HARMADIK NOVELLA

Három ifjú eltékozolván vagyonát, szegény sorsra jut;
egyik unokaöccsük kétségbeesetten hazatér egy apátúr társaságában,
kiről kiderült, hogy Angolország királyának leánya; ez azután férjéül választja őt,
bátyjainak mindent megtérít, mit elvesztettek, s ismét jómódba juttatja őket

A hölgyek álmélkodva hallgatták Rinaldo d’Asti történetét, és magasztalták jámborságát, és hálát adtak Istennek és Szent Julianusnak, hogy legnagyobb szorongattatásában segítséget nyújtottak neki. Mindazonáltal (ámbár csak úgy egy egy elejtett szóval beszéltek róla) a hölgyek nem tartották ostobának azért, hogy kiaknázta a jót, mit Isten ölébe hullatott. S miközben kuncogva beszélgettek a pompás éjszakáról, mely ama hölgynek jutott, Pampinea, ki Filostrato szomszédja volt, észrevette - amint úgy is volt -, hogy rá kerül az elbeszélés sora; magába mélyedt tehát és elkezdett gondolkodni azon, mit mondani kívánt; minekutána pedig a Királynő parancsa elhangzott, bátran és vidáman ekképpen kezdett beszélni:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, minél több szó esik a Sors rendeléseiről, annál több mondani­valója akad annak, ki helyesen vizsgálja dolgait; és ezen senkinek sem szabad csodálkoznia, ha józanul meggondolja, hogy mindama dolgok, melyeket balgatagon magunkénak mondunk, a Sors kezében vannak, s ennek következtében az, maga rejtett szándéka szerint, szüntelenül egyik embertől elveszi, s a másiknak adja oda azokat; mi pedig ennek törvényét nem ismerjük. És ámbátor ez minden dolgokban minden áldott nap nyilván megmutatkozik és ezenfelül néhány előbb mondott novellából is megtetszik, mindazonáltal, mivel Királynőnknek úgy tetszik, hogy erről beszéljünk, az elmondottak tetejébe, bizonyára a hallgatók okulására, magam is elmesélek egy novellát, amely, bízvást reménylem, tetszeni fog.

Élt valamikor a mi városunkban egy Tedaldo nevezetű lovag, ki némelyek szerint a Lamberti nemzetségből származott; mások szerint az Agolanti nemzetségből eredt, ezt azonban nyilván csak a fiától folytatott mesterség miatt mondják, mely ugyanaz volt, mit az Agolantiak folytattak és folytatnak ma is. Azonban ne firtassuk, melyik családból eredt, inkább elmondom, hogy ennek a maga idejében dúsgazdag lovagnak három fia volt: az első Lamberto, a második Tedaldo, a harmadik pedig Agolante nevezetű, daliás és kedves ifjak, bár a legidősebbik sem múlt még tizennyolc esztendős. Ekkor történt, hogy a dúsgazdag Tedaldo meghalálozott, s minden ingó és ingatlan vagyonát fiaira hagyta, mint törvényes örököseire. Ezek mikor látták, mekkora vagyon és birtok maradt reájuk, nem törődtek semmi mással, csak a maguk élvezeteivel, és féktelenül és korlátlanul kezdtek tékozolni. Roppant cselédséget tartottak, sok pompás lovat, kutyákat és vadászsólymokat, szakadatlanul folyt a dáridó és a vendégeskedés, és nem csupán olyan dolgokat műveltek, melyek illendők voltak nemes emberekhez, hanem minden egyebet, mire ifjonti könnyelműségökben kedvük szottyant.

De nem sokáig folytatták ezt az életet, mivelhogy az atyjuktól rájuk hagyott vagyon megcsappant; mivel pedig a kiadások áradatára nem futotta már csupán jövedelmeikből, kezdték eladogatni és elzálogosítani birtokaikat. Ma az egyiket adták el, holnap a másikat és szinte csak akkor kaptak észbe, mikor már semmijök sem volt, és a szegénység felnyitotta szemöket, melyet a gazdagság elvakított. Annak okáért Lamberto egy napon magához hívatta a másik kettőt, s elmondotta nekik, mely tisztességben élt atyjok, s mely becstelenségben élnek ők maguk és hogy mekkora volt annak gazdagsága s mely feneketlen szegénységre jutottak ők magok eszeveszett tékozlások miatt, és tőle telhetőleg biztatta őket, hogy mielőtt még a világ szájára kerül nyomorúságok, adják el vele együtt mindazt a keveset, amijök még megmaradt, és költözzenek el innét. És ekképpen cselekedtek. És nem jelentették be senkinek, nem búcsúzkodtak senkitől, hanem eltávoztak Firenzéből, és meg sem álltak Angolországig; ottan pedig Londonban kis házat vásároltak, minden garast a fogukhoz vertek, s pénzüket kezdték magas uzsorakamatra kölcsönadogatni; ebben pedig oly igen kedvezett nekik a szerencse, hogy néhány esztendő alatt rengeteg vagyont nyertek. Annak okáért tehát vagyonukkal egyik a másik után rendre visszatértek Firenzébe, ottan birtokaik java részét visszavásárolták, s azonfelül sok egyéb birtokot is vásároltak hozzá és megházasodtak; Angolországban pedig fenntartották az uzsoraüzletet, s az ügyek intézését rábízták egy fiatal unokaöccsükre, kinek neve Alessandro volt, ők pedig Firenzében, feledvén, hogy mi végre juttatta őket előbbi eszeveszett pazarlásuk, mind a hárman őrülten szórni kezdték a pénzt, mint annak előtte, holott már családos emberek voltak; és már minden kereskedőnél el voltak adósodva, még­pedig fülig. Egy darabig csak bírták ezeket a kiadásokat, ama pénz révén, melyet Alessandro küldött nekik, ki arra adta fejét, hogy a báróknak kölcsönözgetett kastélyaikra és egyéb jövedelmeikre, amiből busás hasznot söpört be.

És miközben a három testvér ekképpen bolondul pazarolt, ha pedig kifogyott a pénze, adósságba verte magát, szüntelenül vakon bízván Angolországban, történt, hogy mint a derült égből lecsapó villám, Angolországban háború tört ki a király és egyik fia között, melynek során az egész sziget két pártra szakadt, s egyik fele az egyikkel, a másik a másikkal tartott. Emiatt a bárók kastélyai mind kicsúsztak Alessandro kezéből, és semmi más jövedelme sem maradt. Alessandro pedig abban a reményben, hogy az atya és a fiú között egyik napról a másikra mégiscsak helyreáll a békesség, és ennek következtében mindenét megkapja, a kamatokat is, a tőkét is, nem költözött el a szigetről; a három testvér pedig, kik Firenzében voltak, semmiben sem korlátozták roppant kiadásaikat, és napról napra jobban eladósodtak. De minekutána esztendők során át megtetszett, hogy ez a reménység nem teljesült, a három testvér nem csupán hitelét vesztette, hanem azoknak sürgetésére, kik pénzüket követelték, egyszerre csak fogságba került; mivel pedig az adósságok kifizetésére birtokaik nem voltak elegendők, a hátralék miatt börtönbe vetették őket, és feleségeik és kicsiny gyermekeik vidékre költöztek: egyik erre, másik arra, meglehetősen szűkös szegénységben éltek, s már letettek minden reménységről, s beletörődtek, hogy mindörökre ily nyomorúságos lesz életök. Alessandro, ki Angolországban esztendőkön át leste a békét, látván, hogy csak nem jön, s hogy ha tovább is ott marad, az életével játszik, s ott maradnia amúgy is hiábavaló, elhatá­rozta, hogy visszatér Itáliába, s egymagában csakugyan útnak is indult. Történt pedig, hogy midőn Brügge városából távozott, látta, hogy ugyanakkor távozik onnan rengeteg szerzetes és nagy cselédség kíséretében egy fehérruhás apát, előtte roppant ládát visznek, nyomában pedig két ősnemes lovag halad, a királynak rokonai. Alessandro, mivel már ismerte őket, csatla­kozott hozzájok, s azok szívesen fogadták társaságokba. Miközben tehát Alessandro velök mendegélt, barátságosan megkérdezte őket, kik ezek a barátok, kik oly nagy cselédséggel ott előttük lovagolnak és hová mennek.

Felelte erre az egyik lovag:

- Az, aki legelöl lovagol, egyik ifjú rokonunk, kit csak a minap választottak Angolország egyik legnagyobb apátságának apáturául; mivel pedig még fiatalabb, mintsem hogy a törvények szerint ily nagy méltóságot elnyerhetne, Rómába megyünk vele, a szentatyától kieszközölni, hogy ne vegye számba túlságosan ifjú korát, s mentse fel őt és erősítse meg méltóságában: de ezt nem kell elmondani senkinek.

Miközben tehát az új apátúr egyszer a cselédsége előtt, másszor pedig utána ügetett, amint naponta látjuk az úton levő uraknál, útközben maga mellett megpillantotta Alessandrót, ki sugár termetű és csinos arcú ifjú volt, és erkölcsben, kedvességben és illedelmes viselkedés­ben senki nem volt hozzá fogható. Meg is tetszett neki csodálatosképpen első pillantásra, mint soha életében még senki más, és magához szólította, és barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, és megkérdezte, kicsoda, honnét jön és hová megyen. Erre Alessandro őszintén feltárta helyzetét, és megfelelt az apátúr kívánságának, és felajánlotta magát minden szolgálatra, mi csak csekély erejéből telik. Az apátúrban, választékos és illedelmes beszédének hallatára, s főképpen miután alaposan megfigyelte viselkedését, felötlött az a gondolat, hogy ámbátor becstelen mesterséget folytat, mégiscsak nemes ember, úgyhogy egyre jobban megkedvelte; és már szíve mélyéig megindította szerencsétlensége s melegen biztatgatta, és azt mondta neki, hogy csak bízzék, mivelhogy ha derék ember, Isten még visszahelyezi oda, honnan a szerencse letaszította s még magasabbra; és megkérte, hogy mivel úgyis Toscana felé viszi útja, maradjon az ő társaságában, mivelhogy ő maga is ugyancsak arra megy. Alessandro köszö­netet mondott neki a vigasztalásért, és azt felelte, hogy készséggel várja minden parancsát.

Miközben tehát az apátúr továbbhaladt, és szívében ismeretlen érzelmek ébredtek, ahogy Alessandróra pillantgatott, történt, hogy kevés napok múltán valamely faluba érkeztek, melyben nem voltak nagy bőségben a fogadók; mivel pedig az apátúr ottan meg akart szállni, Alessandro bevezette őt egy fogadósnak a házába, kivel jó ismeretségben volt, és a ház legnyugodalmasabb részében adatott szobát az apátnak; és mintha máris udvarmestere lett volna, ügyes ember létére faluszerte elhelyezte egész cselédségét, kit itten, kit amottan; s minekutána az apátúr megvacsorázott, s már jól előrehaladt az éjszaka, és minden ember nyugovóra tért, Alessandro megkérdezte a fogadóst, hogy hát ő hol kap szállást. Felelte a fogadós:

- Szó, ami szó, én bizony nem tudom; látod, hogy minden sarok teli van, s én magam meg a házam népe már csak a lócákon alszunk: mégis az apátúr szobájában van néhány gabonászsák; odavezethetlek, és megágyazhatok rajtuk, s ha kedved van, jobb híján, ott töltheted a mai éjszakát.

Mondá erre Alessandro:

- Hogy mehetnék én az apátúr szobájába, hiszen tudod, milyen kicsiny és oly szűk, hogy már egyik szerzetese sem kaphatott benne helyet. Ha előbb észbe kaptam volna, minekelőtte a függönyöket feltették, odafektettem volna szerzeteseit a gabonászsákokra, én meg az ő helyükre mentem volna aludni.

Felelte erre a fogadós:

- Márpedig így van, és ha akarsz, itt pompásan elalhatsz, az apátúr alszik, a függönyök össze vannak húzva; és szép csendesen beteszek neked egy derékaljat, aludj azon.

Mikor Alessandro látta, hogy a dolgot nyélbe lehet ütni anélkül, hogy az apáturat megzavarná, beleegyezett, és amilyen halkan csak tudott, megágyazott magának. Az apátúr, ki nem aludt, sőt szüntelenül újdonsült vágyakozásán jártatta elméjét, meghallotta Alessandro és a fogadós beszédét, és azt is ugyancsak észrevette, hogy Alessandro hol feküdt le; annak okáért boldogan így töprenkedett magában: „Kívánságom szerint küldötte Isten ezt a jó alkalmat; ha nem ragadom meg, talán soha többé vissza nem tér.” S miután feltette magában, hogy igenis megragadja, mikor már úgy vette észre, hogy a fogadóban minden elcsendesedett, suttogva szólította Alessandrót, és azt mondta, hogy jöjjön, feküdjön mellé: ez pedig nagy húzódozás után mellé is feküdt. Az apátúr mellére tette a kezét, s elkezdte olyképpen tapogatni, mint vágyakozó leányok szokták szerelmesüket: ezen Alessandro fölöttébb elcsodálkozott, és igen aggódott, hogy talán az apátúron fajtalan gerjedelem vett erőt, és azért fogdossa őt ilyeténképpen. Az apátúr, akár mert előre várta, akár mert Alessandro valami mozdulatot tett, észrevette ezt az aggodalmat és elmosolyodott, és azon nyomban ledobta magáról a rajta való inget, megfogta Alessandro kezét, és mellére húzta, mondván:

- Alessandro, kergesd el ostoba gondodat, és keresgélj itten, hogy megtudd, mit rejtegetek.

Alessandro kezét az apát mellére helyezte, és két kerek, kemény és finom mellecskére bukkant, melyek mintha csak elefántcsontból lettek volna faragva; mikor meglelte őket és megismerte, hogy ez bizony nő, nem várt egyéb felszólításra, hanem azon nyomban megölelte s meg akarta csókolni, mikor amaz ekképpen szólt:

- Minekelőtte hozzám közeledel, ide hallgass, valamit akarok mondani. Mint láthatod, nő vagyok, nem pedig férfi, és szűzen indultam el otthonomból, s a pápához igyekeztem, hogy férjhez adjon: szerencsédre vagy szerencsétlenségemre, mikor a múltkor megláttalak, oly forró szerelemre gyulladtam irántad, amilyennel nő még soha nem szeretett férfit, és ezért feltettem magamban, hogy mindenki másnál inkább téged akarlak férjemül; hahogy tehát nem akarsz engem feleséged gyanánt, takarodj innen és menj vissza helyedre.

Alessandro, ámbár nem ismerte őt, a kíséretére gondolt, s akképpen vélekedett, hogy bizonyára nemes és gazdag hölgy, hogy pedig szép, azt látta. Azért nem sokat hímezett-hámozott, hanem azt felelte, hogy ez kedve szerint van, és beleegyezik. Akkor a leány felült ágyában, s egy kép előtt, mely Üdvözítőnket ábrázolta, gyűrűt húzott az ujjára, s eljegyezte magát vele; aztán átölelték egymást, és nagy gyönyörűséggel mulattak egymással, mígnem az éjszaka tartott; minekutána pedig megbeszélték jövendő viselkedésöket, amint a nap felvirradt, Alessandro fölkelt és kiment a szobából, ugyanott, amerre bejött, és senki sem tudta meg, hol töltötte az éjszakát; módfelett vidám volt, s az apátúrral és kíséretével megint útnak indult, és számos napok múltán elérkeztek Rómába. Minekutána ottan néhány napot töltöttek, az apátúr csupán a két lovag és Alessandro kíséretében elment a pápához, s illendő tisztelettel köszöntvén őt, ekképpen kezdett beszélni:

- Szentatyám, mint mindenki másnál jobban tudod, mindaz, ki jól és tisztességgel óhajt élni, minden erejéből tartozik kerülni minden alkalmat, mely ellenkező cselekedetekre ragadhatná őt; hogy tehát én, ki tisztességgel óhajtok élni, ezt tökéletesen megtarthassam, ebben a ruhában, melyet rajtam látsz, nagy titokban megszöktem atyámtól, Angolország királyától, s magammal hoztam kincseinek java részét (mivelhogy feleségül akart adni engemet Skócia királyához, ki már agg ember, holott én ifjú ember vagyok, mint láthatod), és útra keltem, hogy idejöjjek, hogy Szentséged adjon férjhez engemet. Nem is annyira Skócia királyának agg kora miatt szöktem meg, mint inkább félelmemben, hogy ha feleségül megyek hozzá, gyenge fiatalságom miatt talán olyasmit kell cselekednem, mi az isteni törvények és atyám királyi vérének becsülete ellen vagyon. És miután ezzel a szándékkal úton voltam ide, Isten, ki legjobban tudja, kinek-kinek mi válik javára, úgy hiszem, az ő irgalmasságában elém hozta azt, kit férjemül szánt; ez az ifjú az (és rámutatott Alessandróra), kit itten látsz mellettem, kinek erkölcse és deréksége méltó bármely jeles hölgyhöz, ámbár vérének nemessége nem oly tiszta, mint a királyoké. Én tehát őt választottam és őt akarom; és soha máshoz nem megyek, akármi is atyámnak vagy másvalakinek akaratja. A fő-fő ok ugyanis, melyért útra keltem, megszűnt; de úgy határoztam, hogy mégis folytatom utamat, egyfelől, hogy meglátogassam ama szent és tiszteletre méltó helyeket, melyekben e város bővelkedik, és Szentségedet, másfelől pedig, hogy kinyilatkoztassam előtted és ekképpen minden emberek előtt Alessandro és a magam házassági kötését, amely csupán Isten előtt történt meg. Annak okáért alázatosan kérlek, legyen kedves előtted az, mi tetszett Istennek és nekem, és add reá áldásodat, hogy ennek révén annál bizonyosabban elnyerhessük Annak tetszését, kinek helytartója vagy, s Istennek dicsőségére és a te tiszteletedre együtt élhessünk és végezetül halhassunk.

Alessandro elálmélkodott, hallván, hogy ez Angolország királyának leánya, és titokban csodálatos vidámság öntötte el: de még jobban álmélkodott a két lovag, kik is oly igen megháborodtak, hogy ha máshol lettek volna, nem éppen a pápa színe előtt, bizonyosan ellátták volna a baját Alessandrónak és netalántán a hölgynek is. Másfelől a pápa is fölöttébb csodálkozott mind a hölgynek ruházatán, mind pedig választásán: de tudván, hogy nem másíthatja meg a történteket, úgy döntött, hogy eleget tesz a kérésnek. És mindenekelőtt megnyugtatta a háborgó lovagokat, és kibékítette őket a hölggyel és Alessandróval, azután pedig parancsot adott a következendőkre. És ama napon, melyet kitűzött, valamennyi bíbornok és más kiváló, jeles férfiak előtt, kik meghívására egybegyűltek ama nagy ünnepségre, melyet rendezett, behívatta a hölgyet, ki királyi öltözetében oly szépségesnek és gyönyörűnek tűnt, hogy méltán magasztalták mindenek, és ugyancsak behívatta Alessandrót, ki ragyogó öltözetében, megjelenésével és viselkedésével nem is uzsorásnak, hanem inkább királyi ifjúnak látszott, úgyhogy a két lovag igen nagy tisztelettel fogadta: és akkor a pápa újból és ünnepélyesen megtartotta a kézfogót, annak utána pedig pompás és nagyszerű lakodalmat csapott, és áldásával útnak engedte őket.

Alessandro s ugyanazonképpen a hölgy, midőn Rómából távoztak, akképpen döntöttek, hogy Firenzébe mennek, hová már eljutott az esetnek híre; és minekutána itten a polgárok igen nagy tisztelettel fogadták őket, az asszony a három testvért kiszabadította, s kifizetvén előbb minden hitelezőiket, őket és hitveseiket visszahelyezte birtokaikba. Minekutána ezért mindenki igen megkedvelte őket, Alessandro és felesége magukkal vitték Agolantét, útra keltek Firenzéből, és Párizsba utaztak, hol nagy tisztes fogadásban volt részük. Onnan a két lovag Angolországba ment, s ottan addig puhították a királyt, mígnem leányát ismét visszavette kegyeibe, s őt és vejét pompás ünnepséggel fogadta; vejét kevéssel annak utána nagy ünnepséggel lovaggá ütötte, és neki adományozta Cornwall grófságot.

Ez pedig oly derékember volt és oly sok jeles dolgot művelt, hogy kibékítette a fiút atyjával, minek nyomában bőséges áldás fakadt a szigeten, ő maga pedig megnyerte az egész nép szeretetét és háláját; Agolante mind egészében behajtotta mindazt, mivel tartoztak neki, és dúsgazdagon megtért Firenzébe, minekutána Alessandro gróf előbb lovaggá ütötte őt. Azontúl a gróf dicséretes életet élt feleségével; és mint némelyek mondják, okosságával és derék­ségével és ipaurának segedelmével meghódította Skótországot, melynek királyául koronázták.