HETEDIK NOVELLA

Babilónia szultánja feleségül küldi egyik leányát Garbo királyához,
a leány különb-különbféle kalandokon keresztül négy esztendő leforgása
alatt különb-különbféle helyeken kilenc férfinak birtokába jut;
végezetül szűz leány gyanánt visszakerül atyjához,
ki is előbbi szándoka szerint feleségül küldi őt Garbo királyának

Talán nem sokkal tovább kellett volna tartania Emilia novellájának, és bizonyára könnyekre fakasztotta volna az ifjú hölgyeket madonna Beritola kalandjaival. Minekutána azonban bevégződött, parancsolta a Királynő, hogy Pamfilo következzék, és mondja el novelláját. Mivel pedig ő fölöttébb engedelmes volt, ekképpen kezdett szólani:

- Bájos hölgyeim, bajos dolog felismernünk, mi válik hasznunkra, mivelhogy sokan, miként már többször bebizonyosodott, abban a hiszemben, hogy ha meggazdagodnak, gondtalanul és biztonságban élhetnek, nem csupán imáikban kérték Istentől a gazdagságot, hanem nem riadtak vissza semminémű fáradságtól és veszedelemtől, és nyakra-főre iparkodtak megsze­rezni azt, és ha elérték, akadt valaki, aki megkívánta dús örökségüket, és megölte őket, holott pedig annak előtte, mígnem meggazdagodtak, igen szerették életöket. Mások alacsony sorból ezer veszedelmes csatán keresztül, testvéreik és barátaik vére árán királyi rangra emelkedtek, abban a hiszemben, hogy ez a legnagyobb boldogság, és nem is szólván ama véghetetlen aggodalmakról és félelmekről, melyek a magas rangban lépten-nyomon zaklatták őket, haláluk árán megismerték, hogy a királyi asztaloknál aranyserlegekből bizony mérget ittak. Sokan voltak, kik a testi erőt és szépséget, mások, kik az ékességeket forró sóvárgással kívánták, és csak akkor vették észre, mely átkos dolgot kívántak, mikor látták, hogy ama dolgok halált, vagy boldogtalan életet hoztak fejökre. Hogy pedig ne emlegessem fel sorra mind a többi emberi sóvárgásokat, csak annyit mondok, hogy nincs köztök egy is, melyet a halandók azzal a bizonyossággal választhatnának, hogy azt a sorsnak semminémű csapása nem érheti: miért is hahogy helyesen akarunk cselekedni, fel kell tennünk magunkban, hogy csak némelyiket fogadjuk el és tartjuk meg; mégpedig azt, mit Attól nyerünk, ki egymaga tudja és adhatja meg, mi javunkra válik. Mivelhogy azonban míg a férfiak abban vétkeznek, hogy különb-különbféle dolgokat megkívánnak, ti, szépséges hölgyeim, különösképpen egy dologban vétkeztek, tudniillik abban, hogy kívánkoztok szépek lenni, mégpedig olyképpen, hogy nem elégedtek meg ama szépségekkel, melyekkel a természet megáldott benneteket, hanem valami bámulatos mesterkedéssel megnövelni akarjátok azokat: annak okáért el akarom mesélni nektek, mennyi szerencsétlenséget hozott az ő szépsége egy szaracén hölgyre, kivel megesett, hogy négy esztendő leforgása alatt kilencszer kellett újra meg újra menyegzőt tartania, csupán szépsége miatt.

Réges-rég ideje már, élt Babilóniában egy szultán, bizonyos Beminedab nevezetű, kinek élete során legtöbb dolga kedve szerint folyt. Ennek egyéb számos fiú - és leánygyermekein kívül volt egy Alatiel nevezetű leánya, ki is, miként mindenki mondotta, aki látta, a legszebb nő volt, ki amaz időkben a föld hátán élt; mivel pedig a szultánt az arabok ellen, kik nagy sereggel rája támadtak, bizonyos elkeseredett ütközetben hathatósan megsegítette Garbo királya, az fele­ségül ígérte neki leányát, mivelhogy ezt kérte különös kegy gyanánt; és leányát férfiak és hölgyek tisztes kíséretével, rengeteg előkelő és dús holmival jól felszerelt és jól megrakott hajóra ültette, és minekutána Istennek ajánlotta, útnak indította a királyhoz. A tengerészek, mikor látták, hogy az idő kedvező, szélnek feszítették vitorláikat, kifutottak Alexandria kikötőjéből, és több napokon által szerencsésen hajóztak; már elhaladtak Sardinia mellett, s már-már azt hitték, hogy közel vannak útjoknak végéhez, midőn egy napon hirtelen viharos szelek támadtak, melyek is, mivel fölöttébb dühöngtek, oly igen hányták-vetették a hajót, melyen a leány és a tengerészek voltak, hogy nemegyszer azt hitték, már végük van.

Mivel azonban derék emberek voltak, minden ügyességöket és minden erejöket latba vetették, és bár két napon által ostromolta őket a tenger, bizony kitartottak; és mikor a vihar kitörésétől kezdve már a harmadik éjszaka szállott le rájok, és a vihar csak nem szűnt, hanem inkább egyre nagyobb erővel dühöngött, ők pedig nem tudták, hol vannak, és sem tengerész­tudo­mányukkal, sem szabad szemmel nem tudtak tájékozódni, mivel a mennybolt koromfekete volt a fellegektől és az éjszaka sötétségétől, midőn éppen nem sokkal Majorka fölött jártak, észrevették, hogy a hajó léket kapott. Mivel pedig nem látták más módját a menekülésnek, s mivel ki-ki magával gondolt, nem pedig a többiekkel, leeresztettek a tengerre egy csónakot, amelybe beleugrottak a hajó gazdái, mivel feltett szándékok volt, hogy inkább a csónakra bízzák életöket, mint a lyukas hajóra; utánuk azonban sorjában mind leugrottak a férfiak, kik csak a hajón voltak, ámbár azok, akik előbb lejutottak a csónakba, tőrrel a kezökben iparkodtak őket visszariasztani; kik is, holott azt hitték, hogy megmenekültek a haláltól, egyenesen beléje rohantak. Olyannyira, hogy mivel a csónak a dühöngő viharban ennyi embert nem bírt el, elsüllyedt, és valamennyien ottvesztek; a hajó pedig, melyet a tomboló vihar hajtott, ámbár léket kapott, és majdnem színig volt vízzel (és melyen nem maradt más, csupán a hölgy és cselédei, kiket a tenger tombolása és a rettegés oly igen megtört, hogy szinte élettelenül hevertek a fedélzeten), roppant iramban Majorka szigetének valamely partjára vetődött; a vihar pedig oly rettenetes erővel csapta oda, hogy mintegy kőhajításnyira felfutott a partra, és ott megfeneklett a homokban, ottan pedig egész éjszakán által verte a tenger, de a vihar többé meg sem tudta mozdítani.

Mikor a nap felvirradott, és a vihar némiképpen elnyugodott, a hölgy, ki félig halott volt, felemelte fejét, s bármennyire kimerült volt is, cselédségéből majd az egyiket, majd a másikat kezdte szólongatni; de hiábavaló volt a kiabálás, mivelhogy messzi voltak azok, kiket szólított. Minekutána pedig nem kapott egyiktől is feleletet, és senkit nem látott, módfelett elcsodál­kozott, és roppant félelem fogta el: úgy-ahogy feltápászkodott és látta, hogy a kíséretében levő hölgyek és mind a többi nők sorjában ott fekszenek; minekutána hosszasan szólíthatta, és sorjában megvizsgálta őket, látta, hogy csak kevesen voltak köztük, kik életjelt adtak, mivel részben a borzalmas tengeri betegségben, részben rémületükben szörnyethaltak, mitől is rettegése még inkább megnövekedett: mindazonáltal a szükség kényszerítette, hogy segítséget keressen, mivelhogy egy szál egyedül érezte magát, s nem ismerte fel és nem tudta, hol van; tehát addig-addig serkentgette azokat, kik még éltek, mígnem annyira vitte, hogy felkeltek; de mikor meghallotta, hogy ők sem tudják, hová lettek a férfiak, s látta, hogy a hajó a partra vetődött, és megtelt vízzel, velök együtt keserves zokogásra fakadt.

És elérkezett a délutáni három óra, s még mindig nem láttak egy lelket sem, akár a parton, akár másfelé, kinek irgalmasságától némi segítséget várhattak volna. Három óra után birtokáról visszatérőben véletlenül arra ment bizonyos Pericone da Visalgo nevezetű nemes úr lóháton, több szolgájával, ki is a hajó láttán tüstént kitalálta, mi történt, és parancsot adott egyik szolgájának, hogy azon nyomban igyekezzék felmászni a hajóra, és jelentse meg neki, mit ottan látott. A szolga nagy üggyel-bajjal fel is mászott, és ott találta a nemes leányzót megfogyatkozott kíséretével, amint remegve megbújt a hajó orrának hajlata alatt. Mikor a nők meglátták ezt az embert, újra meg újra sírva kérték, könyörüljön rajtuk; de mikor észrevették, hogy nem érti szavukat, sem ők nem értették annak beszédét, jelekkel igyekeztek értésére adni szerencsétlenségüket. A szolga tőle telhetőleg alaposan szemügyre vett mindent, s annak utána megjelentette Periconénak, mi van odafenn; az pedig azon nyomban lehozatta a nőket és a legbecsesebb dolgokat, mik a hajón voltak, s mikhez hozzá lehetett férni, s velök együtt egyik kastélyába ment; ottan ételekkel és pihenéssel felüdítette a hölgyeket, a drága holmikból pedig megértette, hogy a leány, kire ilyképpen bukkant, okvetlenül valamely előkelő nemes hölgy, és könnyűszerrel felismerte őt ama nagy tiszteletadásból, melyet a többi nők irányában mutattak. És ámbátor a hölgy sápadt volt, és igen-igen megviselte a tengeren kiállott félelem, Pericone mégis észrevette gyönyörű szép arcvonásait; miért is azon nyomban feltette magában, hogy ha még nincs férje, feleségül veszi; ha pedig nem vehetné feleségül, mindenáron megszerzi kedvese gyanánt. Pericone büszke tekintetű és fölöttébb izmos férfiú volt, és minekutána néhány napon által a leányt gondosan ápoltatta, mitől az egészen összeszedte magát, látta, hogy sokkalta szebb, mint képzelte, és igen elbúslakodott azon, hogy sem ő nem értette a szavát, sem a leány az övét, s ekképpen nem tudhatta meg, kicsoda; mindazáltal szépsége fennen lobogó lángot gyújtott benne, s kedveskedő és hízelkedő jelekkel igyekezett rávenni, hogy tartózkodás nélkül adja magát neki; de bizony hiába; a leány kereken visszautasította bizalmaskodását, közben pedig Pericone szenvedélye annál magasabbra csapott.

Midőn a leány ezt látta, mivelhogy már jó néhány napja ottan tartózkodott, s a szokásaikból észrevette, hogy keresztények között van és oly helyen, hol mit sem használt volna neki, ha megismerteti magát, még ha ez módjában lett volna is, észbe vette, hogy előbb-utóbb vagy erőszak vagy szerelem miatt kénytelen lesz Pericone kedve szerint cselekedni; feltette hát magában, hogy erős lélekkel szembeszáll keserves sorsával, és szolgálóinak, kikből mindössze három maradt, parancsolta, hogy soha senkinek el ne árulják, kicsodák, csak akkor, ha olyasvalakire akadnának, kiben nyilván megismernék, hogy szabaduláshoz segíti őket; ezenfelül pedig minden erejével lelkükre kötötte, hogy őrizzék meg szüzességöket, és értésökre adta, miképpen ő is feltette magában, hogy soha senkinek nem adja oda magát, ha nem hites urának. Szolgálóleányai fölöttébb magasztalták ezért, s megígérték, hogy tőlük telhetőleg megtartják eme parancsát.

Pericone, ki napról napra tüzesebb lángra gyulladt, annál inkább, minél inkább vonakodott az, kire annyira vágyódott, mivelhogy szüntelenül maga mellett látta; mikor pedig látta, hogy hízelkedései mit sem használnak, fortélyokra és csalafintaságra gondolt, az erőszakot pedig utoljára tartogatta. Mivel pedig imitt-amott észrevette, hogy a leánynak ízlik a bor, hiszen nem szokta meg a borivást, mit törvénye tiltott, úgy gondolta, hogy a borral, Venus emez szolgáló­jával megejtheti őt; úgy tett, mintha kisebb gondja is nagyobb volna annál, mitől a leány oly igen vonakodott, s egy este valóságos ünnepségnek beillő nagy vacsorát csapott, melyen a leány is megjelent; a vacsorán, melyet sok mulatságos dolog vidámított, parancsolta annak, ki a leányt kiszolgálta, hogy töltsön neki keverten többféle bort. A szolga híven meg is cselekedte; a leány pedig, ki nem ügyelt erre, s kit a pompás ital megszédített, többet ivott belőle, mintsem tisztességével összefért; ettől aztán megfeledkezett minden elmúlt szenvedé­séről és felvidámodott, s mikor látta, hogy néhány leány majorkai szokás szerint táncol, maga is táncra kerekedett alexandriai szokás szerint. Pericone ennek láttára úgy érezte, hogy közel van ahhoz, amire sóvárgott, és továbbra még nagyobb bőségben hordatta fel az ételeket és italokat, úgy hogy a vacsora messzire benyúlt az éjszakába.

Végezetül, hogy a vendégek távoztak, a leánnyal együtt bement szobájába; a leányt inkább a bor hevítette, mintsem, hogy tisztességérzete fékezte volna, s a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül levetkőzött Pericone jelenlétében, minthacsak valamelyik szolgálóleánya lett volna ott, és ágyba feküdt. Pericone nyomon követte; minekutána pedig minden gyertyát eloltott, a maga helyéről nyomban odalopakodott melléje, karjaiba ölelte - miközben a leány semmit nem ellenkezett -, és kezdett szerelmesen incselkedni vele; mikor ezt megérezte a leány, ki annak előtte soha nem tudta, miféle szarvval döfnek a férfiak, szinte megbánta, hogy nem engedett előbb Pericone gerjedelmének. Annak utána pedig nem várta, hogy hívja őt efféle édes éjszakákra, hanem gyakorta maga hívta a férfit, nem ugyan szavakkal, mivel szóból nem értették egymást, hanem jelekkel.

A sors azonban nem nyugodott bele abba, hogy egy király jövendőbelijéből egy várúr szeretője legyen, s a kettejük nagy gyönyörűsége helyébe sokkalta kegyetlenebb szerelmet készített a leány számára. Volt Periconénak egy huszonöt esztendős öccse, szép és friss, mint a rózsa, bizonyos Marato nevezetű; midőn ez meglátta a leányt, ki fölöttébb megtetszett neki, úgy vette észre, már amennyire mozdulataiból megérthette, hogy az jó szívvel van hozzá, és abban a hiszemben, hogy annak, mit tőle kívánt, semmi egyéb nem áll útjában, mint ama szorgos őrizet, melyben Pericone a leányt tartja, elvetemedett gondolat fogamzott meg benne, és a gondolatot nyomon követte annak gyalázatos megvalósítása. Éppen akkor a város kikötőjében vesztegelt egy árukkal megrakott hajó, hogy Chiarenzába menjen, déli Görögországba; a hajónak két genovai ifjú volt a gazdája; és már felvonták a vitorlákat, hogy mihelyt kedvező szél kerekedik, útnak indulhassanak: ezekkel Marato összeszűrte a levet, és megegyezett abban, hogy a következő éjszakán őt és a leányt felveszik a hajóra. Minekutána ezt elintézte, az éjszaka beálltával tisztán és világosan tudván, mit akar cselekedni, nagy titokban odament Pericone házába, ki semmi rossztól nem tartott az ő részéről, s néhány hűséges cimborája kíséretében, kiket megnyert arra, mit cselekedni akart, megállapodásukhoz híven elrejtőz­ködött a házban. És midőn már az éjszaka jó része elmúlt, ajtót nyitott cimboráinak, és velök ama szobába ment, melyben Pericone aludt a leánnyal, s azt is kinyitván, Periconét álmában megölték, a felriadt és jajveszékelő leányt pedig halállal fenyegették, hahogy lármát ütne, és megfogták; és Pericone legdrágább kincseinek java részével azon nyomban a tengerpartra siettek, miközben senki sem vette észre őket, s ottan Marato és a leány haladéktalanul felszálltak a hajóra, cimborái pedig visszatértek. A tengerészek, mivel kedvező és friss szél támadt, kifeszítették a vitorlákat és megindultak.

A leány keservesen búslakodott mind előbbi, mind mostani szerencsétlensége miatt; azonban Marato, kezében a Szent Dagadóval, mellyel Isten ajándékozott meg bennünket, oly igen megvigasztalta őt, hogy a leány összemelegedett vele, és egészen megfeledkezett Periconéról; és immár ismét jól ment dolga, midőn a sors új szomorúságot készített számára, mintha nem elégelte volna meg az előbbieket; tudniillik, mint már ismételten mondottam, a leány oly szépséges volt, magaviselete pedig oly igen dicséretes, hogy a hajónak két ifjú gazdája forrón beleszeretett: feledvén minden egyéb dolgukat, csak abban fáradoztak, hogy őt szolgálják és tetszését megnyerjék, és szüntelenül ügyeltek, hogy Marato ne vegye észre ennek okát. Mikor azonban kölcsönösen észrevették, hogy a másik is szerelmes a leányba, nagy titokban meghányták-vetették egymás közt a dolgot, és megállapodtak abban, hogy közösen hódítják meg a leány szerelmét, mintha csak a szerelemben is éppúgy lehetne közösködni, mint az árucikkekben, avagy a nyerészkedésben. Hogy pedig látták, mely szöges gonddal őrzi Marato a leányt, ez pedig tervöknek útjában volt, egy napon, midőn a hajó dagadó vitorlákkal röpült, s Marato éppen a hajó farán állt, és kifelé nézett a tengerre, tőlük pedig semmiben nem tartott, mind a ketten odamentek hozzá, hátulról hirtelen megragadták, és a tengerbe vetették; és már jó egy mérföldet haladtak, s még mindig nem vette észre senki, hogy Marato a tengerbe esett; midőn a leány észbe kapott, és látta, hogy semmiképpen vissza nem nyerheti őt, megint keserves zokogásban tört ki a fedélzeten.

A két szerelmes tüstént odament hozzá, hogy megvigasztalja, s édes szavakkal és dús ígéretekkel, melyekből ugyan keveset értett, igyekeztek megnyugtatni a leányt, ki nem is annyira elveszett urát siratta, mint inkább a maga szerencsétlenségét. S minekutána ismételten és hosszasan a lelkére beszéltek, abban a hiszemben, hogy most már némiképpen megvigasz­talták, tárgyalni kezdték egymással, hogy melyiküké legyen először a leány. Mivel pedig mindegyik első akart lenni, és semmiképpen nem tudtak a dologban megegyezni, előbb csak kemény szavakon és durva veszekedésen kezdték, aztán oly igen belelovalták magukat a dühöngésbe, hogy előkapták tőrüket, és eszeveszetten egymásra rontottak, és több szúrást is ejtettek egymáson (mivel azok, kik a fedélzeten voltak, sehogyan sem tudták őket széjjel­választani), melyeknek következtében egyikük ott nyomban holtan összeesett, a másik pedig, bár ugyancsak több nehéz sebet kapott, életben maradt: ez pedig fölöttébb lehangolta a leányt, mivelhogy itt maradt egy szál egyedül, mindennémű segítség és tanács nélkül, és igen rettegett, hogy fejére zúdul a két hajótulajdonos szüleinek és barátainak haragja; de a sebesült könyörgései és az a körülmény, hogy hamarosan Chiarenzába érkeztek, megmentette őt a halálos veszedelemtől.

Ott aztán a sebesülttel együtt partra szállott, és vele egy fogadóban vett szállást; és városszerte futótűz gyanánt híre ment csodálatos szépségének, s e hír eljutott Morea fejedelmének füléhez is, ki akkoriban éppen Chiarenzában tartózkodott: miért is látni kívánta, s minekutána meglátta és észrevette, hogy sokkal szebb, mint amilyennek híre mondotta, azon nyomban belészeretett, és semmi másra nem tudott gondolni. Mikor pedig meghallotta, mi módon került ide, úgy vélte, hogy bizonnyal megkaparinthatja. És még a módozatokon törte fejét, midőn a sebesültnek szülei tudomást szereztek szándokáról, és semmit nem várakoztak, hanem azon nyomban elküldötték hozzá a leányt: ezen a fejedelem fölöttébb megörvendezett, de meg­örvendezett a leány is, mivel úgy érezte, hogy nagy veszedelemből szabadult. Mikor a fejedelem látta, hogy szépségén felül királyi magaviselet ékesíti, mivel különben nem volt módjában megtudnia, kicsoda, úgy vélte, hogy bizonyára nemes hölgy, s emiatt iránta való szerelme megkettőződött; és igen nagy tisztességben tartotta, nem is szeretője, hanem hites felesége gyanánt. Mivel pedig a leány az elszenvedett sanyargattatásokhoz képest igen jól érezte magát, egészen megvigasztalódott, felvidámodott, és szépsége oly pompázatosan kivirult, hogy szinte mind egész Moreában egyébről sem beszéltek.

Annak okáért Athén hercege, csinos és daliás ifjú, a fejedelem barátja és rokona, igen kívánkozott látni őt: úgy tett, mintha rokonlátogatóba jönne, mit néhanapján szokása volt megtennie, s fényes és díszes kísérettel eljött Chiarenzába, hol is tisztességgel és nagy ünnepséggel fogadták. Annak utána, hogy néhány nap múltán szóba került köztük eme leánynak szépsége, kérdezte a herceg, ha vajon csakugyan oly csodálatosan szép-e, mint beszélik. Felelte neki a fejedelem:

- Még annál is csodálatosabb, de ne adj hitelt pusztán szavaimnak: győződj meg róla tulajdon szemeddel.

Erre a herceg szüntelenül nógatta a fejedelmet, miért is együtt elmentek a leány szobájába; az pedig, mivel már előre tudta, hogy meglátogatják, igen illedelmesen és nyájas arccal fogadta őket; ők pedig maguk közé ültették, de nem tudtak vele kellemes beszélgetést folytatni, mivelhogy semmit, vagy csak igen keveset értett nyelvükön. Azért hát mindegyikük úgy bámulta őt, mint valami csodát, különösképpen pedig a herceg, ki alig tudta elhinni, hogy halandó teremtés: és miközben bámulta és azt hitte, hogy ezzel kielégíti forró sóvárgását, nem vette észre, hogy a szerelemnek mérge, melyet szemeivel ivott, szerencsétlenségére oly igen átitatta, hogy halálosan beleszeretett a leányba.

Minekutána pedig a fejedelemmel együtt távozott tőle, és alkalma nyílott meghányni-vetni magában a dolgot, úgy vélte, hogy a fejedelem kimondhatatlanul boldog, mivel ily gyönyörű teremtéssel elégítheti ki gerjedelmét; és minekutána sok mindenféle gondolat megfordult fejében, végezetül a mérleg nem tisztessége, hanem tüzes szerelme javára billent, és feltette magában, hogy akármi történjék is, megfosztja a fejedelmet eme boldogságtól, és megszerzi azt maga gyönyörűségére. És mivel türelmetlensége ösztökélte, sutba dobott minden józan észt és minden igazságosságot, és minden gondolatját alattomos cselfogások kieszelésére irányította: és egy napon, gyalázatos terve szerint a fejedelemnek valamelyik titkos kamarásával, kinek neve Ciuriaci volt, nagy titokban felnyergeltette lovait, és előkészítette poggyászát, hogy minden útra készen álljon: és a következő éjszakán egy cinkosával, mindkettőjöket fegyveresen, ama fent mondott Ciuriaci halkan bebocsátotta a fejedelem szobájába; akkor látta, hogy a nagy hőség miatt anyaszült meztelenül ottan áll a tengerre nyíló egyik ablaknál, hogy élvezze a szellőt, mely a tenger felől fújdogált; a leány pedig aludt. Annak okáért, miután kioktatta cimboráját, hogy mit kell tennie, halkan végigment a szobán egészen az ablakig, s ottan tőrét úgy beledöfte a fejedelem oldalába, hogy a mellén jött ki, aztán pedig nyomban megragadta, és kidobta az ablakon.

A palota pedig a tengerparton állott és igen magas volt; amaz ablak alatt pedig, melynél akkor a fejedelem állt, bizonyos házikók voltak, melyeket a tenger hullámverése romba döntött, s melyekbe ember soha, vagy csak nagy ritkán tette be lábát: ekképpen történt, mint a herceg előre látta, hogy a fejedelem testének zuhanását senki nem látta, de nem is láthatta. A herceg cimborája, mikor látta, hogy a dolog megtörtént, úgy tett, mintha kedveskedni akarna Ciuriacinak, és hirtelen hurkot vetett nyakába, melyet magával hozott eme célra, és oly erővel meghúzta, hogy Ciuriaci meg sem tudott mukkanni: akkor a herceg odasietett, s megfojtották őt, és ledobták oda, hová a fejedelmet ledobták. Ennek végeztével nyilván látták, hogy sem a leány, sem másvalaki nem vette észre őket; a herceg tehát gyertyát fogott kezébe, odament vele az ágyhoz, és óvatosan kitakarta a leányt, ki mélyen aludt; és amint elnézte egész testét, mérhetetlenül megcsodálta, és ha már ruhában is tetszett neki, most meztelenül kimond­hatatlanul gyönyörűségesnek látta. El is öntötte erre a forró vágyakozás, s nem tartotta vissza sem a szörnyű bűn, melyet elkövetett, sem kezei, melyek még véresek voltak, hanem melléje feküdt, és szerelmeskedett vele, mivel a leány egészen bágyadt volt az álomtól, és a fejedelemnek gondolta őt.

De minekutána bizonyos ideig kimondhatatlanul gyönyörűséggel időzött vele, felkelt és behívatta egynémely kísérőjét, megfogatta a leányt olyképpen, hogy ne tudjon lármát csapni, levitette egy titkos ajtón át, melyen maga is bejött, lóra tette, s amily nesztelenül csak tudott, embereivel együtt útnak eredt, és visszatért Athénbe. De (mivel feleséges ember volt) nem Athénben helyezte el a leányt, aki kimondhatatlanul búslakodott, hanem egyik gyönyörű tengerparti nyaralójában, nem messzire a várostól, és ottan nagy titokban tartotta, s nagy tisztességgel mindent megadatott neki, mire csak szüksége volt.

A következő napon a fejedelem emberei délutáni három óráig várakoztak, hogy a fejedelem felkeljen; de hogy mit sem hallottak, felnyitották szobájának ajtaját, mely nem volt kulccsal bezárva, és mivel senkit nem leltek benn, abban a hiszemben, hogy a fejedelem nagy titokban elment valahová, néhány napon által ott mulatni magát ama gyönyörűséges szép hölgyével, tovább mit sem aggódtak miatta.

Miközben ők ebben voltak, történt, hogy másnap egy bolond bement a romok közé, hol a fejedelemnek és Ciuriacinak holtteste feküdt, s a kötélnél fogva kihúzta Ciuriacit, és maga után vonszolván, továbbment. A holttestet mindenki nagy megdöbbenéssel ismerte fel, és addig-addig hízelkedtek a bolondnak, mígnem rávették, hogy elvezesse őket oda, ahonnan azt kihúzta. Ottan pedig az egész város kimondhatatlan gyászára meglelték a fejedelem holttestét, és nagy tisztességgel eltemették; és mikor a gyalázatos gyilkosság tetteseit nyomozták és látták, hogy Athén hercege nincs ott, hanem titokban eltávozott, olyképpen vélekedtek, amint úgy is volt, hogy bizonyára ő követte el a gyilkosságot, és ő vitte magával a leányt. Annak okáért azon nyomban megholt fejedelmök helyébe annak öccsét választották fejedelmökké, és minden erejökkel ösztönözték a bosszúállásra; az pedig, minekutána sok más dologból is megbizonyosodott, hogy a dolog úgy van, amint gondolták, mindenfelől összehívatta barátait és rokonait és hűbéreseit, s nagyszámú és hatalmas sereget gyűjtött, és haddal indult Athén hercege ellen.

A herceg, mikor mindezek hírét vette, hasonlatosképpen minden erejével felkészült a védekezésre, és nagy számban siettek a főurak az ő segítségére, és azok között elküldötte Konstantinápoly császárja az ő fiát, Costantinót és unokáját, Manovellót, nagy erős hadi néppel; ezeket pedig a herceg nagy tisztességgel fogadta, a hercegnő még nagyobb szívességgel, mivelhogy húguk volt. Miközben pedig a háború napról napra fenyegetőbbé vált, a hercegnő alkalmas pillanatban mind a kettőt magához hívatta szobájába, és ott sűrű könnyhullajtás közben tövéről hegyére elmesélte nekik az egész históriát, elmondván, mi adott okot a háborúra, és értésökre adta, mely gyalázatot hozott fejére a herceg ama leánnyal, kit, mint ő hiszi, rejtekben magának tart: keservesen panaszkodott ennek miatta, és kérte őket, hogy a herceg becsülete és maga megnyugvása érdekében segítsenek rajta, miképpen csak hatalmukban vagyon.

Az ifjak most már nyilván megbizonyosodtak a dolog felől, s annak okáért nem sokat kérdezősködtek, hanem a hercegnőt tőlük telhetőleg megvigasztalták, és jó reménységet csepegtettek szívébe; s minekutána megtudakolták tőle, hol van a leány, távoztak; és mivel gyakorta hallották eme leánynak csodálatos szépségét magasztalni, fölöttébb kívánkoztak látni őt, és kérték a herceget, mutatná meg nekik. Az pedig megfeledkezvén arról, mi lett következ­ménye annak, hogy a fejedelem megmutatta őt neki, megígérte, hogy teljesíti kérésüket; és egy gyönyörű szép kertben (ama nyaraló mellett, melyben a hölgy lakott) pompás lakomát készíttetett, s meghívta őket oda ebédre néhány más barátjával egyetemben. Costantino, mikor ott ült mellette, kezdte ámulva nézegetni, s magában azt mondta, hogy soha még ilyen szépséget nem látott, és minden bizonnyal meg lehet bocsátani a hercegnek és akárki másnak, amiért árulást vagy más becstelenséget követett el, hogy hatalmába kerítse ezt a gyönyörű­séget: és újra meg újra megbámulta őt, és egyre gyönyörűbbnek látta, s megesett vele ugyanaz, mi a herceggel megesett. Mikor onnan a hölgytől fülig szerelmesen távozott, elhessegette magától a háború gondolatát, s mindegyre azon jártatta elméjét, hogy miként vehetné el a leányt a hercegtől, de mindenki előtt gondosan titkolta szerelmét.

De miközben őt ím ez láng emésztette, elérkezett az ideje, hogy a fejedelem ellen vonuljanak, ki már közeledett a herceg országához; miért is a herceg és Costantino és mind a többiek a parancs szerint kivonultak Athénből, s megszállták a határt bizonyos pontokon, nehogy a fejedelem tovább előrenyomulhasson. És miközben több napokon által ott maradtak, Costantinónak szüntelenül ama leányon járt a lelke és a gondolatja, és azzal kecsegtette magát, hogy most könnyűszerrel kielégítheti gerjedelmét, mivel a herceg nincsen mellette; ürügyül pedig, hogy visszatérhessen Athénbe, betegséget színlelt; miért is a herceg engedelmével, minekutána vezéri hatalmát Manovellóra ruházta, visszatért Athénbe húgához, és ottan néhány nap múltán beszélgetés közben szóba hozta előtte ama gyalázatot, melyet véleménye szerint a herceg ejtett rajta ama leány révén, kit magának tartott, s azt mondotta, hogy ha húga akarja, minden erejével segítségére lesz ebben, s elviszi a leányt onnét, hol most van, és máshová szállítja.

A hercegnő abban a hiszemben, hogy Costantino ezt iránta való szeretetből, nem pedig a leány iránt való szerelemből cselekszi, fölöttébb javallotta szándokát, de természetesen csak akkor, ha olyan módon hajtja végre, hogy a herceg soha meg nem tudja, miképpen mindez az ő beleegyezésével történt: ezt pedig Costantino szentül megígérte neki. Miért is a hercegnő beleegyezett, hogy cselekedjék úgy, miként legjobbnak gondolja. Costantino nagy titokban felszereltetett egy könnyű bárkát, s azt egy este elküldötte ama kerthez, hol a leány lakott, s minekutána kioktatta embereit, kik a hajón voltak, hogy mit kell cselekedniök, a többiekkel a palotához ment, hol a leány tartózkodott; ottan pedig azok, kik annak szolgálatában voltak, szívesen fogadták, és szívesen fogadta maga a hölgy is, ki hajlott kérésére, s vele és maga szolgáinak és Costantino embereinek kíséretében kiment a kertbe. És azzal az ürüggyel, hogy a herceg nevében akar a leánnyal beszélni, vele együtt, lépteit a kertnek tengerre nyíló ajtaja felé irányította, melyet egyik embere már kinyitott, és ottan jelt adott s szólította a bárkát, a leányt pedig rögtön megfogatta, a bárkára vitette és cselédségéhez fordulván ekképpen szólott:

- Senki se moccanjon és meg ne mukkanjon, ha kedves az élete, mivelhogy én nem akarom elrabolni a hercegtől kedvesét, hanem csak a gyalázatot akarom eltörölni, melyet húgomon ejtett.

Erre senki sem mert felelni; miért is Costantino embereivel együtt felszállott a bárkára, leült a zokogó leány mellé, és parancsolta, hogy merítsék vízbe az evezőket és induljanak. Azok pedig nem is evezve, hanem röpülve, úgyszólván a következő nap hajnalán Eginába érkeztek. Ottan partra szálltak és megpihentek, Costantino pedig a leánnyal, ki még mindig átkozott szépségét siratta, mulatta magát; annak utána újból felszállottak a bárkára, s néhány nap alatt Chios szigetére érkeztek, s ottan Costantino, mivel félt atyjának szemrehányásaitól, s attól, hogy az elrablott leányt elveszik tőle, úgy határozott, hogy ott marad, mivel biztos hely volt; ottan pedig a szép leány hosszú napokon által siránkozott balsorsán; de minekutána Costantino megvigasztalta, kezdte örömét lelni, mint már máskor is annyiszor, abban, amivel a szerencse megajándékozta.

Miközben pedig eme dolgok ekképpen folytak, Osbech, akkoriban a törökök királya, aki szüntelenül harcban állott a császárral, abban az időben véletlenül Szmirnába érkezett, s mikor ottan meghallotta, hogy Costantino semmivel sem törődvén, parázna életet folytat bizonyos leányzóval, kit rabolt, és Chiosban tölti napjait, néhány hadigályával egy éjszaka odavitorlá­zott és hadinépével nesztelenül partra szállt, és annak emberei közül sokat ágyában elfogatott, minekelőtte még észrevették volna, hogy az ellenség rajtuk ütött; végezetül pedig néhányat, kik felriadtak és fegyvert ragadtak, levágatott; annak utána felperzselte az egész várost, hajóra rakatta a zsákmányt és a foglyokat, és visszatért Szmirnába. Mikor oda megérkeztek, Osbech, ki még ifjú ember volt, a zsákmányt jobban szemügyre vette, s abban megtalálta a szépséges leányzót és megismervén, hogy ez az, kit Costantino ágyában álmában elfogott, módfelett gyönyörűségére volt látnia; és semmit nem várakozott, hanem feleségül vette, és megtartotta a menyegzőt, és hosszú hónapokon által boldog szerelemben élt vele.

Minekelőtte pedig mind eme dolgok megestek, a császár alkudozásba kezdett Basanóval, Cappadocia királyával, hogy az egyik oldalról a maga hadinépével vonuljon Osbech ellen, maga pedig hadseregével majd a más oldalról támad reá; de még nem ütötték nyélbe a meg­egyezést, mivelhogy bizonyos dolgok, melyeket Basano követelt, sehogy sem voltak ínyére, s ő nem akarta azokat teljesíteni; de mikor meghallotta, mi történt fiával, igen nekibúsult, s haladéktalanul megadott mindent, mit Cappadocia királya követelt, és minden erejével sarkallta őt, hogy szálljon hadba Osbech ellen, maga pedig arra készülődött, hogy a másik oldalról megrohanja. Mikor Osbech ennek hírét vette, egybegyűjtötte seregét, s minekelőtte a két nagy hatalmas uralkodó két tűz közé szorította volna, megindult Cappadocia királya ellen, Szmirnában pedig szépséges feleségét egyik hűséges hívének és barátjának őrizetére hagyta; és nem sok idő múltán találkozván Cappadocia királyával, megütközött vele, és a csatában elesett, hadserege pedig döntő vereséget szenvedett és szétszóratott. Miért is a győzelmes Basano akadálytalanul Szmirna ellen vonult, és útjában minden nép meghódolt a diadalmas vezérnek.

Osbech híve, kinek Antioco volt a neve, s kinek őrizetére maradt a szép asszony, ámbátor már koros ember volt, a leány szépségének láttára nem tartotta meg urának és barátjának tett hitét, és beleszeretett az asszonyba; mivel pedig értett a nyelvén (minek is az fölöttébb megörült, hiszen jó néhány esztendeje már süketnéma módjára kellett élnie, mert hogy nem értett senkit, és őt sem értette senki), tüzes szerelmével kevés napok alatt oly igen megnyerte magának, hogy nem sokkal utóbb, mit sem törődvén urukkal, ki fegyverben és háborúban volt, nem csupán baráti, hanem szerelmi viszonyba kerültek egymással, és a takaró alatt csodálatos élvezetekben kéjelegtek. De mikor hírét vették, hogy Osbech vereséget szenvedett és elesett, és Basano dúlva-rabolva közeledik, egy értelemmel elhatározták, hogy nem várják meg ottan; magukhoz vették tehát Osbech legdrágább kincseit, mik kezök ügyébe estek, s nagy titokban együtt Rhodos szigetére menekültek; nemrég ideje voltak még ottan, midőn Antioco halálos betegségbe esett; mivel pedig véletlenül éppen nála időzött egy ciprusi kereskedő, kit ő fölöttébb szeretett, hiszen kebelbarátja volt, mikor végét közeledni érezte, feltette magában, hogy vagyonát és drága kedvesét reá hagyja. S mikor már haldoklott, magához szólította mindkettőt, s akképpen szólott hozzájok:

- Nincs számomra mentség: én meghalok; igen búslakodom ezen, mivelhogy az élet soha még oly élvezetet nem szerzett nekem, mint épp mostanában. Igaz, hogy boldogan halok meg, mivelhogy ha már meg kell halnom, annak a két embernek karjaiban halok meg, kiket a világon mindennél jobban szeretek, vagyis a te karjaidban, drága barátom és ím ez hölgy karjaiban, kit mióta csak megismertem, a szemem világánál is jobban szeretek. Igaz, nehezemre esik őt idegen létére segítség nélkül és tanácstalanul itthagynom, ha meghalok, de még nagyobb fájdalmamra volna, ha nem tudnám, hogy itt vagy te, kiről szentül hiszem, hogy irántam való szeretetből éppen oly jó szívvel leszel hozzá, mint hozzám voltál: annak okáért esdekelve kérlek, hahogy halálom bekövetkezik: vagyonomat és őt magát vedd oltalmadba, és bánj egyikkel is, másikkal is olyképpen, miként hited szerint lelkemnek megnyugvására leszen. Téged pedig drága asszonyom, kérlek, hogy halálom után se feledj el engemet, hogy a másvilágon eldicsekedhessem vele: engem a leggyönyörűségesebb teremtés szeretett, kit a természet valaha is alkotott. Hahogy pedig eme két dologban biztos reménységet adtok nekem, nyugodtan távozom ez árnyékvilágból.

Barátja, a kereskedő s hasonlatosképpen az asszony is eme szavak hallatára sírva fakadt; s minekutána a haldokló elhallgatott, vigasztalták őt, és hitökre megígérték, hogy teljesítik kérését, ha netalán meghalna. Annak utána nem is sok időbe telt, hogy valóban meghalálozott, azok pedig nagy tisztességgel eltemették. Néhány nappal utóbb, minekutána a ciprusi kereskedő minden dolgát elvégezte Rhodosban, és vissza akart térni Ciprusba valamely kis katalán hajón, mely épp ottan horgonyzott, megkérdezte a szép asszonyt, mi a szándoka, mivelhogy neki magának vissza kell térnie Ciprusba. Az asszony azt felelte, hogy ha nincs ellenére, szívesen vele menne, abban a reményben, hogy Antioco iránt való szeretetből majd húga gyanánt tartja és megbecsüli. A kereskedő azt felelte, hogy ő mindenben kedve szerint cselekszik, és amaz okból, hogy minden méltatlanságtól megóvja, mi Ciprusba érkezése előtt érhette volna, feleségének mondotta őt. Mikor hajóra szálltak, kis fülkét kaptak a hajó hátsó részében és hogy cselekedeteikkel meg ne hazudtolják szavaikat, együtt feküdt le az asszonnyal egy szűk kis ágyban. Ekképpen megesett aztán az, mi Rhodosból távozván sem egyiknek, se másiknak nem volt szándokában: vagyis felizgatta őket a sötétség és az alkalom és a meleg ágy, miknek nem csekély erejök vagyon, s (megfeledkezvén a holt Antioco iránt való barátságról és szeretetről) mivel mindkettőben egyaránt feltámadt a gerjedelem, kezdtek incselkedni egymással, s minekelőtte még Baffába érkeztek volna, mely a ciprusinak hazája volt, megtartották nászéjszakájukat; és Baffába érkezvén, hosszú időn által együtt élt a leány a kereskedővel.

Történt pedig véletlenül, hogy valamely ügyes-bajos dolgában Baffába jött egy nemes ember, bizonyos Antigono nevezetű, kinek nagy volt ugyan kora, de lelki nemessége még nagyobb, vagyona azonban csekély, mivelhogy különb-különbféle dolgaiban, miket Ciprus királyának szolgálatában végzett, a szerencse sehogy sem kedvezett neki. Ez, mikor egy napon elhaladt ama ház előtt, melyben a szép örmény hölgy lakott, a ciprusi kereskedő pedig éppen Örményországba ment árukkal, véletlenül úgy esett, hogy ama háznak egyik ablakában megpillantotta a hölgyet, kit is, mivelhogy gyönyörűséges szép volt, tágra meresztett szemmel kezdett megbámulni, és valahogy úgy rémlett neki, hogy már látta valahol, de semmiképpen nem tudta emlékébe idézni, hol.

A szép hölgy, ki hosszú esztendőkön által játékszere volt a sorsnak, mivelhogy már közeledett az az idő, melyben szenvedéseinek véget kellett érniök, amint Antigonót megpillantotta, azon nyomban visszaemlékezett rá, hogy látta őt Alexandriában, atyjának szolgálatában, mégpedig magas rangban: miért is hirtelen reménység ébredt benne, hogy annak tanácsa révén vissza­juthat királyi állapotjába, s mivel a kereskedő éppen nem volt otthon, nagy sebbel-lobbal, rögtön felhívatta Antigonót. Mikor pedig az megjelent előtte, szemérmetesen megkérdezte, vajon nem a Famagostából való Antigono-e, mert ő annak véli. Antigono igennel felelt, s annak utána még azt mondotta:

- Madonna, nekem úgy rémlik, hogy ismerlek, de semmiképpen nem tudok visszaemlékezni, honnan; miért is kérlek, ha nem esik nehezedre, juttasd eszembe, ki vagy.

A hölgy, mikor hallotta, hogy csakugyan ő az, keserves zokogással nyakába borult, s kisvártatva, miközben amaz fölöttébb álmélkodott, megkérdezte, ha nem látta-e őt valamikor Alexandriában. Antigono ennek a kérdésnek hallatára azon nyomban megismerte, hogy ez Alatiel, a szultánnak leánya, kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett, s tüstént meg akarta adni neki az illendő tiszteletet; de a hölgy nem engedte meg s kérte, hogy üljön mellé kicsinyég. Antigono ekképpen cselekedett, s illő tisztelettel megkérdezte a leánytól, hogyan és mikor és honnét került ide, holott egész Egyiptom országa bizonyosra veszi, hogy már hosszú esztendőknek előtte a tengerbe fulladt. Felelte neki a hölgy:

- Bárcsak inkább ekképpen történt volna, hogy ne lett volna részem mindabban, mit át kellett szenvednem s bizonyosra veszem, hogy atyám is inkább ezt kívánná, ha valaha mindent megtud.

S ekképpen szólván, újból keserves zokogásra fakadt. Antigono tehát mondá neki:

- Madonna, ne essél kétségbe, minekelőtte nem szükséges; ha nincs ellenedre, beszéld el nekem kalandjaidat, s hogy milyen volt életed folyása; meglehet, a dolog olyképpen fordul, hogy Isten segítségével kimódolhatjuk annak jóvátételét.

- Antigono - mondta erre a szép hölgy -, mikor megláttalak, úgy éreztem, mintha atyámat látnám, s ama szeretet és gyengédség, mellyel ő irányában mindig viseltettem, arra indított, hogy bár eltitkolhattam volna előtted, inkább felfedtem magamat, és bizony kevés ember kerülhetett volna szemem elébe, kinek oly igen megörültem volna, mint annak, hogy mindenki más helyett éppen téged láttalak és ismertelek fel; ennélfogva felfedem előtted, mint atyám előtt mindazt, amit balsorsomban mindig titokban tartottam. Ha pedig minekutána végig­hallgat­tál, úgy látod, hogy valamiképpen visszajuttathatsz előbbi állapotomba, kérlek, tedd meg; ha pedig úgy látod, hogy nem, kérlek, soha senkinek meg ne mondd, hogy láttál vagy hogy bármit is hallottál felőlem.

És ekképpen szólván, szüntelen könnyhullajtás közben elmesélt neki mindent ama naptól fogva, hogy Majorkában hajótörést szenvedett, mind egészen a mai napig. Ennek hallatára Antigono megindultságában sírva fakadt; s minekutána kicsinyég elgondolkodott, ekképpen szólott:

- Madonna, mivel hányattatásaid során titokban maradt, hogy ki vagy, én visszaadlak atyádnak, ki bizonyosan még jobban fog szeretni, mint bármikor annak előtte, azután pedig feleségül adlak Garbo királyához.

Mikor pedig a hölgy azt kérdezte, hogy miképpen, rendre elmondotta neki, mi a teendő; hogy pedig az esetleges halogatás miatt semmi baj se történhessen, Antigono hamarosan visszatért Famagostába, és a király színe elé járulva, ekképpen szólott hozzá:

- Felséges Uram, ha kedvedre vagyon, magadnak nagy tisztességet, egyúttal pedig nekem, ki miattad vagyok szegény, nagy hasznot szerezhetsz, holott neked ugyan kevésbe kerül.

Mikor a király azt kérdezte, hogyan és miképpen, Antigono így felelt:

- Baffába érkezett a szultán gyönyörűséges ifjú leánya, kiről hosszú időn által az a hír járta, hogy tengerbe veszett; ki is, hogy tisztességét megőrizze, hosszú esztendőkön által szörnyű hányattatásokat szenvedett, mostan pedig nagy nyomorúságban vagyon, s egyetlen vágya, hogy atyjához visszatérhessen. Ha magad is javallanád, hogy őrizetem alatt elküldjed őt atyjához, ez nagy tisztességedre volna, nekem pedig nagy hasznomra; és nem hiszem, hogy a szultán valaha is megfeledkeznék ily nagy szolgálatról.

A király királyi nemes lelke sugallatára nyomban azt felelte, hogy bizony javallja; és elküldött a leányért, s nagy tisztességgel Famagostába kísértette, hol is ő maga s a királyné pompás ünnepséggel és fényes tiszteletadással fogadta. Mikor pedig a király és a királyné kalandjai felől megkérdezte, a leány Antigono oktatása szerint válaszolt, és mindent elmondott. Kevés napok múltán a király, a leánynak kérésére férfiak és hölgyek fényes és tisztes kíséretével Antigono vezetése alatt visszaküldötte őt a szultánnak: ne kérdezze senki, mekkora ujjongással fogadta az őt s hasonlatosképpen Antigonót s mind az egész kíséretet. Minekutána pedig a leány néhány napon által nyugodott, a szultán tudni kívánta, hogyan esett, hogy még életben vagyon, és hol járt annyi ideig, hogy soha egyetlen szóval is hírt nem adott állapotjárót. A leány, ki gondosan elméjében tartotta Antigono oktatásait, apjának ekképpen kezdett beszélni:

- Atyám, körülbelül huszadnapra, hogy tőled eltávoztam, hajónk tomboló viharban léket kapott, s egy éjszaka, valahol nyugaton valamely parthoz vágódott, mely szomszédos bizonyos Aguamorta nevezetű várossal; hogy pedig a férfiakkal, kik hajónkon voltak, mi történt, soha nem tudtam meg: csupán annyira emlékezem, hogy mikor a nappal felvirradt, és az odavalósiak meglátták a tönkre zúzott hajót, s az egész vidékről összesereglettek, hogy kirabolják, engem, ki szinte a halálból támadtam életre, két szolgálóleányommal előbb kitettek a partra, s azon nyomban megragadott bennünket néhány ifjú, s egyik egyikünket, másik másikunkat elhurcolt. Hogy a leányokkal mi történt, én bizony soha nem tudtam meg; de engem, akárhogy kapálództam is, két ifjú megragadott, hajfonatomnál fogva ráncigált, miközben keservesen zokogtam; s ekkor történt, hogy miközben ezek, kik engem vonszoltak, általmentek egy úton, hogy valami sűrű erdőbe jussanak, amaz órában négy lovas férfi ment arra; mikor ezeket meglátták azok, kik engemet vonszoltak, azon nyomban faképnél hagytak engem és kereket oldottak. A négy férfi, kiket külsejök után magas rangú uraknak véltem, ennek láttára odarugtatott hozzám, és sok mindenfélét kérdezett tőlem, s én is sok mindenfélét beszéltem, de sem ők nem értettek engem, sem én nem értettem őket. Azok pedig hosszas tanácskozás után feltettek az egyik lóra, s elvittek az ő vallásuk törvénye szerint való bizonyos apácakolostorba, és ottan, mit mondtak, mit nem, az apácák mind nyájasan fogadtak, s mindig nagy tisztességben tartottak, s annak utána velök egyetemben nagy tisztességgel szolgáltam az öblös völgyben Szent Dagadónak, kit ama vidék asszonyai fölöttébb szeretnek. De minekutána bizonyos ideig náluk tartózkodtam, és már nyelvöket is megtanultam, megkérdezték, ki vagyok és hová való; én pedig, mivel tudtam, hol vagyok, és féltem, hogy ha megmondom az igazat, hitök ellensége gyanánt elkergetnek onnét, azt feleltem, hogy valamely ciprusi főnemes úrnak leánya vagyok, ki férjemhez küldött Kréta szigetére, miközben hajótörést szenvedtünk és ide vetődtünk. És számos dologban, számos alkalommal megtartottam az ő szokásaikat, félelmemben, hogy sorsom rosszabbra fordul: mikor pedig ama hölgyek elöljárója, kit ők fejedelemasszonynak neveznek, megkérdezett, ha vajon akarok-e visszatérni Ciprusba, azt feleltem, hogy semmit ennél jobban nem kívánok: azonban ő féltette tisztességemet, és soha nem akart rábízni senkire, ki Ciprusba ment, mígnem végezetül, talán két hónappal ezelőtt odaérkeztek bizonyos franciaországi nemes urak feleségeikkel, kiknek a fejedelemasszony szegről-végről rokonuk volt; s mikor meghallotta tőlük, hogy Jeruzsálembe mennek a Szent Sír látogatására, melyben az vagyon eltemetve, kit ők Istenök gyanánt tartanak, s kit a zsidók megöltek, rájok bízott engemet, s megkérte, adjanak át Ciprusban atyámnak. Vége-hossza nem volna elmesélnem, miképpen megtiszteltek engem, s mely szívesen fogadtak magok közé amaz nemes urak feleségeikkel egyetemben. Hajóra szálltunk tehát, és több napok múltán megérkeztünk Baffába; ottan már-már azt hittem, hogy utazásom véget ér, de mivel senki sem ismert, s magam sem tudtam, mit mondjak a nemes uraknak, kik atyámnak által akartak adni ama tiszteletre méltó fejedelem­asszony meghagyása szerint, Isten, ki bizonyára megszánt engemet, éppen amaz órában, melyben Baffában partra szálltunk, a parton elém hozta Antigonót; kit is tüstént magamhoz szólítottam, s hogy a nemes urak és asszonyaik meg ne értsék, a mi nyelvünkön azt mondottam neki, hogy üdvözöljön engemet leánya gyanánt. Ő pedig nyomban megértett, s ujjongó örömmel köszöntött, a nemes urakat és feleségeiket, már amennyire szűkös szegénységétől tellett, megvendégelte, engem pedig elvitt Ciprus királyához, ki is oly nagy tisztességgel fogadott és küldött vissza ide hozzád, hogy szóval azt el sem tudnám mondani. Ha van még valami elmondani való, mesélje el Antigono, ki ismételten hallotta már tőlem balsorsomat.

Akkor Antigono a szultánhoz fordulván, ekképpen szólott:

- Felséges Uram, leányod mindent úgy mondott el, miként már nekem ismételten elmesélte, s miként ama nemes urak és hölgyek elmondták nekem, kikkel ő érkezett. Csupán egy részt mulasztott el elmondani, s én úgy vélem, ezt azért cselekedte, mivel nem illik hozzá, hogy elmondja: ez pedig az, mit ama nemes urak és hölgyek, kikkel érkezett, elmondottak az ő tisztes élete módjáról, melyet ama bizonyos apácákkal folytatott, és az ő jelességéről és dicséretes erkölcseiről és arról, hogy a hölgyek és urak mely igen megsiratták, midőn átadták őt nekem s elváltak tőle. Ha emez dolgokban véges-végig el akarnám mondani, mit tőlük hallottam, nemhogy a mai nap, de még a következő éjszaka sem volna rá elegendő. Legyen elég csupán annyit mondanom, hogy (miként szavaikból kivettem, s miként tulajdon szememmel is láttam) te bizony eldicsekedhetsz vele, hogy neked van a leggyönyörűbb, a legtisztességesebb és a legderekabb leányod mindama fejdelmek között, kik manapság koronát viselnek.

A szultán kimondhatatlanul megörvendezett mindezeken, és ismételten kérte Istent, adja meg neki ama kegyelmet, hogy méltóképpen megmutathassa háláját mindazok iránt, kik leányát megbecsülték, különösképpen pedig Ciprus királya iránt, ki nagy tisztességgel visszaküldte őt hozzá; és kevés napok múltán pompás ajándékokkal halmozta el Antigonót, s elbocsátotta, hogy visszatérjen Ciprusba, a királynak pedig levélben és külön követek útján forró hálát mondott mindazért, mit leányáért tett. Ezek után pedig úgy akarta, hogy bevégeztessék az, mit megkezdettek, vagyis, hogy leánya felesége legyen Garbo királyának; annak okáért értésére adott mindent, s ezenfelül megírta, hogy ha még mindig számot tart leányára, küldjön érette. Igen megörvendezett ezen Garbo királya, s nagy tisztességgel elküldött a leányért és nagy örömmel fogadta őt. Az pedig, ki már nyolc férfival talán tízezerszer ölelkezett, szűz leány gyanánt feküdt melléje, s elhitette vele, hogy valóban az; s királynő gyanánt hosszú időn által boldogan élt együtt vele. Annak okáért mondották: elcsókolt csók nem vész kárba, megújul a hold módjára.