HATODIK NOVELLA

Egy derék ember bizonyos talpraesett mondással
megszégyeníti a barátok gonosz képmutatását

Minekutána a hölgyek egy értelemmel dicsérték az őrgrófné derékségét, és ama talpraesett rendreutasítást, melyben Franciaország királyát részesítette, Emilia, ki Fiammetta mellett ült, a Királynő kívánságára bátran így kezdett beszélni:

- Nekem nincs okom elhallgatnom azt a csípős feleletet, melyet egy derék világi ember adott egy fukar barátnak, bizonyos mulatságos és egyúttal dicséretes mondással.

Nos tehát, kedves hölgyeim, nem is oly rég ideje élt a mi városunkban Szent Ferenc kisebb rendjének egy szerzetese, ki a gyalázatos eretnekséget nyomozta, és ámbátor minden erejével azon volt, hogy a keresztény hit szent és odaadó hívének tartsák, mind a többi barátok módjára éppoly ügyesen kinyomozta azokat, kiknek teli volt pénzeszsákjuk, mint azokat, kiknél hitbéli fogyatkozást szimatolt. Eme buzgólkodásban véletlenül rábukkant egy derék emberre, kinek több volt a pénze, mint esze, s ki nem éppen hitbéli fogyatkozásból, hanem csak úgy beszéd közben, talán a bortól, vagy a túlságos jókedvtől felhevülten, kiszalasztotta száján társasága előtt egy napon, hogy neki olyan pompás bora van, amit még a Krisztus is megihatna. Mivel ezt megjelentették az inkvizítornak, az pedig megtudta, hogy az illetőnek nagy birtokai vannak, és duzzadt az erszénye, cum gladiis et fustibus, nagy sebbel-lobbal, kíméletlenül eljárást indított ellene, nem annyira abban a reményben, hogy megszünteti a vádlott hitetlenségét, mint inkább azért, hogy e réven majd firenzei aranyak ütik markát; és csakugyan így is történt. Magához idéztette tehát és megkérdezte, vajon igaz-e ama dolog, mellyel vádolják. A derék ember igennel válaszolt, és elmondotta, hogyan történt. A szent inkvizítor, Aranyszájú Szent János tisztelője, ekképpen felelt rá:

- Tehát te Krisztust iszákosnak, finom borokra áhítozónak mondottad, mintha csak holmi Kortyondi volna, vagy más magatokfajta korhely, részeges kocsmatöltelék? És mostan alázatosan szólván szeretnéd bebizonyítani, hogy ez fölöttébb ártatlan dolog; csakhogy nem olyan ám, amilyennek véled; bizony megérdemelnéd érte a máglyahalált, hahogy érdemed szerint akarnánk veled elbánni.

Efféle s más ilyen szavakkal szólott hozzá, oly fenyegető arccal, mintha csak ez lett volna amaz Epikuros, ki tagadja a lélek halhatatlanságát. És hamarosan oly igen ráijesztett, hogy a derék ember bizonyos közvetítők révén Aranyszájú Szent János kenőcsével (mely igen hasznos orvosság a papok és kiváltképpen a ferences barátok undok kapzsisága ellen, kik pénzt nem is mernek érinteni) jócskán megkente kezeit, hogy kíméletesebben bánjon vele. Ezt a kenőcsöt, melyről, bármily nagy erejű, Galenus nem szól orvosi könyveinek egy részében sem, oly igen bőségesen alkalmazta, hogy a máglyahalál, mellyel fenyegették, kegyelemből keresztre változott; és mintha csak keresztesháborúba kellett volna indulnia, hogy zászlaja annál szebb legyen, olyképpen rótta ki a büntetést a barát, hogy fekete alapon sárga keresztet kellett viselnie a ruháján. Ezenfelül pedig, minekutána a pénzt megkapta, több napokon által maga mellett tartotta, és penitenciaképpen szabta reá, hogy minden reggel misét hallgasson a Santa Croce templomban, ebéd idején pedig előtte megjelenjen, viszont a napnak többi részében azt teheti, amit akar. Ki is mindezt szorgosan megcselekedte, s annak utána történt bizonyos reggelen, hogy a misében oly evangéliumot hallott, melyben e szavakat énekelték: Százszorosan kaptok vissza mindent, és bírni fogjátok az örök életet. Eme szavakat szorosan megtartotta emlékezetében, és a kapott parancs szerint ebéd idején megjelent az inkvizítor előtt, kit éppen asztalnál lelt. Kérdezte akkor tőle az inkvizítor, vajon hallgatott-e misét aznap reggel. Ő pedig tüstént ekképpen felelt rá: - Igenis, uram.

Mondá neki akkor az inkvizítor:

- Nem hallottál-e abban olyas dolgot, miben kétséged volna, vagy mit megkérdezni óhajtanál?

- Nem én - felelte a derék ember -, semmiben sincs kétségem, amit hallottam, s mi több, mindent szilárdan igaznak hiszek. Mégis hallottam valamit, ami irántad és a többi barátok iránt fölöttébb nagy szánakozást ébresztett és ébreszt bennem, midőn meggondoltam, mely istentelen dolgotok lesz nektek odaát a másvilágon.

Kérdezte akkor az inkvizítor:

- És mi volt amaz ige, mely akkora sajnálkozást ébresztett benned irántunk?

Felelte a derék ember:

- Uram, amaz igéje volt ez az evangéliumnak, mely ekképpen hangzik: Százszorosan kaptok vissza mindent.

Mondá erre az inkvizítor:

- Ez így vagyon; de hát miért ébresztett benned szánakozást e mondás?

- Uram - felelte a derék ember -, megmondom neked: mióta idejárok minden áldott nap, látom, hogy odakint a sok szegény embernek néha egy, néha két roppant üstnyi levest küldötök ki, ami a tiétek és a kolostor szerzeteseié, de nektek már nem kell; éppen azért, ha a másvilágon mindent százszorosan fizetnek vissza, akkor nektek annyi levesetek lesz, hogy bizonyára mind egy szálig benne fulladtok.

Ámbátor a többiek, kik az inkvizítor asztalánál ültek, valamennyien kacagtak, az inkvizítor igen megmérgesedett, mivel megérezte, hogy a mondás az ő képmutató levesosztogatására célzott; és ha nem lett volna már az előbbi eljárás miatt is sok kellemetlensége, újabb eljárást akasztott volna ennek a nyakába ama csúfondáros mondása miatt, mellyel beléje és a többi semmirekellőbe belecsípett: és bosszúságában parancsolta neki, hogy felőle cselekedje azt, amit akar és többé ne kerüljön a szeme elé.