NEGYEDIK NOVELLA

Landolfo Ruffolo elszegényedik, felcsap kalóznak, a genovaiak foglyul ejtik,
hajótörést szenved a tengeren, egy ékszerekkel telt ládán partra jut,
és minekutána Korfuban egy asszony pártfogásába veszi,
gazdagon megtér otthonába

Lauretta ott ült Pampinea mellett, s mikor észrevette, hogy annak elbeszélése dicséretes véget ért, semmit nem késedelmeskedett, hanem a következőképpen kezdett beszélni:

- Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, az én véleményem szerint nincs a sorsnak nagyszerűbb rendelése, mint midőn látjuk, hogy valaki a legalacsonyabb nyomorúságból királyi állapotba emelkedik, miként Pampinea novellája szerint hősével, Alessandróval megtörtént. És mivel illendő, hogy ki-ki, ha innen kezdve a feladott tárgyról novellát mond, a megszabott kereten belül beszéljen, magam sem szégyellek elmondani egy novellát, amely ámbátor még ezeknél is nagyobb szenvedéseket foglal magában, mégsem ér ilyen gyönyörű véget. Jól tudom, hogy az előbb mondott novella miatt az enyém nem fog oly nagy érdeklődést kelteni; de szolgáljon mentségemül, hogy mást nem tudok.

Mindenek vélekedése szerint a Reggiótól Gaetáig húzódó tengerpart Itáliának leggyönyörű­ségesebb vidéke; e tengerpartot, Salerno tőszomszédságában, a lakosok Costa d’Amalfinak nevezik: teli apró városkákkal, kertekkel és szökőkutakkal és gazdag emberekkel, kikhez fogható ügyes kereskedők sehol sincsenek. Eme fent mondott városok között van egy Ravello nevezetű, melyben, mint ahogy ma is sok a gazdag ember, annak idején volt egy bizonyos Landolfo Ruffolo nevezetű dúsgazdag úr; ez nem érte be gazdagságával, hanem kívánta azt megkettőzni, miközben majdnem megesett vele, hogy mindenével együtt szinte életét is elvesztette.

Nos tehát ez, már miként a kereskedők szokták, számvetést tett, annak utána roppant hajót vásárolt, minden pénze árán megrakta különb-különbféle árucikkekkel, és Ciprusba vitorlázott vele. Ottan pedig sok más hajót talált, teli éppoly kitűnő árucikkekkel, mint aminőket ő hozott: annak okáért nem csupán olcsón kellett elvesztegetnie mindazt, mit magával hozott, hanem, ha túl akart adni holmiján, úgyszólván el kellett kótyavetyélnie; ekképpen a tönk szélére jutott. Eme dolgok miatt keserves búnak eresztette fejét, s nem tudván mitévő legyen, és látván, hogy dúsgazdag emberből rövid idő alatt úgyszólván koldusszegénnyé vált, arra gondolt, hogy vagy megöli magát, vagy rablónak áll, és ekként nyeri vissza, mit elvesztett, nehogy szegényül térjen meg oda, ahonnan gazdagon elindult. S minekutána vevőt talált roppant hajójára, az ekképpen szerzett pénzen és egyéb pénzen, melyet áru fejében kapott, könnyű kalózhajót vásárolt, s azt az efféle mesterséghez szükséges mindennémű eszközökkel pompásan fölszerelte és fölfegyverezte, és arra adta fejét, hogy mindenféle embereknek, de kiváltképpen törököknek a tulajdonát erőszakkal elvegye.

Ebbeli munkálkodásában a szerencse sokkal kegyesebb volt hozzája, mint kereskedésében: alig egy esztendő leforgása alatt annyi hajót elfogott és kirabolt, hogy nem csupán újra vissza­szerezte azt, amit a kereskedésen elvesztett, hanem vagyonát jócskán meg is tetézte. Miért is, minekutána eszébe vette, mely dús vagyont szerzett, okult első fájdalmas veszteségén, s nehogy még egyszer ilyesmi érje, meghányta-vetette magában, hogy az, amije van, bizonyára elegendő lesz neki, s nem kell többet kívánnia: ezért feltette magában, hogy e vagyonával megtér otthonába; mivel nem bizakodott a kereskedésben, esze ágában sem volt másvalamibe fektetni pénzét, hanem ama kis hajóval, mellyel vagyonát szerezte, nekivágott a tengernek, és hazafelé vette útját.

És már az Archipelagusba érkezett, midőn egy este sirokkó támadt, mely nem csupán szembevágott hajójával, hanem a tengert is oly igen megduzzasztotta, hogy kicsiny hajója nem bírt megbirkózni vele; ezért meghúzódott valamely kis szigetnek széltől védett tengeröblében, azzal a szándékkal, hogy ott várja meg az időnek jobbra fordulását. Alig vetett horgonyt ebben az öbölben, nagy üggyel-bajjal, két roppant genovai gálya érkezett oda - melyek Konstantiná­polyból jöttek -, hogy meneküljenek ugyanazon veszedelem elől, melytől Landolfo ugyanide menekült. E gályáknak legénysége - mikor meglátta a kis hajót, melynek semmi útja-módja nem volt a menekülésre, s meghallotta, hogy kié, akit már hírből dúsgazdag embernek ismertek -, mint afféle természetüknél fogva pénzre sóvárgó és kapzsi emberek, elhatározták, hogy a hajót mindenáron megkaparintják. És minekutána legénységük egy részét íjakkal és egyéb fegyverekkel partra szállították, másik részét olyképpen állították, hogy a kis hajóról egyetlen ember sem távozhatott, ha nem akarta, hogy lenyilazzák; azok tehát hajójukat naszádokkal vontatták, és a tenger segedelmével odafaroltak Landolfo kicsiny hajójához, és azt csekély fáradság árán, hamar idő alatt, egész legénységével együtt, egyetlen embernyi veszteség nélkül kezükbe kaparintották: és Landolfót felvitték az egyik gályára, s miután a kis hajót teljesen kirabolták, elsüllyesztették, úgy hogy neki magának sem hagytak meg egyebet egyetlen hitvány ujjasánál.

Másnap megfordult a szél, a gályák nyugatnak fordították vitorláikat, és egész napon által szerencsével folytatták útjukat; azonban estére kelvén kitört a vihar, magasra tornyosította a tenger hullámait, s a két gályát messzire vetette egymástól. És e viharnak ereje miatt történt, hogy ama gálya, melyen a szegény nyomorult Landolfót elhelyezték, rettentő erővel zátonyra vágódott Cefalonia sziget magasságában, s mint valami üvegdarab, melyet falhoz vágnak, mindenestül pozdorjává törött: a szegény hajótöröttek - mikor a tengert ellepték az itt is, ott is úszkáló áruk és ládák és deszkák, mármint efféle esetekben történni szokott -, ámbátor koromsötét éjszaka volt, a tenger pedig megdagadt és viharzott; elkezdtek úszni, már akik úszni tudtak, és rendre belekapaszkodtak egy egy tárgyba, mely éppen kezök ügyébe akadt. Ezek között a szerencsétlen Landolfo, ámbátor előtte való napon számtalanszor hívta a halált, mivelhogy szíve mélyén inkább azt kívánta, mint ily szegényen megtérni hazájába, most hogy szemtől szembe látta, megrémült tőle; és miként a többiek, midőn valamely deszka akadt keze ügyébe, belekapaszkodott, hátha talán Isten valamiképpen megsegíti, és megmenti a vízbe­fúlástól: akkor lovaglóülésben annak hátára mászott, már amennyire tudott, a tenger és a vihar pedig ide-oda hányta, de ő nagy üggyel-bajjal tartotta magát, mígnem kivilágosodott; ahogy kinappalodott, körülnézett, s nem látott egyebet, mint felhőket és tengert és egy ládát, mely a tenger hullámain úszott, s legnagyobb rémületére néha-néha feléje közeledett, mitől fölöttébb megijedt, hátha oly igen nekivágódik, hogy vízbe fullasztja; és valahányszor közelébe jött, kezével, már amennyire csekély erejéből telt, messzire eltaszította magától. És ámbátor egy darabig csak sikerült a dolog, történt, hogy hatalmas forgószél kerekedett a levegőben, és lecsapott a tengerre, és úgy meglódította a ládát, a láda pedig a deszkát, melyen Landolfo ült, hogy felborult, s annak erejétől Landolfo a víz alá került; azután megint felvergődött úszván, miközben inkább a rettegés, mint ereje sarkantyúzta, és látta, hogy a deszka messzire elvetődött tőle; félelmében, hogy nem jut el hozzá, odaúszott a ládához, mely meglehetősen közel volt, és nagy üggyel-bajjal hasmánt ráfeküdt annak tetejére; és karjaival igyekezett azt vízirányosan tartani.

És ekképpen hányta-vetette a tenger hol ide, hol oda, és éhes volt, mivelhogy nem volt mit ennie, bár jócskán többet ivott, mint amennyit szeretett volna; nem tudta, hol van, és tengernél egyebet nem látott, és ekképpen töltötte ezt a napot és a rákövetkező éjszakát. Másnap, miközben szinte már spongyává dagadt, mindkét kezével erősen megkapaszkodott a láda szélében, olyképpen, mint ahogy azok megkapaszkodnak, kik már fuldokolnak, és valami tárgy a kezök ügyébe akad; ekképpen elérkezett, akár Istennek határozatából, akár a szélnek erejéből, Korfu szigetének partjára, hol egy szegény asszony véletlenül éppen konyhaedényeit mosogatta és tisztogatta homokkal és tengervízzel. Mikor az asszony közeledni látta, nem tudta kivenni a formáját, megrémült, és sikoltozva elszaladt. Landolfo nem tudott megszólalni, és alig látott, ezért egy szót sem szólt hozzá; azonban, miközben a tenger a part felé sodorta, az asszony felismerte a láda alakját, s mikor alaposan szemügyre vette és megnézte, először megismerte a ládán kifeszített karjait, mindjárt utána meglátta az arcát, és felismerte, hogy ember. Ekkor erőt vett rajta a szánakozás, néhány lépésnyire bement a tengerbe, mely már lecsillapodott, hajánál fogva megragadta az embert, és a ládával együtt kihúzta a partra; ottan nagy üggyel-bajjal lefejtette kezeit a ládáról, s miután ezt föltette leánya fejére, ki vele volt, Landolfót, mint valami kisded gyermeket, bevitte házába, fürdőbe ültette, és addig dörzsölte és mosta meleg vízzel, mígnem visszatért beléje az elröppent melegség, és némiképpen vissza­nyerte elvesztett erejét; s mikor elérkezettnek látta az idejét, kivette a fürdőből, kevéske jó borral és harapnivalóval frissítette, és néhány napon által tőle telhetőleg jól tartotta; olyannyi­ra, hogy a férfi ereje visszatért, és megismerte, hol van. Miért is a jóasszony kötelességének érezte, hogy visszaadja neki ládáját, melyet megmentett számára, és hogy megmondja neki, tegyen immár próbát szerencséjével. És csakugyan ekképpen cselekedett. Ez pedig nem emlékezett ugyan a ládára, de azért, mikor a jóasszony odanyújtotta neki, átvette; abban a reményben, hogy annyit legalábbis ér, amennyiből néhány napig eltengetheti az életét; mikor pedig túlságosan könnyűnek érezte, mindjárt foszladozott ebbeli reménysége: mindazonáltal, mikor a jóasszony nem volt otthon, felbontotta, hogy megnézze, mi van benne; és íme, foglalatban és szabadon rengeteg drágakövet talált benne, melyekhez némiképpen értett; mikor meglátta ezeket és megismerte, mely kincset érnek, magasztalta Istent, ki most sem hagyta el, és egészen jókedvre derült.

De mivelhogy rövid idő folyása alatt a sors két ízben is megcsúfolta, félt, hogy harmadszor is megesik vele, ezért úgy gondolta, hogy nagy óvatossággal kell eme dolgokat hazavinnie; miért is úgy-ahogy begöngyölte az egészet néhány rongydarabba, és a jóasszonynak azt mondta, hogy a ládára nincs szüksége, de ha nincs ellenére, adjon neki valami zsákot ama láda fejében. A jóasszony szívesen megtette; ő pedig, amennyire csak tőle telt, megköszönte neki a jóságos fogadtatást, vállára vetette a zsákot, elköszönt tőle, hajóra szállt, és átment Brindisibe, onnan pedig a part mentén végezetül eljutott Traniba, hol találkozott néhány földijével, kik posztó­kereskedők voltak; azok könyörületességből felöltöztették, minekutána valamennyi hányatta­tását elmesélte nekik, s csak épp a ládáról hallgatott; ezenfelül pedig lovat kölcsönöztek neki, és kísérőt adtak melléje, és útnak indították Ravellóba, mert azt mondotta, hogy oda akar menni. Ottan, hogy biztonságban érezte magát, hálát adott Istennek, ki idáig elvezérelte, kioldotta zsákját, és sokkal gondosabban megvizsgált mindent, mint annak előtte, s megismerte, mely sok és értékes drágaköve van: annyi, hogy ha illendő áron vagy esetleg azon alul is eladja azokat, még egyszer olyan gazdag lesz, mint akkor volt, midőn útnak indult. S minekutána sikerült drágaköveit eladnia, nagy csomó pénzt küldött Korfuba ama jóasszony­nak, ki őt a tengerből kimentette, szívességére méltó viszonzásul és hasonlatosképpen Traniba is azoknak, kik őt felruházták; a többit pedig megtartotta, mivelhogy nem akart többé kereskedni, és nagy jómódban élt mind holta napjáig.