ÖTÖDIK NOVELLA

Calandrino beleszeret valamely leányba; Brunótól talizmánt kap,
mellyel is, midőn a leányt megérinti, az véle megyen;
de Calandrinót rajtacsípi a felesége, és istenigazában lepocskondiázza

Minekutána Neifile rövid novellája bevégződött, melyen a társaság bizony nem sokat nevetett, szót sem vesztegetvén reá, a Királynő Fiammettához fordulván, parancsolta, hogy mondja el novelláját, ki is nagy vidáman felelte, hogy szívesen s ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, miként azt hiszem, tudjátok, nincsen olyan tárgy, melyről annyit lehetne beszélni, hogy újra meg újra ne tetszenék, hahogy kellőképpen meg tudja választani az, ki beszélni kíván róla, az időt és helyet, melyet ama tárgy megkövetel. Annak okáért meggon­dolván, miért vagyunk itten (tudniillik nem másért, mint hogy mulassunk és szórakozzunk), úgy vélem, hogy az idő is, a hely is alkalmatos minden oly dologra, mi mulatságot és szórakozást szerezhet nekünk; s lett légyen róla szó már akár ezerszer is, csak gyönyörűséget szerezhet nekünk; s újra beszélünk róla. Miért is, ámbár többször szóba kerültek közöttünk Calandrino együgyűségei, mégis, mivel valamennyi dolga mulatságos, miként az imént Filostrato mondotta, megkockáztatom az előbbieken felül még egy novellát mondani róla, melyet, ha el akarnék vagy el akartam volna térni a való igazságtól, el tudnék vagy el tudtam volna mondani költött nevekkel is; mivel azonban az efféle eltérés a való igazságtól fölöttébb csökkenti a hallgatók élvezetét, a fent mondott ok miatt úgy fogom elmondani nektek, amint valóságban megesett.

Volt egyszer egy földink, Nicolň Cornacchini, gazdag ember, kinek egyebeken kívül szép birtoka volt Cameratában is, melyen előkelő és szép kastélyt építtetett, és megegyezett Brunóval és Buffalmaccóval, hogy az egészet kifestik néki; ezek pedig, mivel sok volt a munka, magok mellé vették Nellót és Calandrinót, és nekifogtak a munkának. Mivel pedig a házban nem volt semmi cselédség és csupán egy öreg szolgáló lakott benne házőrzőképpen, ámbátor néhány szobában voltak már ágyak, s egyéb szükséges dolgok; ama fent mondott Nicolňnak fia, kinek neve volt Filippo, ifjú és nőtlen ember lévén, gyakorta kihozott oda egy egy nőszemélyt maga mulatságára, egy két napon által magánál tartotta, annak utána pedig elküldötte.

Történt egyszer, hogy elhozott oda bizonyos Niccolosa nevezetű leányzót, kit egy Mangione nevezetű gyalázatos ember alantas céllal maga házában tartott Camaldoliban, s alkalomadtán bérbe adott. Szemrevaló egy leányzó volt, és csinosan öltözködött, s a maga fajtájúak közül kitűnt illedelmes viselkedésével és beszédjével. Midőn tehát egy napon déltájban fehér szoknyában s feltűzött hajjal kijött a szobából, hogy lemenjen a kúthoz, mely a kastélynak udvarán volt, megmosni kezeit meg arcát, történt, hogy Calandrino is odament vízért, és barátságosan köszöntötte a leányt. Ez viszonozta a köszöntést, és rajta felejtette szemét Calandrinón, nem ugyan huncutságból, hanem mivel úgy vette észre, hogy fura egy ember. Calandrino ugyancsak reá bámult s látván, mely igen csinos, kezdett tenni -venni odakint, s nem ment vissza cimboráihoz a vízzel; de mivel nem ismerte a leányzót, nem merte megszólítani. Az pedig, hogy észrevette ennek bámészkodását, maga is rá-rákacsintott, hogy ugrassa, s közben egyet-egyet sóhajtott; miért is Calandrino hirtelenében belebolondult, s el nem mozdult előbb az udvarból, mígnem Filippo visszahívta a leányt a szobába. Calandrino visszatért a munkához, de egyre-másra csak sóhajtozott; Bruno pedig, mivel szüntelenül figyelte, mert csoda nagy mulatságát lelte annak együgyűségében, észrevette ezt; miért is ekképpen tette fel a szót:

- Mi az ördög lelt, Calandrino pajtás, hogy egyre csak sóhajtozol?

Felelte Calandrino:

- Pajtás, ha valaki segítene rajtam, mindjárt semmi bajom se volna.

- Hogyhogy? - kérdezte Bruno.

Mire Calandrino felelt ekképpen:

- De ne mondd meg senkinek: van odalent egy leány, ki szebb, mint valamely tündér, s oly szerelmes belém, hogy szemed-szád elállana, ha látnád; az imént vettem észre, mikor vízért mentem.

- Jaj! - mondotta Bruno. - Vigyázz, nehogy éppen Filippo felesége legyen.

Mondotta Calandrino:

- Pedig azt hiszem, hogy az, mivel Filippo szólította, a leány pedig bement hozzá a szobába; de hát mi baj vagyon ebben? Efféle dolgokban a Krisztussal sem törődöm, nemhogy Filippóval. Őszintén szólván, pajtás, oly igen tetszik nekem, hogy ki sem mondhatom.

Mondotta akkor Bruno:

- Pajtás, majd én kikémlelem, hogy kicsoda; s ha valóban Filippo felesége, két szóval rendbe hozom a dolgodat, mivelhogy jó barátságban vagyok véle. De mitévők legyünk, hogy Buffalmacco meg ne tudja? Mindig a nyakamon van, nem beszélhetek négyszemközt a menyecskével.

Felelte Calandrino:

- Buffalmaccóval ugyan nem sokat törődöm, de Nellótól óvakodjunk, mivel atyjafia Tessának, s minden dolgunkat elronthatja.

Mondotta erre Bruno:

- Igazad van.

Nos, Bruno tudta, kicsoda a leányzó, hiszen látta idejönni, meg Filippo is megmondotta néki. Miért is, midőn Calandrino kicsinyég ott hagyta a munkát, s kiment, hogy meglesse a leányzót, Bruno mindent elmondott Nellónak meg Buffalmaccónak, s akkor nagy titokban megegyeztek egymással, hogy miképpen fognak cselekedni Calandrino eme szerelmében. Mikor tehát visszatért, Bruno halkan megkérdezte:

- Láttad?

Felelte Calandrino:

- Jaj, hogyne. Én még belehalok.

Mondotta Bruno:

- Lemegyek, megnézem, vajon az-e, kit gondolok; s ha valóban az, a többit bízd reám.

Bruno tehát lement, s ottan lelvén Filippót meg a leányt, rendre elmondotta nekik, kicsoda Calandrino és mit mondott néki, s megegyezett velök, hogy mindegyiköknek mit kell csele­kednie és mondania, hogy Calandrino szerelme révén tréfát és mulatságot szerezzenek magoknak. És visszatérvén Calandrinóhoz, szólott imigyen:

- Csakugyan az; s éppen ezért eme dolgot nagy óvatosan kell intézni, mivel ha Filippo észreveszi, mind az egész Arno vize sem mos tisztára bennünket. De hát mit mondjak nevedben néki, ha netalán beszélnék véle?

Felelte Calandrino:

- Az áldóját, legislegelőször mondd meg néki: hogy ezer vékát tartogatok számára ama finom jóból, mitől az asszonyok meggömbölyödnek, annak utána pedig, hogy szolgálatjára vagyok, végezetül pedig, hogy kíván-e valamit tőlem. Jól megértettél?

Felelte Bruno:

- Meg én, csak bízd rám.

Midőn tehát a vacsora ideje elérkezett, s ők abbahagyták a munkát, és lementek az udvarba, hol is ott volt Filippo és Niccolosa, megálltak kicsinyég ottan Calandrino kedvéért. Calandrino pedig csak bámulta Niccolosát, s kézzel-lábbal oly fura mozdulatokat tett, hogy a vak is észrevehette volna. Viszont a leány is elkövetett mindent, mit alkalmatosnak vélt arra, hogy feltüzelje, s míg Filippo, Buffalmacco meg a többiek, miként Bruno kioktatta őket, úgy tettek, mintha egymással beszélgetnének, s eme dologból semmit nem vennének észre, közben kimondhatatlanul jól mulattak Calandrino kapálódzásain. De kevés idő múltán Calandrino nagy bosszúságára útnak indultak; és Firenze felé mendegélvén, szólott Bruno Calandrinóhoz ekképpen:

- Mondhatom néked: úgy olvadozik éretted, mint a jég a napon; Krisztus szent testére, ha elhoznád a hegedűdet, s énekelnél mellette kicsinyég szerelmes nótáidból, az ablakból is levetné magát, hogy hozzád jusson.

Szólott Calandrino:

- Igazán, pajtás? Javallanád, hogy elhozzam?

- Hogyne - felelte Bruno.

Akkor szólott Calandrino:

- Ma nem hitted, mikor mondtam; annyi szent, pajtás, már látom, hogy akárki emberfiánál jobban véghez tudom vinni azt, amit akarok. Ki más tudta volna nyélbe ütni rajtam kívül, hogy ily gyönyörű menyecskét ily hamar magába bolondítson? Ítéletnapig sem tudták volna nyélbe ütni ezek a szájas sihederek, kik reggeltől napestig ide-oda szaladgálnak, s ezer esztendő alatt sem tudnának összeszedni három marék mogyorót. Hát szeretném, ha látnál egyszer kicsinyég a hegedűmmel; meglátnád, hogy elhúzom a nótáját! Jegyezd meg jól, hogy nem vagyok vénember, amilyennek gondolsz; észre is vette jól a menyecske; különben is majd még jobban észrevétetem vele, ha egyszer a markomba kapom: Krisztus valóságos szent testére, úgy elhúzom a nótáját, hogy olyképpen jár majd utánam, mint bolond asszony a gyereke után.

- Ó, te ugyan meg fogod dögönyözni - mondotta Bruno -, mintha máris látnálak, amint ezekkel a lapátagyaraiddal harapdálod pici piros száját, meg a két orcáját, mely mint két piros rózsa, annak utána pedig szőröstül-bőröstül felfalod.

Calandrino eme szavak hallatára úgy érezte, mintha máris ezt művelné, és dalolva-táncolva oly vidáman ment előre, hogy alig fért a bőrébe. Másnap pedig elhozta hegedűjét, s az egész társaságnak nagy gyönyörűségére többrendbéli dalokat muzsikált rajta. Mivel pedig gyakorta látta a leányt, kevés idő múltán oly igen ellustult, hogy már semmit nem dolgozott, hanem napjában ezerszer is odafutott, hol az ablakhoz, hol az ajtóba, hol az udvarra, hogy láthassa; a leány pedig Bruno oktatása szerint cselekedvén, nagy ravaszul sűrűn alkalmat adott néki erre. Másfelől Bruno mindig kitalált valami választ üzeneteire, s viszont a leánytól is hozott néhanapján üzeneteket; mikor pedig a leány nem volt ott, pedig leginkább így történt, akkor levelet írt Calandrinónak a leány nevében, s a levélben jó reménységre biztatta vágyakozását, s értésére adta, hogy ő otthon van szüleinél s ez az oka, hogy mostanában nem láthatja. Bruno és Buffalmacco, kik fáradhatatlanul intézték e tréfát, Calandrino ostobaságain kimondhatatla­nul jól mulattak, s rávették, hogy néha elefántcsontfésűt, néha erszényt, máskor kis kést meg egyéb efféle semmiségeket vásároljon, mintha hölgye kérte volna azokat, míg ők viszonzás­képpen hitvány hamisköves gyűrűket hoztak néki, melyeknek Calandrino csoda módon örvendezett. Ezenfelül pedig gyakorta fizetett nekik jó vacsorákat, és tett egyéb szívességeket, hogy minél buzgóbban intézzék dolgát. Minekutána tehát ezek két álló hónapon által ekképpen bolon­dították és semmit nem tettek egyebet, Calandrino látván, hogy a munka vége felé közeledik, s meggondolván, hogy ha szerelme nem jut dűlőre, minekelőtte a munka bevégződik, akkor soha életében nem is jut már: kezdte ösztökélni és siettetni Brunót. Midőn tehát a leány egyszer megint odaérkezett, Bruno előbb véle meg Filippóval megegyezett a tennivalók felől, s annak utána mondotta Calandrinónak:

- Nézd, pajtás, ez a menyecske már legalább ezerszer megígérte, hogy megteszi a kedvedet, holott semmit nem tett; én azt hiszem, hogy bolonddá tart téged; miért is, ha nem váltja be ígéretét, mi majd kényszerítjük rá, ha ugyan akarod, akár tetszik néki, akár nem.

Felelte Calandrino:

- Jaj, hogyne, az Isten szerelmére, csak tedd meg hamar.

Mondotta akkor Bruno:

- Hát volna-e bátorságod megérinteni őt valamely talizmánnal, melyet én adok majd néked?

Felelte Calandrino:

- De még mennyire!

- Akkor hát - szólott Bruno - hozz nekem meg nem született állat bőréből való kicsiny darab pergamentet, eleven denevért, három szem tömjént, egy szál szentelt gyertyát, a többit pedig bízd rám.

Calandrino egész este leselkedett-ügyeskedett, hogy denevért fogjon, s mikor végre fogott egyet, minden egyéb holmival együtt elvitte Brunónak. Ki is behúzódott egyik szobába, firkantott ama pergamentre néminemű ákombákomokat meg varázsigéket, annak utána pedig odaadta Calandrinónak mondván:

- Calandrino, tudd meg, hogy ha megérinted a leányt ím ez írással, tüstént utánad megyen, s mindent megtesz, mit tőle kívánsz. Hahogy tehát Filippo ma elmegy hazulról, valami úton-módon közeledjél a menyecskéhez, s érintsd meg s annak utána indulj ama csűr felé, mely ott van oldalvást, és a legalkalmatosabb hely efféle dologra, mivel soha senki feléje sem néz; majd meglátod, hogy utánad megyen oda; ha pedig ott van, akkor már bizonnyal tudod, mi a dolgod.

Calandrino kimondhatatlanul boldog volt, átvette az írást, és szólott imigyen:

- Bízd rám, pajtás.

- Nello, ki előtt Calandrino titkolódzott, éppúgy mulatott a dolgon, mint a többiek, és ugyancsak ludas volt a csínyben; annak okáért Bruno meghagyása szerint bement Firenzébe Calandrino feleségéhez, és mondotta néki:

- Tessa, emlékszel, mely igen eldöngetett téged Calandrino ok nélkül ama napon, melyen kövekkel megrakottan hazatért a Mugnone mellől; éppen ezért javallnám, hogy végy bosszút rajta, ha pedig nem teszed meg, akkor nem vagyok többé sem atyádfia, sem barátod. Őkelme igen belebolondult odafent valamely nőszemélybe, ki pedig gyalázatos egy némber, sűrűn bezárkózik véle, s épp az imént is megegyeztek, hogy hamarosan találkoznak; annak okáért javallom, végy bosszút, hogy rajtakapjad és ellássad a baját.

Az asszony ennek hallatára látta, hogy fele sem tréfa, felpattant hát ültéből, és szólott ekképpen:

- Ó, te akasztófavirág, hát így bánsz velem? Krisztus keresztjére, nem viszed el szárazon, megfizetek érte!

És felkapta köpönyegét, maga mellé vette egyik szolgálóját s nem is lépésben, hanem rohanvást felment oda Nellóval. Mikor Bruno messziről jönni látta, mondotta Filippónak:

- Itt a barátunk.

Miért is Filippo odament, hol Calandrino dolgozott a többiekkel együtt, és mondotta néki:

- Mesterek, mindjárt be kell mennem Firenzébe, iparkodjatok munkátokban.

És eltávozván, elbújt valahol, honnét jól láthatta, mit művel Calandrino, őt pedig senki nem látta. Calandrino, mikor azt hitte, hogy Filippo már jó messzire jár, lement az udvarra, hol is egyedül lelte Niccolosát, és beszélgetésbe elegyedett véle; a leány is jól tudta, mi a dolga, hát a szokottnál is kezesebb volt hozzá. Calandrino tehát hozzája érintette amaz írást; s amint megérintette, szó nélkül megindult a csűr irányába. Niccolosa pedig nyomon követte; s mikor bent volt, magokra zárta az ajtót, átölelte Calandrinót, s a földön heverő szalmára döntötte, és lovagló ülésben felpattant rá, kezeit a vállainak támasztotta, úgyhogy az nem tudott a leánynak arcához férkőzni, és sóvárgó elragadtatással szemlélvén őt, szólott ekképpen:

- Ó, édes Calandrinóm, szívem-életem, lelkem, kincsem, nyugodalmam, mely nagy ideje kívántalak már keblemre ölelni téged! Te kedvességeddel megoldoztad ingem szalagját; te hegedűddel rabul ejtetted szívemet; hát csakugyan igaz, hogy itt vagy karjaimban?

Calandrino, ki mozdulni is alig bírt, szólott:

- Jaj, édes lelkem, hadd csókoljalak meg.

Felelte Niccolosa:

- Ó, be sietsz, hadd nézzelek előbb kedvemre, hadd elégítsem meg szememet édes orcáddal.

Bruno meg Buffalmacco odament Filippóhoz, s mind a hárman láttak és hallottak mindent. S mikor éppen Calandrino mindenáron meg akarta csókolni Niccolosát, hát akkor odaért monna Tessa Nellóval, ki is amint odaért, szólott ekképpen:

- Esküdni mernék rá, hogy együtt vannak.

Odamentek hát a csűrnek ajtajához, s az asszony dühében úgy megrázta azt, hogy kinyílt, s belépvén meglátta Niccolosát Calandrinón. Mikor a leányzó az asszonyt megpillantotta, nyomban felugrott, kiszökött és odament Filippóhoz. Monna Tessa belekapott körmeivel Calandrino ábrázatába, ki még akkor nem tudott fölkelni, és összevissza karmolta, s megragadta hajánál fogva, és ide-oda ráncigálta, és csak úgy dőlt belőle a szó:

- Hitvány rühes kutya, hát így bánsz velem? Vén bolond, átkozott legyen minden szavam, mellyel néked jót kívántam; azt hiszed talán, nincs elég dolgod otthon, hogy idegen szoknyák után szaladgálsz? Ez aztán a gyönyörű szerelmes! Hát nem ismered magadat, nyavalyás? Hisz akárhogy nyomkodnának, ugyan ki nem facsarnának belőled egy kanálnyi levet. Isten engem úgy segéljen, bizony akkor sem Tessa volt az, ki téged teherbe ejtett, verje meg az Isten, akárki volt is, mivelhogy bizonyára valamely Istentől elrugaszkodott ringyó, hogy ilyen magadfajta mákvirágra kedve szottyant.

Calandrino, mikor látta betoppanni feleségét, azt hitte, menten szörnyethal, s egyetlen szóval sem merte mentegetni magát; hanem azonmód összekarmoltan, megtépázottan, elagya­bugyáltan felszedte köpönyegét és feltápászkodott, és nagy alázatosan kérlelni kezdte feleségét, hogy ne kiabáljon, ha nem akarja, hogy őt nyomban darabokra vagdalják, mivelhogy az a menyecske, ki véle volt, a ház urának felesége.

Felelte az asszony:

- Bánom is én, hogy az Isten verje meg.

Bruno és Buffalmacco, kik Filippóval és Niccolosával kedvükre kacagtak az eseten, most odaléptek, mintha csak a lármára jöttek volna ki, és sok huzavona után lecsillapították az asszonyságot. Calandrinónak pedig tanácsolták, hogy menjen be Firenzébe, ide pedig ne jöjjön ki többé, nehogy még Filippo, ha fülébe jut a dolog, kárt tegyen benne. Ekképpen tehát Calandrino megszégyenülten és siralmasan, megtépázottan és összekarmoltan visszament Firenzébe, s többé nem mert oda felmenni; mivel pedig feleségének nyelvelése éjjel és nappal kínozta-gyötörte, végét vetette eme forró szerelmének, minekutána pompás mulatságot szerzett véle cimboráinak és Niccolosának meg Filippónak.