MÁSODIK NOVELLA

Rinaldo d’Asti, akit kirabolnak, Castel Guiglielmóba érkezik,
és szállást nyer valamely özvegyasszonynál, s minekutána kára megtérül,
épségben és egészségben megtér otthonába

Martellino történetén, melyet Neifile elmesélt, jóízűt nevettek a hölgyek, az ifjak közül pedig különösképpen Filostrato; mivelhogy éppen ő ült Neifile mellett, parancsolta neki a Királynő, hogy másodiknak ő mondja el novelláját. Ő pedig késedelem nélkül így kezdett szóba:

- Szépséges hölgyeim, kedvem van elmesélni egy novellát, melyben jámborság és balsors és szerelem keveredik, s melyet bizonyára okulásul szolgál meghallgatnotok nektek és különös­képpen azoknak, kiknek a szerelem bizonytalan tájain visz útjok, amelyeken, ha ki nem mondotta el Szent Julianus Miatyánkját, ámbár jó az ágya, gyakorta mégis rossz szállást nyer.

Nos tehát, Azzo da Ferrara őrgróf idejében élt bizonyos Rinaldo d’Asti nevezetű kereskedő, ki ügyes-bajos dolgaiban Bolognába jött; minekutána ügyeit elvégezte, és hazafelé ment, történt, hogy Ferrarából kimenet, midőn Verona irányában ügetett, szemben találkozott néhány emberrel, kik kereskedőknek látszottak, de valójában útonállók és elvetemedett hitvány gonosztevők voltak; ő pedig csatlakozott hozzájok, és beszédbe elegyedett velök. Mikor azok látták, hogy kereskedő, abban a hiszemben, hogy bizonyosan pénz van nála, megegyeztek, hogy a legelső kínálkozó alkalommal kirabolják; és ezért, nehogy valamiképpen gyanút fogjon, derék és tisztességes emberek módjára mindvégig tisztes és illendő beszélgetést folytattak vele útközben, s tőlök telhetőleg szíves és barátságos indulatot mutattak irányában; mivel pedig csupán egyetlen lovas legénye volt a kíséretében, fölöttébb boldognak érezte magát, hogy ezekkel összetalálkozott. Így mentek-mendegéltek, s egy tárgyról a másikra tértek, ahogy már beszélgetésekben előfordul, s végezetül szóba kerültek az imádságok, melyeket az emberek Istenhez intéznek; s ekkor az egyik útonálló a három közül így szólott Rinaldóhoz:

- És te, nemes uram, mely imádságokat szoktál mondani, hahogy úton vagy?

Felelte neki Rinaldo:

- Az igazat megvallván, én eme dolgokban anyagias és faragatlan ember vagyok, és kevés imádságot tudok, mert afféle régimódi életet folytatok, és nálam két soldo ma is huszonnégy dénár; mindazáltal állandóan szokásom, hahogy úton vagyok, reggelente, mikor kijövök a fogadóbál, elmondani egy Miatyánkot és egy Üdvözlégymáriát Szent Julianus atyjának és anyjának lelkéért, annak utána pedig kérem őt és Istent, hogy a következő éjszakára adjanak jó szállást nekem. És már számtalanszor megesett velem, hogy úton járván, nagy veszedelmekbe keveredtem, de valamennyiből megmenekültem, annak utána pedig éjszakára jó helyre kerültem, és jó szállást nyertem, miért is erősen hiszem, hogy ezt a kegyelmet Istentől Szent Julianus eszközölte ki számomra, kihez imádkozni szoktam; és úgy érzem, hogy nem utazhatom szerencsésen nappal, és nem érkezhetem meg szerencsésen éjszaka, ha nem mondtam el reggel amaz imádságot.

Kérdezte erre az, ki az előbbi kérdést feltette:

- Vajon ma reggel is elmondottad?

Felelte neki Rinaldo:

- Bizony hogy elmondottam.

Akkor az, ki már tudta, mi lesz a dolog vége, így szólott magában: Bizony szükséged is lesz rá; mivelhogy ha szerencsénk nem hagy cserben, ammondó vagyok, hogy ugyan rossz szállásod lesz.

Fennszóval pedig mondá:

- Magam is sokat jártam úton, és soha nem mondtam el amaz imádságot, ámbár hogy már igen sokan dicsérték előttem; mégsem esett meg velem soha, hogy rossz szállásom lett volna; és ma estére bizonyára megláthatod majd, ki nyer jobb szállást, vajon te, ki elmondottad, avagy én, ki nem mondottam el. Igaz ugyan, hogy én annak helyében a Dirupisti-t vagy az Intemeratá-t, vagy a De profundis-t használom, melyeknek, mint öreganyám szokta mondani, igen nagy erejök vagyon.

Ekképpen beszélgettek különb-különbféle dolgokról, és haladtak útjokban, és várták az alkalmas helyet és időt, hogy gonosz tervüket végrehajtsák. Történt pedig, hogy midőn már későre járt az idő, túl Castel Guiglielmón átkeltek egy folyón, s ekkor ama három gazfickó, látván a magányos és elhagyatott helyet és az előrehaladott időt, megtámadta őt, és kirabolta, és gyalogosan egy szál ingben otthagyta. Elmenőben pedig odaszóltak neki:

- Menj és majd meglátod, vajon a mai éjszakán a te Szent Julianusod jó szállást ad-e neked, mivelhogy a mienk jót fog adni nekünk.

És átkelvén a folyón, továbbálltak. Mikor Rinaldo legénye látta a támadást, gyáva fickó létére a kisujját sem mozdította segítségére, hanem megfordította lovát, s egy iramban elvágtatott Castel Guiglielmóba, hová is öreg estére betérvén, semmi egyébbel nem törődött, hanem megszállott valamely fogadóban. Rinaldo ott maradt egy szál ingben mezítláb, s mivel farkasordító hideg volt, és szakadatlanul sűrűn hullott a hó, nem tudta, mitévő legyen; mikor látta, hogy itt éri az éjszaka, remegve és fogvacogva kezdett szétnézni, ha vajon van-e ott a közelben valamely födél, hol meghúzhatná magát éjszakára, nehogy megvegye az Isten hidege; de mivel semmit nem látott (mivelhogy kevéssel annak előtte háború dúlt ama vidéken, és mindent felperzseltek), a hideg meggyötörte, tehát nekiiramodott az útnak Castel Guiglielmo irányában, nem is sejtvén, hogy legénye oda menekült-e, avagy máshová, de magában azt gondolta, hogy ha sikerül bejutnia, majd csak küld számára Isten valamely segítséget. De a sötét éjszaka ott lepte körülbelül egy mérföldnyire a vártól, minek következtében oly későn ért oda, hogy a kapuk már zárva voltak, a hidakat is felhúzták, s ekképpen nem tudott bejutni.

Ennek okáért fájdalmában és vigasztalan állapotában sírva nézelődött körös-körül, hol húzhatná meg magát, hogy legalább a hó el ne temesse; és véletlenül megpillantott a várfal tetején egy házat, mely némiképpen kinyúlt, s feltette magában, hogy annak az eresze alá megy, és ott marad, mígnem megvirrad; és mikor odament, az eresz alatt ajtóra bukkant, melynek küszöbén nagy csomó szalmát lelt, s nagy búsulással arra telepedett, sűrűn panasz­kodván Szent Julianusnak, hogy bizony nem ekképpen alkudott meg vele. De Szent Julianus oltalmazta őt, s nem sok idő múltán jó szállást szerzett neki.

Volt abban a városban egy özvegyasszony, kinek teste szépsége párját ritkította, s kit Azzo őrgróf úgy szeretett, mint a szeme világát, s kit a maga kérésére itten helyezett el: a fent mondott hölgy tehát ott lakott abban a házban, melynek kiugrója alatt Rinaldo meghúzta magát; s véletlenül úgy esett, hogy az őrgróf előtte való nap odajött, hogy hölgyével töltse az éjszakát, s annak házában nagy titokban pompás fürdőt és fejedelmi vacsorát készíttetett magának; mikor már minden készen volt, és már csupán az őrgróf érkezését várták, történt, hogy egy szolga érkezett a kapuhoz, ki azt az üzenetet hozta az őrgróf számára, hogy tüstént szálljon lóra; ennek okáért megüzente a hölgynek, hogy ne várjon reá, s azon nyomban útnak indult; miért is a hölgy némiképpen elbúslakodott, s nem tudván, mitévő legyen, akképpen határozott, hogy maga száll a fürdőbe, melyet az őrgrófnak készíttetett, aztán megvacsorázik és nyugovóra tér; azért tehát fürdőbe szállott. Ez a fürdő pedig tőszomszédságában volt amaz ajtónak, melyhez kívül a szerencsétlen Rinaldo odalapult: hogy pedig a hölgy a fürdőben ült, meghallotta Rinaldo nyöszörgését, ki úgy vacogott, mintha csak gólyává változott volna. Annak okáért szólította szolgálóleányát, és mondá neki:

- Menj csak fel és nézz ki a falon, ki van ott, annak a szobának a küszöbénél, ki ija-fija, és mit csinál ottan.

A szolgálóleány felment, és mivel az éjszaka világos volt, látta Rinaldót ingben és mezítláb ottan üldögélni, mint fentebb mondatott, és szörnyen reszketni: megkérdezte hát, kicsoda. És Rinaldo, ki oly igen vacogott, hogy alig tudta a szavakat kinyögni, tőle telhető rövidséggel elmondta, kicsoda, s hogyan s miért került oda; azután pedig könyörögve kérte a leányt, hogy ha csak teheti, ne hagyja itt megfagyni az éjszakában. A leánynak meglágyult a szíve, s visszament asszonyához, és mindent elmondott neki. Az ugyancsak megkönyörült rajta, s eszébe jutott, hogy megvan annak az ajtónak a kulcsa, mivelhogy nemegyszer használta azt az ajtót arra, hogy az őrgrófot titokban bebocsássa rajta. Szólott tehát:

- Menj és halkan nyisd ki; itt a vacsora, és nincs ki megegye, és hely is van bőven, hogy szállást adjunk neki.

A szolgálóleány igen megdicsérte asszonyát emez emberséges jóságáért, ment és kinyitotta az ajtót, s Rinaldót bebocsátotta. Mikor a hölgy látta, hogy szinte csonttá fagyott, ekképpen szólott hozzá:

- Jó ember, gyorsan szállj be a fürdőbe, még meleg.

Az pedig nem várta a további kínálgatást, hanem szívesen megtette, és miután a meleg egészen felüdítette, úgy érezte, mintha halottaiból életre támadott volna. A hölgy előhozatta számára a nemrégiben elhunyt férjétől maradt ruhákat, s miután ő felvette azokat, úgy simultak rá, mintha csak testére szabták volna; s miközben a hölgynek parancsaira várt, kezdett hálát adni Istennek és Szent Julianusnak, hogy megmentették emez istentelen éjszakától, melyre el volt készülve, s amint látta, jó szállásra vezették. Ezek után a hölgy némiképpen kipihente magát, s utána hatalmas tüzet rakatott egyik szobájában, maga is odament és megkérdezte, mi van a jövevénnyel. Felelte neki a szolgálóleány:

- Madonna, mostan, hogy felöltözött, valóban szép férfi, s úgy látszik, tisztes úri ember.

- Menj tehát - mondá a hölgy -, és hívjad és mondd meg neki, hogy jöjjön ide a tűz mellé és vacsorázzék, mivelhogy bizonyosan nem vacsorázott.

Amint Rinaldo belépett a szobába, és meglátta a hölgyet, ki igen előkelőnek tűnt szemében, tisztelettel köszöntötte, és kifejezte előtte legforróbb háláját irányában tanúsított jóságáért. A hölgy, mikor látta és hallotta, úgy vette észre, hogy a szolgáló igazat mondott; tehát szívesen fogadta, barátságosan maga mellé ültette a tűzhöz, és megkérdezte, miféle kaland vetette ide.

Erre Rinaldo mindent rendre elmondott neki. A hölgy, mikor Rinaldo szolgája a városba jött, félfüllel hallott már a dologról, úgyhogy minden szavának hitelt adott, amit most mondott; és a hölgy is elmondott neki mindent, mit a szolgájáról tudott, és hogy reggelre kelvén hogyan akadhat rá könnyűszerrel. Minekutána pedig megterítették az asztalt, Rinaldo a hölgy kívánságára vele együtt megmosta kezeit, és vacsorához ült. Szép szál ember volt, csinos és szemrevaló, viselkedése pedig szeretetre méltó és kedves, azonfelül java férfikorában volt. A hölgy többször egymás után rávetette a szemét, és fölöttébb megtetszett neki, mivelhogy pedig felparázslott már benne a gerjedelem, melyet az őrgróffal remélt éjszaka ébresztett benne, most Rinaldo felé hajlott vágyakozásával. Vacsora után felkeltek az asztaltól, a hölgy pedig tanácsot tartott szolgájával, ha vajon jónak tartaná-e, hogy mivel az őrgróf cserbenhagyta, felhasználja ezt a kedvező alkalmat, melyet a szerencse küldött számára. A szolgálóleány ismervén asszonyának gerjedelmét, tőle telhetőleg bátorította, hogy csak töltse kedvét: miért is a hölgy visszament a tűzhöz, hol magára hagyta Rinaldót, s miután kezdett szerelmesen rákacsingatni, így szólott hozzá:

- Ejnye Rinaldo, miért töprenkedel ily nagyon? Azt hiszed talán, hogy pótolhatatlan a lovad s egynémely ruhád, melyeket elvesztettél? Embereld meg magad, derülj fel, érezd magad úgy, mint otthon: sőt én ezenfelül még azt mondanám, hogy mikor ezekben a ruhákban látlak, melyeket boldogult férjem viselt, úgy tűnik nekem, mintha őt magát látnám, s ma este talán százszor is elfogott a vágy, hogy megöleljelek és megcsókoljalak; és ha nem tartottam volna attól, hogy talán ellenedre volna, bizonyára meg is tettem volna.

Rinaldo e szavak hallatára és az asszony csillogó szemei láttán, mivelhogy volt magához való esze, feléje tárta karjait, hozzálépett, és így szólott:

- Madonna, ha meggondolom, hogy neked köszönhetem az életemet, hiszen a pusztulásból mentettél meg, hitványság volna tőlem, ha nem igyekezném mindenben kedvedet tölteni; annak okáért ölelj és csókolj engem kedved szerint, valaminthogy én is kimondhatatlan gyönyö­rűséggel foglak ölelni és csókolni téged.

Erre aztán nem is kellett több szót vesztegetni. A hölgy, ki forrón égett a szerelmes vágyakozásban, tüstént karjaiba vetette magát, és epedőn magához szorítván a férfit, százszor meg ezerszer összevissza csókolta, és ugyanannyi csókot kapott vissza; annak utána pedig fölkeltek és visszavonultak a szobába, és azon nyomban lefeküdvén, mielőtt a reggel felvirradt volna, tökéletesen és számtalanszor csillapították gerjedelmöket. De mikor a hajnal pirkadni kezdett, a hölgy kívánságára felkeltek, s hogy a dolog senkiben gyanút ne keltsen, néhány kopott ruhadarabot adott rá, megtömte az erszényét pénzzel, megkérte, hogy a történteket tartsa titokban, s miután megmutatta neki, merre kell mennie, hogy bejusson a városba, és megtalálja legényét, kibocsátotta őt ugyanazon az ajtón, melyen bejött. Rinaldo, hogy kivilá­gosodott, úgy tett, mintha nagyon messziről jönne, s miután a kapukat kinyitották, bement a várba, és megkereste legényét; akkor pedig felöltözött maga ruháiba, melyek a poggyászában voltak, s mikor szolgájának lovára akart szállani, szinte valami isteni csoda révén úgy esett, hogy a három rabló, ki előtte való este őt kirabolta, valami más gaztett miatt nem sokkal azután hurokra került, s most éppen ebbe a városba hozták őket, s miután ők maguk mindent bevallottak, Rinaldo visszakapta lovát, ruháit és pénzét, s nem veszett oda egyebe, mint egy pár sarukötője, melyekről az útonállók nem tudtak számot adni. Rinaldo tehát hálát adott Istennek és Szent Julianusnak, lóra szállt és épségben és egészségben megtért otthonába; a három útonállónak pedig másnap szél ütötte össze a bokáját.