NEGYEDIK NOVELLA

Gentile de’Carisendi úr Modenából jövet kiveszi sírjából a hölgyet,
kit szeretett, s kit halott gyanánt eltemettek; ki is magához tér, és fiat szül,
Gentile úr pedig őt is, fiacskáját is visszaadja a férjének,
Niccoluccio Caccianimicónak

Valamennyien csodálatosnak ítélték, miképpen valaki a tulajdon vérét is hajlandó nagylelkűen odaadni, és erősködtek, hogy Náthán valóban felülmúlta Spanyolország királyának és Clugny apáturának nagylelkűségét. De minekutána emez tárgyban egyet és mást bőven elmondottak, a Király Laurettára pillantott, értésére adván kívánságát, hogy mondja el novelláját; miért is Lauretta nyomban ekképpen fogott szóba:

- Ifjú hölgyeim, nagyszerű és gyönyörű dolgokról hallottunk eleddig novellákat, s én úgy vélem, nem is maradt számunkra már semmi, amit elmondhatnánk, amerre novelláinkban elkalan­­dozhatnánk, oly igen megragadták lelkünket a nagylelkűségnek eleddig elmondott példái, ha csak nem nyúlunk a szerelem példáihoz, melyek minden tárgyban fölöttébb nagy bőségben adnak anyagot az elbeszélésre; én tehát egyfelől ezért, másfelől mivel ifjonti korunk is különösképpen bizonyára erre von bennünket, szólani kívánok nektek valamely szerelmes ifjúnak nagylelkűségéről, mely ha mindent jól megfontolok, talán nem fog csekélyebbnek tűnni szemetekben, mint bármelyik az elmondottak közül, ha ugyan igaz, hogy az ember kincseit elajándékozza, ellenségeskedéseit feledi, s tulajdon életét, becsületét, s mi mindennél több: jóhírét kockára veti, hogy megnyerhesse szerelmesét.

Élt tehát Bolognában, Lombardia nemes városában, bizonyos Gentile Carisendi nevezetű lovag, kinek jelessége és nemes származása miatt nagy volt becsülete; emez ifjú tehát beleszeretett bizonyos madonna Catalina nevezetű nemes hölgybe, Niccoluccio Caccianimico feleségébe; mivel pedig a hölgy nem viszonozta szerelmét, kétségbeesésében elment város­bírónak Modenába, hová meghívták. Mivel ez időben Niccoluccio nem tartózkodott Bolognában, felesége, ki áldott állapotban volt, kiköltözött valamely birtokára, körülbelül három mérföldnyire a várostól; és itten történt, hogy hirtelen vad vértódulás lepte meg, melynek olynemű és oly nagy volt ereje, hogy kioltotta benne az életnek minden jelét; miért is még az orvos is halottnak ítélte; mivel pedig legközelebbi atyjafiai azt mondották, hogy tőle magától úgy tudják; még nem volt oly nagy ideje áldott állapotban, hogy magzatja érett lehetne, nem sokat töprenkedtek a dolgon, hanem úgy, ahogy volt, nagy sírás közben eltemették valamely szomszédos templomnak egyik sírboltjába.

Emez dolgot pedig nyomban megjelentette egyik jó barátja Gentilének, ki is fölöttébb elszomorodott, ámbátor a hölgy igen-igen fukar volt hozzá hajlandóságával; végezetül pedig ekképpen szólott magában: „Hát meghaltál, madonna Catalina; mind egész életedben soha egyetlen pillantást nem nyerhettem tőled; miért is most, midőn már nem védelmezheted magadat, bizonnyal megillet, hogy legalább holtodban néhány csókot vegyek tőled.”

És ekképpen szólván, amint az éjszaka leszállt, parancsot adott, hogy elutazását titokban tartsák, s egyetlen szolgájával lóra szállott, és egy iramban elérkezett oda, hol a hölgy elte­metve volt; és megnyitotta a sírboltot, óvatosan lement abba, és a hölgy mellé feküdvén, arcával annak arcához simult, és sűrű könnyhullajtás közben számtalanszor megcsókolta.

De miként látjuk, hogy az emberek, s különösképpen a szerelmesek vágyakozása semmi határon meg nem nyugszik, hanem mindig többre kívánkozik, akként ez is, mikor éppen feltette, hogy távozik, szólott magában ekképpen: „Ejnye, ha már itt vagyok, miért ne simo­gatnám kicsinyég a mellét? Többé úgy sem simogathatom, s még soha nem simogattam.” Tehát erőt vett rajta a vágyakozás, és kezét a hölgynek keblére csúsztatta, s kicsinyég ott tartotta; és akkor úgy rémlett neki, mintha érezné annak szíve verését. Akkor tehát minden félelmet elvert magától, gondosabban vizsgálta a hölgyet, s észrevette, hogy bizony nem halott, ámbátor érezte, mely gyenge és halovány benne az élet; annak okáért szolgájának segítségével, tőle telhető vigyázatossággal kihozta a sírból, maga előbe vette a lóra, s nagy titokban elvitte házába, Bolognába. Ottan volt anyja, derék és okos asszony; minekutána a fia mindent apróra elmondott neki, megesett szíve a hölgyön, s jó meleg szobával meg néhány fürdővel lassan-lassan visszaidézte belé a tünedező életet. Midőn pedig a hölgy feléledt, nagyot sóhajtott, és szólott ekképpen: - Jaj, hol vagyok?

Felelte néki a derék asszony:

- Ne félj, jó helyen vagy.

A hölgy tehát magához tért, és körülnézett, de sehogyan sem tudta kitalálni, hol van, s mikor megpillantotta Gentilét, nagy csodálkozással kérte annak anyját, hogy mondja el néki, mi­képpen jutott ide; mire Gentile rendre elmondotta néki az egész esetet. Ezen a hölgy igen megszomorodott, s kisvártatva erejétől telhetőleg köszönetet mondott néki, annak utána pedig kérte amaz szerelemre, mellyel irányában valamikor viseltetett, és lovagi becsületére, hogy házában ne érje őt semmi olyan dolog, mi csorbát ejthetne maga vagy férje becsületén, másnap pedig engedje hazatérnie maga otthonába. Felelte erre Gentile úr:

- Madonna, bármily nagy volt is vágyakozásom az elmúlt időben, nem szándékozom sem most, sem máskor (ha már Isten megadta nékem e kegyelmet, hogy a halálból visszahozott az életbe amaz szerelemért, mellyel irántad annak előtte viseltettem) másképpen bánni veled, ha nem mint húgommal; de a jótétemény, melyet veled ím ez éjjelen műveltem, némi jutalmat érdemel; miért is szeretném, ha nem tagadnád meg tőlem amaz kegyet, melyet kérni fogok.

Erre a hölgy jóságosán felelte, hogy megadja, ha módjában vagyon, és tisztességével megfér. Akkor szólott Gentile úr:

- Madonna, mind atyádfiai, mind a bolognaiak azt hiszik és bizonyosra veszik, hogy halott vagy, miért is nincs senki, aki otthon várna reád; én tehát amaz kegyességet kérem tőled, hogy ne terheltessél titokban itt maradni anyámnál, mígnem Modenából visszatérek, mi nem sok időbe telik már. Ezt pedig amaz okból kérem tőled, mivel e város legjelesb polgárainak szeme láttára drága ajándék gyanánt nagy ünnepséggel akarlak visszaadni férjuradnak.

A hölgy érezvén, hogy a lovagnak el van kötelezve, s hogy a kérés tisztes, ámbár fölöttébb kívánta megörvendeztetni életével atyjafiait, mégis olyképpen határozott, hogy teljesíti Gentile úr kérését, és ezt hitére megígérte neki. És alighogy válasza elhangzott, nyomban érezte, hogy szülésének órája elérkezett; és kisvártatva, Gentile anyjának gyöngéd segítségével szép fiú­gyermeket szült; ez pedig sokszorosan meggyarapította Gentile és a hölgy örömét. Gentile úr parancsolta, hogy minden szükséges intézkedést megtegyenek, s emez hölgyet úgy ápolják, miként ha tulajdon felesége volna, annak utána pedig titokban visszatért Modenába.

Midőn pedig ottan hivataloskodásának ideje letelt, s már visszatérőben volt Bolognába, úgy intézte, hogy amaz napon, melyen Bolognába megérkezik, Bologna számos nemes ura, közöttük Niccoluccio Caccianimico számára nagy és ünnepi lakomát készítsenek házában; minekutána tehát megérkezett, lováról leszállott, és látta, hogy a hölgy mily szép s egész­ségesebb, mint valaha, s hasonlatosképpen a fiacskája is jól vagyon, bement vendégeihez és kimondhatatlan örömmel asztalhoz ültette, és számos fogásokkal pompásan vendégelte őket. S midőn már az ebéd végéhez közeledett, előbb elmondotta a hölgynek, mit szándékozik cselekedni, és megoktatta őt, miképpen kell viselkednie, s akkor ekképpen fogott szóba:

- Urak, emlékezetem szerint hallottam valaha, hogy Perzsiában egy, vélekedésem szerint kedves szokás vagyon, vagyis az, hogy midőn valaki különösképpen megtisztelni óhajtja barátját, meghívja házába, s ottan megmutatja néki amaz dolgot, akár feleségét, akár kedvesét, akár leányát, akár egyebet, mit legdrágább kincsének tart, miközben bizonygatja, hogy ha tehetné, sokkalta szívesebben megmutatná tulajdon szívét, miként ezeket megmutatta; ezt a szokást szeretném megtartani Bolognában. Ti kegyesen megtiszteltétek lakomámat, én pedig perzsa módra kívánlak megtisztelni benneteket, megmutatván nektek legdrágább kincsemet a világon, melynél különb soha nem lesz nekem. De minekelőtte megtenném, kérlek, mondjátok meg, miképpen vélekedtek amaz kétségem felől, melyet elétek terjesztek. Valakinek van a házában egy derék és hűséges szolgája, ki súlyos nyavalyába esik; ez az ember tehát meg sem várja beteg szolgájának végét, hanem kiviteti az út közepére, s többé feléje sem néz; arra megy valamely idegen, megesik szíve a betegen, magával viszi házába, s nagy fáradozással és költséggel visszaadja régi egészségét. Most már tudni szeretném, vajon első gazdája okkal haragudhat és panaszkodhat-e a másodikra, ha megtartja, s maga szolgálatjában használja a szolgát, s amannak kérésére nem akarja visszaadni.

A nemes urak meghányták-vetették a dolgot, s minekutána valamennyien egy értelemre jutottak, Niccoluccio Caccianimicóra hárították, hogy megfeleljen, mivel ékes beszédű s szép szavú ember volt. Ez tehát, minekutána megdicsérte a perzsa szokást, felelte: a többiekkel egyetemben akképpen vélekedik, hogy az első gazdának semmi jussa nincsen szolgájára, mivelhogy nem csupán elhagyta nagy ínségében, hanem el is taszította; és hogy jog szerint nyilván a második gazdáé lett a szolga, kivel oly nagy jót cselekedett, olyannyira, hogy ha magának megtartja, semminémű sérelmet, semminémű erőszakot, semminémű jogtalanságot az első gazdán el nem követett. A többiek, kik az asztalnál ültek, pedig mind derék emberek voltak, egy értelemmel mondották, hogy ők is állják azt, mit Niccoluccio felelt. A lovag megelégedett a felelettel, különösképpen, hogy Niccoluccio adta és hangoztatta, hogy ő is ekképpen vélekedik, annak utána pedig szólott:

- Ideje immár, hogy ígéretem szerint megtiszteljelek benneteket.

És szólította két szolgáját, elküldötte őket a hölgyért, ki az ő kívánságára pompásan felöl­tözködött, s felékesítette magát; és üzent neki, kérvén őt, hogy ne terheltessék a nemes urak közé bejönni, s megörvendeztetni őket társaságával. A hölgy tehát karjára vette gyönyörű fiacskáját, a két szolgája kíséretében bejött a terembe; miként a lovag kívánta, leült az egyik nemes úr mellé; a lovag pedig szólott:

- Urak, e hölgy az én legdrágább kincsem, kinél drágábbat soha nem akarok; vegyétek szem­ügyre, s mondjátok, ha igazam vagyon-e.

A nemes urak illő tisztelettel magasztalták a hölgyet, és a lovagnak bizonygatták, hogy ugyan meg is kell becsülnie, és kezdték szemügyre venni; és többen voltak, kik azt merték volna mondani, hogy a hölgy az, ki valóban volt, ha nem tudták volna, hogy az bizony már halott. De mindenekfelett Niccoluccio nézegette, ki, mivel igen égette a kíváncsiság, ki lehet a hölgy, midőn a lovag kicsinyég kiment, nem tudván türtőztetni magát, megkérdezte a hölgyet, vajon bolognai-e avagy idegen. A hölgy, mikor urának kérdését hallotta, alig bírta megállani, hogy ne feleljen; de hogy a lovagnak kívánsága szerint cselekedjék, hallgatott. Valamely más vendég kérdezte, hogy övé-e amaz fiúcska, ismét másik, ha felesége-e Gentile úrnak, vagy valamiféle atyjafia; de egyiknek sem felelt semmit. Midőn azonban Gentile újra bejött, szólott egyik a vendégek közül:

- Uram, gyönyörű teremtés a hölgyed, hanem úgy látszik, néma; csakugyan az?

- Urak - felelte Gentile -, nem csekély bizonysága virtusának, hogy mostan meg nem szólalt.

- Hát mondd meg magad, kicsoda? - kérdezte tovább amaz vendég. Felelte a lovag:

- Szívesen megteszem, csak ígérjétek meg, hogy bármit mondok is, senki el nem mozdul helyéről, mígnem bevégeztem mondókámat.

Minekutána tehát valamennyien megígérték, s közben az asztalt is leszedték, Gentile úr a hölgy mellé ült, és szólott ekképpen:

- Urak, ez ama becsületes és hűséges szolga, kiről kevéssel ennek előtte benneteket kérdeztelek; övéi nemigen becsülték meg, s hitvány és haszontalan teremtés gyanánt kivetették az út közepére; de én felszedtem és gondoskodásommal és fáradozásommal elragadtam a haláltól, és Isten, ki látta jó szándékomat, ijesztő holttetemből ily gyönyörűre változtatta őt kedvemért. De hogy bizonyosabban megértsétek, hogyan esett ez velem, röviden elmondom.

És elkezdvén azon, miképpen szerette meg a hölgyet, apróra elmesélt mindent, mi eleddig történt, mind a társaság nagy álmélkodására, annak utána pedig hozzátette:

- Annak okáért, hahogy az imént mondott vélekedéstek s különösképpen Niccoluccióé nem változott meg, akkor e hölgy jog szerint enyém, és senkinek nincs igaz jussa őt vissza­követelnie tőlem.

Erre senki nem felelt, hanem valamennyien várakoztak, mit mond ezenfelül. Niccoluccio és a többi vendégek meg a hölgy mind sírtak megindultságokban, de Gentile felkelt, s karjaiba vette a kisded gyermeket, a hölgyet pedig megfogta kezén, odament Niccoluccióhoz, és szólott ekképpen:

- Kelj fel, komámuram, nem adom vissza néked feleségedet, kit atyádfiai és atyjafiai eldobtak; de szándékom néked ajándékozni emez komaasszonyomat fiacskájával egyetemben, ki minden bizonnyal vér a véredből, s kit én tartottam keresztvízre s neveztem Gentilének; és kérlek, ne csorbuljon iránta való szereteted azért, mert idestova három hónapon által házamban tar­tózkodott; mivelhogy esküszöm néked az Istenre, ki talán azért gyújtott iránta szerelemre, hogy az én szerelmem legyen eszköze halálból szabadulásának, hogy sem atyjánál, sem anyjánál, sem nálad nem élhetett volna nagyobb tisztességben, mint anyámnál élt az én házamban.

És ekképpen szólván a hölgyhöz fordult, és mondotta neki:

- Madonna, én már feloldozlak nékem tett ígéretedtől; szabad vagy, s én általadlak Niccolucciónak.

S ezzel a hölgyet és a gyermeket Niccoluccio karjaiba adta, maga pedig leült. Niccoluccio sóvárogva fogadta feleségét és fiacskáját, s annál nagyobb örömmel, mivel ilyesmiben már nem is reménykedett, és szívéből-lelkéből köszönetet mondott a lovagnak. A vendégek pedig mind valamennyien könnyeztek megindultságokban, s fölöttébb magasztalták a lovagot ezért, s magasztalta mindenki más, ki csak hallott e dolog felől. A hölgyet kimondhatatlan örömmel fogadták otthonában a bolognabeliek, s nagy ideig csodálattal s úgy tekintettek rá, mint ki halottaiból feltámadott; Gentile úr pedig mind élete fogytáig barátságban él Niccoluccióval, s mind annak, mind a hölgynek atyjafiaival.

Miképpen vélekedtek tehát e dolog felől, kegyes hölgyeim? Azt hiszitek, összemérhető Gentile cselekedetével az, hogy egy király odaajándékozta a kormánypálcáját meg a koronáját, hogy egy apátúr minden áldozat nélkül megbékéltette a pápát egy gonosztevővel, vagy hogy egy aggastyán odatartotta a nyakát ellensége késének? Gentile úr ifjú volt és tüzes, és úgy vélte, hogy igaz jussa van ahhoz, kit mások nemtörődömségökben elvetettek, ő pedig jószeren­csé­jére felszedett; és nem csupán tisztes módon fékezte szerelmes indulatját, hanem nagylelkűen visszaadta azt, kiért minden gondolatjában epekedett, s kit elrabolni kívánt. Vélekedésem szerint bizony nem fogható az övéhez semmi nagylelkű cselekedet, melyről eleddig szó esett.