KILENCEDIK NOVELLA

Két ifjú tanácsot kér Salamontól: az egyik abban, hogy miképpen nyerjen szerelmet,
a másik, hogy miképpen fenyítse meg akaratos feleségét. Az előbbinek feleli,
hogy szeressen, a másodiknak pedig, hogy menjen a Libahídhoz

Mivelhogy a Királynő épségben kívánta tartani Dioneo kiváltságát, már csak neki magának kellett novellát mondania: minekutána tehát a hölgyek kikacagták magokat a szerencsétlen Biondellón, vidáman, ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, ha józan értelemmel szemléljük a dolgok rendjét, könnyűszerrel megis­merjük, hogy az asszonyoknak mind egész sokasága a szokás, a természet és a törvények által alá vagyon vetve a férfiaknak, s ezeknek kénye-kedve szerint tartozik viselkedni és életét irányítani; miért is minden asszonynak, ki nyugalomban, vigasságban és békességben kíván élni amaz férfival, kihez tartozik, alázatosnak, béketűrőnek és engedelmesnek kell lennie, minde­nekfelett pedig tisztességesnek; s éppen ez legfőbb és legigazibb kincse minden okos asszonynak. Ha pedig erre nem tanítanak meg bennünket a törvények, melyek minden dologban a köznek javát munkálják, továbbá a szokás, vagy például az erkölcs, melyeknek hatalma fölöttébb nagy és tiszteletes, hát nyilván megtanít rá a termeszét, mely testünket finomra és hajlékonyra alkotta, lelkünket félénkre és gyávára, testi erőt pedig keveset adott nekünk, adott továbbá szelíd hangot, tagjainknak bájos mozdulatokat, melyek is mind bizonyságot tesznek, hogy szükségünk vagyon másoknak vezetésére. Kinek pedig szüksége vagyon arra, hogy segítsék és vezessék, józan ész szerint tartozik alávetni magát kormány­zójának, engedelmeskedni néki és tisztelni őt. És kik legyenek a mi kormányzóink és segítőink, ha nem a férfiak? Tehát a férfiaknak tartozunk alájok rendelni magunkat, minden erőnkből tisztelvén őket; ha pedig valamely nő ettől eltér, vélekedésem szerint nem csupán kemény feddésre, hanem szigorú fenyítésre méltó. Emez szemlélődésre pedig, melyet már gyakorta végeztem magamban, az imént újból rávitt Pampinea novellája Talano makrancos feleségéről, kinek Isten megadta amaz fenyítést, melyet férje megadni nem tudott; és vélekedésem szerint, miként már mondottam, mindama nők, kik fittyet hánynak arra, mit a természet, a szokás és a törvények kívánnak tőlök, tudniillik, hogy kedvesek, jóságosak és engedékenyek legyenek, méltók a legkeményebb és legszigorúbb fenyítésre. Miért is kedvem vagyon elmesélni nektek Salamon tanácsát, mivelhogy hasznos orvosság ez meggyógyítani az efféle nőket ím ez nyavalyájokból. De kinek nincs szüksége emez orvosságra, ne vegye magára e beszédet, ámbátor a férfiak egyre-másra használják emez közmondást: „Jó lónak, rossz lónak sarkantyú való, jó asszony, rossz asszony csak verve jó.” Ha ki ím ez szavakat tréfásan kívánná értelmezni, minden nő könnyűszerrel megvallaná, hogy igazak; de akkor is igaznak kell venni, mondom én, ha komoly értelemben vesszük. A nők természettől fogva valamennyien ingatagok és állhatatlanok, miért is illendő bottal büntetni azokat, kik túlságosan kirúgnak a nekik szabott korlátokból, hogy megjavítsák rosszaságokat; s megérdemlik a botot azok, kik nem hágnak által a korlátokon, hogy erősítse és elrémítse őket, hogy virtusokat támogassuk. De nem vesztegetem tovább a kenetes beszédet, hanem rátérek arra, mit elmondani szándékozom.

Elmondom tehát, hogy minekutána világszerte elterjedt Salamon csodálatos bölcsességének, hasonlatosképpen amaz készséges hajlandóságának híre, hogy kinek-kinek megmutatta bölcsességét, ki maga tapasztalásából megbizonyosodni kívánt felőle, a világnak különb-különb részeiből sokan sereglettek hozzája tanácsért legfogasabb és legkétségesebb ügyes-bajos dolgaikban; s a többiek között, kik hozzája mentek, útnak indult egy dúsgazdag nemes ifjú, kinek neve volt Melisso, Laiazzo városából, hol született és lakott. És midőn Jeruzsálem felé lovagolt, történt, hogy Antiochiából távozván, bizonyos József nevezetű ifjúval lovagolt egy darabon, ki ugyanoda volt menendő, hová ő maga; s miként már szokások utas embereknek, beszédbe elegyedett vele. Minekutána pedig Melisso megtudta Józseftől, hogy miféle rendű-rangú ember és hová valósi, megkérdezte, hová megyen, és mely okból; mire felelte József, hogy Salamonhoz megyen, tanácsot kérni tőle, mit műveljen feleségével, kihez fogható makrancos és gonosz indulatú asszony nincs több a világon, s kit sem könyörgéssel, sem hízelkedéssel, sem egyéb módon nem tud leszoktatni makrancosságáról. S annak utána József is megkérdezte a másiktól, honnan való és hová megyen és mely okból; mire felelt Melisso ekképpen:

- Én Laiazzóból jövök, s valamint neked megvan a magad baja, nekem is megvan a magamé: én gazdag ifjú vagyok, és arra költöm vagyonomat, hogy lakomákat rendezek, és vendégül látom földijeimet; s fura és érthetetlen dolog, hogy mindez hiába: egyetlen emberre sem akadtam még, aki szeretne; s azért megyek oda, hová te mégy, hogy tanácsot kérjek; miképpen lehetne elérnem, hogy szeressenek.

Tehát kettesben poroszkált tovább a két útitárs, és Jeruzsálembe érkezvén fogadta őket Salamonnak egyik országnagya, és a király elébe vezette, kinek Melisso kevés szóval elmondotta panaszát. Salamon pedig felelte néki:

- Szeress.

S minekutána ekképpen szólt, Melissót nyomban kivezették, s akkor József mondotta el, mi járatban vagyon. Ennek pedig Salamon csupán ennyit felelt:

- Menj a Libahídhoz.

S minekutána ekképpen szólott, hasonlatosképpen Józsefet is késedelem nélkül elvezették a király színe elől.

S találkozván Melissóval, ki várakozott reá, elmondotta néki, milyen feleletet kapott. Fontolóra vetvén tehát emez szavakat, nem tudták megérteni, sem magok ügyére vonat­koztatni, vagy valamely tanulságot meríteni belőle; tehát abban a hiszemben, hogy pórul jártak, útnak indultak vissza hazájokba. S minekutána néhány napig úton voltak, valamely folyóhoz érkeztek, melyen szép híd vezetett keresztül; s mivel éppen teherhordó öszvérek meg lovak karavánja haladt által rajta, várakozniok kellett az átkeléssel, mígnem azok mind általmentek. S mikor már majdnem mind odaát voltak, volt ott véletlenül egy öszvér, mely megbicsakolta magát, mit is gyakorta látunk, és semmi áron egy tapodtat nem akart tovább menni; miért is az egyik hajcsár fogott egy botot, s előbb csak úgy enyhén veregetni kezdte, hogy meginduljon. De az öszvér hol jobbra, hol balra tért az úton, néha pedig hátrafelé húzódott, de előre menni a világ minden kincséért nem akart; annak okáért a hajcsárt szörnyű indulat fogta el, s kezdte a bottal rettenetesen döngetni, hol a fejét, hol az oldalát, hol a véknyát, de mindhiába. Miért is Melisso és József, kik az egészet végignézték, többször is odaszóltak a hajcsárnak:

- Hallod-e, te bitang, mit művelsz? Agyon akarod verni azt az állatot? Miért nem próbálod meg csendesen, szépszerével vezetni? Akkor hamarább megindulna, mint erre a botozásra.

Felelte erre a hajcsár:

- Ti ismeritek a lovaitokat, én meg ismerem az öszvéremet; csak bízzátok rám, majd én elbánok vele.

És ekképpen szólván újból elkezdte döngetni, és jobbról-balról úgy összeverte, hogy az öszvér megindult, s ekképpen mégiscsak a hajcsár kerekedett felül. Midőn tehát a két ifjú már induló­félben volt, József megkérdezett egy atyafit, ki a hídnak fejénél üldögélt, mi a neve emez hídnak. Kinek is az atyafi felelt ekképpen:

- Uram, ennek a neve Libahíd.

Józsefnek ennek hallatára eszébe jutottak Salamon szavai, és mondotta Melissónak:

- Amondó vagyok, pajtás, hogy bizonyosan jó és igaz a tanács, melyet Salamon adott nekem, mivel nyilván megismerem, hogy nem tudtam kellőképpen megverni feleségemet, de ez a hajcsár megmutatta, mit kell cselekednem.

Innen kevés napok múltán Antiochiába érkezvén, József vendégül tartotta magánál Melissót, hogy megpihenjen nála néhány napokig; s minekutána az asszony meglehetősen kelletlenül fogadta őket, mondotta néki férje, hogy készíttesse a vacsorát oly módon, mint Melisso rendeli; ki is látván, hogy ezzel Józsefnek teszen kedvére, kevés szóval megmondotta kívánsá­gát. Az asszony, miként annak előtte szokta, nem úgy készítette el azt, ahogy Melisso kívánta, hanem éppen ellenkező módon; ennek láttán József mondotta nagy mérgesen:

- Hát nem megmondtam, mi módon készíttesd el a vacsorát?

Az asszony nagy hetykén feléje fordult és szólott:

- Hát ez meg már micsoda? Ejha, miért nem eszel, ha ehetnéked van? Ha másképpen is mondtad, nékem így tetszett elkészíttetnem; ha tetszik jó, ha nem tetszik, hagyd ott.

Melissónak szeme-szája elállt az asszony feleletére, és bizony rosszallotta. József pedig annak hallatára szólott ekképpen:

- Asszony, te még mindig olyan vagy, amilyen voltál; de hidd meg nekem, elveszem tőle kedvedet.

És Melissóhoz fordulván, szólott ekképpen:

- Barátom, mindjárt meglátjuk, milyen volt Salamon tanácsa; de kérlek, ne vedd zokon, hogy végig kell nézned, és vedd tréfának, amit művelek. Hogy pedig netalán meg ne gátolj benne, jusson eszedbe, mit felelt nekünk a hajcsár, mikor öszvérjén megesett szívünk.

Felelte néki Melisso:

- Én vendéged vagyok, s annak okáért eszemben sincs megváltoztatnom szándokodat.

József valamely fiatal tölgyfáról görcsös botot vágott, s bement a szobába, hová felesége, dühében felkelvén az asztaltól, nagy duzzogva behúzódott; és megragadván hajánál fogva térdre nyomta, és kezdte rettenetesen náspángolni amaz fent mondott bottal. Az asszony előbb sikoltozott, annak utána pedig fenyegetődzött; de látván, hogy József csak nem hagyja abba, már egészen összevissza verve az Istenre kérte, hogy ne üsse agyon, mondván ezenfelül, hogy soha többé nem cselekszik akaratja ellenére. De mindhiába: József csak nem hagyta abba, s újra meg újra még dühösebben verte roppant erővel hol a hátát, hol a csípejét, hol az oldalát, olyannyira, hogy szinte a csontjait összetörte, és csak akkor hagyta abba, mikor belefáradt; és egy szó, mint száz, nem volt a jó asszonynak egyetlen csontja, egyetlen porcikája, mit meg ne nyomorított volna. Ezt elvégezvén odalépett Melissóhoz, és mondotta néki:

- Holnap majd meglátjuk, hogyan vált be amaz tanács, hogy: „Menj a Libahídhoz!”

Akkor megpihent kicsinyég, és megmosván kezeit, megvacsorázott Melissóval, s mikor ideje elérkezett, nyugalomra tértek. A szegény asszony nagy üggyel-bajjal feltápászkodott a földről, s ágyára vetette magát, hol úgy-ahogy lefeküdt, másnap pedig már hajnalban felkelt, s meg­kérdezte Józseftől, hogy mit készíttessen reggelire. Akkor az összemosolyogván Melissóval, megüzente néki, s mikor ideje elérkezett, lementek és látták, hogy az asszony mindenről pompásan és rendben gondoskodott; miért is fölöttébb magasztalták ama tanácsot, melyet első pillanatban félreértettek. Midőn pedig Melisso kevés napok múltán távozott Józseftől, és megtért otthonába, elmondotta valamely bölcs embernek, hogy milyen tanácsot kapott Salamontól, az pedig mondotta néki:

- Ennél jobb és igazabb tanácsot nem is adhatott néked. Tudod, hogy nem szeretsz senkit, s hogy mind ama szolgálatokat és szívességeket, melyeket teszel, nem mások iránt való szeretet­ből, hanem hivalkodásból teszed. Tehát szeress, miként Salamon mondotta néked, s akkor téged is szeretni fognak.

Tehát ekképpen nyerte el büntetését a nyakas hölgy, a férfit pedig mindenki szerette, mihelyt ő is szeretett másokat.