testöket bemázolták kék foltokkal ruhájok alatt, olyanokkal, minők verés után szoktak maradni a testen, elmentek az orvosnak házába, kit is már talpon leltek; s midőn beléptek hozzá, mindenütt érezték a bűzt, mivel nem lehetett még mindent úgy megtisztogatni, hogy ne bűzlött volna. Mikor az orvos hallotta, hogy látogatására jönnek, elébök ment, s „adjon Isten jó napot” köszönt rájok. Erre Bruno és Buffalmacco megegyezésök szerint dühös ábrázattal ráförmedtek!

- Mi ugyan nem kívánunk néked ilyent, s mi több, kérjük Istent, hogy addig verjen mind a két kezével, mígnem agyonver valaki, mivelhogy a leghitványabb s a leggyalázatosabb gazember vagy, kit a föld hátán hordoz; mivel nem rajtad múlott, hogy agyon nem vertek bennünket, mint a kutyákat, mert néked tisztességet s örömet akartunk szerezni. És hitszegésed miatt ma éjjel annyi verést kaptunk, hogy felényivel el lehetett volna hajtani egy szamarat akár Rómáig; s mi több, abban a veszedelemben forogtunk, hogy kivetnek bennünket a társaságból, melybe téged fölvétetni akartunk. S ha nem hinnéd szavunkat, nézd meg testünket, milyen.

És a félhomályban elöl felnyitották ruháikat, s megmutatták néki bemázolt mellüket, utána pedig nyomban megint eltakarták. Az orvos mentegetődzni akart, és szerette volna elmesélni viszontagságait, meg hogy miképpen s hová hajították. De Buffalmacco ekképpen szólott hozzá:

- Bárcsak az a vadállat beledobott volna a hídról az Arnóba! Minek gondoltál Istenre meg a szentekre?! Nem megmondtuk előre?

Felelte az orvos:

- Nem gondoltam én rájok. Isten engem úgy segéljen!

- Micsoda - kiáltott fel Buffalmacco -, még hogy nem gondoltál rájok! De bizony nagyon is gondoltál; hiszen mondotta az, kit érted küldöttünk, hogy úgy reszkettél, mint a nyárfalevél, s azt sem tudtad, fiú vagy-é, avagy leány. Hát ugyan megadtad nekünk; de bizony soha többé senki ekképpen nem tesz lóvá bennünket, néked meg majd ellátjuk még a bajodat, amint megérdemled.

Az orvos kezdett bocsánatért könyörögni, s Istenre kérte őket, hogy ne gyalázzák meg; s a tőle telhető legékesebb szavakkal igyekezett megbékíteni mindkettejöket. És ha már eddig is tejben-vajban fürösztötte őket, most félelmében, hogy gyalázatát világgá kürtölik, még inkább kereste kedvöket, s innentől fogva lakomákkal s mindenféle módon kényeztette őket. Tehát, miként hallottátok, ilyképpen térítik észre azt, ki nem tanult eleget Bolognában.