ELSŐ NOVELLA

Madonna Francescába ketten szerelmesek, Rinuccio és Alessandro,
de ő egyiket sem szereti, miért is az egyiket ráveszi, hogy halott gyanánt
feküdjön be egy sírba, a másikat pedig, hogy ezt az élőhalottat vigye el hozzá;
de mivel egyik sem tud végére járni a dolognak, ügyesen lerázza őket a nyakáról

Madonna, mivel néked úgy tetszik, nekem fölöttébb kedvemre vagyon, hogy én fussam az első kört a novellamondásnak ím ez nyílt és szabad mezején, melyre Felséged bocsátott bennünket, mit is ha jó szerencsével végezek, nem kételkedem, hogy azok, kik utánam következnek, ugyan­csak jól s még jobban fogják végezni. Bájos hölgyeim, gyakorta megbizonyítottuk novelláinkban, mely igen nagy a szerelem hatalma; de azért úgy vélem, nem mondottunk el mindent, s nem mondhatnánk el akkor sem, ha álló esztendeig egyébről sem beszélnénk, mint erről; mivel pedig a szerelem nem csupán különb-különb halálos veszedelmekbe sodorja a szerelmeseket, hanem arra is ráviszi őket, hogy halottak gyanánt lemenjenek a holtak lakásaiba, kedvem vagyon elbeszélni egy novellát azokon felül, melyek már elmondattak, miből nem csupán a szerelem hatalmát fogjátok megismerni, hanem azt is megtudjátok, miképpen értette a módját egy derék hölgy, hogy lerázzon nyakáról két férfiút, kik nagy kelletlenségére szerelmökkel ostromolták.

Elmondom tehát, hogy Pistoia városában élt valamikor egy gyönyörű szép özvegyasszony, kibe két firenzei földink halálosan beleszeretett, anélkül hogy egymásnak szerelméről tudtak volna, oly igen elbűvölte mind a kettőt. Ezek számkivetésben időztek ottan, s egyiknek neve volt Rinuccio Palermini, másiké pedig Alessandro Chiaramontesi. Erejétől telhetőleg mindegyik abban mesterkedett, hogy megnyerje a hölgynek szerelmét. Emez nemes hölgyet, kinek neve volt madonna Francesca de Lazzari, sűrűn háborgatták mindketten üzenetekkel és kérésekkel, ő pedig nemegyszer meggondolatlanul meghallgatta őket. Mikor bölcsen vissza akart vonulni, de sehogyan sem tudott, hogy alkalmatlankodásuktól megszabaduljon, valamely terve támadt, mégpedig az, hogy kér tőlük valami szolgálatot, melyet is vélekedése szerint egyik sem tud megtenni, ámbár nem valami lehetetlen feladat; ha pedig nem teszik meg, néki tisztes oka vagy ürügye lesz rá, hogy ne hallgassa meg többé üzeneteiket. Volt pedig ím ez terve a következő: amaz napon, melyen terve támadt, éppen meghalt Pistoiában egy ember, kit, ámbár ősei nemes emberek voltak, nemhogy Pistoia, hanem az egész földkerekség leghitványabb emberének tartottak; ezenfelül életében oly torz és utálatos egy pofa volt, hogy ki nem ismerte, s először meglátta, megijedt volna tőle; ezt tehát eltemették valamely sírban a ferences barátok temp­loma mellett; a hölgy úgy vélte, hogy ez kedvező alkalmat ad néki szándoka végrehajtására. Miért is egyik szolgálójához szólott ekképpen:

- Tudod, mennyi bosszúságot és kelletlenséget okoz nekem minden áldott nap ez a két firenzei, Rinuccio meg Alessandro, az üzeneteivel; márpedig eszem ágában sincs, hogy szerelmes hajlandósággal legyek hozzájok; hogy pedig lerázzam őket nyakamról, feltettem magamban: ha már fűt-fát ígérgetnek, próbára vetem őket bizonyos dologban, melyet ugyan végre nem hajtanak, ezt biztosra veszem, s ekképpen végét vetem e kelletlenségnek; mégpedig halljad, mi módon. Tudod, hogy ma reggel eltemették a ferences barátok temetőjébe Scannadiót (mivel ez volt a neve ama gonosz embernek, kiről fentebb szólottunk), kitől nemhogy halálában, de életében is reszkettek e város legbátrabb emberei is, hahogy meglátták; annak okáért menj el nagy titokban előbb Alessandróhoz, és szólj hozzá ekképpen: „Madonna Francesca üzeni néked, hogy itt az idő, midőn megnyerheted szerelmét, melyre oly igen sóvárogtál, s véle lehetsz, ha akarsz, mégpedig ekképpen: bizonyos okból, melyet később fogsz megtudni, egyik rokona ma éjjel elhozza házába ama Scannadio holttetemét, kit ma reggel eltemettek, ő pedig nem akarja bebocsátani azt, minthogy még holtában is fél tőle; miért is ama nagy szolgálatot kéri tőled, hogy ne terheltessél ma este első álom idején lemenned ama sírba, melybe Scannadiót eltemették, és magadra venned ruháit s lefeküdnöd a helyébe, mind­addig, mígnem érted jönnek, s egy szó, egy hang nélkül tűrni, hogy elvigyenek az ő házába; és semmi egyébbel ne törődj, a többit csak bízd rá.” És ha azt mondja, hogy megteszi, rendben vagyon, ha pedig azt mondja, hogy nem hajlandó megtenni, akkor mondd meg néki nevemben, hogy többé ne merjen szemem elé kerülni, s ha kedves az élete, ne merészeljen többé sem levelet, sem üzenetet küldeni nékem. Annak utána pedig menj el Rinuccio Palerminihez, s szólj hozzá ekképpen: „Madonna Francesca üzeni, hogy mindenben hajlandó kedvedet tölteni, ha meg­teszel néki valamely nagy szolgálatot, vagyis ma éjjel éjféltájban elmégy ama sírhoz, melybe ma reggel Scannadiót eltemették, s akármit látsz, avagy érzel, egy szót sem szólsz, hanem vigyá­zatosan kiveszed koporsójából, s elviszed az ő házába. Ottan majd meglátod, miért kívánja ezt, s akkor megnyered tőle azt, mire vágyakozol; ha pedig nincs kedved ezt megtenned, soha többé ne merészelj levelet avagy üzenetet küldeni néki.”

A szolgáló elment mindkettőhöz, s mindegyiknek a parancs szerint rendre megmondta az üzenetet. Erre pedig mindegyik felelte, hogy a hölgynek kedvéért nemhogy egy sírba, hanem még a pokolba is lemenne. A szolgáló meghozta a feleletet asszonyának, ki is leste-várta, vajon csakugyan oly bolondok-e, hogy megcselekszik.

Midőn tehát az éjszaka leszállt, első álom idején Alessandro Chiaramontesi ingujjra vetkőzött, s elindult hazulról, hogy elmenjen lefeküdni Scannadio helyére a sírba, s útközben fölöttébb nagy szorongás támadt lelkében, s ekképpen töprenkedett magában: „Ejnye, de nagy szamár vagyok! Hova megyek? Mit tudom én, vajon nem vették-e észre emez hölgynek atyjafiai, hogy szeretem, s nem gondolnak-e olyasmire, ami nem igaz, s vajon nem ők sugalmazták-e neki emez gondolatot azért, hogy megöljenek engem a sírban! Ha pedig így volna, én megadnám az árát, de soha senki meg nem tudná a dolgot, nekik pedig a hajok szála sem görbülne meg; vagy mit tudom én, nem valamely ellenségem eszelte-e ki ellenem az egészet, kinek talán a hölgy, iránta való szerelmében, ezzel akar kedveskedni?” Annak utána pedig ekképpen töp­renkedett: „De tegyük fel, hogy egyik sem igaz, és hogy csakugyan a házába fognak vinni az atyjafiai; akkor is azt kell hinnem: nem azért van szükségök Scannadio tetemére, hogy karjaikban tartsák, vagy a hölgynek karjaiba fektessék; sokkalta inkább azt kell hinnem, hogy meg akarják valamiképpen becsteleníteni, mivel talán életében megbántotta őket valamivel. Azt mondja a hölgy, hogy meg se mukkanjak, akármit érzek. Hát ha kitolják a szememet, vagy kitépik a fogaimat, vagy megcsonkítják kezeimet, vagy más efféle tréfát elkövetnek velem, mire jutok? Hát hogyan maradhatnék csendben? Ha pedig megszólalok, vagy megismernek, akkor talán kárt tesznek bennem, ha pedig nem, akkor sem érek el semmit, mivel nem engednek a hölggyel lennem; a hölgy pedig később majd azt mondja, hogy megszegtem parancsát, és soha nem tölti majd kedvemet.”

És ekképp tépelődvén már abban volt, hogy hazatér; de nagy szerelme előrehajtotta ellenkező okoskodásokkal, s oly nagy erővel, hogy egyszerre csak ott volt a sírnál. Melyet is nyomban felnyitott, s leszállván levetkőztette Scannadiót, felöltötte annak ruháit, a sírt pedig magára zárta; s amint ott feküdt Scannadio helyében, eszébe jutott egyszerre, hogy ki is volt ez, továbbá, hogy amint hallotta, mi minden történt már éjjel nem csupán a holtak sírjain, hanem másutt is; és egyszerre minden hajaszála égnek meredt, s minden pillanatban azt hitte már, hogy Scannadio felkel és ottan megfojtja. De forró szerelme erőt adott néki, hogy mind ezeket, mind egyéb ijesztő gondolatait lebírja, s ott feküdvén, mintha ő volna a halott, várva várta, vajon mi fog történni vele.

Rinuccio, amint az éjfél közeledett, elindult hazulról, hogy véghezvigye azt, mit hölgye üzent néki; s útközben különb-különb dolgok megfordultak fejében, hogy ugyan mi is történhetik vele; például, hogy Scannadio tetemével vállán az őrség kezébe kerülhet, s mint boszorkány­mestert máglyahalálra ítélhetik; vagy pedig ha az egész kitudódik, magára vonhatja a halott ember atyjafiainak gyűlöletét, s egyéb effélék, mik már majdnem eltérítették szándokától. De annak utána megemberelte magát, és szólott ekképpen: „Ejnye hát megtagadjam mindjárt a legelső próbát, mit e nemes hölgy tőlem kíván, kit annyira szerettem és szeretek, s különös­képpen most, mikor hajlandóságát megnyerhetem véle? Hát ha bele kellene halnom, akkor is nekivágnék annak, mit megígértem.”

S folytatván útját, elérkezett a sírhoz, melyet is könnyűszerrel kinyitott. Alessandro, mikor észre­vette, hogy nyitják a sírt, akármennyire vacogott is félelmében, meg se mukkant. Rinuccio belépett, s abban a hiszemben, hogy Scannadio tetemét veszi fel, felkapta Alessandrót a lábánál fogva, kihúzta, s vállaira emelvén megindult véle a nemes hölgy háza irányában; s mivel útközben sem jobbra, sem balra nem nézett, egyre-másra odakoccantotta valamely ház sar­kához vagy útmenti padhoz; az éjszaka pedig oly koromsötét volt, hogy azt sem látta, hová lép. S midőn már Rinuccio ott volt a nemes hölgy kapujának küszöbénél, az pedig szolgá­lójával az ablakban állott, hogy lássa, vajon hozza-e Rinuccio Alessandrót, s már fente a fogát, hogy mind a kettőt elzavarja, történt, hogy a Tanács poroszlói, kik amaz utcában elhelyez­kedtek, nesztelenül lesben állottak, hogy kézre kerítsenek valamely bűnös embert, meg­hallván Rinuccio lábainak dobogását, nyomban elővették lámpásukat, hogy megnézzék, mi dolguk vagyon ezeknek és hová mennek, és lándzsáikkal pajzsokra csapván rájok kiáltottak:

- Ki az?

Mikor Rinuccio megismerte őket, nem lévén sok ideje a hosszas töprenkedésre, ledobta Alessandrót, s ahogy csak lábai bírták, elinalt. Alessandro tüstént felugrott, és ámbár a halottnak ruhái voltak testén, melyek egészen a földig értek, mégis kereket oldott. A hölgy, ki a lámpa világánál, melyet a poroszlók elővettek, tisztán látta, hogy Rinuccio a hátán hozza Alessandrót, s hasonlatosképpen észrevette, hogy Alessandrón rajta vannak Scannadio ruhái, fölöttébb elcsodálkozott e két embernek bátorságán; de csodálkozás ide, csodálkozás oda, hangos hahotára fakadt, mikor látta, hogy Alessandro a földre pottyan, annak utána pedig elinaltak. S mivel fölöttébb örvendezett a dolognak ilyetén végén, hálát adott Istennek, hogy megszabadította ezeknek tolakodásától, visszahúzódott, és bement szobájába, szolgálójával együtt mondogatván, hogy ezek ketten bizonnyal igen szeretik őt, mivelhogy teljesítették parancsát, miként a jelekből nyilván megmutatkozott.

Rinuccio szomorkodott és átkozta balszerencséjét, s hiába volt minden, nem ment haza, hanem alighogy az őrség távozott az utcából, visszatért oda, hol ledobta Alessandrót, és tapoga­tódzván keresni kezdte, hogy végére járjon feladatának; de mivel nem találta, abban a hiszemben, hogy a poroszlók elvitték onnét, nagy búsan hazatért. Alessandro, nem tudván, mitévő legyen, mivel úgy sem ismerte meg azt, ki cipelte, elkeseredett balszerencséjén, s ugyancsak hazatért. Midőn másnap reggel nyitva lelték Scannadio sírját, s őt magát nem látták benne, mivelhogy Alessandro begurította az egyik zugba, egész Pistoia különb-különbféle találgatásokba keveredett miatta, s az ostobák azt rebesgették, hogy az ördögök vitték el. Mindazonáltal a két szerelmes megjelentette a hölgynek, hogy mit cselekedtek, s közben mi történt, s ekképpen mentegetvén magokat, hogy nem hajtották végre teljesen a parancsot, kérték bocsánatát és szerelmét. A hölgy azonban úgy tett, mintha egyiknek szavát sem hinné, s kereken azt felelte nékik, hogy bizony semmit nem tesz kedvökre, mivel nem hajtották végre azt, mit tőlök kívánt; s ekképpen lerázta őket nyakáról.