HATODIK NOVELLA

Madonna Beritolát, ki két fiát elvesztette, két őzgida társaságában meglelik egy szigeten;
onnét pedig Lunigianába megy; ottan egyik fia a házigazdájának szolgálatában áll,
és annak leányával szerelmeskedik, miért is börtönbe vetik.
Szicília fellázad Károly király ellen, és a fiú, miután anyja felismeri,
feleségül veszi amaz úrnak leányát; minekutána pedig testvérét is fölleli,
ismét jómódba jut

A hölgyek s mindazonképpen az ifjak sokat kacagtak Andreuccio kalandjain, melyeket Fiammetta elmesélt, midőn Emilia látván, hogy a novellának vége, a Királynő parancsára ekképpen kezdett beszélni:

- Kemények és gyászosak a szerencse különb-különbféle változásai, és valahányszor csak ilyesmiről szó esik, igen-igen felriad lelkünk, mely csendesen elszenderedik, hahogy a szerencse simogatja; annak okáért úgy vélem, nem szabad soha megbánni, hogy ilyeneket végighallgattunk, akár szerencsések vagyunk, akár szerencsétlenek, mivelhogy az előbbiek óvatosakká tesznek, az utóbbiak pedig megvigasztalnak. Éppen ezért, ámbár sok nevezetes dolgot elmondottak már e tárgyban, én is szándékozom elmondani nektek egy éppoly igaz, mint megható történetet, mely bár szerencsésen végződik, mégis oly sok és oly tartós volt benne a keserűség, miképpen magam is alig hiszem, hogy azt a rákövetkező öröm meg tudta édesíteni.

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, bizonyára tudjátok, hogy II. Frigyes császár halála után Manfrédot koronázták Szicília királyává, kinek udvarában fölöttébb előkelő rangban élt egy nápolyi nemes úr, bizonyos Arrighetto Capece nevezetű, kinek felesége szépséges és nemes hölgy volt, ugyancsak nápolyi, név szerint madonna Beritola Caracciola. Midőn emez Arrighetto, ki a szigetnek kormányzója volt, hírét vette, hogy I. Károly király Beneventónál legyőzte és megölte Manfrédot, és az egész ország az ő hűségére esküdött, mivelhogy nemigen bízott meg a hitszegő Szicília-beliekben, és nem akart ura ellenségének alattvalójává lenni, menekülésre készülődött. De mikor ezt a szicíliaiak megneszelték, őt és Manfréd király sok más barátját és hívét menten kezére adták Károly királynak foglyokul, annak utána pedig a szigetet is birtokába juttatták.

Madonna Beritola a dolgok ilyetén változásában nem tudta, mi történt Arrighettóval, s mivel az események miatt szüntelen rettegésben élt, a gyalázattól való félelmében otthagyta minden vagyonát, és Giusfredi nevezetű nyolcesztendős fiacskájával, s hozzá még áldott állapotban és szegényen, bárkára szállt és Lipari szigetére menekült, hol is megszülte második fiúgyer­mekét, kinek a Scacciato nevet adta; annak utána dajkát fogadott, és mind egész háza népével kis hajóra szállt, hogy visszatérjen szüleihez Nápolyba. De nem úgy esett a dolog, ahogy gondolta, mivelhogy a szél ereje a kis hajót, melynek Nápolyba kellett volna mennie, Ponza szigetére hajtotta, hol kikötöttek egy kis tengeröbölben, s várták a kedvező időt, hogy továbbmehessenek. Madonna Beritola, miként a többiek, partra szállt a szigeten, hol is valamely magányos és félreeső helyre bukkant, ottan pedig Arrighettója miatt nagy egyedül­létben búnak eresztette fejét. És minden áldott nap ekképpen töltötte idejét.

Történt pedig, hogy miközben bánatába merült, kalózhajó lepte meg őket anélkül, hogy akár matróz, akár bárki más észrevette volna, s valamennyiöket ellenállás nélkül foglyul ejtette, annak utána pedig továbbállt. Midőn madonna Beritola elvégezte mindennapos siránkozását, visszajött a partra, hogy megnézze fiacskáit, mint ahogy szokása volt, de bizony egy teremtett lelket ott nem talált; eleinte csodálkozott rajta, de utána hirtelen megsejtette, mi történt és gyanakodásában kitekintett a tengerre, és látta, hogy a gálya, mely még nem volt nagyon messze, maga mögött vontatja a kis hajót: ebből aztán megbizonyosodott, hogy miként annak idején férjét, mostan fiait is elveszítette; mivel pedig látta, hogy szegényen és elhagyatottan maradt itt, és nem is gondolhatott rá, hogy valaha valahol még övéire bukkan, eszméletlenül összeesett a parton, férjét és gyermekeit szólítgatván.

De nem volt ott senki, hogy hideg vízzel vagy más szerrel felüdítette volna bágyadt erőit; hát szelleme kényelmesen kalandozhatott, amerre csak kedve tartotta: de minekutána a könnyek­kel és a zokogással visszatértek elgyötört testébe elveszett erői, hosszasan szólítgatta fiacskáit, és sokáig járt-kelt, és keresgélte őket barlangról barlangra. Miután azonban megismerte, hogy fáradozása hiábavaló, és látta, hogy ott lepi az éjszaka, reménykedvén, bár maga sem tudta, miben, végre önmagáért is aggódni kezdett, távozott a parttól, és visszatért abba a barlangba, melyben siránkozni és bánkódni szokott. Hogy pedig az éjszakát nagy rettegésben és kimondhatatlan fájdalomban eltöltötte, és a reggel felvirradt, végre a reggelnek harmadik órájában, mivelhogy előtte való este nem vacsorázott, oly igen gyötörni kezdte az éhség, hogy ennivaló füveket keresett; s minekutána úgy-ahogy evett valamit, szüntelen zokogás közben különb-különbféle gondolatokat hánytorgatott elméjében jövendője felől.

Még mindig ebben révedezett, midőn látta, hogy egy őzsuta közeledik felé, és bemegy a tőszomszédságában valamely barlangba, kisvártatva pedig kijön onnét, és eltűnik az erdőben: fölkelt tehát, és bement oda, ahonnét a suta kijött, és két gidát lelt ottan, melyek talán épp aznap születtek, s melyek az ő szemében a világ legédesebb és legkedvesebb teremtményei voltak; mivel pedig legutóbbi szülése óta még nem apadt el a tej mellében, gyöngéden fölfogta a gidákat, és mellére vonta. Azok pedig nem utasították vissza eme szívességét, hanem úgy szoptak tőle, mintha csak anyjok lett volna, és ettől fogva semmi különbséget nem tettek közte és anyjok között. Mivel pedig a nemes hölgy úgy látta, hogy immár néminemű társaságra lelt eme puszta helyen, miközben füveket evett és vizet ivott, és mindannyiszor zokogott, valahányszor emlékébe idézte férjét és fiacskáit és elmúlt életét; végezetül beletörődött, hogy ottan fog élni és meghalni; nem sok idő múltán a sutával is éppolyan jó barátságba került, mint a gidákkal.

Minekutána ekképpen a nemes hölgy szinte elvadult, több hónapok múltán történt, hogy véletlenül ugyanabba az öbölbe, hol annak idején ők kikötöttek, betért egy pisai hajó, és több napokon által ottan tartózkodott. Volt ama hajón a Malespini őrgrófok családjába tartozó bizonyos Currado nevezetű nemes ember, derék és jámbor feleségével; éppen zarándoklatból tértek meg, melyet Apulia szent helyeire tettek, és otthonukba igyekeztek. Az őrgróf egy napon, hogy rossz kedvét elverje, feleségével és némely szolgáival és kutyáival bement sétálni a szigetre, és nemigen messzire ama helytől, hol madonna Beritola volt, Currado kutyái hajtani kezdték a két gidát, melyek már nagyocskára növekedtek, és ott legelésztek; a gidák pedig, hogy a kutyák meghajtották őket, éppenséggel abba a barlangba menekültek, melyben madonna Beritola üldögélt. Az pedig ennek láttára fölkelt, és botot ragadott, és visszakergette a kutyákat: mikor pedig Currado és felesége, kik kutyáik nyomában jöttek, odaérkeztek, igen elálmélkodtak az asszony láttán, ki barnává és sovánnyá és csapzottá vadult, s ő pedig még nálok is jobban elcsodálkozott. De minekutána könyörgésére Currado a kutyáit visszaszó­lította, hosszas kérlelés árán rávették őt, hogy mondja el, kicsoda és mi dolga vagyon itten; ő pedig őszintén feltárta előttük helyzetét, és egész élete történetét és rideg szándokát.

Currado, aki Arrighetto Capecét igen jól ismerte, ennek hallatára megindulásában sírva fakadt, és lelkére beszélt az asszonynak, és mindenáron igyekezett eltéríteni ama rideg szándokától, felajánlva neki, hogy magával viszi otthonába, s magánál tartja éppoly tiszteletben, mintha húga volna, mégpedig mindaddig, mígnem Isten jobb sorsra juttatja. Mivel pedig a hölgy emez ajánlatára nem hajlott, Currado otthagyta nála feleségét, és lelkére kötötte, hogy hozasson oda ennivalót s a hölgyet, kinek ruhája csupa rongy volt, öltöztesse maga valamelyik ruhájába, s mindent kövessen el, hogy magával hozza onnét. A nemes hölgy ott is maradt vele, minekutána sokat sírt madonna Beritolával annak balsorsán, ruházatokat és eledeleket hozatott, és kimondhatatlan fáradozás árán rávette, hogy átöltözzék és egyék; végezetül pedig hosszas kérlelés után, miközben madonna Beritola kijelentette, hogy soha többé nem megy olyan helyre, ahol ismerik, mégiscsak sikerült rávennie, hogy vele menjen Lunigianába a két gidával és az őzsutával együtt, mely időközben hazatért, s a nemes hölgy nagy csodálkozására kitörő örömmel üdvözölte asszonyát. Midőn tehát az időjárás kedvezőre fordult, madonna Beritola Curradóval és feleségével felszállott azoknak hajójára, s vele az őzsuta és a két gida (melyekről, mivelhogy nem tudták mindnyájan a nevét, őt magát is Őzike névvel illették), és kedvező széllel hamarosan megérkeztek a Magra torkolatához, hol is partra szállottak, és felmentek a kastélyba. Ottan éldegélt aztán madonna Beritola, Currado felesége mellett, annak udvarhölgye gyanánt, özvegyi ruházatban, tisztességben és alázatosságban és engedelmes­ségben, és továbbra is szeretettel gondoskodott őzikéiről és etette őket.

A kalózok, kik Ponzánál elfogták ama hajót, melyen madonna Beritola odajött, őt ottan nem látták, tehát ott is hagyták, s mind többi háza népével Genovába mentek; ottan pedig, minekutána a gálya gazdái között felosztották a zsákmányt, a sors véletlenül úgy hozta, hogy egyebek között madonna Beritola dajkája s vele a két gyermek bizonyos Guasparrino d’Oria nevezetű úrnak jutott, ki is a dajkát a gyermekekkel együtt házába küldötte, hogy ottan szolgák gyanánt a házi munkákban használja őket. A dajka módfelett bánkódott asszonyának elvesztésén, és sokat-sokat zokogott a nyomorult sorson, melyre ő maga s a két gyermek jutott. De minekutána látta, hogy a sírás mit sem használ, és hogy ő is csak szolga, mint a többiek, ámbátor, hogy szegény asszony volt, mégis volt benne kellő józan ész és elővigyá­zatosság, miért is mindenekelőtt erejétől telhetőleg megvigasztalódott, annak utána pedig megfontolván, mire jutottak, az a gondolata támadt, hogy ha a két gyermekről megtudják, kicsodák, esetleg valami bajuk eshetik: ezenfelül pedig reménykedett, hogy valamikor csak fordulhat a sors kereke, s azok, ha életben maradnak, visszakerülhetnek előbbi rangjukba, miért is feltette magában, hogy nem fedi fel senki előtt, kicsodák, mígnem annak idején elérkezettnek látja, s ha ki kérdezte, mindenkinek azt mondta, hogy azok az ő fiai. Az idősebbiket pedig nem nevezte Giusfredinek, hanem Giannotto di Procidának; a kisebbik fiú nevének megváltoztatására pedig nem látott semmi okot, és a legnagyobb igyekezettel megmagyarázta Giusfredinek, mi okból változtatta meg nevét, és mekkora veszedelembe kerülhet, ha netalán megismerik; ezt pedig nem egyszer, hanem igen gyakran eszébe juttatta: az értelmes fiú pedig pompásan igazodott az okos dajka útmutatásához.

Ottan éldegélt tehát a két fiú rossz ruhában és még rosszabb cipőben, mindennémű alacsony szolgálatban, a dajkával együtt türelmesen, hosszú esztendőkig, Guasparrino uram házában. De Giannotto, midőn tizenhat esztendőssé serdült, oly emelkedett lelkületű volt, mely semmi­képpen nem vallott szolgára; megundorodott hát a szolgai állapot alacsonyságától, s felszállott valamely gályára, mely éppen Alexandriába indult, s otthagyta Guasparrino uram szolgálatját, és sokfelé megfordult, de sehol sem tudott zöld ágra vergődni. Végezetül, talán három vagy négy esztendő múltán, Guasparrino uramat otthagyta - mivel csinos és sudár termetű ifjúvá növekedett, és hírét vette, hogy atyja, kit már holtnak hitt, még életben vagyon, de Károly királynak gyalázatos rabságában sínylődik -, szinte kétségbeesvén sorsán, kóborlásai közben Lunigianába vetődött, és ottan véletlenül beállott Currado Malespini szolgálatjába, ki is ügyes szolgálatáért hamarosan fölöttébb megkedvelte. És ámbár néhanapján látta édesanyját, ki Currado feleségénél volt, egyetlenegyszer sem ismerte fel, sem pedig az őt, annyira megváltoztatta őket az idő múlása azóta, hogy utoljára együtt voltak.

Miközben tehát Giannotto ottan élt Currado szolgálatában, történt, hogy Currado egyik leánya, kinek neve volt Spina, özvegye maradt bizonyos Niccolň da Grignanónak, és visszatért atyja házába: mivel pedig fölöttébb csinos és kedves teremtés volt, s alig valamivel idősebb tizenhat esztendősnél, megesett, hogy szemet vetett Giannottóra, az pedig őreá, és szenve­délyesen megszerették egymást. E szerelem pedig nem maradt sokáig teljesülés nélkül, és több hónapokon által tartott olyképpen, hogy senki észre nem vette. Emiatt aztán túlságosan elbizakodtak, és kezdtek könnyelműbben viselkedni, mint ahogy ilyen dolgokban kellett volna, s mikor egy napon valamely szép és sűrű erdőben jártak, a menyecske Giannottóval előrement, maga mögött hagyván mind a társaságot; mivel pedig úgy látták, hogy jócskán megelőzték a többieket, valamely fáktól körülzárt, gyönyörűséges, virágos, pázsitos helyen lepihentek, és kezdték elhalmozni egymást a szerelem gyönyörűségeivel.

És ámbár már jó ideje kettesben voltak, a nagy élvezet miatt oly igen rövidnek tűnt nekik az idő, hogy előbb a menyecske anyja, annak utána pedig Currado ottan lepte őket. Ez a dolog láttán éktelen haragra gerjedt, s minden magyarázkodás nélkül mindkettejüket megfogatta három szolgájával, megkötözve egyik kastélyába vitette, s haragjában és dühében toporzé­kolva elhatározta, hogy gyalázatos halállal elveszejti őket. A menyecske anyja, ámbár fölöttébb felzaklatta az eset, és leányát bukása miatt bármily kegyetlen bűnhődésre méltónak ítélte, minekutána Curradónak bizonyos elejtett szavaiból megértette, mi szándéka vagyon annak a bűnösökkel, ezt már nem bírta elviselni, hanem meggyorsította lépteit, és utolérte haragvó férjét, kezdte kérlelni, hogy könyörüljön és ne hamarkodja el dühében a dolgot, és ne váljék öreg napjaira leányának gyilkosává, és ne szennyezze be kezét szolgájának vérével, és keressen más módot dühének csillapítására; példának okáért vesse őket börtönre, hogy a tömlöcben sínylődjenek és sirassák elkövetett bűnöket; efféle és más egyéb szavakkal addig-addig puhította őt a jólelkű asszony, mígnem eltérítette lelkét gyilkos szándokától; parancsolta tehát, hogy mindegyiköket más helyen börtönbe vessék, és ottan szigorúan őrizzék, és kevés ételen és sok gyötrelemben mindaddig tartsák, mígnem másként határoz felölök; és ekképpen történt. Ki-ki elképzelheti, milyen volt életök a fogságban és a szüntelen könnyhullajtásban és a kedvök ellenére való igen-igen kemény böjtölésben. Miközben tehát Giannotto és Spina ebben a siralmas életben sínylődtek, mely már esztendeje tartott anélkül, hogy Currado gondolt volna rájuk, történt, hogy Péter, Aragónia királya, egyetértésben Gian di Procida úrral, fellázította Szicília szigetét és elvette Károly királytól, miért is Currado, ghibellin lévén, nagy ünnepséget csapott. Mikor Giannotto valamelyik porkolábjától ennek hírét vette, nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Jaj szegény fejemnek! Tizennégy esztendeje bekóboroltam az egész világot, és semmi egyebet nem vártam, mint éppen ezt, s most jött el az óra, mikor már alig remélhetek valami jót, s engem itt lel a börtönben, melyből hahogy nem holtan, ugyan ki nem jövök!

- Hogyhogy - kérdezte a porkoláb -, mi közöd neked ahhoz, mit a nagyhatalmú királyok művelnek? Mi dolgod volt neked Szicíliában?

Felelte neki Giannotto:

- Azt hiszem, hogy meghasad a szívem, ha arra gondolok, mi dolga volt ott valaha atyámnak; és ámbár kicsiny gyermek voltam még, mikor onnan elmenekültem, mégis emlékezem rá, hogy Manfréd király életében nagyúri rangban láttam én őt ottan.

Kérdezte tovább a porkoláb:

- Hát ki volt a te atyád?

- Az én atyámat most már bátran elárulhatom - felelte Giannotto -, mivelhogy úgyis benne vagyok a veszedelemben, mely miatt eleddig féltem felfedni e dolgot. Arrighetto Capece volt az ő neve, s ma is az, ha él; az én nevem pedig nem Giannotto, hanem Giusfredi, és csöppet sem kételkedem benne, hogy ha innen kikerülnék, és visszajutnék Szicíliába, ott igen magas rangot nyernék.

A derék ember tovább nem firtatta a dolgot, és mihelyt alkalma nyílott reá, elmondta az egészet Curradónak. Currado ennek hallatára - bár a porkoláb előtt úgy mutatta, mintha nem érdekelné a dolog - elment madonna Beritolához, és nyájasan megkérdezte tőle, ha vajon volt‑e Arrighettótól Giusfredi nevezetű fia. A hölgy sírva felelte, hogy két gyermeke volt, és az idősebbiket, ha élne, valóban így hívnák, s mostan huszonkét esztendős volna. Amint Currado azt hallotta, megismerte, hogy bizonyosan ez az a fiú, s felötlött lelkében, hogy ha így van a dolog, akkor ő eltörölheti a maga és leánya szégyenét, s egyúttal nagy irgalmasságot cselekedhet, feleségül adván őt az ifjúhoz; annak okáért nagy titokban magához hívatta Giannottót, s apróra kikérdezte mind egész elmúlott élete felől. És minekutána a nyilvánvaló bizonyosságokból látta, hogy ím ez ifjú valóban Giusfredi, Arrighetto Capece fia, ekképpen szólott hozzá:

- Giannotto, te tudod, miféle és mely nagy becstelenséget követtél el leányomban ellenem, holott, mivel kegyesen és barátságosan bántam veled, szüntelenül magam és házam becsületét kellett volna keresned, miként szolgának kötelessége; és bizonyára sokan lettek volna, kik gyalázatos halállal elveszejtettek volna téged, hahogy ellenük követted volna el azt, amit ellenem elkövettél; ezt azonban az én jóságom nem engedte meg. Most pedig, mivelhogy a dolog úgy van, mint nekem elmondottad, hogy nemes úrnak és nemes hölgynek gyermeke vagy, én véget akarok vetni szenvedéseidnek, hahogy magad is úgy akarod: és ki akarlak vonni téged a nyomorúságból és a fogságból, melyben sínylődöl, és becsületedet s egyúttal a magam becsületét méltóképpen helyre akarom állítani. Miként tudod, Spina, kit sem hozzád, sem hozzá nem illő szerelmeskedésben elcsábítottál, özvegyasszony, hozománya pedig nagy és biztos; hogy milyenek az erkölcsei, ki az atyja és anyja, tudod; magad jelenvaló állapotáról semmit sem beszélek. Annak okáért, ha magad is úgy akarod, hajlandó vagyok őt, ki becstelenül kedveseddé lett, tisztességgel feleségül adni hozzád, és akarom, hogy te velem és ővele mindaddig, míg kedved tartja, itt maradj fiam gyanánt.

A börtön meggyötörte ugyan Giannotto testét, de nemes lelkét, mely vele született, semmiben meg nem gyengítette, sem pedig nagy szerelmét, mellyel hölgye iránt viseltetett. És ámbátor forrón óhajtotta azt, mit Currado neki felajánlott, s ezenfelül az ő hatalmában volt, semmiben nem hunyászkodott meg, mit nemes lelke sugallt neki válaszul, és ekképpen felelt:

- Currado, sem az uraskodás vágya, sem a pénz sóvárgása, sem más egyéb ok nem vitt rá soha, hogy életed és vagyonod ellen árulóképpen áskálódjam. Szerettem leányodat, és szeretem és mindig fogom szeretni, mivelhogy szerelmemre méltónak tartom; és ha a tömeg véleménye szerint nem egészen tisztességesen viselkedtem irányában, hát oly bűnt követtem el, mely az ifjúkorral mindenkoron szorosan összefügg, s melyet ha ki akarnánk irtani, ki kellene irtani magát az ifjúságot, s mely nem volna oly súlyos, amilyennek veled együtt mások bélyegzik, ha az öregek visszaemlékeznének rá, hogy maguk is voltak fiatalok, s mások bűneit magok bűneihez és magokét másokéhoz mérnék; s különben is barát, nem pedig ellenség képében követtem el. Mit nekem felajánlottál, azt mindig sóvárogtam, és ha hittem volna, hogy valaha is elérhetem, már rég ideje kértem volna; mostan pedig annál kedvesebb nekem, minél kevésbé reménykedtem már benne. Ha azonban nem olyan szándékkal vagy hozzám, mint szavaid mutatják, ne áltass engemet hívságos reménységgel, hanem küldj vissza a tömlöcbe, és ottan gyötörtess kedved szerint, mivelhogy valameddig Spinát szeretem, mindaddig az ő szerelméért téged is szeretni foglak, és tiszteletben tartalak bármit művelsz is velem.

Currado ennek hallatára elálmélkodott, és nemes lelkű ifjúnak tartotta őt, és számba vette forró szerelmét, és annál jobban megkedvelte; annak okáért fölemelkedett ültéből, megölelte és megcsókolta őt, és tovább nem halogatván a dolgot, parancsot adott hogy szép csendben vezessék elő Spinát. Az pedig a börtönben lesoványkodott, megsápadott és elgyengült, mintha nem is a régi asszony lett volna már, hanem egészen más, mint ahogy Giannotto is más emberré vált: ők tehát Currado jelenlétében kölcsönös megegyezéssel megtartották az eljegyzést a mi szokásaink szerint. Azután pedig több napokon által anélkül, hogy bárki is sejtette volna azt, ami történt, mindennel ellátta őket, mire szükségök volt, mit megkívántak; mikor pedig úgy gondolta, hogy már itt az ideje megörvendeztetni a két anyát is, maga elé szólította feleségét és Őzikét, és ekképpen szólott hozzájok:

- Mit szólnál hozzá, madonna, ha visszaadnám neked idősebb fiadat, mégpedig egyik leányom férjeként?

Felelte erre az Őzike:

- Csak annyit mondhatok, hogy ha hálásabb lehetnék irántad, mint amilyen vagyok, annyival hálásabb lennék, amennyivel az, amit nekem visszaadtál, kedvesebb nekem e a tulajdon életemnél is; ha pedig olyképpen adnád vissza nekem, miként mondod, némiképpen feltá­masztanád elveszett reménységemet.

És sírva fakadt s elhallgatott.

Mondá ekkor Currado a feleségének:

- Hát te mit szólnál hozzá, feleség, ha ilyen vővel ajándékoználak meg?

Felelte rá az asszony:

- Ha te úgy határoztál, én belenyugodnék abba is, ha netalán alacsonyrendű ember volna, nemhogy ebbe, ki nemes család sarja.

Mondá ekkor Currado:

- Reménylem, néhány nap leforgása alatt boldog asszonyokká teszlek benneteket.

S mikor látta, hogy a két fiatal teremtés régi alakjában, tisztes ruházatában visszatér, ezt kérdezte Giusfreditől:

- Vajon tetézné-e mostani örömödet, hahogy meglátnád anyádat?

- Nem tudnám elhinni, hogy siralmas sorsán érzett fájdalma mind mostanáig életben hagyta volna; de ha mégis így volna a dolog, kimondhatatlanul boldog volnék, mivel úgy vélem, hogy az ő tanácsa révén javarészben visszaszerezhetném rangomat Szicíliában.

Akkor Currado előhívatta mind a két asszonyt. Azok pedig mindketten kitörő örömmel üdvözölték az új menyasszonyt, s nem kevésbé álmélkodtak azon, miféle isteni sugallat indította Curradót akkora kegyességre, hogy Giannottót eljegyezze leányával. Madonna Beritola pedig Currado szavainak hallatára szemügyre vette az ifjút, s valami titokzatos erő máris felébresztette benne fia gyermekkori arcvonásainak emlékét; nem is várt egyéb bizonygatásra, hanem tárt karokkal nyakába borult; túláradó megindultsága és anyai öröme szavát is elfojtotta; sőt az életnek minden ereje is oly igen megcsappant benne, hogy eszméletlenül hullott fiának karjaiba. Az pedig fölöttébb csodálkozott, mikor arra gondolt: mely gyakorta látta őt annak előtte e kastélyban, és soha nem ismerte fel, mindazonáltal vére sugallatából most rögtön felismerte, s miközben korholta magát előbbi nemtörődömségéért, anyját felfogta karjaiban, és könnyezvén gyengéden csókolgatta. De miután madonna Beritola, kit Currado felesége és Spina hideg vízzel és egyéb szerekkel gyöngéden ápolgatott, bágyadt­sá­gából újból erőre kapott, sűrű könnyhullajtás közben és sok kedveskedő szóval megint átfogta fiának fejét, és eltelvén anyai szeretettel, ezerszer vagy még többször is megcsókolta, a fiú pedig tisztelettel fogadta gyöngédségeit. Minekutána e tisztes és vidám kedveskedést a körülállók nagy örömére és gyönyörűségére háromszor-négyszer megismé­telték, egyik is, másik is sorra elmesélte sorsa minden fordulását; miután pedig Currado barátainak, valamennyiök nagy örömére, megjelentette az új rokonságot, melyet nyélbeütött, s minekutána pompás és nagyszerű ünnepséget rendelt, Giusfredi ekképpen szólott hozzá:

- Currado, te sok mindennel megörvendeztettél engemet, és hosszú időn által tiszteletben tartottad anyámat: mostan, hogy mindenben megcselekedjél mindent, mit még módodban van tenned, kérlek, hogy anyámat és az én ünnepségemet és engemet örvendeztessél meg öcsémnek jelenlétével, mivelhogy ő szolga képében Guasparrino d’Oria uram házában tartózkodik, ki, miként már mondottam neked, őt velem együtt kalózaival foglyul ejtette; annak utána pedig küldj valakit Szicíliába, hogy tökéletes tájékozódást szerezzen amaz ország élete és állapotja felől, és megtudakolja, mi van atyámmal, Arrighettóval: él-e még, vagy meghalt; és ha él, milyen állapotban vagyon; minekutána pedig minden dologban tökéletesen tájékozódott, térjen vissza hozzánk.

Currado szívesen fogadta Giusfredi kérését, és haladéktalanul fölöttébb ügyes embereket küldött Genovába és Szicíliába. Az, amelyik Genovába ment, fölkereste Guasparrino uramat, és Currado nevében nyomatékosan kérte, hogy küldje el hozzá Scacciatót és dajkáját, rendre elmesélvén neki mindazt, mit Currado Giusfrediért és anyjáért tett. Guasparrino uram ennek hallatára fölöttébb elcsodálkozott, és ekképpen szólott:

- Annyi szent igaz, hogy Currado kedvéért mindent megteszek, mit kíván, ami csak hatalmamban vagyon; csakugyan itt van házamban immár tizennégy esztendeje ama fiú, akit kérdezel és az anyja; én őket szívesen elküldöm neki; de mondd meg néki nevemben: vigyázzon, nehogy túlságosan hitelt adott légyen avagy hitelt adjon Giannotto meséjének, ki mostanság Giusfredinek hívatja magát, mivelhogy sokkal agyafúrtabb fickó, mintsem gondolná.

És ekképpen szólván, megvendégelte a derék embert, nagy titokban felhívatta a dajkát, és óvatosan kikérdezte eme dolgok felől. A dajka pedig, mikor hallotta Szicília fellázadását, és megtudta, hogy Arrighetto életben vagyon, szélnek eresztette félelmét, mely eddig uralkodott rajta, rendre elmondott neki mindent, és elmondta az okát is, miért cselekedett úgy, ahogyan cselekedett. Guasparrino uram, mikor látta, hogy a dajka elbeszélése hajszálnyira összevág Currado követének elbeszélésével, kezdett hitelt adni szavainak, és mindenféle módon alaposan megvizsgálta az esetet, és fölöttébb leleményes ember lévén, lépten-nyomon oly dolgokra bukkant, melyek csak jobban megerősítették annak hitelét; el is szégyellette magát, hogy ily csúful bánt az ifjúval, s kárpótlásul nagy hozománnyal feleségül adta hozzá tizenegy esztendős szép kisleányát, mivel jól tudta, ki volt és kicsoda Arrighetto; és minekutána nagy ünnepséget csapott, a fiúval és leányával és Currado követével és a dajkával felszállott egy jól felszerelt kis gályára, és Lericibe ment; ottan Currado fogadta, és utána egész társaságával felvonult Curradónak egyik nem messzire fekvő kastélyába, hol is az ünnepséget már előkészítették.

Nincs szó, mellyel ki lehetne fejezni, mekkora volt az anyának öröme, hogy viszontlátta fiát, mekkora volt a két testvér öröme, mekkora volt mindhármuk öröme a hűséges dajkán, mennyire örültek valamennyien Guasparrino uramnak és leányának, s mennyire örült ő valamennyiöknek, és mennyire örvendeztek valamennyien Curradóval és feleségével és gyermekeivel és barátaival egyetemben.

Hogy pedig örömük tökéletes legyen, az Úristen - ki ha egyszer elkezdette, teli marokkal szórja adományait - úgy akarta, hogy megérkezett a jó hír, miképpen Arrighetto Capece él, és magas méltóságban vagyon. Tudniillik mikor javában állt az ünnepség, és a meghívottak (hölgyek és a férfiak) a lakomának még csak első fogásainál tartottak, megérkezett az az ember, kit Szicíliába küldöttek, és egyebek közt elmesélte Arrighettóról, hogy mialatt ő Károly királynak fogságában sínylődött, egyszerre csak lázadás tört ki a király ellen abban az országban, a nép dühében megrohanta a börtönt, levágta az őrséget, őt pedig kiszabadította, és mint Károly királynak halálos ellenségét vezérül választotta, és az ő vezetésével elkergette és leöldöste a franciákat. Annak okáért Péter király kiváltképp kegyeibe fogadta, és visszaadta neki minden javait és méltóságait; miért is nagy rangra és jólétre emelkedett; hozzátette, hogy őt igen nagy tisztességgel fogadta, s kimondhatatlanul megörült, hogy felesége s két fia él, kikről elfogatása óta semmit nem tudott; ezenfelül pedig hajót küldött értük néhány nemes emberrel, kik tüstént itt lesznek. Ezt az embert hát kitörő örömmel fogadták és hallgatták végig; Currado pedig néhány barátjával elébök ment a nemes embereknek, kik madonna Beritoláért és Giusfrediért érkeztek, és szívesen fogadta, és bevezette őket lakomájára, melynek még csak alig a közepe táján tartottak. Ottan az asszony és Giusfredi és rajtok kívül mind a többiek oly nagy örömmel fogadták őket, hogy ilyesminek mását soha senki nem hallotta; ők pedig, minekelőtte asztalhoz ültek volna, tőlük telhető ékes szavakkal tolmá­csolták Arrighetto üdvözletét és köszönetét Curradónak és feleségének ama tisztességért, melyet felesége és fia iránt tanúsított; és kijelentették, hogy Arrighetto mindenben, mit csak érte tehet, rendelkezésére adja magát. Annak utána pedig Guasparrino uramhoz fordultak, kinek nemes cselekedetéről csak most értesültek, és azt mondották: meg vannak győződve, hogy ha Arrighetto megtudja, mit tett Scacciattóért, éppen ilyen, sőt még forróbb hálát fog majd mondani neki.

Mindezek után a két új menyasszony lakodalmán pompás hangulatban lakmároztak az új férjekkel együtt. Currado pedig nem csupán az napon tartott ünnepet vejének s mind többi rokonainak és barátainak, hanem sok más napokon által egyfolytában. Mikor pedig az ünnepség véget ért, madonna Beritola és Giusfredi és a többiek elérkezettnek látták az időt az indulásra; akkor Curradónak és feleségének és Guasparrino uramnak sűrű könnyhullajtása közben felszállottak a hajóra, és Spinát is magukkal vivén útnak indultak, és kedvező széllel hamarosan Szicíliába érkeztek, hol is Arrighetto oly nagy ünnepséggel fogadta valamennyi­öket, fiait és feleségeiket is, Palermóban, hogy azt szavakkal sohasem lehetne kifejezni: annak utána pedig, mint mondják, valamennyien hosszú ideig boldogan éltek, hálás szívvel a nyert jótéteményért, kedvességben az Úr színe előtt.