ÖTÖDIK NOVELLA

Monferrato őrgrófjának felesége tyúklakomával és néhány találó
szóval lelohasztja Franciaország királyának eszeveszett szerelmét

Dioneo novellája eleinte némi szégyenkezést keltett a hölgyek lelkében, és erről bizonyságot tett az a pirosság, mely arcukra kiült; később azután egymásra kacsingattak, és alig tudván magukba fojtani kacagásukat, kuncogva figyelték. Minekutána pedig véget ért, és az elbeszé­lőt néhány ingerkedő szóval megcsipkedték, a Királynő meg akarván értetni, hogy efféle novellákat nem illendő hölgyek között elmesélni, odafordult Fiammettához, ki mellette ült a fűben, és parancsot adott neki, hogy vegye át a szót. Ez pedig bájosan és sugárzó arccal így kezdte:

- Mivel örömömre addig jutottunk, hogy novelláinkkal bizonygatjuk, mely nagy erejök vagyon a szép és találó visszavágásoknak, másfelől pedig, mivelhogy valamint a férfiaknál fennkölt gondolkodás jele, hogy mindig a magoknál különb hölgy szerelmét áhítozzák, éppen úgy a nőkben is fölöttébb nagy okosság, hogy őrizkednek beleszeretni náluk különb férfiúba: az az ötletem támadt, szépséges hölgyeim, hogy ama novellával, melyet el kell mondanom, bebizo­nyítom, miképpen óvta magát ettől egy nemes hölgy szavaival és cselekedeteivel, és hogyan térítette el szándokától a férfiút is.

Monferrato őrgrófja fölöttébb bátor férfiú s az egyháznak zászlósura, tengerentúlra ment egy általános kereszteshadjáratban. Midőn Félszemű Fülöp király udvarában, aki éppen útra készülődött Franciaországból ugyanazon kereszteshadjárattal, az őrgróf bátorsága forgott szóban, az egyik lovag olynemű nyilatkozatot tett, hogy nincs a föld hátán az őrgrófhoz és feleségéhez fogható pár; mivelhogy valamint a lovagok között az őrgróf minden nemes tulajdonságban nagyhírű, akképpen felesége a világ minden asszonyánál szebb és derekabb volt. Eme szavak oly igen megindították Franciaország királyának szívét, hogy azon nyomban forrón belészeretett, holott soha életében nem látta, és feltette magában, hogy amaz útban, melyre indult, nem Genovában száll tengerre, hanem más helyen; mégpedig azért, mivelhogy ekként tisztes ürügye lesz arra, hogy meglátogathassa az őrgrófnét, abban a hiszemben, hogy sikerül majd vágyát betöltenie, mivelhogy az őrgróf nem volt otthon.

És amit gondolt, végre is hajtotta: miután valamennyi emberét előreküldötte, ő maga kevés nemes úr társaságában útnak indult: és midőn már közel járt az őrgróf tartományához, egy napon üzenetet küldött az őrgrófnénak, hogy másnapra kelvén várja őt ebéddel. Az okos és eszes asszony vidáman azt válaszolta, hogy ennél nagyobb tisztesség nem érhetné őt, és hogy szívesen várja a királyt. Aztán pedig eltöprenkedett azon, mit jelent vajon, hogy ily hatalmas király eljő az ő látogatására, holott férje nincs itthon: és feltevéséhén nem is tévedett, hogy tudniillik szépségének híre vonja azt ide. Mindazáltal derék asszony lévén elhatározta, hogy tisztességgel fogadja; maga elé szólította hűséges embereit, kik vele maradtak, és minden illendő intézkedést megtett az ő tanácsuk szerint: azonban a lakomát és a fogásokat ő egymaga kívánta elrendezni. Össze is szedetett azon nyomban minden tyúkot a környékről, és meghagyta szakácsainak, hogy csupán ezekből állítsák össze a fogásokat a királyi lakomára, különb-különbféle módokon elkészítve azokat.

A mondott napon tehát megjött a király, s nagy szívességgel és tisztességgel fogadta őt az asszony. Mikor a király meglátta, szebbnek és derekabbnak és kedvesebbnek ítélte, mint a lovag szavai szerint gondolta volna, és fölöttébb elálmélkodott és igen magasztalta, és sóvárgása annál nagyobb lángra gyúlt, minél inkább látta, hogy az asszony mennyivel különb a hírénél. Minekutána pedig kicsinyég megpihent szobáiban, melyek mindama dolgokkal fel voltak ékesítve, mik csak illendők voltak ily nagy király fogadásához, elérkezett az ebéd órája, s akkor a király és az őrgrófné egy asztalhoz ültek, a többiek pedig rangjuk szerint más asztaloknál kaptak illendő helyet. Ottan a királynak szép sorjában számos fogást és pompás és drága borokat szolgáltak fel; ezenfelül pedig néha-néha odapillantott a szépséges őrgrófnéra, kiben igen nagy gyönyörűsége telt. Azonban a király, amint látta az egyik fogást a másik után, kezdett némiképpen csodálkozni, mivel észrevette, hogy ámbár az ételek mind különb-különbfélék, mégiscsak egytől egyig tyúkhúsból volt valamennyi. És ámbátor a király jól tudta, hogy ama hely, ahol mostan mulat, bővében van mindenféle vadnak, ő maga pedig jó előre megjelentette jövetelét az asszonynak, kinek lett volna bőven ideje vadászatot tartani: mégis, akármennyire csodálkozott is ezen, a világért sem kezdett volna más tárgyról beszélgetést, mint csupán a tyúkokról, és mosolygós arccal feléje fordulván, szólott:

- Asszonyom, e vidéken csupán tyúkok születnek, kakasok pedig nem?

Az őrgrófné, ki nagyon is jól megértette a kérdést, úgy látta, hogy az Úristen, kívánsága szerint, pompás alkalmat adott neki, hogy véleményét a királynak értésére adja; bátran feléje fordult hát, és ekképpen felelt:

- Nem, Felséges Uram; de az asszonyok, ha ugyan ruházatban és ékességben némiképpen különböznek más asszonyoktól, mindazonáltal itten is éppolyanok, mint máshol.

A király e szavak hallatára jól megértette, mi volt az oka a tyúklakomának, s mi a rejtett értelmök e szavaknak; és mivel belátta, hogy az ilyen vágású asszonyra hiába vesztegetné a szót, erőszakot pedig nem illenék alkalmaznia, tisztességnek okáért bölcsen kioltotta magában ama szerencsétlen tüzet, éppen úgy, mint ahogy esztelenül lángra gyúlt az asszony iránt. Többé pedig nem csintalankodott vele, mivel félt visszavágásaitól, és reményevesztetten ette végig az ebédet; az ebéd végeztével pedig, hogy a gyors elutazással némiképpen palástolja tisztességtelen szándokát, mely idehozta, megköszönte a tisztes fogadtatást, melyben része volt, mire az asszony Istennek ajánlotta, ő pedig útnak indult Genovába.