HARMADIK NOVELLA

Mitridanes irigykedik Náthánra annak nemeslelkűsége miatt; elindul, hogy meggyilkolja,
bár nem ismeri; rábukkan, s akkor az tájékoztatja a dolgoknak módja felől,
mire az ifjú megegyezés szerint találkozik vele az erdőben, s mikor ráismer,
elszégyelli magát, és barátságot köt vele

Bizonnyal csodának vélték valamennyien az efféle esetet, hogy tudniillik egy pap ily nagy­lelkűséget tanúsított; de mikor a hölgyek bevégezték e tárgyban beszélgetésöket, parancsolta a Király Filostratónak, hogy folytassa, ki is nyomban ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, nagy volt Spanyolország királyának nagylelkűsége, Clugny apáturáé pedig szinte páratlan a maga nemében; de talán éppily csodálatosnak fog hangzani fületekben, hogy egy ember nagylelkűséget tanúsított annak irányában, ki vérére, sőt életére szomjazott; ez az ember gondosan úgy intézett mindent, hogy amannak kezére adja magát, s oda is adta volna, ha amaz elvenni kívánta volna; ezt kívánom megbizonyítani nektek ím ez igénytelen novellámban.

Bizonyos igaz (ha hitelt adhatunk némely genovaiak s más emberek szavainak, kik amaz vidéken jártak), hogy a messze Kínában élt valaha egy nemes származású s kimondhatatlanul gazdag ember, neve szerint Náthán, kinek birtoka amaz út mentén volt, melyen mindenkinek el kellett haladnia, ki Nyugatról Keletre, vagy Keletről Nyugatra menni kívánt; mivel pedig nemes­lelkű és bőkezű ember volt, és cselekedeteivel is kívánta ezt megbizonyítani, ottan számos mestereivel rövid idő alatt oly gyönyörű és hatalmas és pompás palotát építtetett, melyhez fogható még nem volt a világon; és kellőképpen felszerelte mindama dolgokkal, mik nemes emberek fogadására és vendégelésére szükségesek; mivel pedig nagyszámú és ügyes cselédsége volt, nyájasan és nagy szívességgel fogadott és vendégelt minden utas embert. És ím ez dicséretes szokását oly sokáig gyakorolta, hogy végezetül nem csupán Kelet, hanem szinte egész Nyugat ismerte hírét. És ámbár aggastyán volt, nem fáradt bele a bőkezűségbe.

Történt, hogy híre fülébe jutott bizonyos Mitridanes nevezetű ifjúnak, kinek hazája nem messze esett az övétől; ez pedig, mivel tudta, hogy éppoly gazdag, mint Náthán, megirigyelte annak hírét és virtusát, és feltette magában, hogy nagyobb bőkezűséggel semmivé teszi vagy elhomályosítja azt. Palotát építtetett tehát, hasonlatosat Náthánéhoz, és a jövő-menő utasokat oly pazarlással vendégelte, minőt még nem látott a világ; és bizonyos is, hogy hamar idő múltán messze földön híre kelt. Történt pedig egy napon, hogy midőn az ifjú egymagában időzött palotája udvarán, bejött a palotának egyik kapuján valamely szegény asszony, s alamizsnát kért tőle, ő pedig adott neki; annak utána visszatért a második kapun, s újfent kapott, és ekképpen egymás után mind egészen a tizenkettedik kapuig; midőn pedig tizenharmadszor is visszatért, szólott Mitridanes:

- Jóasszony, nagyon is sűrűn jössz kéregetni.

Mindazonáltal adott néki alamizsnát. Az anyóka ím ez szavak hallatára szólott:

- Ó, Náthán, mely csodálatos a te bőkezűséged! Mivel harminckét kapuja vagyon palotájának, úgy mint ennek, én sorra bementem valamennyin, és alamizsnát kértem, de ő, mint észre­vettem, egyszer sem ismert meg, és mindig adott; ide pedig még csak tizenharmadszor jöttem, és máris megismertél és megpirongattál.

S ekképpen szólván távozott, és többé nem tért vissza. Mitridanes az anyóka szavainak hallatára dühös haragra gerjedt, minthogy Náthán magasztalásában maga hírnevének kisebbítését látta, miért is szólott ekképpen:

- Ó, én szerencsétlen, mikor fogom elérni, nem is szólván arról, hogy felülmúlni, miként szeretném, Náthán bőkezűségét a nagy dolgokban, holott még a legcsekélyebbekben sem tudom megközelíteni? Valóban, hiába töröm magamat, hahogy őt el nem pusztítom a föld színéről; miért is ha már az öregség nem végez vele, késedelem nélkül tulajdon kezemmel kell elpusztítanom.

És felháborodásában felugrott, és senkivel nem közölvén szándokát, csekély kísérettel lóra szállt, és harmadnapra odaért, hol Náthán lakott; kísérőinek meghagyta, hogy tegyenek és szerezzenek magoknak szállást, mígnem más parancsot kapnak tőle; maga pedig estefelé egyedül odaérkezett, és nem messze a palotától lelte Náthánt, ki ugyancsak egyedül és egyszerű ruhában ottan sétálgatott; mivel pedig nem ismerte, megkérdezte, ha meg tudná-e mutatni neki, hol lakik Náthán. Felelte Náthán vidáman:

- Fiam, nincs e környéken senki, ki nálam jobban meg tudná mutatni néked, miért is ha kedved szerint vagyon, elvezetlek oda.

Az ifjú felelte, hogy bizony nagyon is kedve szerint vagyon, és hacsak lehet, szeretné, hogy Náthán se ne lássa, se ne ismerje meg. Mire Náthán felelt ekképpen:

- Ezt is így intézem majd, mivel így kívánod.

Tehát Mitridanes leszállott lováról, s Náthánnal, ki nyomban barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, elérkezett annak gyönyörű palotájához. Ottan Náthán szólott egyik szolgá­jának, hogy vegye gondjába az ifjúnak lovát, és közelebb lépvén hozzá fülébe súgta: nyomban adja értésére mind a házbelieknek, hogy senki meg ne mondja, miképpen ő maga Náthán; azok tehát ekképpen cselekedtek. Mikor pedig a palotában voltak, bevezette Mitridanest valamely gyönyörű szobába, hol senki nem látta azokon kívül, kiket szolgálatjára rendelt, és határtalan szívességgel vendégelvén őt, maga maradt nála társalkodni. Miközben tehát Mitridanes vele időzött, bár atyja gyanánt megtisztelte, mégis megkérdezte, kicsoda. Felelte erre Náthán:

- Én kisded gyermekkorom óta csekély szolgája vagyok Náthánnak, s véle öregedtem meg, s ím ez állapotnál, melyben látsz, soha többre nem vittem mellette, miért is ámbátor minden más ember fölöttébb magasztalja őt, nékem bizony nemigen van okom magasztalnom.

Ím ez szavak némi reménységet keltettek Mitridanesben, hogy megfontoltabban és biztosabban végrehajthatja kaján szándokát. Akkor Náthán fölöttébb udvariasan megkérdezte, kicsoda ő, s mely jó szél hozta errefelé, felajánlván tanácsát és segedelmét, ha ebben valamit tehet érette. Mitridanes kicsinyég késlekedett a válasszal, de végezetül elhatározta, hogy rábízza magát, s előbb sokáig kerülgette a dolgot, aztán titoktartást fogadtatott vele, kérte tanácsát és segítségét, s végezetül apróra felfedte előtte: kicsoda, honnét jött, s mi a szándoka. Náthán hallván Mitridanes szavait és kegyetlen szándokát, egészen megdöbbent, de nem sokat habozott, hanem bátor lélekkel és határozott tekintettel felelt néki ekképpen:

- Mitridanes, nemes ember volt atyád, te pedig ugyancsak nem fogsz elfajzani, mivel ily magasztos célt tűztél magad elébe, hogy tudniillik bőkezű leszel mindenkivel; és fölöttébb dicsérném Náthán virtusa irányában érzett irigységedet, mivel ha bővében volnánk a magadfajta embereknek, bizony ím ez nyomorúságos világ hamarosan megjobbulna. Minden bizonnyal titokban fogom tartani előttem felfedett szándokodat, melyben nem annyira hathatós sege­delemmel, mint inkább hasznos tanáccsal tudlak támogatni, amint következik: Innét körülbelül fél mérföldnyire láthatsz egy kicsiny erdőt, melybe Náthán szinte minden reggel kimegyen, egymagában, nagy ideig sétálgatni; ottan könnyűszerrel ráakadsz, és elbánhatsz vele kedved szerint. Ha pedig meggyilkoltad, s utána akadálytalanul hazajutni kívánsz, ne arra az útra térj, melyen jöttél, hanem arra, mely ott bal felől kivezet az erdőből, mivel ha elhagyatott is némiképpen, mégiscsak rövidebb és biztonságosabb neked.

Mitridanes, minekután megkapta az útbaigazítást, és Náthán elvált tőle, nagy óvatosan értésökre adta kísérőinek, kik utána jöttek, hogy hol várakozzanak reá másnap. Midőn pedig a következő nap felvirradt, Náthán, kinek szándoka megegyezett a Mitridanesnek adott tanáccsal, s azt semmiben meg nem változtatta, egy szál egyedül kiment a kicsiny erdőbe, halálra szántan. Mitridanes felkelt, magához vette kézíját és kardját, mivel más fegyvere nem volt, és lóra szállván kiment az erdőbe, s már messziről látta Náthánt, ki egy szál egyedül sétálgatott abban; s mivel feltette magában, hogy minek előtte megtámadná, látni akarja őt s hallani szavát, odarohant hozzá, s megragadván a fején viselt turbánjánál fogva, rákiáltott:

- Vénember, most meghalsz.

Erre pedig Náthán semmi egyebet nem felelt, csak ennyit:

- Bizonyosan megérdemlem.

Mitridanes, amint hangját hallotta, és arcába tekintett, nyomban megismerte, hogy ez az, ki őt jóságosan fogadta, és barátságosan elkísérte, és hűségesen ellátta tanáccsal; miért is dühe nyomban lelohadott, és haragja szégyenkezésre fordult. Akkor tehát elvetette kardját, melyet már kirántott, hogy lesújtson vele, leszállott lováról és zokogván Náthán lábai elé vetette magát, és szólott ekképpen:

- Drága jó atyám, nyilván megismerem fennkölt lelkedet, látván mely nemtörődömséggel jöttél ide, hogy kezemből nyerd halálodat, melyet oly igen kívántam, holott semmi okom nem volt rá, hogy tulajdon magad előtt is felfedtem; de Isten, ki jobban ügyelt kötelességemre, mint jómagam, a legszükségesebb pillanatban felnyitotta értelmem szemét, melyet nyomorult irigység elvakított. Annak okáért minél készségesebben igyekeztél kedvemben járni, annál inkább megismerem, hogy vezekléssel tartozom bűnömért: végy tehát rajtam oly bosszút, minőt bűnömhöz méltónak ítélsz.

Náthán felemelte Mitridanest, gyöngéden megölelte, megcsókolta, és szólott hozzá ekképpen:

- Fiam, szándokodért, már akár gonosznak nevezed, akár nem, sem bocsánatot kérned, sem bocsánatot adnom nem szükséges, mivelhogy nem gyűlöletből akartad végrehajtani, hanem azért, hogy jobb embernek tartsanak. Tőlem tehát semmit ne tarts, és vedd bizonyosra, hogy nincs a világon ember, ki téged oly igen szeretne, mint én, mivel látom fennkölt lelkedet, mely nem arra indított, hogy kincseket halmozz, miként a hitványok teszik, hanem arra, hogy elosztogassad felhalmozott kincseidet. Annak miatta se röstelkedjél, mert meg akartál ölni azért, hogy nagy hírt szerezz, s ne hidd, hogy csodálkozom rajta. A leghatalmasabb császárok s a legnagyobb királyok szinte nem is használtak a gyilkolásnál egyéb módot arra, hogy növeljék birodalmukat s ennek következtében hírnevöket; de nem egy egy embert gyilkoltak, miként te akartad, hanem rengeteget, és országokat felperzseltek, és városokat romba döntöttek; miért is ha engem egymagamat meggyilkolni akartál, hogy nagyobb hírt szerezz, nem cselekedtél sem különös, sem új, hanem nagyon is mindennapi dolgot.

Mitridanes nem is mentegette förtelmes szándokát, hanem kapott eme tisztes mentségen, melyet Náthán lelt számára; és beszélgetés közben végezetül mondotta: fölöttébb csodálkozik, miképpen határozhatta magát Náthán arra, hogy néki ebben alkalmat és tanácsot adott. Felelte erre Náthán:

- Mitridanes, ne csodálkozzál tanácsomon és elhatározásomon, mivelhogy mióta magam ura vagyok, s ama munkálkodásra szántam életemet, melyre te magad is, ahány ember csak betért házamba, erőmtől telhetőleg valamennyit megelégítettem abban, mit tőlem kért. Te idejöttél életemre áhítozván; hogy tehát ne éppen te légy az, ki úgy megyen el innét, hogy kívánsága nem teljesült, nyomban elhatároztam, hogy néked ajándékozom életemet, és hogy valóban megnyerd, oly tanácsot adtam neked, melyet alkalmatosnak véltem arra, hogy megkapjad az én életemet, s ne veszítsed el a magadét. Miért is újfent mondom neked; s kérlek, hogy ha áhítozol reá, vedd el és elégítsd meg magadat; én nem tudom, hogyan áldozhatnám fel okosabban. Én már nyolcvan esztendeje használom gyönyörűségemre és vigasztalásomra; és tudom, hogy a természet rendje szerint immár csak rövid ideig tarthatom, akárcsak mind a többi emberek, s általában minden teremtmények; miért is úgy vélem, hogy sokkalta okosabb odaajándékoznom, valamint kincseimet is mindig odaajándékoztam és elosztogattam, mint addig tartogatni, mígnem akaratom ellenére a természet elveszi tőlem. Csekély ajándok száz esztendőt elaján­dékozni, mennyivel csekélyebb tehát elajándékozni hatot vagy nyolcat, amennyi még hátra van életemből? Vedd el tehát, ha jólesik, kérlek; mivel világéletemben még senkire nem akadtam, ki megkívánta volna, s nem tudom, mikor akadhatok megint valakire, ha te nem veszed el, holott ráóhajtottál. S ha úgy esik, hogy mégis akad valaki, tudom: minél tovább tartogatom, annál jobban csökken értéke; annak okáért kérlek, vedd el, minekelőtte még inkább el nem hit­ványodik.

Mitridanes fölöttébb elszégyellette magát és szólott:

- Ments Isten, hogy oly drága kincset, mint a te életed, kioltsak s elvegyek, sőt akár csak rá is óhajtsak, miként az imént cselekedtem; nemhogy kevesbítsem éveidnek számát, hanem szívesen gyarapítanám a magaméból.

Mondotta erre tüstént Náthán:

- S hahogy megtehetnéd, csakugyan hozzájuk adnád a magadéit s megengednéd, hogy megtegyek vele valamit, mit még senkivel nem tettem, vagyis hogy elvegyek valamit, mi a tiéd, holott még soha senkitől semmit el nem vettem?

- Megengedném - mondta rá hirtelen Mitridanes.

- Akkor hát cselekedj olyképpen, miként mindjárt megmondom - szólott Náthán. - Te ifjú ember létedre itt maradsz házamban, és Náthán lesz a neved, én pedig elmegyek a te házadba, s felveszem a Mitridanes nevet.

Akkor felelt Mitridanes:

- Hahogy oly nemesen tudnék cselekedni, miként te cselekedtél most és minden időben, nem sokat fontolgatnám, hanem elfogadnám, mit nékem ajánlottál: mivel azonban szent bizonyosra veszem, hogy cselekedeteim megkisebbítenék Náthán hírét-nevét, én pedig nem akarok mást megkárosítani abban, mit magamnak nem tudok megszerezni, nem fogadhatom el.

Minekutána tehát Náthán és Mitridanes efféle és sok egyéb kellemetes beszélgetést folytattak, Náthán kívánságára visszatértek a palotába, hol is Náthán több napokon által nagy tisztes­ség­gel vendégelte Mitridanest, s minden erejével és tudományával erősítette fennkölt és nagyszerű szándékában. Mikor pedig Mitridanes kíséretével hazatérni kívánkozott, Náthán elbocsátotta őt, ki is nyilván megismerte, hogy Náthánt nagylelkűségében soha nem múlhatja felül.