KILENCEDIK NOVELLA

Genovai Bernabňt megcsalja Ambrogiuolo, miért is elveszti vagyonát,
s parancsot ad, hogy ártatlan feleségét megöljék.
Az asszony megmenekül, s férfiruházatban szolgálatába áll a szultánnak:
felleli a csalót, Bernabňt pedig Alexandriába hozatja,
hol is a csaló elveszi büntetését, maga pedig újból női ruhát ölt,
s férjével együtt gazdagon megtér Genovába

Minekutána Elisa megható novellájával eleget tett kötelességének, Filoména, a Királynő, ki szépséges és sugár termetű hölgy volt, arca pedig mindenkinél kedvesebb és mosolygósabb, összeszedte gondolatait és megszólalt: - Mivel másnak már nem kell novellát mondani, csupán Dioneónak és nekem, tartsuk meg a vele kötött egyezséget, és előbb én elmondom az enyémet, ő pedig, ki ezt kiváltságképpen kérte, maradjon utolsónak elbeszélésével. - Eme bevezetés után pedig ekképpen fogott hozzá:

- A köznép gyakorta használja ama közmondást: aki másnak vermet ás, maga esik bele; és valószínű, hogy ennek igazságát nem lehetne semminémű okoskodásokkal bebizonyítani, hahogy valóságos esetek nem tennének mellette bizonyságot. Ennélfogva feladatomhoz híven szándokom bebizonyítani nektek, drága hölgyeim, egyúttal azt is, hogy bizony ez a közmondás maga a tiszta színigazság: s bizonyára nem bánjátok meg, ha végighallgatjátok, mivelhogy annak utána óvakodni tudtok majd a csalóktól.

Egyszer Párizsban valamely fogadóban együtt voltak némely dúsgazdag olasz kereskedők, foglalkozásukhoz képest ki ilyen, ki amolyan ügyes-bajos dolgában; midőn egy este, mint rendszerint, jókedvben együtt vacsoráztak, kezdtek különb-különbféle dolgokról beszélgetni: miközben egyik tárgyról a másikra tértek, végezetül szó került feleségeikre, kiket otthon hagytak; és tréfálkozva megszólalt az egyik ekképpen:

- Én ugyan nem tudom, mit csinál az enyém, de azt igenis jól tudom, hogy ha utamba kerül valamely leányzó, ki nekem megtetszik, én bizony sutba dobom feleségem iránt való szerel­memet, és tőlem telhetőleg mindennémű élvezetekben töltöm emezzel kedvemet.

Mondta rá a másik:

- Én is hasonlatosképpen cselekszem, mivelhogy ha azt hiszem, hogy feleségem kalandokat hajszol, valóban azt cselekszi, ha pedig nem hiszem, akkor is azt teszi; annak okáért szemet szemért, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

A harmadik, ki megszólalt, ugyancsak erre a következtetésre jutott; és egy szó mint száz, úgy látszik, valamennyien egyetértettek abban, hogy otthon hagyott feleségeik alaposan kihasz­nálják idejöket. Csupán egy volt, ki ellentmondott, bizonyos Bernabň Lomellin nevezetű genovai, ki erősítgette, hogy Istennek különös kegyelméből neki olyan asszony a felesége, ki oly tökéletes mindama jeles tulajdonságokban, melyeknek illendő meglenniök egy hölgyben, sőt jórészt azokban is, melyek egy lovagban vagy nemes úrfiban megkívántatnak, hogy talán egész Itáliában nem akad párja: mivelhogy teste gyönyörűséges és még igen fiatal és mozgékony és ügyes; és nincs olyan női munka, mint példának okáért selyem kézimunka készítése s más egyebek, melyekben különb ne volna akárki másnál. Ezenfelül nincs olyan apród vagy mondjuk szolga - folytatta -, ki jobban vagy ügyesebben tudna felszolgálni valamely úri asztalnál, mint ahogy ő felszolgál, mivelhogy okos, illedelmes és fölöttébb szerény. Annak utána még magasztalta, hogy jobban megüli a lovat, különbül bánik a vadászsólyommal és olvas és ír, és jobban érti a számvetést, mint akármelyik kereskedő; és erről sok más egyéb dicséretek után rátért arra, miről itten folyt a szó, esküvel erősítvén, hogy nincs a világon nála tisztességesebb és szemérmetesebb asszony; miért is szentül hiszi, hogy ha ő tíz esztendeig, vagy akár mindörökre távol marad hazulról, az ő asszonya bizony soha nem szűri össze a levet más férfival.

Volt pedig eme kereskedők között, kik ekképpen beszélgettek, valamely ifjú kereskedő, bizonyos Ambrogiuolo nevezetű piacenzai, ki erre az utolsó dicséretre, mellyel Bernabň a feleségét magasztalta, torkaszakadtából elkezdett hahotázni, és gúnyosan megkérdezte, ha vajon a császártól nyerte-é eme kiváltságot, minden emberek közül ő egymaga? Bernabň némiképpen megzavarodott, s azt felelte, hogy nem a császár adta neki e kegyelmet, hanem Isten, kinek valamicskével nagyobb hatalma vagyon a császárénál is. Felelte akkor Ambro­giuolo:

- Bernabň, cseppet sem kételkedem, hogy igaznak hiszed azt, amit mondasz; de mint észrevettem, nemigen figyelted meg a dolgok természetét; mivel nem képzellek oly igen együgyűnek, hogyha megfigyelted volna, nem ismertél volna fel abban olyasmiket, mik arra indítanak, hogy e tárgyban némiképp nagyobb mérséklettel beszélj. Nehogy pedig azt gondold, hogy mi, kik szabadabban szólottunk feleségeinkről, azt hisszük, hogy másféle avagy más fából faragott feleségünk vagyon, mint neked, hanem csupán a természetes megismerés indított arra, hogy ekképpen beszéljünk: minélfogva néhány szót kívánok váltani veled e tárgyban. Én mindig úgy hallottam, hogy a férfi a legnemesebb teremtmény, melyet Isten a halandók sorában alkotott, annak utána pedig az asszony; de a férfi, miként mind közön­ségesen hiszik, s miként a tények bizonyítják, tökéletesebb; mivelhogy pedig tökéletesebb, minden bizonnyal nagyobb benne a szilárdság és az állhatatosság, miért is a nők általában ingatagabbak; hogy pedig miért azok, azt számos természetes okkal meg lehetne magyarázni, mindazonáltal ezekről mostan beszélni nem óhajtok. Ha tehát a férfiban nagyobb a szilárdság, s mégsem bírja megállni, hogy össze ne szűrje a levet olyan nővel, ki csábítgatja - erről ne is beszéljünk -, de még azt sem, hogy meg ne kívánja az olyant, ki megtetszik neki, s e kívánsá­gon felül tőle telhetőleg meg ne mozgasson minden követ, hogy véle hálhasson, ez pedig nemegyszer esik meg havonta, hanem naponta ezerszer is: hát akkor mit gondolsz, mit tehet egy természeténél fogva is ingatag asszony ama rimánkodások, hízelkedések, ajándékok és ezernyi egyéb mesterkedések ellenében, melyekkel valamely ügyes férfi ostromolja, ki szereti őt? Azt hiszed, megállja a helyét? Mondhatom, akármennyire erősködöl is, nem hiszem, hogy ezt elhiszed, holott magad mondod, hogy a feleséged asszony, s éppúgy húsból és vérből van, mint a többiek. Ha pedig a dolog ekképpen vagyon, neki is ugyanolyanok a vágyai, mint a többieknek, neki is csak ugyanannyi ereje van ellenállni eme természetes ösztönöknek; miért is lehetséges, hogy bár a világ legtisztességesebb asszonya, ő is ugyanazt cselekszi, mint a többi asszonyok; márpedig ami lehetséges, azt nem szabad oly konokul tagadni, vagy az ellenkezőjét állítani, miként te teszed.

Felelvén erre Bernabň mondá:

- Én kereskedő vagyok, nem pedig filozófus, és kereskedő módjára felelek. És azt mondom: jól tudom, hogy megtörténhetik, amit emlegetsz, ostoba asszonyokkal, kikben szemernyi szégyenkezés nincsen; de az okos nők oly szöges gonddal óvják becsületüket, hogy annak védelmében erősebbekké válnak a férfiaknál, kik ilyesmivel ugyan nem törődnek; és éppen ilyen vágású asszony az én feleségem.

Mondta erre Ambrogiuolo:

- Valóban, ha mindannyiszor, valamikor az asszonyok efféle dolgokban sántikálnak, egy - egy szarv növekednék homlokukon, mely bizonyságot tenne afelől, mit elkövettek, elhiszem, hogy édeskevesen adnák fejöket ilyesmire; de nemcsak, hogy szarvuk nem nő, hanem ha van eszük, szemernyit meg nem látszik rajtok, mivelhogy szégyen és becstelenség csak oly dolgokban érheti az embert, melyek nyilvánosak: miért is, ha módjukban vagyon, titokban megteszik, vagy pedig ha el is mulasztják, csupán ostobaságuk miatt cselekszik azt. És mérget vehetsz rá, hogy csak az a nő marad makulátlan, kit vagy soha férfi meg nem környékezett, vagy pedig, hahogy ő vetett szemet férfira; az nem hallgatta meg. És ámbár én természetes és igaz okokból jól tudom, hogy ennek így kell lennie, nem beszélnék ily határozottan, ahogy beszélek, ha nem szereztem volna felőle bizonyságot számos alkalommal és számos asszonyszemélynél. És bizony mondom neked, hahogy én együtt volnék ezzel a te százszor szentasszonyoddal, fogadni mernék, hogy hamar idő múltán rávenném arra, mire már annyi más asszonyt rávettem.

Felelte Bernabň mérgesen:

- Vége-hossza nem volna ennek a szócsatának; te beszélnél, én beszélnék, s a végén csak nem jutnánk semmire. Mivel azonban azt mondod, hogy minden asszony ilyen engedékeny, te pedig oly igen ügyes vagy: hogy meggyőzzelek feleségem tisztessége felől, beleegyezem, hadd vegyék fejemet, ha valaha is rá tudod venni, hogy efféle dologban kedvedet töltse; ha pedig kudarcot vallanál, én nem kívánok egyebet, mint hogy fizess nekem ezer aranyforintot.

Ambrogiuolo, ki már belelovalta magát a dologba, ekképpen felelt:

- Bernabň, én nem tudom, mit csinálnék a fejeddel, ha megnyerném a fogadást; de ha kedved van bizonyságot szerezni arról, amit elmondtam, ezer forintom ellenében tégy a magadéból ötezer aranyforintot, ami bizonyosan nem ér neked annyit, mint a fejed; ámbátor semminémű határidőt nem szabtál, és hajlandó vagyok kötelezni magamat, hogy elmegyek Genovába, és elutazásom napjától számított három hónap alatt megnyerem feleségedtől, hogy kedvemet töltse, és ennek bizonyságául magammal hozom egynémely igen kedves holmiját s annyiféle sok egyéb bizonyítékot, miknek okáért magadnak is be kell majd vallanod, hogy a dolog igaz. De mindezt csak úgy, ha becsületedre megígérted, hogy ezen időn belül nem jössz Genovába, s nem írsz neki semmit e tárgyban.

Bernabň azt felelte, hogy ebbe szívesen belenyugszik; és ámbátor a többi kereskedők, kik ottan voltak, váltig fáradoztak, hogy meghiúsítsák eme fogadást, jól tudván, hogy nagy baj kerekedhetik belőle, mégis eme két kereskedő oly igen nekitüzesedett, hogy tulajdon kezök aláírásával elkötelezték magokat egymásnak, hiába ellenkeztek körömszakadtáig a többiek. Minekutána pedig a szerződést megkötötték, Bernabň ottan maradt, Ambrogiuolo pedig, amilyen gyorsan csak tudott, Genovába utazott.

S hogy néhány napot időzött ottan, és nagy vigyázatosan tájékozódott a hölgynek lakása és viselkedése felől, megtudta azt, amit Bernabňtól hallott s még többet is annál; miért is úgy érezte, hogy ostoba vállalkozásba vágta a fejszéjét. Mindazonáltal megbarátkozott valamely szegény asszonnyal, ki bejáratos volt ama hölgy házába, s kit az igen szeretett; mivel azonban a szegény asszony nem állt kötélnek, pénzzel megvesztegette, s valamely ládában, mely eme célra mesteri módon készült, elvitette magát a hölgyhöz, mégpedig nem csupán annak házába, hanem egyenest a nemes hölgy szobájába; és ottan a jóasszony Ambrogiuolo meghagyása szerint néhány napra a hölgyre bízta a ládát, mintha valahová el kellene utaznia. A láda tehát ott maradt a szobában, s mikor az éjszaka leszállt, s mihelyt Ambrogiuolo úgy vette észre, hogy a hölgy már aluszik, bizonyos mesterkedéssel felnyitotta a ládát, s nesztelenül kijött belőle a szobába, melyben mécses égett. Ekképpen aztán kezdte szemügyre venni a szoba állapotját, a festményeket s minden egyéb nevezetes dolgot, mi abban volt, s mindent jól emlékezetébe vésett. Annak utána odalopódzkodott az ágyhoz, s látván, hogy a hölgy és mellette kicsiny leánykája mélyen alszik, egészen kitakarta őt, és látta, hogy meztelenül éppen olyan szép, mint ruházatban, de nem látott rajta semminémű jelet, melyet megjelenthetett volna, csupán bal melle alatt volt egy anyajegy, melyet néhány szál aranyszőke pihe környé­kezett; mikor ezt észrevette, óvatosan betakarta az asszonyt, ámbátor szépségének láttára kedve kerekedett melléje feküdni, s akár életét is kockára vetni. Mindazonáltal nem merte megtenni, mivel hallotta, hogy az asszony efféle dolgokban igen kemény és rideg. Minekutána pedig az éjszaka java részét kényelmesen eltöltötte a szobában, kivett az asszonynak ládájából egy erszényt és egy köpenyt és néhány gyűrűt és egy két övet, s mindeme tárgyakat betette ládájába, maga is visszabújt abba s megint bezárta, ahogy előbb volt: és ezen módon cselekedett két éjszakán, a hölgy pedig semmit nem vett észre.

Mikor a harmadik nap elkövetkezett, a jóasszony a kapott parancs szerint visszajött ládájáért és visszavitte oda, honnét elhozta: Ambrogiuolo kibújt belőle, ígérete szerint kifizette az asszonyt, és mindama tárgyakkal lóhalálában visszatért Párizsba, még a kikötött határidő előtt. Ottan Bernabň jelenlétében egybegyűjtötte mindama kereskedőket, kik tanúi voltak vitatkozá­suknak és fogadásuknak, és elmondotta nekik, hogy megnyerte a fogadást, melyet kötöttek, mivelhogy végrehajtotta azt, amivel dicsekedett: ennek bizonyságául pedig mindenekelőtt leírta a szoba állapotját és a festményeket, annak utána pedig megmutatta ama tárgyakat, melyeket az asszonytól magával hozott, mondván, hogy tőle kapta ezeket. Bernabň elismerte, hogy a szoba olyan, amilyennek mondja, s azonfelül megismeri eme dolgokat, hogy csakugyan feleségének holmijából valók; de hozzátette, hogy a háznak valamely szolgájától is tudomást szerezhetett a szoba minéműségéről, s ugyancsak hozzájuthatott eme tárgyakhoz is; miért is, ha egyebet nem tud mondani, vélekedése szerint ez nem elegendő olyatén beismerésre, hogy elvesztette a fogadást. Mondá azért Ambrogiuolo:

- Igazság szerint ennek elegendőnek kellene lennie; mivel azonban kívánod, hogy egyebet is mondjak, hát jó, mondom. Mondom neked, hogy feleségednek, madonna Zinevrának bal melle alatt jókora anyajegy vagyon, melyet talán hat szál aranyszőke pihe környékez.

Bernabň ennek hallatára úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, oly igen nagy volt fájdalma; s ha egyetlen szót sem szólt, egész arcának elváltozása nyilván bizonyságot tett volna afelől, hogy Ambrogiuolo igazat mondott; kisvártatva mégis ekképpen szólott:

- Urak, Ambrogiuolo igazat mondott; annak okáért, mivelhogy nyert, jöjjön hozzám, amikor kedve tartja, és vegye át nyereségét.

És ekképpen történt, hogy a következő napon Ambrogiuolo mind a nyereséget megkapta, Bernabň pedig elutazott Párizsból, s igen acsarkodván feleségére, Genovába ment. Mikor pedig a városhoz közeledett, nem akart oda bemenni, hanem jó húsz mérföldnyire kint maradt, valamely mezei jószágán; egyik szolgáját pedig, kiben fölöttébb megbízott, két lóval és levéllel Genovába küldötte, megírván feleségének, hogy megérkezett, s jöjjön ki hozzá a szolgával; a szolgának pedig nagy titokban meghagyta, hogy mihelyt az asszonnyal alkalmas helyre ér, irgalmatlanul szúrja le, és térjen vissza hozzá. Mikor tehát a szolga Genovába érkezett, és átadta a levelet, és elvégezte megbízatását, az asszony nagy örömmel fogadta, és reggelre kelvén a szolgával együtt lóra szállott, s útnak indult ama birtok felé; s hogy kettesben mendegéltek, s különféle dolgokról beszélgettek, valamely igen mély és magányos szakadékba jutottak, melyet fák és meredek szikla zártak körül. A szolga pedig úgy vélte, hogy ez alkalmas hely, hol bízvást végrehajthatja urának parancsát, kirántotta hát tőrét, s az asszonyt karjánál megragadván, ekképpen szólott:

- Madonna, ajánld Istennek lelkedet, mivelhogy itt vége utadnak: meg kell halnod.

A hölgy a tőr láttára s eme szavak hallatára rémülten kiáltott:

- Kegyelem, az Isten szerelméért! Minekelőtte megölnél engemet, mondd meg, mivel bántottalak, hogy meg akarsz gyilkolni?

- Madonna - felelte a szolga -, engem ugyan semmivel meg nem bántottál; hogy pedig férjedet mivel bántottad meg, én bizony nem tudom; csak ennyit tudok: nekem parancsot adott, hogy emez útban téged irgalmatlanul megöljelek; ha pedig ezt nem tenném, megfenyegetett, hogy felakasztat. Jól tudod, mennyire lekötelezettje vagyok, s vajon hát megtagadhatom-e, hahogy valamit rám parancsol? Isten látja lelkemet, sajnállak, de másként nem cselekedhetem.

Mondotta erre az asszony nagy sírással:

- Jaj, kegyelem, az Isten szerelméért ne légy gyilkosa annak, ki soha téged nem bántott, csak azért, hogy másnak parancsát teljesítsed. Isten, ki mindent lát, tudja, hogy sohasem követtem el olyasmit, miért férjemtől ilyen jutalmat érdemelnék. De mostan hagyjuk ezt; hahogy akarod, kedvére tehetsz Istennek, s egyúttal uradnak is, meg nekem is, olyképpen, hogy veszed ruháimat, s cserébe adod ujjasodat és köpönyegedet; ruházatommal pedig térj vissza urunk­hoz, s mondd meg neki, hogy megöltél engemet; én pedig esküszöm életemre, melyet meghagysz nekem, hogy eltávozom innét, s elmegyek messze földre, hol sem ő, sem te, sem ez a környék soha hírt sem hall felőlem.

A szolgának nemigen akaródzott megölnie őt, hát hamarosan meglágyult a szíve; miért is elvette ruháit, s cserébe adta néki egyik ujjasát és köpönyegét, a pénzét azonban meghagyta neki; annak utána pedig kérte, hogy menjen messzire eme környékről, s ott hagyta ama szakadékban, gyalogszerrel, maga pedig urához ment, kinek megjelentette, hogy nem csupán teljesítette parancsát, hanem az asszonynak tetemét otthagyta némely farkasoknak. Kevés idő múltán Bernabň megtért Genovába, s mikor a dolog kitudódott, fölöttébb szidalmazták annak miatta.

Az asszony pedig, ki magányosan és vigasztalanul ott maradt, az éjszaka beálltával tőle telhetőleg elváltoztatta magát, elment a szomszédos kis faluba, ottan valamely vénasszonytól megszerezte azt, amire szüksége volt, majd testére szabta az ujjast és megkurtította, maga ingéből pedig nadrágot varrt, haját lenyírta, s minekutána valóságos matrózzá vedlett, kiment a tengerhez; hol is véletlenül bizonyos katalán nemes úrra bukkant, kinek neve volt szenyor Encararch. Ez hajójáról, mely kissé távolabb volt onnét, már Albában partra szállott, hogy valamely forrásnál frissítse magát; az asszony pedig szóba elegyedett vele, elszegődött hozzá szolgának, és felszállt a hajóra, és Sicurano da Finale néven neveztette magát. Ottan a nemes úr ellátta jobb ruhákkal, ő pedig jól és ügyesen végezte szolgálatát, hogy az fölöttébb megkedvelte.

Nem sok idő múltán történt, hogy eme katalán valamely rakományával Alexandriába hajózott, és némely vándorsólymokat vitt magával, melyeket a szultánnak ajándékozott; minekutána pedig a szultán néhányszor vendégül látta asztalánál, és megfigyelte Sicurano viselkedését, ki mindenüvé elkísérte urát, hogy szolgálatára legyen, megtetszett neki és elkérte őt a katalántól; az pedig, ámbátor nehezére esett, odaajándékozta őt a szultánnak. Sicurano kevés idő múltán derekas viselkedésével éppen úgy megnyerte a szultánnak kegyét és szeretetét, mint ahogy előbb a katalán úrét megnyerte. Idők múltán pedig történt, hogy az évnek bizonyos szakában keresztény és szaracén kereskedők nagy serege gyülekezett egybe vásárra Acri városába, mely akkoriban a szultán hatalma alatt volt; hogy pedig a kereskedők és az áruk biztonságban legyenek, a szultán egyéb hivatalnokain kívül, mindig el szokta oda küldeni valamely fő emberét hadinéppel, hogy ottan őrséget tartson. Hogy pedig ideje elérkezett, elhatározta, miképpen e megbízatásban Sicuranót küldi, ki már pompásan beszéli nyelvüket; és ekképpen cselekedett. Midőn tehát Sicurano megérkezett Acriba, a kereskedők és áruk mellé állított őrségnek ura - és kapitányaképpen, és ottan ügyesen és gondosan végezte, mi tisztében volt, hogy körüljárt és látta a különb-különbféle szicíliai és genovai és velencei és egyéb olasz kereskedőket, szívesen szóba elegyedett velük, hazájára visszaemlékezvén.

Történt tehát egyszer, hogy amikor betért bizonyos velencei kereskedők bódéjába, egyéb drágaságok között megpillantott egy erszényt meg egy övet, melyekben tüstént felismerte maga holmiját, és igen elcsodálkozott; de arca nyugodt maradt, s nyájasan megkérdezte, kinek a holmija az, s vajon eladó-e. Ott volt Ambrogiuolo da Piacenza, ki valamely velencei hajón jött oda sok áruval, ki is mikor hallotta, hogy az őrség kapitánya megkérdezte, kié ama holmi, előlépett, és mosolyogván mondta:

- Uram, eme holmi enyém, de nem eladó; ám ha tetszik neked, szívesen odaajándékozom.

Sicurano, hogy mosolyogni látta, gyanút fogott, netalán ez valamiről ráismert; mindazonáltal megkeményítvén arcát ekképpen felelt:

- Talán azért mosolyogsz, mivel látod, hogy katonaember létemre efféle asszonyi holmi felől kérdezősködöm?

Mondta rá Ambrogiuolo:

- Uram, nem ezen mosolygok, hanem azon, hogy mi módon szereztem ezeket.

Mondta erre Sicurano:

- Ejnye, az Isten áldjon meg, mondd el hát, hogyan szerezted, ha ugyan nem valami illetlenség.

- Uram - felelte Ambrogiuolo -, eme holmikat bizonyos genovai nemes hölgy, madonna Zinevra nevezetű, Bernabň Lomellin felesége adta nekem egyéb más dolgokkal egyetemben valamely éjszakán, midőn véle háltam, s kérte, fogadnám el azokat az ő kedvéért. Nos hát azért mosolyogtam, mert erről eszembe jutott Bernabň ostobasága, mivelhogy bolond fejjel ötezer aranyforintot tett ezer ellenében, hogy a feleségét nem viszem rá, miképpen kedvemet töltse, de én bizony rávittem, és megnyertem a fogadást; ő pedig, holott inkább önmagát kellett volna megbüntetnie ostobaságáért, mint feleségét olyasmiért, mit minden asszony megtesz, Párizsból visszatért Genovába, s eme dolog miatt, miként hallottam, megölette az asszonyt.

Sicurano ennek hallatára nyomban megértette, mi volt oka Bernabň haragjának irányában, és nyilván megismerte, hogy ez az ember volt minden szenvedésének okozója; és feltette magában, hogy nem engedi elvinnie szárazon. Sicurano tehát úgy mutatta előtte, hogy eme történet fölöttébb tetszik neki, és nagy ravaszul szoros barátságot kötött Ambrogiuolóval, ki is rábeszélésére a vásár végeztén vele és minden holmijával Alexandriába ment, hol Sicurano boltot nyitott neki, és maga pénzéből bőven adott rendelkezésére: mivel pedig Ambrogiuolo ebből nagy hasznot látott, szívesen ott maradt. Sicurano mindenképpen azon fáradozott, hogy meggyőzze Bernabňt maga ártatlanságáról, s mindaddig nem nyugodott, mígnem néhány gazdag genovai kereskedőnek segítségével, kik Alexandriában voltak, bizonyos ürügyeket kieszelvén, el nem érte, hogy Bernabň odautazott: kit is, mivel meglehetős szegénységben volt, titokban valamely barátjánál helyezett el szálláson, mígnem elérkezettnek látta az időt, hogy végrehajtsa azt, mit kitervelt. Sicurano már elmondatta Ambrogiuolóval e történetet a szultán előtt is, amivel a szultánnak nagy élvezetet szerzett; de mivel tudta, hogy Bernabň itt van, tehát alkalmas pillanatban kieszközölte a szultánnál, hogy az maga színe elé hívatta Ambrogiuolót és Bernabňt, hogy Bernabň jelenlétében, ha szépszerével nem megy, hát szigo­rú­sággal kivegye Ambrogiuolóból az igazságot, hogy miképpen is esett ama dolog, mellyel Bernabň feleségéről szólván, dicsekszik. Miért is Ambrogiuolo és Bernabň meg­jelentek ottan, a szultán pedig többeknek jelenlétében szigorú arccal parancsolta Ambro­giuolónak, hogy mondja meg az igazat, miképpen nyert el Bernabňtól ötezer aranyforintot: és ottan jelen volt Sicurano is, kiben Ambrogiuolo fölöttébb bizakodott, ki azonban még zordonabb arccal megfenyegette őt nagy kegyetlen kínzatással, hahogy nem mondja meg az igazat. Miért is Ambrogiuolo, ki egyiktől is, másiktól is megrettent, némi nógatás után Bernabň és mások jelenlétében világosan elmesélte az egész esetet, amint történt, mivel semmi más büntetéstől nem tartott, mint attól, hogy legfeljebb vissza kell adnia az ötezer arany­forintot és ama holmikat. Minekutána Ambrogiuolo bevégezte mondókáját, Sicurano, mint a szultán akaratának végrehajtója, odafordult Bernabňhoz, és ekképpen szólt:

- Hát te mit cselekedtél feleségeddel eme hazugság miatt?

Felelte neki Bernabň:

- Engem úgy elfutott a méreg pénzem elvesztése miatt, s oly igen röstelltem, hogy feleségem, mint hittem, ilyen szégyent hozott fejemre, hogy megölettem őt egyik szolgámmal, s miként az nékem megjelentette, az asszonyt ott nyomban felfalta valamely farkasfalka.

Minekutána mind eme dolgokat elmondották a szultán színe előtt, ő mindent hallott és megértett, de még mindig nem tudta, hogy Sicurano, ki ezt rendezte és a kérdéseket feltette, hová akar kilyukadni. Ekkor mondá neki Sicurano:

- Felséges uram, nyilván megismerheted, mely büszke lehet ama derék asszony mind szeretőjére, mind hites urára; mivelhogy szeretője elveszi becsületét, s egyúttal hazugsággal belegázol jó hírébe, férjét pedig tönkreteszi; hites ura pedig, ki inkább hisz mások hamisságának, mint az igazságnak, melyet hosszú évek tapasztalatából megismerhetett, megöleti őt, és farkasoknak veti eledelül: és ezenfelül mind a szeretője, mind a férje oly nagy jósággal és szerelemmel van hozzá, hogy bár hosszú időn által együtt vannak vele, egyik sem ismeri fel őt. De hogy igazán megismerjed, mit érdemel mindegyikök, én idehozom az asszonyt eléd és elébük, hahogy megadod nekem ama kegyelmet, hogy megbünteted a csalót, és megbocsátasz a becsapottnak.

A szultán, kinek elhatározott szándéka volt mindenben kedvére tenni Sicuranónak, azt felelte rá, hogy mindenbe beleegyezik, és hívassa be az asszonyt. Bernabň fölöttébb csodálkozott, mivel azt szentül halottnak hitte; Ambrogiuolo pedig már sejtette, hogy csúnya vége lesz a dolognak, és valami sokkal rosszabbtól tartott, mint hogy a pénzt vissza kell fizetnie, s nem tudta, reméljen-e vagy féljen attól, hogy az asszony idejön; mégis nagy álmélkodással várta annak megérkezését. Minekutána tehát a szultán teljesítette Sicurano kérését, ez zokogva térdre vetette magát a szultán előtt, és szinte abban a pillanatban asszonyosra változtatta férfias hangját, és levetkőzvén tettetett férfiasságát, ekképpen szólott:

- Felséges uram, én vagyok ama szegény szerencsétlen Zinevra, ki immár hat esztendeje járom a világot férfiruhában, s kit ím ez aljas Ambrogiuolo hamis és gonosz váddal illetett, kegyetlen és igazságtalan férjem pedig szolgájának kezére adott, hogy megöljön és farkasoknak vessen eledelül.

És keblén feltépte ruháját megmutatván ezt a szultánnak és mind a többieknek; annak utána Ambrogiuolóhoz fordult, s keményen rárivallt, megkérdezvén: ugyan mikor hált vele, miként azzal előbb dicsekedett. Az pedig nyomban felismerte őt, s szégyelletében torkán akadt a szó, és semmit nem felelt. A szultán, ki mindeddig férfinak tartotta őt, ennek láttára és hallatára oly igen elálmélkodott, hogy inkább álomnak, mint valóságnak hitte azt, mit látott és hallott. Mindazáltal, hogy csodálkozása szűnt, megismerte az igazságot, s fölöttébb nagy dicsérettel magasztalta az eleddig Sicuranónak mondott Zinevra életét és állhatatosságát és erkölcseit és jelességét. És díszes asszonyi ruházatokat hozatott, és hölgyeket adott melléje kíséretül, és kérésére elengedte Bernabňnak a megérdemelt halálbüntetést. Ez pedig, hogy felismerte őt, zokogván lábaihoz vetette magát, s könyörgött bocsánatért, mit is az jó szívvel megadott neki, bár férje nem volt méltó reá, és felemelte őt, és gyöngéden magához ölelte férje gyanánt. Annak utána a szultán parancsolta, hogy Ambrogiuolót a városnak valamely kimagasló helyén, napsütésben, kötözzék cölöphöz s mézzel bekenjék, s mindaddig onnét le ne vegyék, mígnem magától leesik. Utána pedig parancsolta, hogy Ambrogiuolónak minden vagyonát az asszonynak adják; az pedig nem volt csekély, mivel többet ért tízezer spanyol aranynál. Maga pedig fényes ünnepséget rendezett, melyen Bernabňt, mint madonna Zinevra férjét és madonna Zinevrát, mint fölöttébb derék asszonyt igen megtisztelte, és drágaságokat, arany és ezüst­edényeket és pénzt oly sokat ajándékozott neki, hogy mindez megint csak többet ért tízezer spanyol aranynál. Minekutána pedig az ünnepség véget ért, fölszereltetett nékik valamely hajót, s elbocsátotta őket, hogy visszatérhessenek Genovába, mikor kedvök tartja; hová is dúsgazdagon és nagy örömmel megtértek, ottan pedig nagy tisztességgel fogadták őket, különösképpen madonna Zinevrát, kit már mindenki rég holtnak hitt: ki is szüntelen nagy jelességben és becsületben élt mind élte fogytáig. Ambrogiuolót pedig még ugyanaz napon, melyen a cölöphöz kötözték és mézzel bekenték, szörnyű kínok között nem csupán megölték a legyek és darazsak és bögölyök, melyekből rengeteg vagyon amaz országban, hanem mind csontjáig húsát lerágták: fehérlő csontjai pedig, melyek az inakon függtek, mivelhogy senki hozzájuk nem nyúlt, még hosszú ideig hirdették aljasságát, mindenkinek, ki csak látta azokat. És ekképpen valóban ő esett verembe, melyet másnak ásott.