TIZEDIK NOVELLA

Donno Gianni di Barolo varázslatot végez Pietro koma kívánságára,
hogy ennek feleségét kancává változtassa; és mikor arra kerül a sor,
hogy a farkat is rávarázsolja, Pietro koma beleszól,
hogy neki nem kell a farok, s ezzel elrontja az egész varázslatot

Amaz novella, melyet a Királynő elmondott, némi zúgolódást támasztott a hölgyekben, az ifjakat pedig megnevettette; de minekutána elcsendesedtek, Dioneo ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, számos fehér galamb között jobban kiemelkedik a fekete hollónak, mint valamely hófehér hattyúnak szépsége, és hasonlatosképpen sok bölcs ember között valamely kevésbé bölcs nem csupán jobban kiemeli amazok szellemének ragyogását és szépségét, hanem egyúttal megnöveli a vidámságot és mulatságot is. Annak okáért, mivel ti fölöttébb okos és jó erkölcsű hölgyek vagytok, annál jobban meg kell becsülnötök engem, ki inkább együgyű vagyok, mint okos, mivel fogyatékosságom révén a ti jelességtek csak jobban tündöklik, mintha jelesb volnék, s ekképpen ti jelességteket elhomályosítanám; következés­képpen, hogy megmutassam, milyen vagyok, nagyobb szabadságot kell nékem engednetek, és nagyobb türelemmel kell meghallgatnotok, mit novellámban elmondani szándékozom, mint ha bölcsebb volnék. Elmondok tehát nektek valamely nem nagyon hosszú novellát, melyből megismeritek, mely szöges gonddal meg kell tartani azoknak meghagyásait, kik valamely dolgot varázslat erejével végeznek, s hogy mely igen elront a legkisebb hiba is, mit ebben elkövetnek, mindent, mit a varázsló végezett.

Esztendőknek előtte élt Barlettában bizonyos Gianni di Barolo nevezetű pap, ki mivel szegény volt az eklézsia, hogy életét fenntarthassa, kancáját megrakta portékával, s járta az apuliai vásárokat, és vett és eladott. És ekképpen kóborolván, meleg barátságot kötött bizonyos Pietro Tresanti nevezetű emberrel, ki szamarával ugyancsak ezt a mesterséget űzte, kit is hajlan­dósága és barátsága jeléül apuliai szokás szerint csupán Pietro komának nevezett; ezt tehát, valahányszor Barlettába érkezett, mindig magával vitte a plébániájára, és magánál tartotta szálláson, és erejétől telhetőleg vendégelte. Másfelől Pietro koma, bár földhözragadt szegény ember lévén, csupán kicsiny házikója volt Tresantiban, melyben alig fért el maga meg szép fiatal felesége meg a szamara, mégis, valahányszor Gianni szentatya Tresantiba érkezett, magával vitte házába, és a Barlettában élvezett szíves vendéglátás viszonzásaképpen erejétől telhetőleg vendégelte.

De szállás dolgában, mivelhogy Pietro komának csupán egyetlen kicsiny ágya volt, melyben maga aludt csinos feleségével, nem tisztelhette meg a papot kedve szerint; s bizony Gianni szentatyának, minekutána annak kancáját bekötötte a szűk istállóba a maga szamara mellé, be kellett érnie ama csekély szalmával, melyet a kanca mellett a földre szórt neki. A menyecske tudván, mely igen megtisztelte a pap Barlettában urát, már többször is, midőn a pap hozzájok jött, a szomszédasszonyához akart menni aludni, kinek neve volt bíróné asszony Zita Carap­resa, hogy a pap aztán férjével aludjék az ágyban, és ezt sokszor mondotta a papnak is, de ez soha nem fogadta el; egyik ilyen alkalommal pedig mondotta a menyecskének:

- Gemmata komaasszony, ne törődj velem, mivel én jól érzem ott magamat, hiszen ha kedvem szottyan, a kancámat csinos leányzóvá változtatom, és mulatom magam vele, s amikor akarom, megint kancává változtatom, miért is meg nem válnék tőle.

A menyecskének elállt szeme-szája, s elhitte néki; megmondotta urának is, s hozzátette:

- Ha oly igen jó barátod, mint mondod, miért nem kéred meg, tanítson meg ama varázslatra, hogy engem kancává változtathass, s ekképpen szamárral meg lóval űzhessed mesterséged, hiszen akkor kétannyit keresnénk, mikor pedig hazatérnénk, megint asszonnyá változtathatnál, mint most vagyok.

Pietro koma, ki tökkelütött egy ember volt, mindent elhitt, és javallotta a tervet, és ahogy csak tőle tellett, unszolni kezdte Gianni szentatyát, hogy tanítsa meg ím ez mesterségre. Gianni szentatya mindenáron igyekezett kiverni annak fejéből ez ostobaságot, de hogy nem boldogult vele, szólott ekképpen:

- Hát jó, ha mindenáron akarod, holnap reggel, mint rendesen, korán kelünk, s én megmutatom néked, hogyan kell ezt végezni. Mondhatom, hogy az egészben a legnehezebb a farkat rávarázsolni, amint majd meg is látod.

Pietro koma meg Gemmata komaasszony alig tudtak aludni amaz éjjel (oly epekedve várták a varázslatot), s alig hajnalodott, felkeltek és szólították Gianni szentatyát, ki is felkelvén, egy szál ingben bement Pietro koma szobájába, és szólott ekképpen:

- Tudom, hogy senkinek a világon meg nem cselekedném ezt rajtatok kívül; de mivel min­denáron akarjátok, megteszem: fődolog, hogy mindent megtegyetek, amit mondok, ha azt akarjátok, hogy sikerüljön.

Azok felelték, hogy mindent megtesznek, amit mond: miért is Gianni atya fogott egy gyertyát, markába nyomta Pietro komának, és mondotta néki:

- Figyeld meg jól, mit cselekszem, s jól elmédbe véssed, amit mondok és vigyázz, hahogy nem akarod elrontani az egészet: akármit látsz vagy hallasz, egy árva szót ne szólj; és kérjed Istent, hogy jól rátehessem a farkat.

Pietro koma tehát fogta a gyertyát, s felelte, hogy annak rendje-módja szerint fog cselekedni.

Annak utána Gianni szentatya mondotta Gemmata komaasszonynak, hogy mezítelenre vetkőzzék, s négykézláb a földre álljon kancák módjára, és ugyancsak oktatta, hogy bármi történik is, meg se mukkanjon, s akkor kezével érintette arcát és fejét, és szólott ekképpen:

- Ez legyen szép kancafej!

És haját érintvén szólott:

- Ez legyen szép kancasörény.

Annak utána karját érintvén mondotta:

- Ez legyen szép kancacomb meg kancaláb.

Annak utána mellét érintette, s mikor érezte, mely gömbölyded és kemény, felébredt és feltámadt az, mire rá sem olvasott; s akkor szólott:

- Ez legyen szép kancaszügy.

És hasonlatosképpen cselekedett a hátával, hasával, csípejével, véknyával és combjaival. Végezetül pedig, mikor már egyéb nem volt hátra, csak a farok, fölemelte ingét, fogta az ültetőfát, mellyel embereket szokott plántálni, s gyorsan belenyomván az arra rendelt barázdába, szólott ekképpen:

- Ez legyen szép kancafark.

Pietro koma, ki mindeddig feszülten figyelmezett mindenre, mikor a varázslatnak emez végét látta, ez már sehogyan sem volt ínyére, tehát megszólalt:

- Jaj, Gianni atya, ne legyen farka, ne legyen farka!

Mivel pedig kibuggyant már a gyökérnek amaz nedvessége, melytől minden palánta növekedik, Gianni szentatya kivonta az ültetőfát és szólott:

- Jaj, Pietro koma, mit cselekedtél? Nem megmondtam, hogy meg se mukkanj, akármit is látsz? Már majdnem készen volt a kanca, de mivel elkottyantottad magadat, mindent elrontottál, s most már semmiképpen nem lehet újra megcsinálni.

Felelte Pietro koma:

- Bánom is én; nekem nem kellett az a farok; miért nem mondtad nekem, hogy csináljam én? Meg különben is túlságosan mélyen illesztetted rá.

Mondotta Gianni di Barolo:

- Mivelhogy első ízben nem tudtad volna úgy ráilleszteni, mint én.

A menyecske emez szavak hallatára felállott, és jóhiszemben mondotta férjének:

- Ebadta szamara! Miért rontottad el magad dolgát is, enyémet is? Hát láttál már kancát farok nélkül? Szegény ördög vagy, de Isten engem úgy segéljen, megérdemelnéd, hogy még szegényebb légy.

Mivel tehát Pietro koma beleszólt, most már nem volt rá mód a menyecskét kancává vará­zsolni; az tehát kelletlenül és bánatosan felöltözködött. Pietro koma pedig, mint annak előtte, csak a szamarával folytatta régi mesterségét, és Gianni szentatyával elment a bitontói vásárra, de soha többé nem kért tőle efféle szívességet.

Ki még valaha nevetni fog e novellán, könnyen elképzelheti, mennyit nevettek rajta a hölgyek, kik jobban megértették, mintsem Dioneo kívánta. De mivel a novellák bevégződtek, és a nap is nyugovóra hajolt, a Királynő, tudván, hogy uralkodásának vége elérkezett, felkelt, levette fejéről a koszorút, feltette Pamfilo fejére, mivel immár ő volt az egyetlen, ki még nem részesült tisztességben, és mosolyogván, szólott ekképpen:

- Uram, kemény feladat vár reád, mivelhogy utolsó létedre jóvá kell tenned az én hibámat meg a többiekét, kik előtted bírták e méltóságot; adja meg néked ehhez Isten ő kegyelmét, miként nekem megadta amaz kegyelmet, hogy Királlyá tehettelek.

Pamfilo boldogan fogadta a megtiszteltetést, és felelt ekképpen:

- Virtusod s mind többi alattvalóim virtusa teszi, hogy én is dicséretet fogok aratni, mint előttem a többiek.

És elődeinek példájára az udvarmesterrel meghányta-vetette mind a szükséges dolgokat, annak utána pedig a várakozó hölgyekhez fordult és szólott:

- Szerelmetes hölgyeim, hogy némiképpen pihentessétek erőiteket, ez a mai napon volt Király­nőnk, Emilia, bölcsen rátok hagyta, hogy arról mondjatok novellát, miről éppen kedvetek tartja. De mivel már kipihentétek magatokat, úgy vélem, jó lesz visszatérnünk szokott törvényünkhöz; miért is kívánom, ki-ki gondolkodjék rajta, hogy holnap olyan emberekről mondjon novellát, kik nagylelkűn vagy nemesen cselekedtek valamit a szerelemben vagy más egyéb dologban. Efféle beszédek és cselekedetek a ti fogékony lelketeket minden bizonnyal nemes munkálkodásokra fogják tüzelni: hogy a mi életünk, mely halandó testünkben bizony rövid időre vagyon szabva, dicsőséges hírünkben örökre fennmaradjon; ezt pedig nem csupán óhajtania, hanem minden erejével keresnie és művelnie kell mindenkinek, ki nem csak hasának él, miként az oktalan állatok.

Tetszett e tárgy a vidám társaságnak, mely mostan az új Király engedelmével egy szálig felkelt ültéből, s akkor ki-ki a rendes szórakozásokra adta magát, ki-ki arra, mire kedve leginkább vonta, s ebben voltak mind a vacsora idejéig. Akkor pedig jókedvben egybegyüle­keztek, s minek utána nagy buzgón és rendben felszolgálták nékik a vacsorát, asztalbontás után felkeltek a szokott táncra; s elénekeltek számtalan dalt, melyeknek dallama nem volt ugyan valami mesteri, de szava annál élvezetesebb; és akkor parancsolta a Király Neifilének, hogy egyedül is énekeljen egyet. Ez tehát csengő és vidám hangon késedelem nélkül elkezdte, amint következik:

Ifjú vagyok s a zsenge kikeletben
Szeretek vígan énekelve járni,
Ámortól-édes vágyaktól lepetten.

Zöld réten járok nézdegélve mindig
A sok fehér, sárgás, piros virágot,
Itt hószín liljomot, tüskés rózsát ott,
- És egytől egyig mind ahhoz hasonlít,
Kiért a szívem vágyakozva bomlik,
S kinél jobbat nem is tudnék kívánni,
Úgy szeretem, s úgy szeret ő is engem.

És ha egy egy olyan szálat találok,
Amely szememben az ő képe mása,
Leszakítom, és forró suttogással
Áradnak rá az édes vallomások;
Elmondom, mit remélek, mit kívánok.
S mily jó aztán befonni és bezárni
S magammal vinni szőke tincseimben!

S e boldogságot, mit így ád a szemnek
E hasonmás-virág - hisz mindenikben
Csak Őt, kedves személyét látom itten -
Bűvöletében édes szerelemnek,
Midőn virágillatokból jelen meg:
Szavakkal nem tudom megmagyarázni,
Csak sóhajokkal lehet kifejeznem.

S ezek a keblemből nem úgy fakadnak,
Mint más nőkéből, gyászosan, borongón,
Gyönyörrel törnek fel belőle, forrón,
És úgy repülnek látására annak,
Ki megpillantván nyugton nem maradhat,
S repesve jő felém karjába zárni,
S én szólok: Jöjj, hogy kétségbe ne essem!

A Király s mind a hölgyek fölöttébb dicsérték Neifile dalát; melynek végeztével, mivel már jól benne jártak az éjszakában, parancsolta a Király, hogy mind reggelig ki-ki nyugovóra térjen.

Végződik a Dekameron kilencedik napja