HETEDIK NOVELLA
Péter király
értesülvén, mely forró szerelemmel viseltetik
irányában a betegségében sínylődő
Lisa, megvigasztalja őt;
annak utána pedig férjhez adja valamely nemes ifjúhoz,
homlokon csókolja, s magát lovagjául örökre
elkötelezi
Minekutána Fiammetta
bevégezte novelláját,
sokat magasztalták Károly király férfias nagylelkűségét, ámbátor akadt olyan
hölgy is, ki ghibellin
lévén nem akarta magasztalni; akkor Pampinea a Király
parancsára ekképpen fogott szóba:
- Tiszteletre méltó
hölgyeim, bizonyára nincs
oly értelmes ember, ki nem
osztoznék vélekedéstekben Károly király
felől, legfeljebb ha más
ok miatt haragszik reá; mivel azonban nékem eszembe jutott egy
más, ehhez hasonlatos
dicséretes eset, melyet e
királynak egyik ellensége művelt egy
városunkbéli leánnyal, ezt kívánom nektek
elmondani.
Amaz időben, midőn a franciákat kiűzték
Szicíliából, élt Palermóban egy firenzei
földink, bizonyos Bernardo
Puccini nevezetű dúsgazdag fűszerszámkereskedő,
kinek feleségétől egyetlen gyermekök gyanánt
gyönyörű leánykája volt, már eladó
sorban; és mikor aragóniai Péter király a szigetnek
ura lett, Palermóban fő nemeseivel egyetemben csodálatos
ünnepséget tartott. Mivel emez ünnepségen
katalán módon maga is részt vett a lovagi tornában,
történt, hogy Bernardo
leánya, kinek neve volt Lisa, valamely ablakból, hol
más hölgyek társaságában volt, látta
száguldani a királyt, és oly kimondhatatlanul megtetszett
néki, hogy egyszer-másszor rajta felejtvén szemét,
forró szerelemre gyulladt iránta; az ünnep
végeztével pedig, miközben atyjának
házában éldegélt, semmi egyébre nem tudott gondolni, mint emez nagyságos és felséges
szerelmére. Ebben pedig leginkább gyötörte alacsony
rangjának gondolatja, mivel
ennek miatta semminémű reménysége nem lehetett, hogy szerelme boldog végre jut;
mindazonáltal nem akart letenni a király iránt
érzett szerelméről, de elárulni sem merte, mivel
attól tartott, hogy nagyobb baj éri. A király semmit nem
vett észre ebből, s nem is törődött véle;
miért is a leány kimondhatatlan fájdalmat szenvedett.
Ekképpen történt, hogy
mivel szerelme nőttön-növekedett, s egyre-másra meglepte
a búskomorság, a
gyönyörű leánynak ereje megtört, és nyavalyába esett, és napról napra szemlátomást
sorvadozott, mint hó a napon.
Atyja és anyja megszomorodván az eseten, szüntelen
vigasztalásokkal, orvosokkal és orvosságokkal
tőlök telhetőleg ápolgatták; de minden
fáradozások kárba veszett, mivelhogy a leány
kétségbeesvén szerelme miatt, halálra szánta
magát.
Történt pedig, hogy mivel
atyja megígérte néki, minden
kívánságát teljesíti, a leánynak az a
gondolatja támadt, hogy ha tisztességgel megteheti, emez
szándokát és szerelmét
értésére adja a királynak, minekelőtte
halálba menne; annak okáért egy napon kérte
atyját, hívassa el hozzá Minuccio d’Arezzót. Amaz
időkben Minuccio híres-neves énekes és lantos volt,
kit Péter király szívesen látott udvarában;
Bernardo tehát abban a hiszemben volt, hogy Lisa kicsinyég hallgatni
kívánja annak énekét és
muzsikáját; miért is megüzente néki, az pedig
készséges ember lévén azon nyomban eljött a
leányhoz; s minekutána nyájas szóval
megvigasztalta, bájosan
eljátszott néki violáján egy kis vidám
tánczenét, annak utána pedig egy két dalt
énekelt; ez pedig csak olaj volt a leány szerelmének
tüzére, holott azt hitte, hogy vigasztalására
leszen. Mindennek végeztével mondotta a leány, hogy négyszemközt
kíván szólani véle; miért is
minekutána a többiek mind kimentek, szólott ekképpen:
- Minuccio, téged választottalak, hogy erős hűséggel megőrizzed egy titkomat, és mindenekelőtt
reménylem, hogy ezt soha
senkinek fel nem feded, ha nem annak, kit én mondok néked;
annak utána pedig, hogy amennyire erődtől telik,
megsegítesz ebben: s erre kérlek is. Tudd meg tehát,
Minuccióm, hogy amaz napon, midőn urunk királyunk, Péter
trónfoglalásának nagy ünnepségét
tartotta, én őt lovagi
tornája közben éppen oly pillanatban láttam meg, hogy lelkemben kigyulladt iránta
a szerelem tüze, mely ím ez állapotra juttatott, melyben itten látsz; s mivel
jól tudom, mely
vakmerőség szerelmem a király iránt, s mivel nemhogy magamból
kitépni, de még csökkenteni sincsen erőm, elviselnem
pedig szörnyű nagy gyötrelem,
csekélyebb gyötrelmül választottam, hogy halálba megyek, és ekképpen fogok
cselekedni. De bizonyos, hogy
kegyetlen szomorúsággal halok meg, ha előbb ő nem tudja meg szándokomat; s mivel nem
ismerek nálad alkalmatosabb embert,
ki emez elhatározásomat értésére
adhatná, tehát
szeretném rád bízni,
és kérlek, ne
tagadd meg, tedd meg, s ha megtetted, add
értésemre, hogy boldog halállal megváltsam magamat
ím ez gyötrelmemtől.
És zokogván ekképpen
szólván elhallgatott. Minuccio elálmélkodott a leánynak
fennkölt lelkén és kemény szándokán, s
mivel szívből sajnálta, nyomban elméjébe
ötlött miképpen lehetne tisztességgel szolgálatjára;
szólott tehát ekképpen:
- Lisa,
íme hitemmel elkötelezem magam néked, miért is
vedd bizonyosra, hogy bennem soha meg nem csalatkozol; annak utána pedig
dicsérlek amaz nagyszerű elhatározásodért,
hogy ily felséges királyra irányítottad szerelmedet
és felajánlom néked segítségemet; és
reménylem: ha megnyugszol, úgy intézhetem, hogy
három nap sem telik bele, és hitem szerint oly hírt hozok
néked, mely fölöttébb kedvedre leszen; hogy pedig ne
vesztegessem az időt, máris indulok és hozzáfogok.
Lisa újfent
könyörögve kérte, és megígérte, hogy
megnyugszik, s végezetül Istennek ajánlotta őt.
Minuccio pedig tőle eltávozván felkeresett bizonyos Mico da
Siena nevezetű, amaz korbeli
ügyes versírót, és addig kérte, mígnem
rávette, hogy emez
dalocskát megírja, amint következik:
Serkenj, Ámor,
siess és őt keresd meg,
Meséld el néki minden szenvedésem,
S hogy, bár közel a végem,
Mégsem merem fölfedni, mi lepett meg.
Esengek, Ámor,
összetett kezekkel,
Kérve-kérlek, szállj, meg se állj lakáig!
Mondd, hogy kívánom égő szerelemmel,
Szívem veszett vággyal utána vágyik.
S a tűz miatt, mely sisteregve vet fel,
Tudom, az óra nem késik sokáig,
Amelyben majd a lelkem útra válik,
Holtommal vetve mindenkorra véget
Kínnak, szégyenkezésnek.
Repülj, Ámor, s mindezt neki jelentsd meg!
Habár te
műved az, hogy megszerettem,
Nem adtál kellő bátorságot, Ámor,
Hogy amikor először rámeredtem,
Megéreztessem szemem sugarából,
Minő hatalmat szerzett ő felettem:
S most fáj eképp kimúlnom a világból,
Hogy ő viszonzó érzelmet nem ápol;
Pedig, ha tudná mindazt, amit érzek:
Lehetnék most merészebb,
S kipanaszolhatnám kínját szívemnek!
Merthogy azonban,
Ámor, elmulasztád
Szívem hittel való felvértezését,
S így, megmutatni szívem indulatját
Nem lehetett bennem erő s merészség:
Kérésemet, Uram, meg ne tagadd hát,
Eredj hozzá s ébreszd emlékezését
A napra, melyen láttam léptetését
Lovagok közt, lándzsásan, vértezetben,
S oly szerelembe estem,
Hogy attól lesz most vége életemnek.
Emez szavakra Minuccio nyomban édes
és megindító dallamot szerzett, minőt a versnek tárgya kívánt; és
harmadnap elment az udvarba, éppen mikor Péter király
ebédnél ült, ki is mondotta néki: énekeljen
valamit violájának kíséretével. Tehát
Minuccio elkezdette játszani és énekelni ím ez
dalt, oly lágyan-édesen, hogy valahányan csak a
királyi teremben voltak, szinte
révületbe estek, oly
csendben és figyelmesen hallgatták, a király pedig szinte még inkább, mint a többiek. Mikor pedig
Minuccio bevégezte dalát, kérdezte
a király, kinek műve e dal, mivel
úgy rémlik néki, hogy
még soha nem hallotta.
- Felséges Uram - felelte Minuccio
-, nincs még három
napja, hogy szava és hangja
elkészült.
Midőn pedig a király
megkérdezte, kinek
számára, felelt
ekképpen:
- Csak négyszemközt merem
megmondani néked.
A király szerette volna megtudni, miért is asztalbontás
után szobájába hívatta Minucciót, ki is ottan rendre elmondott
néki mindent, miként a leánytól hallotta; ennek a
király fölöttébb megörvendezett, és igen magasztalta a
leányt és mondotta, hogy
illendő ily derék leányzóhoz jó szívvel
lennie; miért is elküldötte hozzá a lantost, hogy vigasztalja nevében, és mondja meg néki, hogy aznap estefelé minden
bizonnyal meglátogatja.
Minuccio örömében, hogy
ily kellemetes hírt vihet a leánynak, késedelem
nélkül elment hozzá a violájával, s négyszemközt
szólván véle elmondotta néki a
történteket, s annak
utána violája kíséretével elénekelte
amaz dalt. Ezen pedig a leány oly boldog volt, s oly igen megnyugodott,
hogy azon nyomban szemlátomást megmutatkoztak rajta a
gyógyulásnak biztos jelei; s miközben a házban senki
nem tudott és nem is sejtett semmit abból, mi készült,
nagy vágyakozással várta az estét, midőn
majd meglátja urát.
A király őszinte és
jóságos úr lévén, minekutána
többször is meghányta-vetette magában, mit Minucciótól hallott,
s jól ismerte a leányt és annak
szépségét, még nagyobb szánakozást
érzett iránta, mint
annak előtte; és estére kelvén lóra
szállott, s mintha csak úgy szórakozásból
indulna sétára, megérkezett a
fűszerszámkereskedőnek házához; ottan pedig
kérte, hogy nyissák meg neki a fűszerszámkereskedőnek
gyönyörű szép kertjét, és abba bement,
és kisvártatva kérdezte Bernardót, mi van
leányával, s vajon férjhez adta-e már.
Felelte Bernardo:
- Felség, nincs
férjnél, hanem beteg volt, s még most is igen beteg;
ámbár igaz, hogy ma délután három óra
óta csodálatosképpen jobbult állapotja.
A király tüstént
megértette, honnét vagyon a jobbulás és
szólott:
- Hitemre, kár volna, ha ily
gyönyörű teremtés időnek előtte
elköltöznék ez árnyékvilágból;
kívánunk bemenni hozzá, látogatására.
És kevéssel utóbb
csupán két kísérőjével és
Bernardóval bement a leánynak szobájába, s amint
benn volt, odalépett az ágyhoz, melyen a leány kissé
feltápászkodván epekedve várta; és
megfogván a leányka kezét, szólott ekképpen:
- Madonna, mely dolog ez? Fiatal vagy s néked kellene másokat
vigasztalnod, te pedig ágynak
esel; kérni akarunk, hogy
kedvünkért embereld meg magad,
s hamarosan meggyógyulj.
A leány, mikor érezte annak keze érintését, kit
mindenekfölött szeretett, ámbátor
kissé szégyenkezett, mégis oly
gyönyörűséget érzett lelkében, mintha a Paradicsomkertben lett volna;
és amennyire erejétől tellett, felelt a királynak ekképpen:
- Felséges Uram, csekély erőmmel
fölöttébb nehéz terhet akartam magamra venni, s ez lett nyavalyámnak oka; de
meglátod, hogy a te
jóvoltodból hamar idő múltán megszabadulok
tőle.
Csupán a király egymaga
értette a leánynak burkolt szavait, és percről percre jobban megbecsülte őt, s magában sűrűn
átkozta a sorsot, hogy ily
alacsonyrendű embert adott annak atyja gyanánt; s minekutána
kicsinyég véle időzött s még jobban
bátorította, eltávozott.
A királynak ím ez
emberségét fölöttébb magasztalták, és nagy tisztessége
gyanánt tekintették a fűszerszámkereskedőnek
és leányának, kit
a király oly boldoggá tett,
mint soha még asszonyt a szerelmese; és a jobb
reménység megsegítette,
és kevés napok múltán meggyógyult
és szebb lett, mint valaha
volt. Minekutána pedig meggyógyult, a király a
királyasszonnyal meghányta-vetette, mely jutalommal viszonozza a
leánynak emez nagy szerelmét, egy napon a király
számos fő nemes urak kíséretében lóra
szállott, a fűszerszámkereskedőnek házába
ment, s belépvén a kertbe hívatta a kereskedőt
és leányát; és ezenközben odaért a
királyasszony számos udvari hölgyével, kik is magok közé
vonták a leányt, kimondhatatlan
kedvességgel. És kisvártatva a király s a
királyasszony hívatta Lisát, a király pedig szólott hozzá ekképpen:
- Derék hajadon, irántam való nagy
szerelmed nagy tisztességet szerzett néked előttünk, s
kívánjuk, hogy
kedvünkért megelégedéssel vegyed; e nagy
tisztesség pedig az, hogy
mivel eladó sorban vagy, kívánjuk:
elfogadd férjedül azt, kit
mi adunk néked; de ez nem gátol bennünket amaz
szándokunkban, hogy
mostantól fogva mindenkor lovagodnak nevezzük magunkat; nagy
szerelmedből pedig nem kívánunk tőled egyebet, mint
egyetlen csókot.
A leány fülig pirult
szégyelletében, javallotta a királynak
kívánságát, és csöndes hangon
szólott ekképpen:
- Felséges Uram, bizonyosra veszem:
ha megtudnák, hogy szerelmes
voltam beléd, a legtöbb
ember bolondnak vélne, s
talán azt hinnék, hogy
elfeledtem, ki vagyok, s nem ismertem
magam rangját és a tiédet; de ki egymaga lát be a
halandók szíveibe, Isten a tanúm, hogy már amaz
órában, midőn nékem megtetszettél, meggondoltam, hogy te király vagy, én pedig Bernardónak, a
fűszerszámkereskedőnek leánya, és nem illik hozzám ily felséges
magasságba irányoznom lelkemnek lángolását.
De miként jobban tudod nálam,
senki sem megfontolt választás szerint lesz szerelmes, hanem vágyakozása
és gerjedelme szerint: emez törvénnyel többször is
szembeszálltak erőim, de
midőn tovább nem bírtam, megszerettelek és szeretlek
és mindig szeretni foglak. Az igazság pedig ez: mikor
éreztem elhatalmasodni magamon az irántad való szerelmet,
nyomban elhatároztam, hogy
mindenkor akaratod szerint cselekszem; annak okáért nem
csupán szívesen férjemül fogadom és szeretni
fogom azt, kit nékem adni kegyeskedel, s ki tisztességemre és díszemre leszen, de ha azt mondanád, hogy
tűzbe menjek érted, gyönyörűséggel
megcselekedném, ha tudnám, hogy
kedvedet megnyerem. Tudod, mely kevéssé illendő
hozzám, hogy király lévén te légy lovagom,
miért is erről semmit nem mondok; a csókot pedig, melynél többet
szerelmemből nem kívánsz,
a királyné asszony engedelme nélkül úgysem
kapod meg. Mindazonáltal mind magadnak, mind királyné asszonyomnak irántam
való nagy kegyességét Isten fizesse meg helyettem
bőségesen és méltóképpen, mivelhogy magam meghálálni
nem tudom.
És ekképpen
szólván elhallgatott. A királyné asszonynak
fölöttébb tetszett a leány felelete, s látta, hogy valóban oly okos,
miként a király mondotta néki. Akkor a király
hívatta a leánynak atyját és anyját, s minekutána meghallotta
tőlük, hogy belenyugszanak
abba, mit cselekedni
szándékozik, hívatott
valamely ifjút, bizonyos
Perdicone nevezetű szegény nemes embert, kinek két gyűrűt adott kezébe, s mondotta néki, hogy Lisát eljegyezze; az
ifjú pedig nem vonakodott. Minekutána pedig a király
és a királyasszony bőségesen
megajándékozta a leányt ékszerekkel meg
drágaságokkal, a
király az ifjúnak nyomban adományul adta Ceffalut
és Calatabellottát, emez két kitűnő és
nagy jövedelmet hajtó birtokot,
és szólott ekképpen:
- Néked adományozzuk ezeket
feleséged hozománya gyanánt; hogy pedig véled mi
szándokunk vagyon, megtudod
maga idejében.
És ekképpen
szólván a leányhoz fordult, és mondotta néki:
- Hadd nyerjük meg most amaz
gyümölcsöt, mely szerelmedből nekünk jár.
S mindkét kezével
megfogván annak fejét, homlokon csókolta. Perdicone, meg Lisának atyja és
anyja s hasonlatosképpen ő maga is mind boldogok voltak, s nagy ünnepséget és
vidám menyegzőt csaptak. S miként széltében
beszélik, a király hűségesen állotta a
leánynak tett ígéretét; mivelhogy mind élete
fogytáig mindig lovagjának nevezte magát, és soha nem ment lovagi
tornába, ha nem ama szalaggal,
melyet a hölgy néki küldött. Efféle
cselekedetekkel lehet megnyerni az alattvalók
ragaszkodását, példát
adni másoknak a nemes cselekvésre és örök dicsőséget
szerezni. Holott efféle dologra ma senki, avagy csak kevesen feszítik értelmök
íját, mivel a
királyok javarészt kegyetlenkedésre és
zsarnokoskodásra adták fejöket.
|