HATODIK NOVELLA

A győzelmes Öreg Károly király beleszeret valamely ifjú hajadonba,
de elröstelli magát bolondos gondolatja miatt, s a leányt
és annak testvérét nagy tisztességgel férjhez adja

Vége-hossza nem volna, ha ki apróra elmesélni akarná amaz különb-különb beszélgetéseket, melyeket a hölgyek folytattak, hogy vajon madonna Dianora történetében melyik gyakorolt nagyobb nagylelkűséget, vajon Gilberto vagy Ansaldo úr, avagy a varázsló. De minekutána a Király kicsinyég engedelmet adott a vitázásra, Fiammettára pillantván parancsolta, hogy kezdjen novellájába, s ezzel vesse végét a vitának; ki is késedelem nélkül ekképpen fogott szóba:

- Nagyságos hölgyeim, én mindig amaz véleményen voltam, hogy afféle társaságokban, miként a miénk, oly részletesen kell mindent elmondani, hogy a szűkszavúság ne adjon alkalmat senkinek vitázásra az elmondottakban rejtező szándok felől. Az ilyesmi inkább illik az oskolás deákokhoz, mint hozzánk, kik éppen csak hogy rokkával meg az orsóval bánni tudunk. Annak okáért én, kinek ugyancsak voltak lelkemben némi kétségeim, miközben hallgattam civó­dástokat az elmondottak felett, ezt nem firtatom tovább, hanem elmondok nektek egy novellát, nem holmi alacsonyrangú emberről, hanem egy derék királyról, hogy mely lovagiasan cselekedett, semmi csorbát nem ejtvén becsületén.

Bizonyára mindegyitek gyakorta hallotta már emlegetni Öreg avagy Első Károly királyt, ki nagyszerű hadi vállalatával, annak utána Manfredi királyon vett dicsőséges győzedelmével kiverte a ghibellineket Firenzéből, hová akkor a guelfek visszatértek. Miért is bizonyos Neri degli Uberti nevezetű lovag mind egész családjával és nagy summa pénzével eltávozott onnét, és nem akart máshol megtelepedni, csupán Károly király oltalma alatt; hogy pedig magányos helyen élhessen, és ottan nyugalomban végezhesse életét, Castelamare di Stabiébe költözött; és ottan körülbelül nyíllövésnyire a város többi házaitól, olajfák és diófák és gesztenyefák között, melyekben amaz vidék bővelkedik, birtokot vásárolt, melyen szép és kényelmes házat építtetett, melléje pedig pompás kertet; ennek közepében, mivel bővében volt a folyóvíznek, a nálunk dívó szokás szerint szép és kristályos vizű halastavat készíttetett, melyet könnyűszerrel megtöltött rengeteg hallal.

S miközben semmi egyéb munkában nem foglalatoskodott, mint abban, hogy mindennap csi­no­sította kertjét, történt, hogy Károly király forró nyár idején rövid pihenőre Castellamaréba érkezett, hol is hírét vette Neri uram gyönyörű kertjének, s igen kívánkozott látni azt. S mikor meghallotta, hogy kié, feltette magában, hogy annál nyájasabban bánik majd a lovaggal, mivel az a véle ellenséges párthoz tartozott; megüzente hát néki, hogy másnap este négy kísérőjével nagy csendességben a kertjében kíván vacsorázni. Neri úr fölöttébb megörvendezett ennek, és pompásan felkészült, s minekutána háza népével megegyezett a tennivalók felől, tőle telhető nagy nyájassággal fogadta a királyt gyönyörű kertjében. Ki is, minekutána Nerinek mind egész kertjét és házát megnézte és megdicsérte, megmosta kezét, s a halastó partján megterített asztalhoz ült, és kérte Guido di Monforte grófot, ki egyik kísérője volt, hogy üljön egyik oldala felől, Nerit pedig, hogy üljön másik oldala felől, többi három kísérőjének pedig mondotta, hogy Neri úrtól megszabott rendben üljenek asztalhoz. Akkor felhordták a finom ételeket, a pompás és drága borokat, szép és fölöttébb dicséretes rendben, melyet semmi hangos szó, semmi bosszúság nem zavart; ez pedig nagy megelégedésére volt a királynak.

Miközben jó hangulatban vacsorázott, és élvezte a helynek magányosságát, belépett a kertbe két leányka, mintegy tizenöt esztendősek, hajok szőke, mint az aranyfonál és csupa göndör, és könnyű örökzöld koszorú övezte; orcájok pedig oly finom és szépséges volt, hogy leginkább angyaloknak vélted volna őket; testükön hófehér és vékonyka vászonruhát viseltek, mely az övüktől felfelé egészen hozzájok simult, lefelé pedig sátor módjára kiszélesedett, és a földig ért. S az, ki elöl jött, vállán két hálót hozott, melyeket bal kezével fogott, jobb kezében pedig hosszú botot tartott. A másiknak, ki nyomában jött, bal vállán serpenyő volt, hóna alatt pedig rőzsecsomó, bal kezében üstláb, másik kezében pedig olajos korsó és égő fáklya. Amint a király őket megpillantotta, elálmélkodott és feszülten figyelmezett, vajon mit jelent ez. A leánykák tisztes szégyenkezéssel a király elébe járultak, és meghajtották magokat; annak utána pedig odamentek a halastónak lépcsőjéhez, s az, kinél a serpenyő volt, letette azt, utána pedig mind a többi holmikat, átvette a botot, melyet a másik hozott, s mindketten lementek a halas­tóba, melynek vize keblökig ért. Nerinek egyik szolgája ott nyomban tüzet gyújtott, s az üstláb fölébe helyezvén a serpenyőt, és olajat öntvén abba, várakozott, hogy a leánykák halat dobjanak néki.

Azok közül pedig az egyik kutatta amaz helyeket, hol tudomása szerint a halak rejtőzködni szoktak, másik pedig a hálókat előkészítvén, a királynak nagy gyönyörűségére, ki figyelmesen szemlélte az egészet: hamar idő alatt sok-sok halat fogtak; s odavetették azokat a szolgának, ki szinte még elevenen a serpenyőbe dobálta, ők pedig annak utána a kapott meghagyás szerint kezdték kiválogatni a szebb halakat és az asztalra dobálni a király, Guido gróf és atyjok elé. A halak pedig fickándoztak az asztalon, a királynak kimondhatatlan gyönyörűségére, ki maga is elkapott egyet-egyet, s nagy udvariasan visszahajította a leánykáknak; s ekképpen tréfálkoztak darab ideig, mígnem a szolga megsütötte amaz halakat, melyeket odaadtak néki, s melyeket mostan Neri úr parancsára, nem holmi drága vagy finom falat, hanem csupán afféle ráadás gyanánt feltálaltak a királynak. A leánykák, midőn látták, hogy a hal megsült, s ők már eleget halásztak, kijöttek a halastóból miközben mind egész fehér és vékony ruhájok testökre tapadt olyképpen, hogy szinte megmutatta gyenge húsukat; és akkor mindegyik felvette amaz holmit, melyet magával hozott, szemérmetesen a király elébe járultak, s visszatértek a házba.

A király és a gróf meg a többi vendégek tágra nyílt szemmel nézték a leányokat és szép­ségöket, testöknek formáját, kedvességöket és szemérmetességöket, fölöttébb magasztalták, de leginkább megnyerték a királynak tetszését. Ki is, midőn a vízből kiléptek, oly figyelmesen szemlélte testöknek minden porcikáját, hogyha akkoron valaki megszúrta volna, bizony azt sem érezte volna; s minél többet gondolt rájok, bár nem tudta kicsodák-micsodák, annál forróbb vágyakozást érzett támadni szívében, hogy megnyerje tetszésöket, miből nyilván megismerte, hogy bizony szerelembe esik, ha nem ügyel; de maga sem tudta, hogy ama két leányka közül melyik tetszett néki inkább, oly hajszálnyira hasonlatos volt egyik a másikhoz. De minekutána kicsinyég emez gondolatján töprenkedett, Neri uramhoz fordulván kérdezte tőle, kicsoda amaz két kisasszony; kinek is Neri úr felelt ekképpen:

- Felséges uram, ez az én két ikerlányom, kik közül egyiknek neve szép Ginevra, másiké szőke Isotta.

Erre a király igen megdicsérte őket, és biztatta Nerit, hogy adja férjhez mind a kettőt. Ki is mentegette magát, hogy nincs benne módja. Mivel a vacsorából már csak a gyümölcs volt hátra, jött a két leányka, gyönyörű selyemujjasban, egy egy hatalmas ezüsttállal kezökben, melyek teli voltak az esztendőnek ama szakában érett különb-különb gyümölcsökkel, s a király elébe az asztalra helyezték. Ennek végeztével pedig keveset hátrább húzódtak és dalba kezdettek, melynek szava ekképpen kezdődik:

Nem volna soha vége-hossza, Ámor,
Elmondanom, hová sodort a mámor.

És oly édesen és bájosán énekeltek, hogy a király, ki gyönyörűséggel szemlélte és hallgatta őket, úgy érezte, mintha az angyaloknak minden karai leszállottak volna ide énekelni. Ennek végeztével újfent meghajoltak, s nagy tisztességgel engedelmet kértek a királytól, hogy távozhassanak; ki is, ámbár távozások nehezére esett, mégis derűs arccal megadta nékik az engedelmet.

Minekutána tehát a vacsora bevégződött és a király kíséretével együtt lóra szállott és távozott Neritől, különb-különb dolgokról beszélgetvén visszatértek a királyi szállásra. Ottan a király, ámbár hajlandóságát rejtegette, a rája nehezedő országos gondokban sem tudta feledni a szép Ginevra szépségét és kedvességét, s iránta való szerelmében szerette annak testvérét is, mivelhogy oly igen hasonlatos volt hozzája; s úgy megragadt szerelme lépvesszején, hogy másra már szinte gondolni sem tudott; Nerivel pedig meleg barátságot tartott, s különb-különb ürügyekkel gyakorta ellátogatott annak gyönyörű kertjébe, hogy Ginevrát láthassa. És mikor tovább már nem bírta gyötrelmét, s egyéb módját nem tudta a dolognak, az a gondolatja támadt, hogy nem csupán az egyik leányt, hanem mind a kettőt elveszi atyjoktól, és akkor szerelmét és szándokát felfedte Guido gróf előtt, ki is derék férfiú lévén felelt néki ekképpen:

- Felséges uram, fölöttébb csodálkozom azon, mit nékem mondottál, és senki nem is csodál­kozhatnék annyira, mint éppen én, ki mindenkinél jobban megismertem erkölcseidet kisded gyermekkorodtól fogva mind e mai napiglan. Mivel pedig efféle gerjedelmet sohasem ismertem benned még ifjúkorodban sem, holott akkoron a szerelem könnyebben belénk vágja karmait, most, mikor az öregség határára jutottál, oly furcsa és hihetetlen dolog látnom, hogy szere­lembe estél, hogy szinte csodának veszem; miért is ha tisztem volna feddeni téged miatta, tudom Isten, megmondanám néked a magamét, meggondolván, hogy még fegyveresen állasz újonnan meghódított országban, ismeretlen, alattomos és áruló népnek közepette, gyötrő aggságokban és országnak gondjaiban foglalatoskodván; s holott még pihenésre sem jutott időd, ily nagy gondjaid közepette magadba befogadtad a pajkos szerelmet. Nem fennkölt királyok dolga ez, hanem kicsinylelkű ifjú embereké. Ezenfelül pedig, mi még rosszabb, azt mondod: feltetted magadban, hogy elveszed mind a két leányt a szegény lovagtól, ki házában erején felül vendégelt tégedet, s hogy jobban megtiszteljen, leányait szinte meztelenül meg­mu­tatta néked, bizonyságát adván ekképpen, mely nagy bizodalma vagyon benned, s mely szentül hiszi, hogy király vagy, nem pedig ragadozó farkas. Hát oly igen hamar elfeledted, hogy éppen Manfredinek asszonyokon elkövetett erőszakoskodásai nyitották meg előtted ez országnak kapuját? Elkövettek-e valaha árulást, mely méltóbb volna az örök kárhozatra, mint az volna, ha elrabolnád reménységét, vigasztalását és becsületét annak, ki téged megbecsült? Mit mondanának felőled, ha ezt megcselekednéd? Te talán úgy véled, hogy elegendő mentség volna ennyit mondanod: „Azért cselekedtem, mivelhogy ghibellin.” Hát ez a királyok igazsága, hogy kik karjaikba menekülnek, akárki fiai legyenek, azokkal ekképpen bánnak? Emlékeztet­lek reá, királyom, hogy nagy dicsőségedre vagyon Manfredi legyőzése, de sokkalta nagyobb dicsőségedre válik magad legyőzése; annak okáért te, kinek tiszted másokat kormányoznod, győzd meg magadat, és vess féket ím ez gerjedelmedre, és ne szennyezd be ily folttal azt, mit dicsőséggel szerzettél.

Emez szavak kegyetlenül megsebezték a királynak lelkét, s annál inkább megszomorították, minél inkább megismerte igazságokat; miért is keserveset sóhajtván szólott ekképpen:

- Gróf, valóban úgy vélem, hogy minden más ellenség, bármily erős légyen is, gyenge és biztos prédája a gyakorlott harcosnak, tulajdon gerjedelméhez képest; de bármily nagy szenvedést okoz nékem, s bármily mérhetetlen erő kell hozzá, szavaid oly igen felbuzdítottak engemet, hogy kevés napok múltán cselekedetekkel fogom néked megbizonyítani, hogy valamint másokat legyőzni tudok, akképpen erőt tudok venni magamon is.

Kevés napokkal emez beszélgetés után, hogy a király Nápolyba visszatérvén - egyfelől, hogy ne is legyen alkalma valamely hitványságot cselekednie, másfelől, hogy megjutalmazza a lovagot a szíves vendéglátásért, ámbár kemény dolog volt számára mások birtokába adni, mit oly forrón kívánt magának - mégis elhatározta, hogy férjhez adja a két leányt, mégpedig nem Neri, hanem tulajdon leányai gyanánt. S minekutána Neri beleegyezésével pompás hozományt adott nékik, a szép Ginevrát feleségül adta Maffeo da Palizzihez, a szőke Isottát pedig Guiglielmo della Magnához, kik mindketten nemes lovagok és főurak voltak; és általadván nékik a leányokat, maga kimondhatatlan fájdalommal Apuliába ment, és szüntelen fáradozá­sokban oly erősen fékezte vad gerjedelmet, hogy összetörvén és megszaggatván a szerelem bilincseit, mind egész életére megmenekedett effajta gerjedelemtől.

Bizonyára lesznek olyanok, kik azt mondják, hogy csekély dolog egy királynak férjhez adni két leányt; és én elismerem; de nagy és főbenjáró dolognak nevezem, ha hozzátesszük, hogy ezt szerelmes király cselekedte, éppen azt adván férjhez, kit szeretett, holott sem annak előtte, sem utóbb nem élvezte szerelmének lombját, virágját avagy gyümölcsét. Ekképpen cselekedett tehát a nagylelkű király, dúsan megjutalmazván a nemes lovagot, dicséretes tisztességben részesítvén a szeretett leányokat, és vitézül legyőzvén önmagát.