NYOLCADIK NOVELLA

Sofronia azt hiszi, hogy Gisippus felesége, holott Titus Quinctius Fulvus felesége,
és ezzel Rómába megyen, hová Gisippus szegény sorban ugyancsak megérkezik,
és abban a hiszemben, hogy Titus megveti őt, azt mondja, hogy embert ölt,
meghalni kívánkozván. Titus megismeri, s hogy megmentse, magát vallja gyilkosnak;
ennek hallatán azonban az igazi gyilkos felfedi magát; miért is Octavianus
mind valamennyiöket felmenti, Titus pedig húgát Gisippusnak adja feleségül,
s megosztja véle minden javát

Minekutána Pampinea bevégezte elbeszélését, s ki-ki magasztalta Péter királyt, de valamennyi közt leginkább a ghibellin hölgy, Filoména, a Király parancsára ekképpen fogott szóba:

- Nagyságos hölgyeim, ki ne tudná, hogy a királyok, ha akarják, bármely nagy dolgot meg­tehetnek, s hogy különösképpen megkívánják másoktól is a nagylelkűséget? Kinek tehát módja vagyon benne, s megteszi azt, mi kötelessége, helyesen cselekszik; de ezért nem illeti őt oly nagy csodálat, sem oly nagy dicséretes magasztalás, mint illetné azt, ki ugyancsak ekképpen cselekednék, bár nem volna kötelessége, mivelhogy nincsen módja benne. Annak okáért, ha oly áradozva magasztaljátok és nemesnek ítélitek a királyok cselekedeteit, én cseppet sem kétel­kedem, hogy még jobban megnyerik tetszésteket, és még nagyobb magasztalást nyernek tőletek a magunkfajta emberek cselekedetei, hahogy hasonlatosak a királyok cselekedeteihez vagy felülmúlják azokat; miért is szándékozom elmondani nektek novellámban, mely dicséretes nagylelkűséget tanúsított egymás irányában két közrendű ifjú, kik barátságban voltak egymással.

Amaz időben tehát, midőn Octavianus Caesar még nem viselte az Augustus nevet, hanem a triumvirátus nevezetű hivatalban kormányozta a római birodalmat, élt Rómában bizonyos Publius Quinctius nevezetű nemes ember, kinek egyetlen, ám csodálatos értelemmel megáldott fia volt, Titus Quinctius Fulvus nevezetű, kit a bölcselkedés tanulása okából Athén városába küldött, és tőle telhető melegséggel gondjaiba ajánlott bizonyos Chremes nevezetű régi jó barátjának. Ez pedig Titust tulajdon házába vette Gisippus nevezetű fiának pajtása gyanánt; és bizonyos Aristippus nevezetű bölcselkedőnek oskolájába adta mind Titust, mind Gisippust, hogy tőle oktatást nyerjenek. S miközben a két ifjú szüntelenül együtt volt, megtetszett, mely igen egyformák gondolatjaik-szokásaik, miért is oly erős testvériség és barátság támadott közöttük, melyet semmi meg nem szakított, ha nem a halál. Egyiknek sem volt nyugta, sem kellemetes érzése, ha nem mikor együtt voltak. Megkezdették tehát tanulásokat, s mivel mind­kettő egyenlőképpen nagyságos elmével volt megáldva, csodálatos dicséretökre egymástól soha el nem maradván hágtak fel a bölcselkedés dicsőséges magasságába; és emez élet­módjokban jó három esztendőkig állhatatosak voltak, Chremesnek kimondhatatlan örömére, ki szinte mindkettőt egyenlőképpen fiának tartotta.

Emez esztendőknek végén, miként minden dolgokban történik, történt, hogy Chremes agg ember lévén elköltözött ez árnyékvilágból; azok ketten pedig egyenlő fájdalommal gyászolták, mintha mindkettejöknek atyjok lett volna, és Chremes barátjai meg atyjafiai nem tudták volna megmondani, melyik szorul inkább vigasztalásra a rájok szakadt csapás miatt.

Történt pedig néhány hónap múltán, hogy Gisippust meglátogatták barátai és atyjafiai, és Titusszal egyetemben biztatták, hogy megházasodjék, és találtak is számára valamely főnemes szülőktől származó, athéni születésű, csodálatos szépséggel megáldott leányt, kinek neve volt Sofronia, s ki talán tizenötödik esztendejét járta. Midőn pedig a menyegző napja közelgett, Gisippus kérte egy napon Titust, hogy jönne véle jegyese látására, kit az eladdig még nem látott; mikor annak házába érkeztek, s a leány ott ült kettejök között, Titus, kinek szinte feladata volt megvizsgálni barátja jegyesének szépségét, kezdte azt igen figyelmesen szem­ügyre venni, s mivel a leány mindenestül mérhetetlenül megtetszett néki, magában módfelett magasztalta őt, s oly forró szerelemre gyulladt irányában, mint valaha csak szerelmes férfi hölgye iránt lángra gyúlt, bár ugyan szikrányit nem mutatott belőle. De minekutána kicsinyég véle időztek, elbúcsúzván tőle, hazatértek. Ottan Titus egymagában szobájába vonult, és a kedves leányra fordította gondolatját, s annál jobban lángra gyúlt, minél tovább időzött emez gondolatban.

Amint pedig észbe kapott, nagy keserves sóhajtozások közben ekképpen töprenkedett magában: „Jaj, mely nyomorult is az életed, Titus! Hová és mire irányítottad lelkedet és szerelmedet és reménységedet? Vagy nem tudod, hogy e leányt húgod gyanánt illendő volna tiszteletben tartanod, mind a Chremestől meg családjától nyert megbecsülés fejében, mind amaz igaz barátságért, mely közötted és Gisippus között vagyon, kinek e leány jegyese? Hát akkor miért szereted? Hová ragadtatod magad csalóka szerelmedtől s a játszi reménységtől? Nyisd meg értelmednek szemét, s ismerd meg magadat, ó, szerencsétlen; térj eszedre, vess féket sóvárgó gerjedelmedre, mérsékeld oktalan vágyakozásodat, s irányítsd egyébre gondolatjaidat; szállj szembe már most a kezdetén parázna indulatoddal, és győzd meg magadat, míg időd vagyon reá: nem illendő s nem tisztes dolog az, mit kívánsz; azt, mit elérni szándékozol, még akkor is kerülnöd kellene, ha bizonyos volnál benne (amint ahogy nem vagy az), hogy eléred, meggondolván, mit követel tőled az igaz barátság, s mi a kötelességed. Tehát mit fogsz cselekedni, Titus? Hagyd abba idétlen szerelmedet, ha akképpen akarsz cselekedni, miként hozzád illendő.”

Annak utána, midőn újból eszébe jutott Sofronia, az ellenkező vélekedésre fordult, s minden előbbi gondolatját megtagadván szólott magában ekképpen: „A szerelem törvényeinek nagyobb a hatalmok, mint minden egyéb törvényeknek: megtörik nem csupán a barátság törvényeit, hanem az isteni törvényeket is; hányszor megesett már, hogy az apa megszerette leányát, fivér a húgát, mostohaanya a mostohafiát? Szörnyűségesebb dolgok ezek, mint ha egy barát megszereti barátjának feleségét, mi már ezerszer megesett. Ezenfelül pedig ifjú vagyok, s az ifjúságon a szerelem törvényei uralkodnak. Illendő tehát, hogy mi Ámornak kedve szerint vagyon, nékem is kedvem szerint legyen. A lelkiismeretesség meglett korú férfinak dolga; én csak azt akarhatom, mit Ámor akar. E leánynak szépsége megérdemli, hogy mindenki szeresse; s hahogy én szeretem, ki ifjú vagyok, ki vethetné ezt méltán szememre? Nem azért szeretem őt, mert Gisippusé, hanem azért szeretem, mert szeretném, akárkié volna is. A sorsnak bűne ez, hogy barátomnak, Gisippusnak adta őt, nem pedig inkább másnak; s ha már valakinek szeretnie kell őt (pedig kell, mert szépsége miatt megérdemli), akkor jobban örülhet Gisippus, ha megtudja, hogy éppen én szeretem, nem pedig más.”

És önmagát megcsúfolván, emez töprenkedéséből az ellenkezőbe esett, ebből megint amabba, egyikből a másikba, s nem csupán ím ez napját s a következő éjszakát, hanem sok más napjait is ebben töltötte, mígnem elment kedve ételtől-álomtól, s gyengesége végezetül ágyba kényszerítette. Gisippus, ki több napokon által látta őt gondolatokba merülten, most pedig látta betegen, igen elbúsult miatta, s el nem mozdulván mellőle, minden ügyességével és gondoskodásával igyekezett talpra állítani őt, s gyakorta rimánkodva kérdezte gondjainak és nyavalyájának oka felől. De minekutána Titus kitérő válaszokat adott, ezt pedig Gisippus észrevette, végezetül Titus kényszerűségében nagy sírás és sóhajtozás közben felelt néki ekképpen:

- Gisippus, ha úgy tetszett volna az isteneknek, nékem sokkalta kedvesebb volna meghalnom, mint tovább élnem, meggondolván, hogy a sors olyan állapotra juttatott engemet, melyben kötelességem lett volna bizonyságot tennem virtusomról, mely pedig szégyent vallott, miként fölöttébb nagy röstelkedéssel látom; valóban hamarosan várom a jutalmat, mely engem megillet ezért, vagyis a halált, mely kedvesebb nékem, mint hitványságom érzésében élnem, mit is nagy szégyenkezéssel felfedek, mivel éppen előtted nem szabad rejtegetnem, s nem is tudok rejtegetni semmit.

És elejétől fogva felfedte előtte búskomorságának okát és gondolatjait s azoknak viaskodását s végezetül, hogy melyik kerekedett felül, s hogy ő bizony elpusztul Sofronia iránt való szerelmében, bizonykodván: tudja, mely szégyenletes dolog ez s ezért vezeklésül halálra szánta magát, s hiszi, hogy a halál hamarosan eléri. Gisippus, amint ezt hallotta és látta zokogását, előbb némiképpen megdöbbent, mivelhogy őt magát is megejtette a szép leány kedvessége, bár nem ily mértéktelenül; de késedelem nélkül feltette magában, hogy drágább lesz néki barátjának élete, mint Sofronia. És ekképpen amannak könnyei láttán maga is sírva fakadt, és zokogva felelt neki ekképpen:

- Titus, ha nem szorulnál úgy a vigasztalásra, mint ahogy rászorulsz, akkor éppen te magadnál emelnék ellened panaszt, mint ki megsértetted barátságunkat, oly nagy időn által rejtekben tartogatván előttem nagy erős szerelmedet; melyet ugyan tisztességtelennek véltél, ám valamint a tisztes, akképpen a tisztességtelen dolgokat sem szabad rejtegetni barátunk előtt, mivelhogy az, ki igaz barát, valamint a tisztes dolgokban megosztja örömét barátjával, akként a tisztes­ségteleneket igyekszik kiverni annak fejéből; de ezt most nem firtatom, hanem inkább rátérek arra, mi vélekedésem szerint mostan égetőbb. Hogy oly forrón szereted jegyesemet, Sofroniát, azon nem csodálkozom, de fölöttébb csodálkoznám, ha másként volna, ismervén az ő szépségét s te lelkednek nemességét, mely annál fogékonyabb az ily gerjedelem iránt, minél jelesebb amaz dolog, mely tetszését megnyerte. És amily joggal szereted Sofroniát, oly jogtalanul panaszkodol a sorsra (ámbár nem mondod hangosan), hogy nékem adta őt, mivel úgy véled, hogy szerelmed tisztes lehetne, ha ő másé volna, nem pedig az enyém; de ha mostan is oly bölcs vagy, mint máskor, hát kinek adhatta volna őt inkább a sors, mint éppen nékem, hogy hálásabb légy iránta? Bárki másé lett volna, s bármily tisztes lett volna szerelmed, az bizonyára inkább magának tartogatta volna a leány szerelmét, mint neked, holott felőlem nem szabad ilyesmit gondolnod, ha valóban oly igaz barátodnak tartasz, amilyen vagyok; ennek pedig oka, hogy emlékezetem szerint, mióta barátok vagyunk, nem volt semmim, mi ne lett volna éppúgy tiéd is, mint enyém. Ha tehát már annyiban volna a dolog, hogy változtatni nem lehetne rajta, ezt én most is éppúgy állnám, mint annak előtte más dolgokban; de most még csak annyiban vagyon, hogy nem kell megosztanom véled, hanem odaadhatom néked egészen, s ekként is fogok cselekedni, mert nem tudom, miképpen lehetne néked kedves az én barátságom, ha valamely dologban, mit tisztességgel megcselekednünk lehet, nem tudnám akaratomat megegyeztetni a tiéddel. Igaz, hogy Sofronia a jegyesem, és igen szerettem őt, s nagy örömmel vártam a menyegzőt; mivel azonban te, ki ebben értőbb vagy nálam, nagyobb szenvedéllyel kívánod őt, e drága kincset, bizonyosra vedd, hogy nem az én, hanem a te feleséged gyanánt fog belépni a szobámba. Annak okáért vesd el gondodat, kergesd el bús­komorságodat, szerezd vissza elveszett egészségedet és nyugodalmadat és vidámságodat, s ím ez órától fogva boldogan várjad e jutalmat, melyre méltóbb a te szerelmed, mint volt az enyém.

Amint Titus hallotta Gisippusnak ím ez szavait, minél nagyobb gyönyörűséget szerzett néki a csalóka reménység, annál nagyobb szégyenkezést támasztott benne a józan megfontolás, megmutatván néki, hogy minél nagyobb Gisippus nagylelkűsége, annál kevésbé illendő elfogadnia azt. Miért is szüntelen zokogás közben nagy nehezen ekképpen felelt:

- Gisippus, nagylelkűséged és igaz barátságod nyilván megmutatja nékem, mi az én baráti kötelességem. Mentsen Isten, hogy magamé gyanánt elvegyem tőled azt a lányt, kit ő néked, a méltóbbiknak adott. Ha úgy látta volna, hogy engemet illet, nem hihetnéd sem te, sem más, hogy néked juttatta volna. Élvezd tehát boldogan azt, kit választottál, s a bölcs tanácsokat és Istennek ajándokát, én pedig hadd emésszem magam könnyeimben, melyeket Isten számomra készített, mint ki méltatlan voltam ím ez nagy kincsre; s vagy én győzöm meg könnyeimet, mi néked kedves leszen, vagy azok győznek meg engem, s akkor megszabadulok minden gyötrelemtől.

Felelte erre Gisippus:

- Titus, ha barátságunk adhat nékem annyi hatalmat, hogy kényszeríthetlek akaratom elfoga­dására, s ha rá tud venni téged, hogy valóban kövessed akaratomat, akkor épp most van rá alkalom, midőn különösképpen élni kívánok e hatalommal; ha pedig nem engedsz szépszerével kéréseimnek, akkor amaz erőszakkal, melyet barátunk javáért használnunk szabad, művelni fogom, hogy Sofronia mégis a tiéd leszen. Én tudom, mely hatalmas a szerelemnek ereje, és tudom, hogy már nem egyszer, hanem sokszor boldogtalan halálra juttatott szerelmeseket; s látom, te oly közel vagy ehhez, hogy sem visszatérni, sem könnyeidet visszafojtani nem tudod, hanem tovább haladván belepusztulnál, én pedig akkor hamar idő múltán utánad mennék. Hahogy tehát másért nem szeretnélek, már csak magam életéért is kedves volna nékem az életed. Legyen tehát Sofronia a tiéd, mivelhogy könnyűszerrel nem akadnál másra, ki oly igen tetszenék néked; én pedig könnyedén más hölgy felé fordulok szerelmemmel és boldoggá teszlek téged is, magamat is; emez dologban pedig talán nem volnék ily nagylelkű, ha oly ritkán s oly nehezen lehetne feleséget is találni, mint jó barátokat; mivel pedig fölöttébb könnyűszerrel találhatok más asszonyt, más barátot pedig nem, azért inkább kívánom (nem akarom mondani, hogy elveszíteni a leányt, mivel nem veszítem el azzal, hogy néked adom, hanem jobbik magamnak adván őt, sorsát jobbra változtatom) mással felcserélni őt, mint téged elveszíteni. Miért is ha elérhetnek valamit nálad kéréseim, kérlek, vetkezd le ím ez bánatodat, vigasztald meg magadat, s egyúttal engemet, s jó reménységgel készülődjél elvenni amaz boldogságot, melyre a leány iránt érzett forró szerelmed sóvárog.

Ámbár Titus röstelkedett beleegyezni abba, hogy Sofronia az ő felesége legyen, s éppen ezért még mindig vonakodott, mivel egyfelől a szerelme vonzotta, másfelől Gisippus biztatása sarkantyúzta, szólott ekképpen:

- Íme, Gisippus, igazán nem tudom, vajon a magam kedvét vagy a te akaratodat teszem-e, midőn akképpen cselekszem, miképpen te kérsz, mondván, hogy az a te kívánságod; tehát mivel nagylelkűséged ily mérhetetlen, hogy legyőzi bennem a köteles szégyenkezést, én megteszem; de bizonyosra vedd: oly ember módjára teszem meg, ki tudja, hogy nem csupán a szeretett hölgyet nyeri el tőled, hanem az életét is. Adják meg az Istenek, ha van mód reá, hogy tisztességedre és javadra megbizonyíthassam még valaha, mely boldog vagyok abban, mit vélem cselekedtél, jobb szívvel lévén hozzám, mint jómagam.

Felelte ím ez szavakra Gisippus:

- Titus, emez dologban, hogy foganatja legyen, vélekedésem szerint a következőképpen kell cselekednünk: miként tudod, atyámfiai és Sofronia atyjafiai sokáig hányták-vetették a dolgot, mígnem ő jegyesemmé lett; miért is ha mostan odamennék s mondanám, hogy nem kívánom őt feleségemül, nagy botránkozás támadna belőle, s felháborítanám mind az ő, mind magam atyjafiait; evvel ugyan édeskeveset törődném, ha mindazáltal látnám, hogy a leány tiéd leszen; de attól tartok, hogy ha ilyen módon otthagyom, atyjafiai nyomban máshoz adják, ki talán nem éppen te lennél, s ekként elveszítenéd azt, mit én nem nyertem meg. Annak okáért úgy vélem, hogy ha beleegyezel, én olyképpen folytatom, amint elkezdettem, s magam felesége gyanánt hazaviszem őt, s megtartom a menyegzőt; annak utána te nagy titokban, s ennek majd meg­leljük a módját, véle fogsz hálni mint tulajdon feleségeddel. Idő múltán a maga helyén és idejében felfedjük a valóságot; ha tetszik nékik, nem lesz semmi baj; ha nem tetszik, már úgyis megtörtént, s mivel nem változtathatnak rajta, kénytelen-kelletlen bele kell nyugodniok.

Titusnak tetszett a terv; miért is Gisippus, midőn Titus már meggyógyult, s megint jókedvre derült, a leányt maga felesége gyanánt házába vezette, és nagy menyegzőt csapott; midőn pedig az éjszaka beköszöntött, az asszonyok otthagyták az új menyecskét férjének ágyában és eltávoztak. Titusnak szobája Gisippus szobájának tőszomszédságában volt, s egyikből által lehetett menni a másikba; miért is midőn Gisippus szobájában volt, s minden világot eloltott, loppal általment Titushoz, s mondotta néki, hogy menjen és feküdjék felesége mellé. Titus ennek hallatára szörnyű szégyenkezésében már-már mindent megbánt, s vonakodott általmenni; de Gisippus valamint szóval, akként egész lelkével is barátjának kedvét kereste, s hosszas huzavona után mégiscsak általküldötte őt. Az pedig amint az ágyba ért, megölelte a leányt, s mintegy tréfálkozva halkan kérdezte, ha akar-e felesége lenni.

A leány abban a hiszemben, hogy ez Gisippus, igent mondott reá; akkor az ifjú szép és drága gyűrűt húzott a leánynak ujjára mondván:

- Én is akarok férjed lenni.

És annak utána elhálta véle a házasságot, s hosszú és szerelmes gyönyörűséget nyert tőle, holott sem a menyecske, sem más nem is sejtette, hogy nem Gisippus hál vele, hanem más.

Miközben tehát ekképpen folyt Sofronia és Titus házassága, történt, hogy ennek atyja, Publius, meghalálozott; miért is levelet kapott: késedelem nélkül térjen vissza Rómába, hogy ügyes-bajos dolgait rendbe hozza; annak okáért Gisipusszal elhatározta, hogy elmegyen, és magával viszi Sofroniát. Ezt pedig nem volt szabad s illendőképpen nem is lehetett megcselekednie, hahogy fel nem fedi az asszony előtt a valóságot. Miért is egy napon a szobába szólítván őt apróra felfedték előtte, miképpen vagyon a dolog, mit is Titus nyilván megbizonyított néki számos dolgot felemlegetvén, mik kettejök közt estek. Minekutána tehát a menyecske egyiket és másikat kissé haragosan végigmérte, keserves zokogásba fakadt, és panaszkodott, hogy Gisippus megcsalta; s minekelőtte még Gisippus házában bárkinek szólt volna felőle, atyjának házába ment, s annak és anyjának elmesélte amaz csalást, melyet velök Gisippus elkövetett, elmondván, hogy ő bizony Titusnak felesége, nem pedig Gisippusé, miként azok hitték.

Sofronia atyja igen szívére vette a dolgot, s a maga, valamint Gisippus atyjafiaival véget nem érő hangos pörpatvart csapott miatta, s megeredt a nagy nyelvelés, a szörnyű háborgás. Gisippust meggyűlölték mind a maga, mind Sofronia atyjafiai, s egy értelemmel mondották, hogy nem csupán feddésre, hanem kemény fenyítésre is rászolgált. De ő bizonykodott, hogy becsülettel cselekedett, és Sofronia atyjafiai hálával tartoznak néki, hogy a leányt magánál különb emberhez adta feleségül. Másfelől Titus mindent megtudott, s nagy szomorúsággal tűrte-tűrte a dolgot; de mivel ismerte a görögök szokását, hogy addig szájaskodnak és fenyegetődznek, mígnem emberökre akadnak, de akkor aztán nem csupán megjuhászodnak, hanem meg is hunyászkodnak, feltette magában, hogy tovább nem tűri szó nélkül szájasko­dásokat; mivel pedig római bátorság és athéni okosság lakozott benne, nagy ügyesen egybegyűjtötte Gisippus meg Sofronia atyjafiait valamely templomba, s oda belépvén csupán Gisippus kíséretében, ekképpen szólott hozzájok:

- Számos bölcselkedők akképpen vélekednek, hogy a halandók cselekedetei a halhatatlan istenek elhatározása és rendelése szerint történnek, miért is némelyek azt gondolják, hogy mindaz, ami történik vagy történni fog, kényszerűség; bár vannak némelyek, kik csupán arra vonatkoztatják emez kényszerűséget, mi már megtörtént. Ha vélekedéseiket némi meg­fon­tolással vizsgáljuk, nyilván megtetszik, hogy kifogásolni oly dolgokat, melyeken már változ­tatni nem lehet, nem egyéb, mint olyan kívánság, hogy bölcsebbeknek mutassuk magunkat az isteneknél, kikről pedig hinnünk kell, hogy örökkévaló értelemmel és csalhatatlanul igazgatnak és kormányoznak bennünket s minden mi dolgainkat. Miért is könnyűszerrel megismerhetitek, mely balga és oktalan vakmerőség kifogásolni az ő cselekedeteiket, s minémű bilincseket érdemelnek azok, kik vakmerőségökben ennyire ragadtatják magokat. Márpedig vélekedésem szerint ezek közé tartoztok ti valamennyien, ha igaz, amit hallok, hogy mit mondtatok s mit mondtok még most is szüntelenül afelől, hogy Sofronia az én feleségem lett, holott ti Gisippusnak adtátok; nem gondolván meg, hogy ab aeterno nékem volt ő szánva, nem pedig Gisippusnak, miként mostan a valóságon nyilván megismerszik. Mivel azonban a titkos gondviselésről s az istenek szándokáról mondott szavakat sokaknak fölöttébb súlyos és nehéz dolog megérteniök, leszállni kívánok az embereknek eszök járásához, feltételezvén, hogy az istenek semminémű ügyeinkkel nem törődnek; s ezekről szólván két dolgot kell cselekednem, mik szokásaimmal fölöttébb ellenkeznek: egyik hogy magamat dicsérem, másik, hogy másokat kisebbítek vagy lealacsonyítok. Mivel azonban az igazságtól sem egyikben, sem másikban eltérni nem szándékozom, a szóban forgó tárgy pedig megköveteli, mégiscsak megteszem. A ti panaszaitok, melyeket inkább a düh, mint a józan ész sugall, szüntelen zúgolódástokkal, jobban mondva ordítozástokkal mind Gisippust gyalázzák, marják, kárhoztatják, mivelhogy nékem adta feleségül maga elhatározásából azt, kit ti magatok elhatározásából néki adtatok, holott én úgy vélem, hogy ezért a legnagyobb dicséretet érdemli, mégpedig ím ez okokból: először is, mivel azt cselekedte, mit barátnak cselekednie kötelessége; amivel sokkal bölcsebben csele­kedett, mint ti. Nem szándékozom mostan apróra kifejteni, mit kívánnak a barátság szent törvényei, hogy egy barát a másikért cselekedjék, hanem beérem azzal, hogy eszetekbe juttatom: a barátság kötelékei sokkalta erősebben összeláncolják az embereket, mint a vérség avagy az atyafiság, mivelhogy barátainkat magunk választjuk, atyánkfiait pedig a véletlen juttatja nekünk. Annak okáért ha Gisippusnak kedvesebb volt az én életem, mint a ti hajlan­dóságotok, mivelhogy barátja vagyok, aminek tartom is magamat, ezen nem szabad csodál­koznotok. De térjünk a második okra: itt már alaposabban meg kell bizonyítanom nektek, hogy ő bölcsebb volt nálatok, mivel úgy veszem észre, hogy az isteni gondviselésről semmit nem tudtok, s még sokkalta kevésbé ismeritek a barátságnak erejét. Mondom tehát: a ti elhatá­rozásotok, tanácsotok és megfontolástok adta Sofroniát Gisippusnak, ennek az ifjú és bölcselkedő embernek; Gisippus tanácsa adta őt más ifjúnak és bölcselkedőnek; a ti tanácsotok athéninek adta őt, Gisippusé rómainak; a ti tanácsotok nemes ifjúnak adta, Gisippusé nemesebbnek; a ti tanácsotok gazdag ifjúnak adta, Gisippusé dúsgazdagnak; a tiétek olyan ifjúnak, ki nem csupán nem szerette a leányt, hanem alig ismerte, Gisippusé olyan ifjúnak, ki minden boldogságánál s tulajdon életénél is jobban szerette. És vizsgáljuk meg egyenkint, hogy az, mit mondok, igaz, s hogy nagyobb dicséretet érdemel annál, amit ti műveltetek. Hogy én ifjú és bölcselkedő vagyok, mint Gisippus, afelől minden szószaporítás nélkül nyilván bizonyságot teszen arcom és foglalatoskodásom e tudományban. Mindketten egyazon korban vagyunk, s egyenlő lépésekben haladtunk mindig előre tudományunkban. Igaz, hogy ő athéni, én pedig római vagyok. De hogy a két város közül melyik dicsőbb, arra csak annyit mondok, hogy az én városom szabad, az övé pedig adófizető; csak annyit mondok, hogy az én városom ura az egész világnak, az ő városa pedig alattvalója az enyémnek; csak annyit mondok, hogy az én városomban dúsan virágzik a harci erő, a hatalom és a tudomány, holott ő a magáét legfeljebb ha tudományáért dicsérheti. Ezenfelül ámbátor csak alacsonyrendű deák gyanánt láttok itten, én azért nem Róma szennyes söpredékéből származom; házaim és Róma nyilvános helyei teli vannak elődeim ősi képmásaival, és a római évkönyvek egyre-másra emlegetik a megszámlálhatatlan diadalmeneteket, amelyeket Quinctiusok vezettek a római Capitoliumra; s nevünknek dicsősége nem fonnyadt el ősi volta miatt, hanem ma dúsabban virágzik, mint valaha. Szemérmetességből hallgatok vagyonomról, emlékezetemben tartván, hogy a tisztes szegénység ősi és dús öröksége Róma nemes polgárainak; ha azonban ezt az alacsonyrendű emberek elítélik és a kincseket magasztalják, ezekből nekem bőven vagyon, nem azért, mert sóvárogtam reájok, hanem mivel a szerencsének kegyeltje vagyok. És nyilván tudom, hogy a ti kívánságotok volt és kellett és kell is lennie, hogy Gisippusszal atyafiságba kerüljetek; de bizonnyal nincs semmi ok rá, hogy én Rómában éppoly kedves ne legyek nektek, meg­gondolván, mely jeles vendégbarátot nyertek bennem, mely hasznos és buzgó és tehetős pártfogót, mind a köznek ügyeiben, mind magatok ügyes-bajos dolgaiban. Ha tehát csupán józan ész szerint szemlélitek és félredobjátok az elfogultságot, vajon ki dicsérné inkább a ti vélekedésteket, mint Gisippusom vélekedését? Bizonnyal senki. Tehát Sofronia illendő férjet nyert Titus Quinctius Fulvusban, ki nemes, ősi és dúsgazdag polgára Rómának és barátja Gisippusnak; miért is az, ki emiatt bánkódik, avagy panaszkodik, nem azt teszi, mit tennie kell, és nem tudja, mit cselekszik. Talán lesznek némelyek, kik azt mondják, hogy Sofronia nem azért bánkódik, mert Titus felesége lett, hanem amaz mód miatt bánkódik, ahogyan felesége lett, titokban, lopva, barátainak és atyjafiainak híre-tudta nélkül. Ez pedig nem csoda, nem is mostan esik meg először. Szántszándékkal nem emlegetem fel azokat, kik atyjok akarata ellenére választottak férjet; azokat sem, kik megszöktek kedvesökkel, s előbb lettek azoknak szeretőivé, mint feleségévé; és azokat sem, kik terhességökkel előbb adtak hírt házasságokról, mint szóval, és ekképpen atyjokfiai kényszerűségből belenyugodtak házasságokba; Sofroniával pedig nem történt ilyesmi; sőt Gisippus rendben, okosan és tisztességgel adta oda feleségül Titusnak. Mások azt fogják mondani, hogy olyasvalaki adta férjhez, kinek ez nem volt tiszte. Ostoba és asszonyos sopánkodások ezek és csekély megfontolásból erednek. Nem holmi újfajta dolog, hogy a sors különb-különb utakat és eszközöket használ, bizonyos dolgokat megszabott végre juttatnia. Mit törődöm vele, hogy bölcselkedő helyett varga intézkedett bizonyos ügyes-bajos dolgomban maga legjobb vélekedése szerint, akár titokban, akár nyilvánosan, ha ugyan a vége jó? Ha a varga oktalanul végezte dolgát, bizonyos szöges gonddal óvakodnom kell, hogy máskor ne avatkozhasson bele; amit pedig tett, megköszönöm néki. Ha Gisippus jól adta férjhez Sofroniát, fölösleges ostobaság panaszkodni reá és cselekedetének módjára. Ha okosságában nem bizakodtok, vigyázzatok, hogy többé mást férjhez ne adjon, ezért pedig mondjatok néki köszönetet. Mindazonáltal tudnotok kell, hogy én nem mesterkedtem sem ravaszsággal, sem csellel foltot ejteni a ti véretek tisztességén és tisztaságán, Sofronia személyében; és ámbátor titokban vettem feleségül, nem rabló módján jöttem elvenni szüzességét, sem ellenség módján, nem akartam becstelen módon megnyerni őt, mintha irtóztam volna attól, hogy rokonságba keveredjem veletek, hanem forró láng gyulladt bennem csábító szépsége és jelessége iránt; tudván, hogy ha amaz úton-módon igyekeztem volna megnyerni őt, melyet ti javallanátok, nem nyertem volna meg, mivel féltetek volna, hogy Rómába viszem, holott ti oly igen szeretitek. Tehát titkos mesterkedéshez folyamodtam, mely most már nyilvánvaló lehet előttetek, és rávettem Gisippust, hogy nevemben beleegyezzék olyasvalamibe, mit ő nem volt hajlandó megtenni; annak utána pedig, ámbátor forrón szerettem a leányt, nem szeretőjeként, hanem férjeként kívántam megnyerni öleléseit, és csak akkor közeledtem hozzá, miként ő maga igaz hittel megbizonyíthatja, minek utána a kellő szavak kíséretében gyűrűvel eljegyeztem, megkérdezvén, ha akar-e engem férjéül, mire ő igennel felelt. Ha úgy véli, hogy megcsalták, nem engem illet miatta szemrehányás, hanem őt magát, miért nem kérdezte meg, ki vagyok. Amaz nagy baj, nagy bűn, nagy szörnyűség, melyet elkövettünk, Gisippus mint barát, én pedig mint szerelmes, csupán az, hogy Sofronia titokban lett Titus Quinctius felesége; ennek miatta zaklatjátok, fenyegetitek, üldözitek Gisippust. Hát mit cselekednétek, ha valamely paraszthoz, valamely útonállóhoz, valamely szolgához adta volna? Miféle bilincsekkel, miféle börtönnel, miféle keresztekkel érnétek be? De most ne firtassuk ezt; itt az idő, melyre még nem számítottam, tudniillik meghalt atyám, s nekem vissza kell térnem Rómába, miért is magammal akarván vinni Sofroniát, felfedtem előttetek azt, mit talán még tovább rejtegettem volna; hahogy tehát eszetekre tértek, jó szívvel fogjátok viselni, mivel ha megcsalni vagy megbántani akartalak volna benneteket, fittyet hánytam volna nektek, és úgy hagytalak volna itten; de Isten mentsen, hogy római lélekben valaha is ily hitványság lakozzék. Ő tehát, vagyis Sofronia, az istenek beleegyezésével és az emberi törvények erejénél fogva és az én Gisippusom dicséretes okossága révén s magam szerelmes ravaszkodása árán az enyém, ti pedig, mivel talán bölcsebbeknek vélitek magatokat az isteneknél vagy a többi embereknél, nékem igen nagy bosszúságomra kétféle módon is nyilván kárhoztatjátok, oktalanul. Először is akként, hogy Sofroniát elveszitek tőlem, holott csak annyi jussotok van hozzá, amennyit én adok; másodszor, hogy Gisippusszal ellenség gyanánt bántok, holott néki méltán el vagytok kötelezve. Hogy pedig ezekben mely ostoba módon cselekedtek, most nem szándékozom tovább bizonygatni, de miként barátaimnak, azt tanácsolom nektek; végre üljön el haragotok, és szűnjön minden bosszúságotok, Sofroniát pedig adjátok vissza nékem, hogy atyátok fia gyanánt boldogan távozhassam innét, s a tiétek maradjak; bizonyosra vegyétek, akár tetszik nektek, akár nem, ami történt, hogy ha más­képpen akartok cselekedni, én magammal viszem Gisippust, és ha Rómába érkezem, minden bizonnyal visszaszerzem azt, ki jog szerint az enyém, ha még úgy haragusztok is miatta; és szüntelen ellenségeskedésemből magatok bőrén tanuljátok meg, mely ereje vagyon a felbőszített római léleknek.

Minekutána Titus ekképpen szólott, zordon arccal felkelt, Gisippust kezén fogta, és szem­látomást fittyet hányván mindazoknak, kik a templomban voltak, fejét rázván és fenyege­tődzvén, eltávozott. Azok, kik ott benn maradtak, egyfelől Titusnak bizonyságai miatt hajlottak atyafiságára és barátságára, másfelől végső szavain megrémültek, s egy értelemmel határozták, hogy jobb Titust nyerni rokonuk gyanánt, minekutána Gisippus nem kívánt az lenni, mint Gisippust elveszteni rokonságukból, Titust pedig, ellenségül nyerni.

Miért is elindulván felkeresték Titust, és mondották néki: belenyugszanak, hogy Sofronia az övé legyen, ő pedig kedves rokonuk s Gisippus jó barátjuk; annak utána pedig atyafiságos és barátságos örömmel köszöntötték egymást, búcsút vettek tőle, s visszaküldötték hozzá Sofroniát. Ki is okos asszony lévén, a kényszerűséget virtusra váltván, Gisippus iránt érzett szerelmét nyomban Titusra fordította; s véle együtt Rómába ment, hol nagy tisztességgel fogadták.

Gisippus Athénban maradt, de ottan mind közönségesen kevés volt a becsületje, s nem nagy idő múltán bizonyos polgári háborúskodás miatt mind egész atyafiságával egyetemben szegényen és megvetetten kikergették Athénból, s örökös számkivetésre ítélték. Gisippus emez állapotjában nem csupán elszegényedett, hanem koldusbotra jutott s nagy kínos-keser­vesen elszegődött Rómába, szerencsét próbálni, ha emlékszik-e még rá Titus; s minekutána meg­tudta, hogy él, s mind a rómaiak előtt nagy a becsülete, megtudakolta házát, s ott álldogált előtte, mígnem Titus jött; de nyomorúságos állapotja miatt nem merte megszólítani, hanem igyekezett magára vonni annak tekintetét, hogy Titus megismerje és hívassa; mivel azonban Titus elhaladt mellette, és Gisippus úgy érezte, hogy látta, de megvetette őt, eszébe jutott, mit tett ő egykor érette, s akkor méltatlankodva és kétségbeeset­ten távozott.

Mivel pedig már leszállt az éjszaka, ő pedig még nem evett, s pénze sem volt, nem tudván hová menjen, mindennél inkább kívánta a halált; eljutott tehát a városnak valamely igen elhagyatott helyére, hol megpillantott egy nagy barlangot, melyben meghúzta magát, ott tölteni az éjszakát; és a puszta földön rongyos ruházatban a sírástól elgyötörtén elaludt. Reggel felé pedig két ember érkezett a barlangba, kik az éjjel együtt voltak rabolni, a rablott holmival, melyen összepörlekedtek, s egyik, ki erősebb volt, megölte a másikat és továbbállott. Gisippus ennek láttán és hallatán úgy érezte, hogy meglelte az utat és módot a halálhoz, melyre oly igen áhítozott, s nem is kell maga kezével megölnie magát; annak okáért nem mozdult onnét, s mindaddig várakozott, mígnem a törvényszolgák, kik már hírét vették a gyilkosságnak, odajöttek, és Gisippust nagy dühösen elfogván, magokkal hurcolták. Midőn pedig kérdőre vonták, megvallotta, hogy ő a gyilkos, de nem volt már módjában távoznia a barlangból; miért is a bíró, kinek neve volt Marcus Varro, parancsolta, hogy keresztre feszítsék, miként akkoron szokásban volt.

Véletlenül úgy esett, hogy Titus éppen akkor érkezett a törvényházba, ki is arcába tekintvén a szerencsétlen halálraítéltnek, s hallván az ítéletnek okát, nyomban megismerte, hogy ez Gisippus, és elcsodálkozott nyomorúságos állapotján, s azon, hogy miképpen került ide; mivel pedig forró vágyakozással kívánt segíteni rajta, de semmi más útját-módját nem látta meg­mentésének, mint ha magát vádolja, s őt mentegeti, azon nyomban előrelépett és kiáltott:

- Marcus Varro, hívasd vissza amaz szerencsétlen embert, kit elítéltél, mivelhogy ártatlan. Elegendő, hogy egy bűnnel megbántottam az isteneket, megölvén azt, kit poroszlóid ma reggel holtan leltek, most nem akarom még egyszer megbántani őket más ártatlan ember halálával.

Varro elálmélkodott, és sajnálta, hogy ezt mind az egész törvényház meghallotta; de mivel tisztességgel nem tudta kivonni magát a törvénynek parancsa alól, visszahívta Gisippust, és Titus előtt szólott hozzá ekképpen:

- Mért voltál oly bolond, hogy kínoztatás nélkül olyasmit vallottál, mit soha nem cselekedtél, kockára vetvén életedet? Azt mondottad, hogy ma éjjel te gyilkoltad meg amaz embert, ez pedig idejön, s azt mondja, hogy nem te vagy a gyilkos, hanem ő.

Gisippus feltekintett, s látta, hogy ez az ember Titus, és nyilván megismerte, hogy ezt meg­mentésére teszi, hálából az egykoron tőle nyert szolgálatért. Miért is megindulásában sírva fakadt és szólott:

- Varro, valóban én vagyok a gyilkos, és fölöttébb késő már, hogy Titusnak könyörületessége megmentsen.

Másfelől Titus szólott ekképpen:

- Bíró uram, miként látod, ez ember idegen, s nem volt nála fegyver, midőn ráakadtak a meggyilkolt ember mellett, és nyilván láthatod, hogy nyomorúsága miatt kívánja a halált; annak okáért bocsássad szabadon, és büntess engemet, ki megérdemeltem.

Varro elálmélkodott e két embernek állhatatosságán, és már sejtette, hogy egyikök sem lehet bűnös; és már éppen azon gondolkozott, miképpen mentse fel őket, midőn egyszerre odalépett bizonyos Publius Ambustus nevezetű megátalkodott gonosztevő, s mind a rómaiak előtt hírhedett rabló; mivel valóban ő követte el a gyilkosságot, és tudta, hogy a másik kettő közül egyik sem bűnös abban, oly igen megindult szíve e két embernek ártatlanságán, hogy kimondhatatlan elérzékenyülésében Varro elé lépett, és szólott ekképpen:

- Bíró uram, sorsom vezérelt engemet ide, hogy eldöntsem e kettőnek vitáját, s nem tudom, melyik Isten ösztökélt és gyötör itt belül, és kényszerít megvallanom előtted bűnömet; annak okáért tudd meg, hogy ezek közül egyik sem bűnös abban, mivel magát vádolja. Valóban én vagyok, ki megöltem amaz embert ma reggel napkelte előtt, s ezt a szegény ördögöt, ki itten áll, láttam ottan aludni, miközben a lopott jószágon osztozkodtam azzal, kit meggyilkoltam. Titusnak nincs szüksége rá, hogy mentegessem; híre-neve oly tiszta, hogy őt ilyesminek gyanúja sem érheti; tehát bocsássad szabadon őket és sújts engemet amaz büntetéssel, melyet a törvények rám szabnak.

Akkor már Octavianus is hírét vette az esetnek, és maga hívatta mind a hármat és hallani akarta, mely ok indította mindegyiket arra, hogy a halálos ítéletet kívánja; mit mindegyik rendre elmesélt. Octavianus felmentette az első kettőt, mivelhogy ártatlanok voltak, s fel­mentette a harmadikat is azoknak kedvéért. Titus kimondhatatlan örömmel ölelte Gisippusát, s minek­utána megpirongatta lanyhasága és csüggedése miatt, házába vezette őt, hol Sofronia érzékeny sírással testvére gyanánt fogadta; Titus pedig, minekutána Gisippust felfrissítette, más ruhákba öltöztette, s virtusához és nemességéhez illendő állapotba juttatta, mindenekelőtt megosztotta véle minden kincsét és birtokát, annak utána pedig Fulvia nevezetű hajadon húgát feleségül adta hozzá; végezetül pedig így szólott:

- Gisippus, immár rajtad áll, itt maradsz-e vélem, vagy pedig visszatérni kívánsz-e Achajába minden birtokoddal, mit néked ajándékoztam.

Gisippus, mivel kényszerítette egyfelől a számkivetés, mellyel városa sújtotta, másfelől amaz nagy szeretet, mellyel méltán adózott Titus hálás barátságának, elhatározta, hogy római polgár lesz. Tehát nagy időn által ottan éltek egy házban, boldogan, ő Fulviájával, Titus pedig Sofroniájával, s barátságuk napról napra erősbödött, ha ugyan még erősbödhetett.

Tehát fölöttébb szent dolog a barátság, s nem csupán különös tiszteletre méltó, hanem megérdemli az örök magasztalást, mivel bölcs anyja a nagylelkűségnek és tisztességnek, húga a hálának és szeretetnek, ellensége a gyűlöletnek és fukarságnak; és kérést sem várván min­denkor hajlandó megcselekedni másnak azt, mit magának kíván, hogy cselekedjenek. Hogy pedig áldásos hatásai mai napság csak nagy ritkán tetszenek meg két emberben, az a nyomorúságos emberi telhetetlenségnek bűne és szégyene, mely szüntelenül maga hasznát nézi, a barátságot pedig örökre a világ végére száműzte. Miféle szeretetnek, miféle gazdag­ságnak, miféle atyafiságnak lett volna oly nagy a tüze, mely Titus könnyeit és sóhajtásait oly hathatósan beégette volna Gisippus szívébe, hogy az ezeknek kedvéért szépséges, nemes és imádott jegyesét Titusnak adta volna, ha nem a barátság? Miféle törvények, miféle fenyegetések, miféle rettegések tudták volna visszatartani Gisippus ifjú karjait magányos helyeken, sötét helyeken, tulajdon ágyában a gyönyörű leánynak ölelésétől, ki talán maga is hívogatta néhanapján, ha nem a barátság? Miféle rangok, miféle érdemek, miféle nyereségek érhették volna el, hogy Gisippus semmibe vegye a maga és Sofronia atyjafiainak elvesztését, semmibe vegye a nép undok zúgolódását, semmibe vegye a csúfságokat és gúnyolódásokat, csak hogy barátját megelégítse, ha nem a barátság? Másfelől pedig mi tette volna Titust hajlandóvá, hogy sok fontolgatás nélkül (holott könnyűszerrel úgy tehetett volna, mintha nem is látná Gisippust) maga halálát szorgalmazza, hogy csak amazt megmentse a kereszttől, melyet maga számára követelt, ha nem a barátság? Mi indíthatta volna Titust oly nagy bőkezűségre, hogy késedelem nélkül megossza roppant vagyonát Gisippusszal, kitől a sors elvette az övét, ha nem a barátság? Mi önthetett volna Titusba oly nagy buzgóságot, hogy mindennemű aggodalmas­kodás nélkül feleségül adja húgát Gisippushoz, holott látta, hogy földhözragadt szegény és kimondhatatlan nyomorúságban sínylődik, ha nem a barátság? Bizony a férfiak csak asszonyok sokaságát, testvérek seregét, gyermekek nagy bőségét kívánják, s pénzök árán szolgáik számát gyarapítják; és nem ügyelnek, hogy ezek mind valamennyien inkább félnek magok legkisebb veszedelmétől, mintsem igyekeznének a nagy veszedelmeket elhárítani, atyjok, testvérök vagy gazdájok felől, holott a jó barát nyilván mind ennek ellenkezőjét műveli.