KILENCEDIK NOVELLA

Szaladint, ki kereskedő képében jár, megvendégeli Torello; megindul a
keresztes hadjárat; Torello időt szab feleségének, midőn újból férjhez mehet;
fogságba esik; a szultán hírét hallja mint ügyes sólyomidomítónak;
felismeri, magát is felfedi, és Torellót nagy tisztességgel vendégeli;
Torello nyavalyába esik, és varázslat segedelmével egy éjszaka alatt Paviába jut;
minekutána pedig a lakodalmon, melyet felesége új menyegzőjén tartanak,
felismerik, feleségével együtt megtér házába

Filoména már befejezte elbeszélését, s valamennyien egyenlőképpen magasztalták Titus hálás nagylelkűségét, midőn a Király az utolsó helyet Dioneo számára tartogatván ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, bizonyos, hogy Filoména abban, mit a barátságról mond, az igazságot mondja, és méltán panaszkodott végső szavaiban, hogy mai napság a barátságnak mely csekély becsülete vagyon az emberek között. S ha mi azért volnánk itten, hogy megjobbítsuk a világnak hibáit, vagy korholjuk azokat, én is terjengős beszédben folytatnám szavait; mivel azonban más végből vagyunk itten, eszembe jutott valamely hosszadalmas, de azért kedves történetben megmutatni nektek Szaladinnak egyik nagylelkűségét, hogy ha már hibáink miatt nem is tudunk tökéletes barátságot nyerni, a novellámban elbeszélendő eset révén legalább gyönyörűségünket leljük abban, hogy másoknak szolgálhatunk, amaz reménységben, hogy ennek jutalmát előbb-utóbb bizonyosan megnyerjük.

Elmondom tehát, hogy miként mindenek tanúsítják, Első Frigyes császár idejében a keresztények általános keresztes hadjáratot indítottak a Szentföld visszahódítására. Mikor ennek Szaladin, a vitéz nagy úr és akkoriban Babilónia szultánja, jó eleve hírét vette, feltette magában, hogy tulajdon szemével kívánja látni a keresztény urak készülődéseit eme hadjáratra, hogy maga is jobban felkészülhessen. És minden dolgait rendbe hozván Egyiptomban, ürügyül vetette, hogy zarándokútra megyen, és két nagy bölcs fő-fő emberével és csupán három szolgájával kereskedő képében útnak indult. Minekutána már számos keresztény tartományt bejártak, és keresztülvágtak Lombardián, hogy átkeljenek a hegyeken, történt, hogy Milánóból Pavia felé való útjokban estetájt találkoztak valamely paviai nemes úrral, kinek neve volt Torello d’Istria, ki szolgáival és kutyáival és sólymaival mulatni indult egyik gyönyörű nyaralójába, amely a Ticino mellett volt. Midőn Torello megpillantotta őket, kitalálta, hogy nemes urak és idegenek, és kívánkozott megtisztelni őket. Miért is mikor Szaladin megkér­dezte egyik szolgájától, hogy mennyire van innét Pavia, s vajon idejében odaérnek-e, és bejuthatnak-e még, Torello nem engedte szolgáját válaszolni, hanem maga felelt ekképpen:

- Urak, nem érhettek el Paviába oly időre, hogy bebocsátást nyerjetek.

- Akkor hát, mivel idegenek vagyunk, ne terheltessél eligazítani bennünket - mondotta rá Szaladin -, hogy hol kaphatjuk a legjobb szállást.

Felelte Torello:

- Szívesen megteszem: épp az imént forgott eszemben, hogy egyik emberemet elküldöm valamiért Pavia közelébe; hát mellétek adom őt, s majd elvezet oda, hol illendő szállást vehettek.

S odalépvén legértelmesebb emberéhez, megmondotta néki, mi a teendője, s elküldötte azokkal; maga pedig nyaralójába sietett, s nyomban, amily gyorsan csak lehetett, pompás vacsorát készíttetett, s megteríttette az asztalokat kertjében; ennek végeztével pedig kiment a kapuba rájok várakozván. A szolga, miközben különb-különbféle dolgokról beszélgetett a nemes urakkal, jókora kerülőt tett velök, mit azok nem vettek észre, s végezetül urának nyaralójába vezette őket. Kiket is midőn Torello megpillantott, nyomban fölserkent, s elébök járulván mosolyogva szólott ekképpen:

- Urak, Isten hozott.

Szaladin, ki éles elméjű férfiú volt, észrevette, miképpen ez a lovag félt, hogy ők talán nem fogadták volna el meghívását, ha meghívta volna őket, mikor találkoztak, s annak okáért csellel vezette őket házába, hogy ne vonakodhassanak az estét véle tölteni; s köszöntését viszonozván szólott ekképpen:

- Uram, ha szabad volna panaszkodni az udvarias férfiakra, mi ugyan panaszkodhatnánk reád, mivel nem csupán feltartóztattál némiképpen utunkban, hanem kényszerítettél, hogy elfo­gadjunk ily páratlan udvariasságot, mint a tiéd, holott jóságodat semmivel meg nem érde­meltük, mint puszta köszöntésünkkel.

A lovag, okos és jó szavú ember lévén, felelte:

- Urak, ama szívesség, melyet tőlem nyertek, bizony szegényes ahhoz képest, mely megilletne benneteket, miként külsőtök után ítélem, de Pavián kívül csakugyan sehol sem nyerhettetek volna jó szállást; annak okáért ne vegyétek zokon, hogy csekély kerülőt tettetek azért, hogy kevesebb kényelmetlenségben legyen részetek.

És ekképpen szólván, szolgái a vendégek köré gyülekeztek, és gondjaikba vették azoknak lovait, minekutána uraik leszállottak; Torello pedig a három nemes urat bevezette a számokra készített szobákba, levétette csizmájokat, és jéghideg borral frissítette és kellemes beszél­getéssel szórakoztatta őket, mind a vacsora idejéig. Szaladin és kísérői és szolgái mind valamennyien értették az olasz nyelvet, miért is jól megértettek mindent, s a lovag is őket; s mind úgy vélték, hogy ez a lovag a világ legudvariasabb és legkedvesebb embere, ki oly ékes szavú, hogy még életökben párjára nem akadtak. Másfelől Torello úgy vélte, hogy ezek előkelő emberek és magasabb rangban vannak, mint először gondolta, miért is magában sajnálta, hogy ím ez estén nem tudta megtisztelni őket vendégekkel és díszesebb lakomával; gondolta hát magában, hogy másnap majd pótolja azt; és kioktatván egyik szolgáját szándoka felől, beküldötte feleségéhez, ki fölöttébb okos és nagylelkű asszony volt, Paviába, mely egészen közel volt oda, s melynek kapuit ugyan soha be nem zárták; annak utána pedig kivezette a nemes urakat a kertbe, s udvariasan megkérdezte őket, kik is volnának; mire Szaladin felelt imigyen:

- Ciprusi kereskedők vagyunk, Ciprusból jövünk, és ügyes-bajos dolgainkban Párizsba vagyunk menendők.

Mondotta akkor Torello:

- Adná Isten, hogy mi országunkban oly nemes urak teremnének, mint íme Ciprusban kereskedők.

Efféle és egyéb beszélgetésekben mulattak darab ideig, miközben elérkezett a vacsora órája; miért is asztalhoz tessékelte őket, hol ahhoz képest, hogy rögtönzött vacsora volt, szíves és illendő vendéglátásban volt részök. Asztalbontás után nem sok ideig voltak együtt, midőn Torello észrevette, hogy fáradtak, miért is pompás ágyakba fektette őket, s kevéssel utóbb hasonlatosképpen maga is aludni tért. Ama szolga, kit Paviába küldött, általadta az üzenetet feleségének, ki nem asszonyi, hanem királyi lélekkel tüstént egybehívatta Torello számos barátját és hűbéresét, s minden szükséges dolgot elkészíttetett a fejedelmi lakomához, és fáklyás emberekkel számos előkelő nemes polgárt meghívott a lakomára, és összehordatott posztót, selymet, prémet, és mindent tökéletesen rendbe hozott, miként férje ura üzente. Amint a nap felvirradt, a nemes urak felkeltek, s akkor Torello lóra szállott velök, és eléhozatván sólymait, kivezette őket valamely közeli mocsárhoz, s megmutatta nékik azoknak repülését. Midőn azonban Szaladin embert kért tőle, ki elvezesse őket Paviába, a legjobb fogadóba, szólott Torello:

- Én magam leszek az, mivel úgyis dolgom vagyon ott.

Azok hitték szavát s megörültek, és véle együtt útnak indultak; és kilenc óra tájban beértek a városba, s abban a hiszemben, hogy útban vannak a legjobb fogadó felé, Torellóval annak palotájához érkeztek, hol a nemes urak fogadására már legalább ötven előkelő polgár egybe­gyülekezett, kik is nyomban mellettük termettek, s megtartották lovaik zabláját és kengyel­vasát. Szaladin és kísérői ennek láttára nyomban kitalálták, mi ez, és szólottak:

- Torello uram, nem ezt kértük tőled; eleget tettél érettünk a múlt éjszaka, sőt jóval többet, mint kívántunk, miért is bízvást utunkra bocsáthattál volna.

Felelte nékik Torello:

- Urak, azért, mit tegnap este értetek cselekedtem, nem annyira nektek, mint inkább a sorsnak vagyok hálás, hogy ott lepett benneteket az úton oly késő órában, midőn kénytelenek voltatok betérni szerény házamba; ezért, mi ma reggel vagyon, néktek tartozom hálával, magam is és mind eme nemes urak, kik itt vannak körülöttetek; ha úgy vélitek, miképpen udvarias volna megtagadnotok tőlök, hogy társaságukban ebédeljetek, megtehetitek, ha akarjátok.

Szaladin és kísérői beadták derekukat, leszállottak, s minekutána a nemes urak nagy örömmel fogadták őket, bevezették szobáikba, melyeket nagy pompával felékesítettek számukra; és levetvén úton viselt ruhájokat, s magukat kissé felfrissítvén lementek a terembe, hol már gyönyörűen meg volt terítve. És minekutána megmosták kezeiket, s pompás és illő rendben asztalhoz ültek, számos fogásokkal fejedelmi módon megvendégelték őket, olyannyira, hogy ha maga a császár jött volna el, annak sem lehetett volna része nagyobb tisztességben. És ámbátor Szaladin és kísérői fő-fő urak voltak, és hozzászokott szemök a pompás dolgokhoz, mindazonáltal szemök-szájok elállt annak láttára, s még nagyszerűbbnek ítélték mindezt, meg­gondolván a lovagnak állapotját, kiről tudták, hogy polgár, nem pedig fő nemes úr. Minekutána az ebéd bevégződött, s az asztalt leszedték, darab ideig mindennémű dolgokról beszélgettek, s mivel nagy volt a forróság, Torello kívánságára a paviai nemes urak mind hazatértek szundítani, maga pedig ott maradt három vendégjével, s belépvén velök egyik szobába, hívatta derék feleségét, hogy ne legyen semmi drágasága, mit meg nem mutatott nékik. Felesége tehát, sudár termetű, gyönyörű asszony, gazdag ruhában, ékesen, két kis fia között, kik olyanok voltak, mint valóságos angyalok, belépett a vendégek elé, és nyájasan köszöntötte őket. Azok pedig, amint megpillantották, fölkeltek helyükről, tisztelettel köszön­tötték, és magok közé ültették, és nagy kedvességgel környékezték két szép fiacskáját. De minekutána velök nyájas beszélgetésbe bocsátkozott, Torello pedig kicsinyég kiment, az asszony kedvesen megkérdezte, honnét jöttek, s hová viszen útjok, mire a nemes urak úgy feleltek, miként Torellónak. Akkor a hölgy vidám arccal szólott imigyen:

- Akkor hát látom, hogy asszonyi gondoskodásom hasznotokra lehet, miért is kérlek, tegyétek meg nékem ama különös szívességet, hogy nem utasítjátok vissza, s nem ócsároljátok ama csekély ajándokot, melyet néktek behozatok; hanem meggondolván, hogy a nők kicsiny szívök szerint kicsiny dolgokat szoktak ajándékozni, inkább jó szívét nézzétek annak, ki adja, mint az ajándék nagyságát, tehát fogadjátok el.

És behozatott mindegyik számára két pár köntöst, melyek közül egyik selyemmel, másik prémmel volt bélelve, minőt nem polgárok, nem is kereskedők, hanem urak szoktak viselni, meg három tafota dolmányt és gyolcs alsóneműt, és szólott ekképpen:

- Vegyétek ezeket: e köntösök éppolyanok, minőket uramnak vettem; a többi, ha keveset érő is, mégis kapóra jöhet nektek, meggondolván, hogy távol vagytok feleségetektől, nagy utat tettetek, nagy út van még előttetek, s bizony a kereskedők tisztán és csinosan szeretnek öltözködni.

A nemes urak elcsodálkoztak és nyilván megismerték, hogy Torello semminémű udvariassá­got nem akar elmulasztani irányokban, és féltek, hogy Torello felismeri őket, mivel látták, hogy e ruhák nem kereskedőkhöz, hanem előkelő urakhoz illendők; mindazonáltal egyikök felelt a hölgynek imigyen:

- Madonna, drága holmik ezek, és nem is fogadnánk el könnyűszerrel, hahogy rá nem vennének kéréseid, melyeknek ellenállni nem lehet.

Ennek végeztével, hogy Torello is visszajött, a hölgy Istennek ajánlotta őket, és búcsút vett tőlük, s ugyancsak szolgáikat is megajándékozta efféle holmikkal, már aminők megilletik azokat. Torello hosszas könyörgésre megnyerte tőlök, hogy mind emez egész napot nála töltsék; miért is szundítottak egyet, felöltötték köntösüket, Torellóval kicsinyég lovagoltak a városban, s midőn a vacsora ideje elérkezett, számos előkelő vendég társaságában pompásan vacsoráztak. S midőn ideje eljött, nyugovóra tértek, napfelkeltekor pedig fölkeltek, s fáradt lovaik helyébe három pompás, hatalmas paripát leltek, s hasonlatosképpen szolgáik lovainak helyébe három más erős lovat. Ennek láttára Szaladin kísérőihez fordulván szólott:

- Esküszöm az Istenre, hogy ennél udvariasabb, tökéletesebb és figyelmesebb úr nem élt még a föld hátán; ha a keresztény királyok oly királyi jelességekkel ékeskednek, minő lovagi jelességekkel ez ékeskedik, akkor Babilónia szultánja egy előtt sem állja meg helyét, nemhogy annyi előtt, amennyit hadikészületben láttunk, ha rája támadnak.

De tudván, hogy hiába is szabadkoznának, nagy udvariasan köszönetet mondottak néki, és lóra szálltak. Torello számos barátjával jó darab úton elkísérte őket a városon kívül; és ámbátor Szaladinnak nehezére esett megválnia Torellótól (oly igen megszerette már), mégis, mivel sietős volt útja, kérte, hogy térjen vissza. Ez tehát, ámbár fájt neki elválnia tőlök, szólott ekképpen:

- Urak, megteszem, mivelhogy úgy kívánjátok, de megmondom nektek: nem tudom, kik vagytok, s nem is kívánok többet megtudni, mint amennyi kedvetekre vagyon; de akárki fiai vagytok, megingott ama hitem, hogy kereskedők volnátok; és hát Istennek ajánllak benneteket.

Szaladin, minekutána már több kísérői mind búcsút vettek Torellótól, felelte néki mondván:

- Uram, megeshetik még, hogy megmutatjuk néked valamely portékánkat, mellyel újra megerősíthetünk hitedben, most pedig Isten áldjon.

Tehát Szaladin kísérőivel egyetemben útjára ment, amaz erős elhatározással, hogy ha élete tovább tart, s nem oltja ki a most következő háború, éppoly tisztességben részesíti Torellót, minőt az juttatott néki; és sokáig beszélgetett felőle és felesége és minden dolga felől, viselkedése és cselekedetei felől, s minden dolgát egyre jobban magasztalta. Minekutána pedig mind egész nyugatot nagy fáradsággal bejárta, tengerre szállott, és kísérőivel visszatért Alexandriába, és mindenben tökéletesen tájékozódván készülődött a védekezésre. Torello visszament Paviába, és sokáig törte fejét, ki lehetett eme három úr, de bizony az igazságot még félig-meddig sem tudta kitalálni. Midőn tehát elérkezett a keresztes hadjárat ideje, és mindenfelé nagy volt a készülődés, Torello feltette magában, hogy mindenáron elmegy, hiába könyörgött felesége, hiába sírt; s minekutána készülődését bevégezte, és már indulófélben volt, feleségéhez, kit forrón szeretett, szólott ekképpen:

- Asszony, miként látod, elmegyek a keresztes hadjáratra, egyfelől földi dicsőségemért, másfelől mennybéli üdvösségemért; gondjaidba ajánlom minden vagyonunkat és becsületün­ket; mivel pedig bizonyos ugyan, hogy elmegyek, de semmiképpen nem vagyok bizonyos benne, hogy visszatérek, hiszen ezerféle baj érhet, kérlek téged, tedd meg egy dologban kedvemet: bármi történjék is velem, mindaddig, míg nem kapsz bizonyos hírt halálomról, várakozz reám egy esztendőt, egy hónapot s egy napot e mai naptól fogva, melyen útnak indulok, és előbb ne menj férjhez.

Az asszony keservesen sírt és felelte:

- Torello uram, nem tudom, hogyan fogom elviselni a fájdalmat, melyet nékem elutazásoddal okozol, de ha túlélem, s véled valami történik, élj és halj abban a bizonyosságban, hogy én Torello felesége gyanánt fogok élni és meghalni, szüntelenül rája emlékezvén.

Felelte néki Torello:

- Asszony, szentül bizonyosra veszem, hogy amennyiben rajtad áll, megtartod, mit nékem ígértél; de fiatal asszony vagy, szép vagy, nagy az atyafiságod, s páratlan jelességednek szerte nagy híre vagyon; miért is bizonyosra veszem, hogy számos fő-fő nemes urak kérnek majd testvéreidtől s atyádfiaidtól, hahogy semmi hír nem jő felőlem; te pedig nem tudod állani majd ösztökéléseiket, s kénytelen-kelletlen bele kell törődnöd akaratjokba; és semmi másért, csak ez okból szabtam néked ekkora határt s nem nagyobbat.

Szólott az asszony:

- Abból, mit néked mondottam, megteszek annyit, amennyit bírok; s ha mégis másképpen kellene cselekednem abban, mit meghagytál, bizonyára megfogadom szavadat. Kérem Istent, hogy se téged, se engem ne juttasson ily végre ez idő alatt.

A hölgy szavait bevégezvén zokogva megölelte Torellót, s levonván ujjáról valamely gyűrűt, odaadta néki mondván:

- Ha úgy esnék, hogy előbb meghalok, mintsem téged viszontlátlak, gondolj reám, valahányszor ezt látod.

Torello átvette a gyűrűt, és lóra szállt, s minekutána mindenkitől búcsút vett, útnak indult; és csapatjával Genovába érkezvén gályára szállott s útra kelt, és hamar idő múltán megérkezett Acriba, és csatlakozott a keresztények másik seregéhez, melyben szinte nyomban ezután pusztító nyavalya ütött ki, és hullottak az emberek. Miközben tehát e veszedelem dühöngött, sikerült Szaladinnak, már akár hadi tudományával, akár szerencséjével kardcsapás nélkül fogságba ejteni szinte mind a keresztényeket, kik megmenekedtek ama nyavalyából; s akkor elosztotta őket különb-különb városaiban, és börtönre vettette; eme foglyok között volt Torello is, kit Alexandriába hurcoltak fogságba. Mivel pedig ottan nem ismerték, s félt is felfedni magát, kényszerűségből sólymok idomítására adta fejét, minek igen nagy mestere volt; ennek híre pedig eljutott Szaladinhoz, ki is kivette őt a fogságból, s maga mellett tartotta, sólymásza gyanánt. Torellónak, kit Szaladin soha más néven nem szólított, mint ekképpen: „Keresztény”, ő pedig viszont nem ismerte meg, sem pedig a szultán őt, egyre csak Paviában járt gondolatja, és többször is próbát tett a szökéssel, de nem sikerült néki; miért is, midőn egyszer bizonyos genovaiak követségbe jöttek Szaladinhoz, hogy kiváltsák némely földijöket, és már indulóban voltak visszafelé, elhatározta: megírja feleségének, hogy életben vagyon és hamarosan, mihelyt csak teheti, visszatér hozzá, miért is várjon reá; és ekképpen cselekedett; és rimánkodva megkérte az egyik követet, kit ismert: úgy intézze, hogy a levél a San Pietro in Ciel d’Oro apátjának kezébe jusson, ki nagybátyja volt. Miközben tehát Torello ím ez álla­potban élt, történt egy napon, hogy midőn Szaladin a sólymokról beszélgetett véle, Torello elmosolyodott, és száját oly módon húzta el, melyet Szaladin, midőn házának vendége volt Paviában, igen jól megjegyzett. Eme mosolygásáról Szaladinnak eszébe jutott Torello, miért is merőn szemügyre vette, s úgy rémlett néki, hogy ez bizony az; annak okáért abban hagyván az előbbi beszélgetést, szólott: - Mondd csak, keresztény, nyugatnak mely országából való vagy?

- Felséges uram - felelte Torello -, lombardiai vagyok, bizonyos Pavia nevezetű városból, szegény ember és alacsony rangú.

Amint Szaladin ezt hallotta, szinte már megbizonyosodott afelől, miben eddig kételkedett, s mondotta magában örömmel: „Isten megadta nékem az alkalmat, hogy megmutassam ennek, mily kedves volt szívemnek hozzám való szívessége.” És többet nem szólván, összehordatta valamely szobában minden ruháját, Torellót bevezette oda és szólott:

- Nézd csak meg, keresztény, ha vagyon-e ím ez ruhák között olyan, melyet életedben már láttál?

Torello nézelődött és megpillantotta ama ruhákat, melyeket Szaladinnak ajándékozott a felesége, de nem hitte, hogy ezek éppen azok lehetnek, mindazonáltal felelt ekképpen:

- Felséges uram, egyiket sem ismerem; igaz, hogy ez a két felsőruha hasonlatos azokhoz, melyeket én viseltem valamikor, három kereskedővel egyetemben, kik házamba betértek.

Akkor Szaladin tovább nem tudván türtőztetni magát, gyengéden megölelte és szólott:

- Te vagy Torello d’Istria, én pedig egyik vagyok ama három kereskedő közül, kiknek feleséged eme ruhákat ajándékozta; mostan pedig itt az alkalom, hogy megbizonyosodjál hitedben, mely portékával kereskedem én, miként tőled elbúcsúzván, mondottam, hogy még megeshetik.

Torellót ennek hallatára elöntötte az öröm s a szégyenkezés: örült, hogy ily előkelő ember volt vendége; szégyenkezett, mivel úgy érezte, hogy szegényesen vendégelte. Akkor Szaladin mondotta néki:

- Torello uram, mivel Isten ide vezérelt tégedet, vedd eszedbe, hogy itten immár nem én vagyok az úr, hanem te magad.

És minekutána nagy ujjongással köszöntötték egymást, a szultán királyi ruhákba öltöztette őt, odavezette a fő nemes urak elébe, nagy sok szóval magasztalta derék voltát, s parancsolta, hogy ki számot tart kegyelmére, éppen úgy tisztelje vendégét, mint tulajdon felséges személyét. Mit is ettől fogva mind valamennyien megcselekedtek, de mindenkinél inkább ama két úr, kik Szaladinnak kíséretében házának vendégei voltak. A hirtelen nagy dicsőség, melybe Torello csöppent, némiképpen kiverte fejéből Lombardia minden emlékét, különösképpen, mivel szentül reménykedett, hogy levele már bizonyára nagybátyjának kezébe jutott. A táborban, vagyis a keresztények seregében ama napon, melyen Szaladin fogságába estek, meghalt és eltemettetett bizonyos jelentéktelen provence-i lovag, kinek neve volt Torello di Dignes; mivel pedig Torello d’Istria nemessége miatt mind az egész seregben ismeretes volt, mind ki hallotta, hogy Torello meghalt, az istriai, nem pedig a dignes-i Torellóra gondolt; s midőn nyomban utána rájuk szakadt a fogság, nem volt módjuk meggyőződni afelől, hogy tévedtek; miért is az itáliabéliek számosan eme hírrel tértek haza, s közöttük akadtak oly vakmerők, kik nem átallották mondani, hogy látták őt holtan, s ott voltak a temetésén. Midőn felesége s atyjafiai meghallották a hírt, bizony mérhetetlen és kimondhatatlan fájdalmat okozott nékik s nem csupán nékik, hanem mindenkinek, aki ismerte. Vége-hossza nem volna elmondani, mily nagy s mily keserves volt feleségének fájdalma és szomorúsága és sírása; minek­utána tehát hónapokon által szüntelen gyötrelemben emésztette magát, fájdalma csillapod­ni kezdett, s mivel akkor fölöttébb előkelő lombardiai férfiak feleségül kívánták, bátyjai és egyéb atyjafiai nógatni kezdték, hogy újból férjhez menjen. És bár keserves zokogás közben többször is megtagadta ezt, végezetül kényszerűség­ből meg kellett tennie atyjafiai akaratát, de feltétel gyanánt szabta: mindaddig ne köteleztessék arra, hogy férjéhez költözzön, mígnem betelik az idő, melyet Torellónak ígért.

Miközben Paviában ekképpen folytak az asszonynak dolgai, és már csak nyolc nap hiányzott ama megszabott naphoz, melyen férjhez mennie kellett, történt, hogy Torello Alexandriában valamely napon megpillantott egy embert, kit annak idején látott a genovai követekkel a Genovába induló gályára szállani; miért is szólította azt s megkérdezte, milyen volt útjok, s mikor érkeztek Genovába. Az pedig felelt imigyen:

- Uram, istentelen útja volt a gályának, miként Krétában hallottam, hol partra szálltam; mivel, mikor már közel járt Szicíliához, veszedelmes északi szél támadt, mely Berberország záto­nyaira vetette, úgyhogy senki nem menekült meg, s a többiek között két testvérem is odaveszett.

Torello hitelt adott emez ember szavainak, aminthogy valóban színigazak voltak, s miközben eszébe jutott, hogy kevés napok múltán lejár amaz idő, melyet feleségének szabott és meggondolta, hogy bizonyára semmit nem tudnak Paviában az ő állapotja felől; bizonyosra vette, hogy felesége már újból férjhez ment; miért is nagy fájdalom lepte meg, hogy enni sem tudott, hanem ágyba feküdt, s halálra szánta magát. Midőn pedig Szaladin ennek hírét vette, mivel fölöttébb szerette őt, meglátogatta, s hosszas kérés-könyörgés után kifaggatta fájdalmának és nyavalyájának oka felől, meg is pirongatta, hogy miért nem mondotta meg már előbb néki, annak utána pedig kérte, hogy nyugodjék meg, bizonykodván, hogy ha meg­nyugszik, ő úgy intézi, hogy a megszabott napra ott lesz Paviában, s meg is mondotta néki a módját. Torello hitelt adott Szaladin szavainak, s mivel már több ízben hallotta, hogy az ilyesmi lehetséges, és már nemegyszer meg is történt, megvigasztalódott és kezdette sürgetni Szaladint, hogy hamarosan intézze e dolgot. Parancsolta tehát Szaladin egyik varázsló­mesterének, kinek tudományával már máskor próbát tett, hogy ejtse módját, miképpen Torellót ágyban egy éjszaka alatt átszállítsa Paviába; mire a varázslómester felelte néki, hogy meglesz, de bizony maga javáért el kell őt altatnia. Szaladin tehát, minekutána ezt elrendezte, visszatért Torellóhoz és látta, miképpen az erősen feltette magában, hogy mindenáron Paviában lesz a megszabott időre, ha ugyan lehet; ha pedig nem lehet, inkább meghal; miért is szólott hozzá ekképpen:

- Torello uram. Isten látja lelkemet, nem tudlak semmiképpen feddeni azért, hogy oly forrón szereted feleségedet, és oly igen félsz, hogy másé leszen; mivel minden asszonyok között, kiket életemben láttam, ő az, kinek erkölcse, viselkedése, jelessége, nem is szólván szépségéről, mely mulandó virág, vélekedésem szerint a legnagyobb dicséretet és megbecsülést érdemli. Fölöt­tébb kedves lett volna nékem, hogy ha már a sors ide vetett téged, amaz idő alatt, melyet nékem és néked még élnünk adatik, országomnak kormányzásában mindketten fejedelmek módjára éltünk volna egyenlő hatalommal; és ha már úgy esett, hogy Isten nem adta meg nékem, mivel fejedbe vetted, hogy vagy meghalsz, vagy megszabott időben Paviában leszel, kimondhatatlanul kívántam volna legalább idejében tudni ezt, hogy ama tisztességgel, ama pompával és ama kísérettel küldhettelek volna haza, mely virtusodért megillet; mivel azonban ez sem adatott meg nékem, te pedig mindenképpen szeretnél nyomban ott lenni, tőlem telhetőleg eljuttatlak oda, olyképpen, mint mondottam.

Felelte erre Torello:

- Felséges uram, szavaid nélkül is bőségesen megbizonyítottad cselekedetekkel irányomban való jóindulatodat, melyet ily nagy mértékben soha meg nem érdemeltem; abban pedig, mit mondottál, még ha nem is mondottad volna, életre-halálra, vakon bizakodom; de minekutána ekképpen határoztam, kérlek, hogy azt, mit megígértél nékem, tüstént tedd meg, mivel holnap vagyon az utolsó nap, melyen hazavárnak.

Szaladin felelte, hogy minden bizonnyal megteszi; és másnap Szaladin, ama szándokkal, hogy a következő éjszakán hazaküldi őt, az egyik nagy teremben gyönyörű és dús ágyat vetett derékaljakból, melyek az ő szokások szerint csupa bársonyból és aranyszövetekből készültek, és teríttetett rája roppant gyöngyszemekkel és kincset érő drágakövekkel tekergősen hímzett takarót, melyet annak utána itthon mérhetetlen vagyont érőnek becsültek, végezetül pedig két fejpárnát, minők e pompás ágyhoz illettek. És ezt elvégezvén parancsolta, hogy Torellót, ki már talpra állott, öltöztessék szaracén ruhába, melynél drágábbat és gyönyörűbbet még senki a világon nem látott, fejére pedig ottani szokás szerint csavarják egyik leghosszabb turbánját. Mivel pedig az idő már későre járt, Szaladin számos fő nemeseivel ama szobába ment, melyben Torello volt, és melléje ülvén szinte sírva ekképpen fogott szóba:

- Torello uram, közeledik az óra, melyben el kell válnom tőled; mivel pedig nem kísérhetlek el, s kíséretet sem adhatok melléd, mert azon az úton, melyet megtenned kell, nincs mód reá: itt a szobában kell búcsút vennem tőled, s most éppen ennek miatta jöttem. Miért is minekelőtte Istenek ajánllak, a közöttünk való szeretetre és barátságra kérlek, ne feledkezzél meg rólam; s ha lehet, minekelőtte még időnk lejár, és te rendbe hoztad Lombardiában ügyes-bajos dolgaidat, legalább még egyszer jöjj el látogatásomra, hogy akkor a viszontlátásodon érzett örömömben pótolhassam ama mulasztást, melyet most sietséged miatt elkövetni kénytelen vagyok; s addig is, mígnem ez megtörténik, ne terheltessél leveleiddel fölkeresni, és kérj tőlem bármit, amit akarsz, mivel néked bizonnyal szívesebben megadom, mint akárki másnak a föld kerekségén.

Torello nem bírta könnyeit visszafojtani, s mivel a zokogás fojtogatta, csak kevés szóval felelte, hogy soha-soha ki nem vész emlékezetéből sok jótéteménye és nemessége, és hogy mind élete fogytáig bizonnyal készen áll minden parancsára. Miért is Szaladin gyöngéden megölelte és megcsókolta, és sűrű könnyhullajtás közben mondotta néki: - Isten vezéreljen.

És kiment a szobából, s annak utána mind a többi fő emberek is rendre búcsút vettek tőle, és Szaladinnal ama terembe mentek, melyben az ágyat felállíttatta. Mivel pedig az idő már későre járt, és a varázslómester már várakozott, és sürgette, hogy dolgát végezhesse, belépett valamely orvos bizonyos itallal, s megitatta Torellóval, mondván, hogy erősítő gyanánt adja néki; és nem sok időbe telt, s elaludt tőle.

Ekként álmában Szaladin parancsára feltették a gyönyörű ágyra, melyre a szultán nagy és ékes és sokat érő koszorút helyezett és olyan jelet tett rá, melyből később nyilván megértették, hogy ezt Szaladin Torello feleségének küldi. Annak utána ujjára húzott Torellónak egy gyűrűt, melybe karbunkulus volt foglalva, mely úgy ragyogott, mint égő fáklya, s oly nagy kincset ért, hogy szinte megmérni sem lehetett volna. Akkor oldalára kardot köttetett, melynek ékességeit bizony nem egykönnyen lehetett volna felbecsülni; ezenfelül mellére gyöngyökkel meg egyéb becses drágakövekkel kirakott csatot kapcsoltatott, melynek párját emberi szem még nem látta; annak utána mindegyik oldala felől spanyol vert aranyakkal teli két öblös arany kupát helyeztetett, körös-körül pedig gyöngysorokat, gyűrűket és egyéb drágaságokat, melyeket vége-hossza nem volna felsorolni. És ennek végeztével még egyszer megcsókolta Torellót, és mondotta a varázslómesternek, hogy végezze dolgát, mire Szaladin szeme láttára az ágy Torellóval egyetemben azon nyomban mindenestül eltűnt, Szaladin pedig ott maradt fő nemes uraival, róla beszélgetvén.

Torello, kérése szerint, Paviában a San Pietro in Ciel d’Oro templomban ért földet, mind a fent mondott drágaságokkal és ékességekkel egyetemben, s még mindig aludt, midőn a hajnali harangszóra a sekrestyés gyertyával kezében, belépett a templomba, s pillantása nyomban a dús ágyra esett; és nem csupán szeme-szája elállt, hanem szörnyen megrémült, és hanyatt-homlok visszaszaladt; mikor pedig az apátúr és a barátok szaladni látták, elcsodálkoztak s megkér­dezték, mi oka vagyon ennek. A sekrestyés pedig megmondotta.

- Ejnye - szólott az apátúr -, hiszen nem vagy már gyermek, s nem is most vagy először ebben a templomban, hogy szabad volna ilyképpen megrémülnöd! Menjünk be csak, hadd lássuk, micsoda mumus ijesztett rád.

Több gyertyát gyújtottak tehát, s az apátúr a barátokkal egyetemben belépvén a templomba, megpillantotta a káprázatos és dús ágyat, rajta pedig a lovagot, ki még aludt; s miközben riadtan és félénken szemlélték a fejedelmi drágaságokat, és nem mertek közelebb lépni, történt, hogy mivel amaz italnak ereje szűnt, Torello felébredt, és nagyot sóhajtott. A barátok ennek láttára s velök az apátúr rémülten elrohantak, kiáltozván: „Uram, segíts!” Torello kinyitotta szemét és körültekintvén nyilván megismerte, hogy Szaladin ama helyre juttatta, melyet kért, minek is igen megörvendezett; tehát felült, s apróra megszemlélte a holmit, mely körülötte hevert, és ámbátor már annak előtte megismerte Szaladin bőkezűségét, most még nagyobbnak látta és még inkább megismerte azt. Mindazonáltal nem mozdult helyéből, s mikor észrevette, hogy a barátok elrohannak, kitalálta okát, nevén szólította az apáturat, s kérte, hogy ne féljen, mivel ő Torello, tulajdon unokaöccse. Az apátúr ennek hallatára még inkább megrémült, mivel már számos hónapok óta holtnak tudta őt; de kisvártatva az igaz bizony­ságokra megnyu­godván, mikor újra hallotta, hogy nevén szólítják, a szent kereszt jelét vetette magára, s odament az ágyhoz. Akkor szólott hozzá Torello imigyen:

- Miért félsz, atyám? Istennek hála, élek, s a tengeren túlról tértem meg.

Az apátúr, bár Torellónak hosszú volt a szakálla, s arab a ruházata, mégis hamar idő alatt megismerte, s egészen felbátorodván megfogta kezét, és szólott ekképpen:

- Fiacskám, Isten hozott.

Annak utána pedig folytatta:

- Nem szabad csodálkoznod rettegésünkön, mivelhogy e városban nincsen ember, ki ne hinné szentül, hogy meghaltál; s mi több, megmondhatom, hogy feleséged, madonna Adalieta, meg­tört atyjafiainak kéréseitől és fenyegetéseitől, s bár akaratja ellen, újból férjhez megyen, s a mai napon költözik új férjéhez, és előkészítették már a menyegzőt s az ünnepséget s mi véle jár.

Torello felkelt a dús ágyról, s kimondhatatlan örömmel üdvözölvén az apáturat meg a barátokat, valamennyit kérte, hogy hazatéréséről senkinek ne szóljanak, mígnem valamely ügyét elintézi. Ennek utána biztos helyen rejtették a fejedelmi drágaságokat, ő pedig elmesélte az apátúrnak, mi minden esett véle mind a mai napiglan. Az apátúr örvendezett szerencséjén, s véle együtt hálát adott Istennek. Annak utána kérdezte Torello az apáturat, hogy kicsoda feleségének új férje, az apátúr pedig megmondotta néki. Akkor szólott Torello:

- Minekelőtte híre megyen hazatérésemnek, látni kívánom, miképpen viselkedik feleségem ím ez menyegzőn, miért is, ámbátor nem szoktak egyházi emberek efféle lakodalmakra eljárni, kívánom: intézzétek úgy a kedvemért, hogy elmenjünk oda.

Az apátúr szívesen beleegyezett, és midőn a nap felvirradt, elküldött az új férjhez, üzenvén, hogy egyik barátjával szeretne elmenni menyegzőjére: mire a nemes úr felelte, hogy igen szívesen látja. Tehát midőn az ebédnek ideje elérkezett, Torello ama ruhában, mely rajta volt, az apátúrral együtt elment az új férjnek házába, hol mindenki álmélkodott, ki csak látta, de senki meg nem ismerte, és az apátúr mindenkinek mondotta, hogy ez bizony szaracén úr, kit a szultán Franciaország királyához küldött követségbe. Torellót tehát asztalhoz ültették, éppen szembe feleségével, kit is ő kimondhatatlan gyönyörűséggel szemlélt, és úgy vette észre, hogy a menyegző sehogyan sincs ínyére. Hasonlatosképpen az asszony is néha-néha rápillantott, nem mintha megismerte volna, hiszen hosszú szakálla és furcsa öltözete és ama biztos meggyő­ződése miatt, hogy férje meghalt, ilyesmi meg sem fordulhatott fejében. Midőn azonban Torello úgy vélte, hogy itt az idő próbát tenni, ha felesége emlékezik-e rá, kezébe vette a gyűrűt, melyet távozása napján az asszony ajándékozott néki, szólította a fiút, ki őt kiszolgálta és mondotta néki:

- Mondd meg nevemben az új asszonynak: országomban az a szokás, hogy midőn valamely idegen a magadfajta újasszonynak lakodalmán ebédel, miként én itten, annak jeléül, hogy az asszony szívesen látja őt lakodalmán, a serleget, melyből iszik, borral tele odaküldi a vendégnek, s minekutána az idegen ivott belőle, amennyi neki jólesik, újra befödi a serleget, az asszony pedig kiissza a maradék bort.

A fiú általadta az üzenetet a hölgynek, ki illedelmes és okos asszony lévén, abban a hiszemben, hogy ez valamely csoda nagy úr, megmutatni kívánta néki, mely igen szívesen látja; parancsolta tehát, hogy mossák meg a nagy aranyserleget, mely előtte volt, és töltsék meg borral, s vigyék oda a nemes úrnak; és azok ekképpen cselekedtek. Torello szájába vette az asszonynak gyűrűjét, és úgy intézte, hogy ivás közben beleejtette a serlegbe, mit senki nem vett észre; és kevés bort hagyván a serlegben, azt újra befödte, s visszaküldötte az asszonynak. Ki is átvette, s hogy a vendégnek szokását teljesítse, leemelte födelét, szájához vette, s meglátta a gyűrűt, s kicsinyég némán reámeresztette szemét; és megismervén, hogy ez ama gyűrű, melyet búcsúzáskor urának, Torellónak adott, kiemelte, erősen szemügyre vette azt, kit idegennek gondolt, és most megismervén, mint ki eszét vesztette, feldöntötte az asztalt, mely előtte volt, s kiáltott imigyen:

- Ez az én uram, ez valóban Torello.

És odaszaladt az asztalnak ama feléhez, melynél ura ült, s nem törődvén ruháival, sem azzal, mi az asztalon volt, áthajolt azon, amennyire csak tudott, szorosan megölelte férjét, s akármit mondottak vagy tettek a többiek, nem tudták tőle elválasztani; mígnem Torello mondotta néki, hogy emberelje meg magát, mivel leszen még elegendő ideje őt ölelnie. Akkor végre az asszony fölegyenesedett; és ámbár a lakodalom már füstbe ment, másfelől a vidámság meg­gyarapodott, hogy visszanyertek ily derék lovagot, kinek kérésére most mindenki elhallgatott; miért is Torello elutazásának napjától fogva mind a mai napig rendre mindent elmondott nékik, mi véle történt, szavait azzal végezvén, hogy a nemes úr, ki abban a hiszemben, hogy ő halott, feleségét feleségül választotta, ne vegye zokon, ha most visszaveszi, mivelhogy életben vagyon. Az új férj, ámbár némiképpen röstelkedett, mégis szívesen és baráti módon felelte, hogy azzal, mi az övé, hatalmában vagyon olyképpen cselekedni, amint kedve tartja. Az asszony pedig visszaadta az új férjnek a gyűrűt és a koszorút, melyet tőle kapott; ujjára húzta azt, melyet a serlegből kivett, s hasonlatosképpen föltette a koszorút, melyet a szultán küldött; és távozván ama házból, melyben voltak, mind az egész násznéppel egyetemben általmentek Torello házába; és ottan mind vigasztalan barátai és atyjafiai s mind a polgárok, kik úgy tekintettek rá, mint valamely csodára, hosszú és vidám mulatozásban megvigasztalódtak.

Torello, minekutána drágaságainak némely részét annak ajándékozta, ki a lakodalom költségeit viselte, meg az apátúrnak, meg másoknak, számos hírvivővel megjelentette Szaladinnak, hogy szerencsésen hazájába ért, s örökre barátjának és szolgájának tekinti magát; annak utána pedig számos esztendőkön által élt derék feleségével, még inkább gyakorolván a szíves vendéglátást, mint annak előtte. Ez volt tehát vége Torello és imádott felesége gyötrelmeinek és jutalma nyájas és szíves vendéglátásuknak. Sokan minden erejöket meg­feszítik, hogy ezt cselekedjék, s bár van miből, oly rosszul értik a módját, hogy előbb nagyobb árat vesznek érte, mint amennyit az egész megér; miért is ha nem nyernek érette jutalmat, sem nékik, sem másoknak nem szabad rajta csodálkozniuk.