MÁSODIK NOVELLA

Ghino di Tacco elfogja Clugny apáturat, és meggyógyítja gyomrának nyavalyáját,
annak utána pedig szabadon bocsátja. Ez pedig visszatérvén a római udvarba,
Ghinót megbékélteti Bonifác pápával, ki őt ispotályos lovaggá teszi

Minekutána magasztalták Alfonso királynak a firenzei lovag iránt mutatott bőkezűségét, a Király, kinek tetszését a novella különösképpen megnyerte, parancsolta Elisának, hogy folytassa a sort, ki is nyomban ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, csak dicséretre méltó és nemes cselekedet, ha egy király bőkezű, s bőkezűségét olyannal gyakorolja, ki őt szolgálja; de mit mondjunk, ha meghalljuk amaz törté­netet, hogy egy pap csodálatos nagylelkűséget tanúsított oly ember iránt, kit bízvást üldöz­hetett volna, s bizony ezért senki nem vetett volna rá követ? Bizonnyal azt kellene mondanunk, hogy ha a királynak cselekedete virtus volt, a papé viszont csoda, mivelhogy a papok, vala­hányan vannak, zsugoribbak az asszonyoknál, és halálos ellenségei mindennemű nemeslelkű­ségnek. És ámbátor minden ember természettől fogva kíván bosszút venni az elszenvedett bántalmakért, a papok, miként látjuk, sokkalta mohóbban lihegnek bosszúért, mint más emberek, ámbátor béketűrést prédikálnak és fölöttébb javallják a bántalmak megbocsátását. Ezt pedig, vagyis, hogy miképpen volt nagylelkű valamely pap, nyilván megismerhetitek novel­lámból, amint következik.

Ghino di Tacco, ki durvasága és rablásai miatt messze földön hírhedt ember volt, minekutána Sienából a Santa Fiore grófok ellensége gyanánt számkivetették, fellázította Radicofanit a római egyház ellen, és ott tanyát ütött s mindenkit, kit arra vitt útja, kiraboltatott martalócai­val. Történt, hogy midőn Nyolcadik Bonifác volt a római pápa, udvarába érkezett Clugny apátja, ki mindenek hiedelme szerint a világ egyik leggazdagabb főpapja volt; s midőn ottan elrontotta gyomrát, az orvosok javallották neki, hogy menjen a sienai fürdőbe, hol is minden bizonnyal meggyógyul. Miért is megnyervén a pápa engedelmét, s mit sem törődvén Ghino rossz hírével, nagy pompás készülettel, poggyásszal, lovakkal és cselédséggel útnak indult. Midőn Ghino di Tacco hírét vette jövetelének, kivetette hálóit, és az apáturat valamely szorosban mind egész szolganépével és holmijával bekerítette, s egyetlen kis inasa sem siklott ki kezei közül. Ennek végeztével egyik legügyesebb emberét erős kísérettel küldötte az apátúrhoz, kinek is, ura nevében, nagy udvariasan mondotta, hogy ne terheltessék Ghino várában megszállnia. Ennek hallatára az apátúr nagy dühös indulattal felelte, hogy bizony nem teszi, mivelhogy semmi dolga Ghinóval; hanem bizony tovább megyen, és szeretné látni, ki állhatná útját. Felelvén néki a követ alázatos hangon mondotta:

- Uram, te olyan helyre kerültél, hol a mindenható Istenen kívül senkitől nem félünk, s hol a tilalmak és kiközösítések magok is mind ki vannak közösítve; miért is legokosabban teszed, ha Ghinónak kedvére cselekszel e dologban.

Miközben e szavakat váltották, ama helyet egészen körülfogták a martalócok; miért is az apátúr látván, hogy embereivel együtt foglyul esett, nagy méltatlankodás közben megindult a követtel a vár irányában, s vele mind egész kísérete és poggyásza; s minekutána leszállt, Ghino parancsa szerint egészen egyedül bezárták a palotának valamely sötét és kényelmetlen kis szobájába, holott többi emberét rangjok szerint nagy kényelmesen elszállásolták a várban, a lovakat s mind az egész poggyászt biztonságba helyezték, és semmihez nem nyúltak. Ennek végeztével Ghino bement az apátúrhoz, és mondotta néki:

- Uram, Ghino, kinek vendége vagy, amaz üzenettel küld hozzád: kegyeskedjél megmondani néki, hová mégy és mely okból.

Az apátúr okos ember lévén, levetkezte büszkeségét, s elmondotta, hová megyen, és mely okból. Ghino ennek hallatára távozott tőle, s feltette magában, hogy fürdő nélkül meggyó­gyítja, és parancsolta, hogy gyújtsanak a kis szobában nagy lobogó tüzet, és szüntelenül élesszék, maga pedig nem tért vissza mind másnap reggelig; akkor pedig hófehér kendőben hozott az apátúrnak két szelet pirított kenyeret s nagy pohár cornigliai édes bort, az apátúrnak tulajdon készletéből, és szólott az apátúrhoz imigyen:

- Uram, Ghino ifjabb éveiben orvostudománnyal foglalatoskodott, s mint maga mondja, megtanulta, hogy nincs jobb orvosság gyomornak nyavalyájára annál, mit ő készít majd neked; ez, mit itten hozok, kezdete a gyógyításnak, miért is vedd s erősítsd magad vele.

Az apátúr, kinek nagyobb volt éhsége, mint civakodásra való kedve, ha ímmel-ámmal is, megette a kenyeret és megitta az édes bort, annak utána pedig nagy hetykén sok mindenfélét összebeszélt, s kérdéseket adott fel, tanácsokat osztogatott, s különösképpen kérte, hogy Ghinót láthassa; Ghino végighallgatta, s némely mondását hívságos fecsegés gyanánt szóra sem méltatta, másokra pedig udvariasan felelt, mondván, hogy Ghino nyomban meglátogatja, mihelyt teheti; s ekképpen szólván távozott tőle, és csak másnap reggel tért vissza megint két szelet pirított kenyérrel s egy pohár édes borral; s ekképpen több napokon által tartotta, mígnem észrevette, hogy az apátúr megette a száraz babot, melyet szántszándékkal és titokban bevitt hozzá s otthagyott. Miért is kérdezte Ghino nevében, hogy érzi-e még a gyomorfájást? Felelte az apátúr:

- Én már jól erezném magamat, ha kiszabadultam volna a kezeiből, ezenkívül pedig nincs nagyobb kívánságom, mint enni, oly igen meggyógyítottak orvosságai.

Ghino tehát az apátúrnak cselédségével annak tulajdon holmijából berendezett valamely szép szobát, és nagy lakomát készíttetett, melyre számos várbéli urakon kívül az apátúrnak egész kíséretét is meghívta; másnap reggel pedig lemenvén hozzá, szólott ekképpen:

- Uram, mivel immár jól érzed magadat, ideje kijönnöd a betegszobából.

És kezén fogván elvezette a számára készített szobába, s otthagyta övéivel együtt, maga pedig ügyelni ment, hogy a lakoma pompás legyen. Az apátúr kissé megpihent övéi között, s elmondta nékik, hogyan folyt élete, viszont azok valamennyien mondották, hogy Ghino pom­pá­­san vendégelte őket. De hogy a lakoma órája elérkezett, az apátúrnak s mind a többieknek sorjában pompás ételeket s finom borokat szolgáltak fel, Ghino pedig még most sem fedte fel magát az apátúr előtt. Minekutána tehát az apátúr néhány napot ekképpen töltött, Ghino összehordatta valamely teremben annak minden holmiját, az udvarban pedig, mely alatta volt, állította minden lovát, egészen a legnyomorultabb gebéjéig, s elment az apátúrhoz, s meg­kérdezte, hogyan van s eléggé erősnek érzi-e magát, hogy lóra üljön. Felelte néki az apátúr, hogy már megerősödött, gyomra pedig meggyógyult, és semmi baja nem volna, ha kisza­badulhatna Ghino kezeiből. Akkor tehát Ghino az apáturat bevezette ama terembe, melyben együtt volt minden holmija és cselédsége, és odavitte az egyik ablakhoz, honnét minden lovát láthatta, s szólott hozzá imigyen:

- Apát uram, tudnod kell, hogy Ghino di Taccót, mert én vagyok az, nem gonosz indulat vitte rá, hogy útonálló és a római udvar ellensége legyen, hogy életét és nemességét megvé­delmezhesse, hanem az, hogy nemes ember létére számkivetették otthonából, szegénységbe taszították, és sok és hatalmas ellenségek fenekednek reá; de mivel vélekedésem szerint te derék úriember vagy, minekutána gyomrodnak nyavalyáját meggyógyítottam, nem akarok úgy bánni veled, mint akárki mással, kitől ha úgy kezembe kerülne, mint te, elvenném holmijából azt, mi kedvemre volna; azt akarom, hogy te meggondolván, mely ínségben vagyok, magad jószántából add nekem holmidból azt, amit akarsz. Itt vagyon előtted egy szálig minden, lovaidat pedig ím ez ablakból az udvarban láthatod; annak okáért tetszésed szerint elviheted akár egy részét, akár az egészet, s ím e pillanattól fogva szabadságodban vagyon elmenned vagy itt maradnod.

Elálmélkodott az apátúr, hogy egy útonálló ily nagylelkűen beszél; miért is oly igen megnyerte tetszését, hogy haragja és méltatlankodása nyomban elpárolgott, s mi több, szíves hajlandó­ságra fordult, és szívből barátja lett Ghinónak, és ölelésére sietett, mondván:

- Esküszöm az Istenre, hogy ily ember barátságának megnyeréséért, minőnek téged most meg­ismertelek, sokkalta nagyobb méltatlanságot is elszenvednék, mint az volt, melyet hiedel­mem szerint te vélem elkövettél. Átkozott legyen a sors, mely téged ily kárhozatos mester­ségre kényszerít!

Ennek utána rengeteg holmijából csak igen kevés szükségest tartott meg s ugyancsak lovaiból is, a többit mind otthagyta neki, és visszatért Rómába. A pápa hallott már az apátúr fogságá­ról, s ámbár igen bosszantotta, mégis mikor meglátta őt, kérdezte, vajon javára vált-e a fürdő Felelte néki az apátúr mosolyogván:

- Szentatyám, minek előtte a fürdőbe értem volna, derék orvosra akadtam, ki pompásan meg­gyógyított.

S elmondotta, miképpen esett a dolog, a pápa pedig nagyot nevetett rajta. Az apátúr tehát folytatván a szavait, a pápától valamely kegyességet kért, erre pedig nagylelkűsége indította. A pápa abban a hiszemben, hogy valami egyebet fog kérni, szívesen megígérte, hogy akármit kér, teljesíti. Szólott akkor az apátúr:

- Szentatyám, azt akarom kérni tőled, hogy újból hajolj kegyelmeddel az én orvosom, Ghino di Tacco felé, mivel egyéb vitéz és derék emberek között, kiket életemben ismertem, ő bizonyára egyike a legderekabbaknak; ama rosszat pedig, mit művel, én nem veszem néki bűnül, hanem inkább a sors bűnének vélem; ha megjavítod helyzetét, adományozván néki valamit, miből rangjához illendő módon élhet, bizonyosra veszem, hogy hamar idő múltán magad is hozzám hasonlatos módon fogsz vélekedni felőle.

A pápa, mivelhogy nemes lelkű ember volt, és fölöttébb kedvelte a derék embereket, ennek hallatára felelte, hogy szívesen megteszi, ha csakugyan olyan ember, miként az apátúr mondja; üzenje meg tehát neki, hogy jöjjön ide biztonságban. Ghino pedig ebben bizakodván az apátúr kívánságára eljött az udvarba; és nem nagy ideje volt még a pápánál, mikor az megismerte, mely derék férfiú, és megbékélvén vele, ispotályos lovaggá tette őt, adományozta néki a rendnek valamely nagyperjelségét, melyet is Ghino a szentegyháznak és Clugny apátúrnak barátja és szolgája gyanánt mind élete fogytáig megtartott.