ELSŐ NOVELLA

Martinello, ki nyomoréknak tetteti magát, úgy tesz,
mintha Szent Arrigo holttesténél meggyógyulna,
de minekutána turpissága kiderül, megverik, azután elfogják,
és ámbátor már-már ama vesedelembe keveredik, hogy felkötik,
végezetül megmenekül

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, gyakorta megesett, hogy midőn valaki mást akart megcsú­folni, kiváltképpen oly dolgokban, melyeket szentek gyanánt illendő tisztelnünk, maga fejére vonta a csúfságot, és gyakran maga itta meg a levét. Hogy tehát eleget tegyek a Királynő parancsának, és egy novellával megkezdjem az általa megszabott tárgyú elbeszélések sorozatát, el akarom mesélni nektek, hogy egy polgártársunk dolga, mely eleinte balul indult, utóbb várakozáson felül hogyan fordult teljességgel jóra.

Még nem rég ideje élt Treviso városában egy Arrigo nevezetű német, ki szegény ember lévén pénzért teherhordó szolgálatokat végzett kinek-kinek, aki kívánta, és eme foglalkozásában fölöttébb szent életű és derék embernek tartotta mindenki. Ennek okáért, már akár igaz volt, akár nem, történt, hogy mikor meghalt, már mint a Treviso-beliek rebesgették, halálának órájában a trevisói székesegyház valamennyi harangja megszólalt, holott senki meg nem húzta azokat. Mivel pedig ezt csodának tartották, emez Arrigót szentnek mondotta mindenki, és miután a városnak egész népe összecsődült ama ház előtt, melyben holtteste feküdt, azt mint valamely szentnek testét, átvitték a székesegyházba, s odavezettek hozzá sántákat és bénákat és vakokat és más mindennemű nyomorúságban szenvedőket azzal a szándokkal, hogy testének érintésétől valamennyien meggyógyuljanak.

A népnek ebben a zajos tolongásában történt, hogy Trevisóba érkezett három polgártársunk, kik közül egyiknek neve volt Stecchi, másiknak Martellino, harmadiknak Marchese, mind olyan emberek, kik az urak udvaraiban forgolódtak, és a nézőket azzal szórakoztatták, hogy eltorzították magukat, és mindenféle mókákkal majmolták más emberek figuráját. Mivel pedig még soha ott nem jártak, a nagy csődület láttán elcsodálkoztak, s mikor hallották, hogy mi az oka, kíváncsiságból maguk is odamentek, hogy megnézzék, s miután poggyászukat letették valamely fogadóban, szólott Marchese:

- Menjünk, nézzük meg ezt a szentet; ám én bizony nem tudom, hogyan férkőzhetünk hozzá, mivel hallottam, hogy a piac teli vagyon németekkel és más fegyveres népséggel, kiket ennek a városnak fejedelme állított oda, nehogy valami zavargás támadjon; ezenfelül pedig a székes­egyház, amint mondják, oly igen zsúfolva van emberekkel, hogy oda már teremtett lélek be nem megyen.

Akkor Martellino, ki igen kívánta volna látni eme dolgot, így szólt:

- Oda se neki, majd én módját ejtem, hogy odajussunk a szentnek testéhez.

Kérdezte Marchese:

- Hogyan?

Felelte Martellino:

- Megmondom. Én nyomorékká torzítom magamat, te pedig egyfelől és Stecchi másfelől, mintha magam erejéből nem tudnék járni, támogatni fogtok, s úgy tesztek, mintha oda akarnátok vezetni, hogy a szent meggyógyítson engemet: nem akad senki, aki láttunkra ne adna helyet, és ne engedne előre.

Marchesének és Stecchinek tetszett ez a terv, és késedelem nélkül távoztak a fogadóból mind a hárman, s elmentek valamely magányos helyre. Martellino olyképpen kifacsarta kezeit, ujjait és karjait és lábszárait és ezenfelül száját és szemeit és egész ábrázatát, hogy szörnyű volt ránézni is; ha valaki meglátja, megesküdött volna rá, hogy tönkrement nyomorék ember. És ilyen állapotban Marchese és Stecchi közrefogta, s megindult vele a székesegyház felé, és szemlátomást nagy szánalmasan, alázatosan és Isten szerelmére könyörögtek mindenkinek, aki elébük akadt, hogy térjen ki útjokból; ezt könnyűszerrel meg is nyerték, és miközben mindenek szeme rajtuk függött, és mindenki azt kiabálta: „helyet, helyet”, hamarosan meg­érkez­tek oda, hol Szent Arrigo teste feküdt, és néhány mellette álldogáló nemes ember azon nyomban felkapta Martellinót, és ráfektette a holttestre, hogy e réven visszanyerje drága egészségét. Martellino, miközben az egész nép izgatottan leste, mi történik vele, egy darabig csak nyugodtan maradt, de aztán, mivelhogy mester volt eme dologban, kezdte kinyújtogatni előbb egyik ujját, aztán a kezét, aztán a karját és így sorjában valamennyi tagjait. A nép ennek láttára oly nagy fennszóval magasztalta Szent Arrigót, hogy a mennydörgést sem lehetett volna tőle meghallani. Véletlenül úgy esett, hogy tőszomszédságukban állott valamely firenzei ember, ki igen jól ismerte Martellinót, de mivelhogy oly igen el volt torzítva, mikor odavezették, nem ismert rá; mikor azonban látta, hogy kiegyenesedik, ráismert, azon nyomban elkacagta magát és felkiáltott:

- Átkozott egy fickó: ki ne hitte volna, látván őt idejönni, hogy valóban nyomorék?

Mikor eme szavakat néhány trevisói ember meghallotta, nyomban ezt kérdezték:

- Hogyhogy? Hát nem volt nyomorék?

Felelte nekik a firenzei ember:

- Szó sincs róla: világéletében oly szép szál ember volt, mint akármelyikünk, de nincs ember, ki jobban értené emez komédiázást, hogy hogyan torzítsa magát bármiféle formába, mint magatok is láthattátok.

Ahogy ezt hallották, egyéb se kellett nekik: előrefurakodtak, és elkezdtek kiabálni:

- Ez itten csaló, aki megcsúfolta Istent és a szenteket, holott nem nyomorék, hanem csak azért jött ide nyomorék ember képében, hogy gúnyt űzzön a mi szentünkből és belőlünk.

És ekképpen szólván, megragadták és lehúzták onnan, ahol volt, megcibálták haját, és ronggyá tépték ruháit, és kezdték öklözni és rugdosni; ebből pedig mindenki férfiúi kötelességének tartotta kivenni a részét. Martellino ordítozott: „Az Isten szerelméért!” és tőle telhetőleg védekezett, de bizony ez nem használt semmit; annál sűrűbben rohantak rá. Stecchi és Marchese ennek láttára észbe vették, hogy dolguk ebül vagyon, s maguk bőrét féltvén, nem mertek segítségére menni, s mi több, a többiekkel együtt ők is ordítoztak, hogy agyon kell verni, mindazáltal egyre azon járt az eszük, hogyan ragadhatnák ki a népnek kezéből, mely bizonnyal agyonverte volna, ha Marchesének nem támadt volna hirtelen mentő ötlete; Marchese, mivelhogy odakint állott a fejedelemnek egész őrsége, ahogy csak a lábai bírták, odarohant a polgármesterhez és mondá:

- Az Isten szerelmére, van odabent egy gazfickó, ki ellopta erszényemet, melyben száz jó firenzei arany volt; kérlek, fogasd el, hogy visszakapjam pénzemet.

Ennek hallatára tizenkét jó vitéz tüstént benyomult oda, hol a szerencsétlen Martellinót agyabugyálták, és nagy üggyel-bajjal átverekedte magát a tömegen, s a szerencsétlent félholtan és agyontaposottan kimentette azoknak kezéből, és elvitte a palotába; sokan elkísérték oda, kik előbb még abban voltak, hogy megcsúfolta őket, de most, mikor hallották, hogy tolvajlás miatt fogták el, abban a meggyőződésben, hogy ennél jobb ürügy úgy sincs rá, hogy akasztó­fára juttassák, ők is sorjában kezdték mondogatni, hogy elloptál az erszényüket. A városbíró, ki zordon ember volt, ennek hallatára nyomban félrevonta a vádlottat, és kihallgatásához fogott. De Martellino tréfálkozva felelt, mintha csak semmibe venné letartóztatását; a bíró ezen igen felháborodott, felköttette őt, s néhányszer jól felhúzatta, azzal a szándékkal, hogy vallomásra bírja a vád tárgyában, annak utána pedig akasztófára húzassa. De miután leeresztették, a bíró megkérdezte tőle, vajon igaz-e az, mivel ezek itten vádolják; mivelhogy a tagadás nem használt volna, ekképpen felelt:

- Uram, én kész vagyok megvallani az igazat, de parancsold, hogy mindenki, aki engem vádol, mondja meg, mikor és hol loptam el erszényét, én pedig megmondom neked, mit követtem el és mit nem.

Mondá erre a bíró:

- Jól vagyon.

És előszólított néhány embert, kik közül az egyik azt mondta, hogy nyolc nappal ezelőtt lopta el az erszényét, a másik hat napot mondott, a harmadik négyet, némelyek pedig azt mondották, hogy éppen a mai szent napon. Martellino ezeknek hallatára így szólt:

- Uram, mind hazudnak, mintha csak írásból olvasnák; hogy pedig én az igazat mondom, bizonyságul azt adhatom neked, hogy soha életemben nem jártam ebben a városban, s csak épp kicsiny ideje, hogy itt vagyok, és alighogy megérkeztem, szerencsétlenségemre idejöttem megnézni eme szentnek holttestét, hol is alaposan helybenhagytak, miként magad is láthattad; hogy pedig amit mondok, az az igazság, arról bizonyságot tehet előtted a fejedelem tisztje, ki az idegeneket számon tartja, és az ő lajstroma s ezenfelül az én fogadósom. Annak okáért, ha magad is igaznak látod, amit mondok, ne adj engem eme gonosz emberek követelése miatt kínpadra és hóhér kezére.

Miközben a dolgok ilyeténképpen állottak, Marchese és Stecchi, kik hallották, hogy a városbíró kegyetlenül elbánt barátjukkal, s már fel is húzatta, igen megrettentek, s így szólottak egymáshoz:

- Ezt ugyan elhibáztuk; csöbörből vödörbe juttattuk őt.

Annak okáért nagy sebbel-lobbal beszaladgálták a várost, s ráakadván fogadósukra, elmesélték neki a történteket. Az pedig nagyot nevetett rajta, s elvitte őket Sandro Agolantihoz, ki Trevisóban lakott, s nagy becsületben állott a fejedelemnél; miután rendre elmondott neki mindent, velük egyetemben kérte, hogy vegye pártfogásába Martellino dolgát. Sandro, minekutána jól kikacagta magát, elment a fejedelemhez, s kieszközölte nála, hogy Martellinót maga elébe vezettesse. És így is történt. Azok pedig, hogy érte mentek, még ingben lelték a bíró előtt, nagy kábultan és szörnyű rémületben, mivelhogy a bíró semmi védekezését nem akarta meghallgatni; sőt, mivel véletlenségből valami miatt gyűlölettel volt a firenzeiek iránt, eltökélte, hogy mindenáron felkötteti, és semmiképpen nem akarta kiadni a fejedelemnek, mígnem kényszerítették, hogy kiadja, akármennyire nem tetszett is neki. Mikor tehát a fejedelem elé került, és mindent rendre elmondott neki, könyörgött, hogy legnagyobb kegye­lem gyanánt engedje őt távozni; mivelhogy mindaddig, míg el nem jut Firenzébe, szüntelenül úgy fogja érezni, hogy a hurok ott van a nyakán. A fejedelem jót hahotázott a furcsa eseten, és megajándékozta ruhával az atyafit, s mindhárman, miután megmenekültek eme roppant veszedelemből, reményükön felül, épségben és egészségben megtértek otthonukba.