TIZEDIK NOVELLA

Paganino da Monaco elrabolja Ricciardo da Chinzica feleségét;
ki is midőn megtudja, hol az asszony, odamegy, barátságot köt Paganinóval,
visszakéri tőle feleségét, az pedig hajlandó visszaadni néki,
ha az asszony is úgy akarja. Az asszony nem akar férjével menni,
és Ricciardo halála után feleségül megy Paganinóhoz

A tisztes társaság minden tagja fölöttébb magasztalta a gyönyörű novellát, melyet Királynőjük elbeszélt, különösképpen pedig Dioneo; ő volt az egyetlen, kinek még ma novellát kellett mondania. Minekutána tehát nagyon megdicsérte az előbbi novellát, ekképpen szólott:

- Szépséges hölgyeim, a Királynő novellájának bizonyos része arra indított, hogy megváltoz­tassam szándékomat, és más novellát mondjak el nektek, nem azt, melyet akartam; ez pedig Bernabň ostobasága volt, mely rá nézve jól végződött ugyan; mert miként ő, a többi emberek is mind elhitetik magokkal, mit ő oly szentül hitt, hogy ha a világot járják, és egyszer egy, másszor más nővel töltik kedvöket, azzal áltatják magokat, hogy otthon hagyott feleségeik ölbe tett kézzel üldögélnek, mintha bizony nem tudnók, holott közöttük jövünk a világra és nevelkedünk, miféle dolgokon jár az eszük. A történettel pedig, melyet elmondok, bebizonyí­tom nektek, mely igen nagy az ilyen emberek ostobasága s egyúttal mennyivel nagyobb azoké, kik azt képzelik, hogy üres fecsegéssel lehetségessé teszik azt, ami számukra lehetetlen, s abban fáradoznak, hogy mást is olyanná tegyenek, mint ők maguk, holott ilyesmit nem tűr annak természete, kit kényszeríteni kívánnak.

Tehát volt egyszer Pisában egy bíró, ki inkább meg volt áldva értelmességgel, mint testi erővel, bizonyos Ricciardo da Chinzica nevezetű, ki talán abban a hiszemben, hogy ugyanolyan fajta munkálkodással, minőt tanulmányainak szentelt, feleségét is kielégítheti, dúsgazdag ember lévén, mindenáron abban fáradozott, hogy szép és fiatal asszonyt szerezzen feleségül, holott ha úgy tudott volna vigyázni a maga érdekére, mint a máséra, mind a szépségtől, mind a fiatalságtól óvakodnia kellett volna. És célját el is érte, mivelhogy Lotto Gualandi uram feleségül adta hozzá egyik leányát, kinek neve volt Bartolomea, egyik legcsintalanabb és legcsinosabb leányzó Pisában, ahol is kevés asszonyszemélyen akadhat meg a férfinép szeme. Minekutána tehát a bíró a leányt nagy vigadozással házába vitte, s fényes és pompás menyeg­zőt tartott, a nászéjszakáján nekirugaszkodott, és egyetlenegyszer megölelte a leányt, már csak azért is, hogy asszonnyá tegye, de kevés híján még ez egyszer is szégyent vallott; annak utána pedig reggelre kelvén, sovány és kiaszott ember lévén, ki nemigen bírta szusszal, ürmössel és üdítő csemegékkel s efféle miegymással igyekezett lelket verni magába.

Nos hát, bíró uram most már nagyobb gonddal kímélte erőit, mint annak előtte, s kezdte feleségét tanítgatni valamely ábécés-gyermekeknek való kalendáriumból, melyet valamikor talán Ravennában szerkesztettek. Tehát az ő magyarázata szerint nem volt nap, melyre sok-sok, de legalábbis egy ünnep ne esett volna, ezeknek tiszteletére pedig, mint különb-különbféle okokkal bizonygatta, férfinak és nőnek tartózkodnia kell az efféle érintkezésektől; ezekhez járultak a böjtök és kántorböjtök s az apostolok és ezernyi egyéb szentek vigíliái és a péntek és szombat és az úrnapja és az egész nagyböjt és bizonyos holdnegyedek és számos egyéb kivételek, mivel talán abban a hiszemben volt, hogy éppen úgy munkaszünetet kell tartani az asszonnyal az ágyban, miként ő tartott néhanapján a polgári perek tárgyalásában. Eme rendet pedig (nem csekély bánatára az asszonynak, kihez alig nyúlt egyszer is havonta, s akkor is csak ímmel-ámmal) hosszú időn által megtartotta, s mindenkor fölöttébb vigyázott, nehogy valaki megismertesse Bartolomeával a hétköznapokat, valamint ő megismertette az ünnepeket.

Történt pedig, hogy valamely forró napon Ricciardo uramnak kedve kerekedett kirándulni egyik gyönyörű nyaralójába a Monte Nero szomszédságába, és ottan a friss levegőn néhány napot eltölteni, és magával vitte szépséges feleségét is.

Miközben tehát ottan voltak, hogy némiképpen szórakoztassa az asszonyt, valamely napon halászatot rendezett, és két csónakon, egyikben maga a halászokkal, másikban az asszony egyéb hölgyekkel, kimentek megnézni azt, s a mulatság igen vonzotta őket; és észre sem vették, hogy néhány mérföldnyire beeveztek a tengerre. És miközben egyre figyelmesebben nézelődtek, hirtelen ott termett egy gályán Paganino da Mare, akkoriban hírhedt kalóz, s a bárkák láttára feléjük irányította a gályát; ők pedig nem tudtak oly hirtelenséggel menekülni, hogy Paganino el ne érte volna ama csónakot, melyben a hölgyek voltak; mikor pedig a szépasszonyt megpillantotta, már csak őt akarta, és Ricciardo uram szeme láttára, ki már a parton volt, a gályába emelte a hölgyet s elvitorlázott.

Mondanom sem kell, hogy ennek láttára mely igen megszomorodott bíró uram, ki is oly féltékeny volt, hogy feleségét még a szellőtől is féltette. Keresetet adott be a kalózok gyalá­zatossága miatt Pisában is, másutt is, de nem volt foganatja, mivel úgysem tudta, ki rabolta el feleségét, s hová vitte. Paganino a szépasszony láttára fölöttébb kellemesen érezte magát; mivel pedig nem volt felesége, feltette magában, hogy megtartja, s mert az asszony keservesen sírt, kezdte édesdeden vigasztalni őt. Hogy pedig az éjszaka leszállt, s ő már régen elvesztette kalendáriumát, s mindennémű ünnep meg munkaszünet rég kiment fejéből, kezdte az asszonyt cselekedetekkel vigasztalni, mivel úgy vette észre, hogy napközben mondott szavai édes­keveset használtak; ezen a módon pedig oly igen megvigasztalta őt, hogy az a bírót a törvényeivel együtt mindenestül elfeledte, minekelőtte még Monacóba érkeztek volna, és Paganinóval kimondhatatlan örömökben töltötte napjait. Az pedig Monacóba vitte őt, s ama vigasztalásokon felül, melyekben nappal és éjjel részesítette, nagy tisztességben felesége gyanánt tartotta. Bizonyos idő múltán Ricciardo uram hírét vette, hol vagyon felesége, s mivel forrón vágyódott utána, és úgy hitte, hogy rajta kívül senki más nem tudná rendjén elvégezni eme dolgot, elhatározta, hogy ő maga megyen érte, azzal a szándékkal, hogy szívesen áldoz akármennyi pénzt is kiváltására; hajóra szállt tehát, Monacóba ment, s ottan látta az asszonyt, az asszony meg őt; az pedig estére kelvén elmondotta a dolgot Paganinónak, s értésére adta férje szándokát. Mikor másnap reggel Ricciardo uram megpillantotta Paganinót, hozzája szegődött, s hamarosan meleg barátságot mutatott irányában, miközben Paganino tettette magát, mintha nem ismerné őt, és várta, hová akar kilyukadni. Miért is Ricciardo alkalmas pillanatban tőle telhető nyájassággal fölfedte előtte jövetelének okát, s kérte, hogy követeljen tőle, amit csak akar, s annak fejében adja vissza feleségét. Felelte erre Paganino derűs ábrázattal:

- Uram, Isten hozott. Hogy rövidre fogjam válaszomat, mondom neked: igaz, hogy házamban van egy ifjú hölgy, de nem tudom, vajon a te feleséged-e, avagy másé, mivelhogy téged nem ismerlek, s őt is csak annyiban ismerem, amennyiben bizonyos ideje már itt vagyon házamban. Ha te, mint mondod, a férje vagy, és, mivelhogy szeretetre méltó nemes úrnak látszol, elvezetlek hozzá, s bizonyosra veszem, hogy nyomban meg fog ismerni; ha ő megerősíti azt, mit te mondasz, és veled akar menni, akkor éppen azért, mivelhogy oly igen szeretetre méltó ember vagy, annyit adsz majd érette váltságul, amennyit akarsz; hahogy azonban nem így van a dolog, hitványság volna elvenned őt tőlem, mivelhogy én fiatalember vagyok, s éppúgy tarthatok magamnak asszonyt, mint más, kiváltképp pedig őt, kinél kedvesebbet világéle­temben még nem láttam.

Mondotta akkor Ricciardo:

- De bizony, hogy az én feleségem, s ha elviszel hozzá, magad is meg fogod látni: tüstént a nyakamba ugrik; éppen ezért belenyugszom abba, mit te magad megszabsz.

- Akkor hát gyerünk - szólott Paganino.

Elmentek tehát Paganino házába, megállapodtak valamely teremben, Paganino pedig behívatta az asszonyt, ki is díszes ruházatban és felékesítve kilépett az egyik szobából, odajött Ricciardóhoz, de csak úgy köszöntötte Ricciardót, mint ahogy valamely idegen embert köszöntött volna, ki Paganinóval annak házába ellátogatott. A bíró ennek láttára, holott azt várta, hogy az asszony kitörő örömmel fogadja, fölöttébb elcsodálkozott, s ekképpen töpren­kedett magában: „Talán a búbánat és a nagy fájdalom, mely az ő elvesztése óta emészt, oly igen megváltoztatott, hogy nem ismer rám.” Miért is imígyen szólott:

- Asszony, drága mulatság volt nékem ama halászat, melyre elvittelek, mivelhogy életemben nem éreztem még olyan fájdalmat, amilyen azóta gyötör, hogy elvesztettelek; és úgy látszik, nem ismersz rám, mivelhogy oly idegenül szólasz hozzám. Hát nem látod, hogy én vagyok a te Ricciardód, ki azért jöttem ide eme házba, melyben most vagyunk, hogy megfizessem ím ez nemes úrnak, amit kíván, annak fejében, hogy visszakapjalak és hazavigyelek; ő pedig oly kegyes, hogy visszaad nekem, s még a váltságot is magam szabhatom meg.

Az asszony feléje fordult, finoman elmosolyodott és mondá:

- Uram, hozzám beszélsz? Vigyázz, össze ne tévessz valakivel, mivel én sehogy sem emlékszem rá, hogy valaha is láttalak.

Szólott pedig Ricciardo:

- Vigyázz a szavadra, nézz meg jól: ha megerőlteted az emlékezetedet, bizony megismersz, hogy én vagyok a te férjed, Ricciardo da Chinzica.

Felelte az asszony:

- Uram, bocsáss meg, talán nem is olyan illendő, mint képzeled, hogy túlságosan nézegesse­lek, mind­azonáltal annyira már mégis megnéztelek, hogy bizonnyal tudom: soha életemben nem láttalak.

Ricciardo uram gondolta magában, hogy az asszony csupán Paganinótól való féltében cselekszik ekképpen; s nem akarja füle hallatára megvallani, hogy ismeri őt: kisvártatva tehát engedelmet kért Paganinótól, hogy négyszemközt szólhasson az asszonnyal szobájában. Paganino azt felelte, nem bánja, de csak azzal a feltétellel, hogy akarata ellenére nem szabad meg­csókolnia az asszonyt; ennek pedig szólott, hogy menjen a vendéggel szobájába és hallgassa meg, amit mondani akar, és feleljen neki tetszése szerint. Hogy tehát az asszony és Ricciardo kettesben a szobába mentek, alighogy leültek, Ricciardo uram ekképpen adta fel a szót:

- Ejnye, szívem-életem, édes lelkem, reménységem, hát nem ismered meg a te Ricciardódat, aki téged a világ minden kincsénél jobban szeret? Hogyan lehet ez? Hát oly igen meg­változtam? Ej, szépséges szemem világa te, nézz meg hát egy kicsit jobban.

Elkacagta magát erre az asszony, szavába vágott és mondá:

- Jól tudod, nem vagyok oly feledékeny, hogy ne ismernélek meg; te vagy férjem, Ricciardo da Chinzica úr; te azonban, míg veled voltam, bizonyságát adtad, hogy igen rosszul ismersz, mivel ha oly igen bölcs ember voltál vagy lettél volna, amilyennek magadat hánytorgattad, annyi eszednek csak kellett volna lennie, hogy lássad: mely fiatal és friss és tűzrőlpattant menyecske vagyok én, és ennélfogva tudnod kellett volna, mire fáj a foguk ruházaton és ennivalón kívül a fiatal asszonyoknak, hahogy szégyenkezésökben szóval nem is mondják; hogy pedig te miként vitézkedtél e dologban, magad is jól tudod. És ha jobban kedvedre volt a törvényeknek, mint feleségednek tanulmányozása, nem kellett volna megházasodnod; mivel­hogy én soha nem úgy néztem rád, mint bíróra, hanem mint holmi ünnepi kikiáltóra, oly igen tudtad mind az ünnepnapokat és a böjtöket és a vigíliákat. És mondom neked, hogy ha annyi ünnepet engedtél volna tartani ama munkásoknak, kik birtokaidon dolgoznak, amennyit engedtél annak, kinek az én csekély szántóföldecskémet kellett volna megművelnie, bizony soha egyetlen szem gabonát nem arattál volna. Istennek akaratja szerint, kinek ifjúságom láttán megesett szíve rajtam, ráakadtam arra a férfira, kivel eme szobában lakozom, melyben nem tudjuk, mi az ünnepnap (értem amaz ünnepnapokat, melyeket te oly sűrűn megtartottál, buzgóbban szolgálván Istennek, mint asszonyodnak), és ennek a küszöbét ugyan soha át nem lépi sem szombat, sem péntek, sem vigília, sem kántorböjt, sem holmi végevárhatatlan nagy­böjt, s mi több, itten nappal és éjjel folyik a munka, és bizony köpülünk, és mondhatom, hogy ma éjjel is, mind a hajnali harangszóig, nem egyszer ám, hanem egyfolytában végeztük ama dolgot. Annak okáért szándékom véle maradni és munkálkodni, míg ifjú vagyok; az ünnepeket és a bűnbocsánatokat és a böjtöket pedig akkorra hagyom, ha majd megöregszem; te pedig Isten hírével szedd a lábadat, és lódulj innét, s ünnepelj nélkülem, amennyit csak jólesik.

Ricciardót eme, szavak hallatára kimondhatatlan fájdalom fogta el, s hogy az asszony el­hallgatott, ekképpen fogott szóba:

- Ejnye, édes lelkem, miféle beszéd ez? Hát nem tekinted szüleid és magad becsületét? Hát továbbra is itt akarsz maradni halálos bűnben emez embernek rongyaképpen, inkább, mint Pisában feleségemül? Ez; hahogy rád un, nagy szégyenedre világgá kerget: én pedig mindig szeretni foglak, s akarván-akaratlan mindig úrnője maradsz házamnak. Hát szabad-é eme parázna és becstelen gerjedelmed miatt odadobni becsületedet és engem, ki tulajdon életemnél is jobban szeretlek? Ej, édes reménységem, ne beszélj tovább ekképpen, inkább gyere velem; mostantól fogva, mivelhogy tudom, mire fáj fogad, majd megfeszítem minden erőmet: annak okáért, édes kincsem, változtasd meg szándékodat, s jöjj velem, mivel nem volt jó napom azóta, hogy tőlem elraboltak.

Felelte erre az asszony:

- Nincs szükség rá most, eső után köpönyeg, hogy bárki is jobban törődjék nálam az én becsületemmel: tették volna meg a szüleim akkor, mikor hozzád adtak; ha pedig akkor nem törődtek az én becsületemmel, nekem most semmi kedvem törődni az övékkel; s ha mostan halálos bűnben vagyok, azért még éppenséggel nem vétkeztem halálra magamat; hát ne törődj vele többet, mint én magam. És bizony mondom neked, hogy itten Paganino feleségének érzem magamat, Pisában pedig a te rongyodnak éreztem magamat, ha meggondolom, hogy holdnegyedek szerint és geometriai méricskélések szerint lehetett csak összehozni planétá­inkat, holott Paganino itten álló éjszakán át karjaiban tart engemet, és csak a Jóisten a megmondhatója, miképpen szorongat és harap és tépáz engemet. Azt is mondod, hogy majd megfeszíted minden erődet: de hát mivel? Talán azzal, hogy háromszor nekirugaszkodol és addig nyomorgatod, míg lelket versz belé? Képzelem, milyen derék lovag vált belőled, mióta nem láttalak! Menj csak és feszítsd meg minden erődet, hogy eltengődjél; mert úgy veszem észre, csak hálni jár beléd a lélek, olyan kiaszott és nyavalyás a képed. Továbbá mondom neked, hogy ha ez az ember egyszer elbocsát engemet (bár vélekedésem szerint nem is gondol ilyesmire, hahogy én maradni akarok), eszem ágában nincs visszatérni hozzád, kiből, akárhogy nyomkodnálak is, cseppnyi levet ugyan ki nem facsarhatnék; mivel pedig véghetetlen káromra és hasznomra nálad már voltam egyszer, másfelé próbálok majd szerencsét. Újra mondom tehát neked, hogy itt nincsen sem ünnep, sem vigília, miért is itt akarok maradni; annak okáért szedd a lábadat ízibe, és menj Isten hírével, mert különben sikoltozni fogok, hogy erőszakot akarsz elkövetni rajtam.

Ricciardo uram látta, hogy dolga balul ütött ki, s akkor végre megismerte ostobaságát, hogy kimerült ember létére fiatal feleséget vett; tehát bánatosan és szomorúan kisompolygott a szobából, s még bőségesen a lelkére beszélt Paganinónak, de mindez bizony hajítófát sem ért; utoljára dolgavégezetlenül otthagyta az asszonyt, visszatért Pisába, s fájdalmában elméje oly igen megháborodott, hogy Pisában sétálván, ha valaki köszöntötte, avagy valamely kérdést intézett hozzá, csupán ennyit felelt rá:

- Az a gonosz csont nem akar ünnepet tartani!

S nem sok idő múltán meghalálozott. Mikor Paganino ennek hírét hallotta, törvényes hitvese gyanánt feleségül vette az asszonyt, mivel tudta, mely nagy szerelemmel viseltetik irányában, és bizony soha nem nézte, vajon ünnep van-e, nem is tartott vigíliát, sem nagyböjtöt, hanem munkálkodtak, mígnem megroggyantak lábaik, és gyönyörűségben töltötték napjaikat.

Annak okáért, kedves hölgyeim, úgy vélem, hogy Bernabň Ambrogiuolóval folytatott vitájában visszájáról fogta meg a dolgot.

Emez novella úgy megnevettette az egész társaságot, hogy senki sem volt, kinek bele ne fájdult volna az állkapcsa, s mind a hölgyek egy értelemmel mondogatták, hogy Dioneónak igaza van, Bernabň szamár volt. De mikor a novella bevégződött, és a kacagás elült, a Királynő észbe vette, hogy az idő már későre jár, és valamennyien elmondották novellájokat, s uralkodása is véget ért; a megszabott rend szerint tehát levette a koszorúját, Neifile fejére helyezte azt, és vidám arccal ekképpen szólott:

- Kedves társnőm, immár légy te Királynője e kicsiny népnek.

És leült helyére. Neifile némiképpen belepirult a megtiszteltetésbe, mely érte, s arca olyanná vált, mint a friss áprilisi vagy májusi rózsa, mely napkeltekor nyílik, s hajnalcsillag gyanánt sugárzó ábrándos szemeit kissé lesütötte. De minekutána elült a többieknek hangos helyeslése, mely bizonysága volt a Királynő iránt érzett hajlandóságuknak, Neifile is megemberelte magát, s rendes helyéről kissé magasabbra ülvén, megszólalt:

- Mivel úgy fordult, hogy én vagyok Királynőtök, nem térek el ama módtól, melyet megtartot­tak elődeim, kiknek kormányzását engedelmességtek által helyesnek elismertétek; annak oká­ért szándékom rövidre fogva elétek terjesztem, s ha tanácstok javallja, cselekedjünk aszerint.

Miként tudjátok, holnap péntek, holnapután pedig szombat vagyon, s e napokat nemigen kedvelik a legtöbben, amaz eledelek miatt, melyeket e napokon enni szokás; különben is a péntek tiszteletre méltó, tekintettel Arra, ki üdvösségünkért e napon szenvedett és halt meg; miért is helyesnek és fölöttébb tisztesnek tartanám, ha eme napon Istennek tiszteletére inkább imádságokkal, mint elbeszélésekkel foglalkoznánk. Szombaton pedig szokása az asszony­népnek megmosnia fejét, és megtisztogatni minden portól, minden szennytől, mely az egész elmúlt hét munkájában rája rakódott; s ugyancsak szokás Isten Fia Szűz Anyjának tiszteletére böjtöt tartani, és máris előre mindennémű munkától tartózkodni, a következő vasárnap tiszte­letére; mivel pedig eme napon sem tudjuk rendben folytatni megkezdett életmódunkat, úgy vélem, helyes volna eme napon is szünetet tartanunk az elbeszélésekben. Annak utána pedig, mivel akkorra már négy napot töltöttünk itten, hahogy elejét akarjuk venni, hogy idegen emberek meglepjenek bennünket, alkalmatosnak tartanám elköltözni innét, és máshová menni; már ki is gondoltam, hogy hová, és intézkedtem is. Ottan vasárnap a szundítás után majd együtt leszünk, s ekképpen elegendő időtök lesz a gondolkodásra; mivel pedig ma tág körben mozogtak elbeszéléseink, jó lesz, ha kissé megszorítjuk a novellák körét, és a szerencsének sokféle végzései közül csak egyről fogunk beszélni; s én úgy gondoltam, hogy olyan embe­rekről beszéljünk, kik ügyességök révén valamely igen kívánt dolgot megnyertek, vagy vissza­szerezték azt, amit elvesztettek. Ki-ki gondoljon ki valamely elbeszélést eme tárgyban, mely a társaságnak hasznos vagy legalábbis mulatságos lehet; Dioneo kiváltságát pedig továbbra is épségben tartjuk.

Valamennyien dicsérték a Királynő beszédét és szándokát, és elhatározták, hogy így legyen. Az pedig ezen után hívatta udvarmesterét, és gondosan utasította, hol terítse meg estére az asztalokat, s mit tegyen később, uralkodásának egész ideje alatt; ennek végeztével pedig a társasággal együtt felállott, s engedelmet adott, hogy ki-ki azt tegye, amit akar. Nekivágtak hát a hölgyek és a férfiak egy kis kertnek, és minekutána ottan kicsinyég szórakoztak, mikor a vacsora ideje elérkezett, vidám hangulatban és élvezettel megvacsoráztak; asztalbontás után a Királynő parancsa szerint Emilia vezette a táncot, Pampinea pedig, kinek a többiek felelgettek, valamely dalt énekelt, amint következik:

Melyik hölgy énekelje, hogy ha én nem
Hogy megtaláltam földi üdvösségem?

Jöjj hát, boldogságom szerzője, Ámor,
S kútfője minden üdvnek és reménynek,
Daloljunk most mi ketten,
De nem sóvárgásról, vágyakozásról,
Melyek múltán, lám édes öröm éltet,
De lángokról, melyekben
Égvén, parázslok, s élek önfeledten,
S imádlak téged, kedves istenségem!

Szemem elé, Ámor, te állítottad
Már első nap, midőn tüzedbe léptem,
Azt a dicső leventét,
Kinél szebbet, izzóbbat, bájosabbat
A földön nem találnék semmiképpen,
Hiába is keresnék:

Ettől gyúltam ki úgy, hogy most szeretnék
Uram, veled dalolni Róla szépen.

Az, hogy legfőbb üdvöm ebben találom,
S ahogy én szeretem, éppúgy szeressen:
Mind a te műved, Ámor.
Mert bírtam már szerelmem evilágon,
S remélem, békességem lesz a mennyben,
A hűség jóvoltából,
Mely hozzá fűz - az Úr, ki szent honából
Látja mindezt, tán megengedi nékem.

Ennek utána még több dalt is énekeltek, és több táncot ellejtettek, s különb-különb hangszereken játszottak. Mikor pedig a Királynő úgy vélte, hogy már ideje a lenyugvásnak, fáklyás szolgák mindegyiküket szobájába kísérték; a következő két napon pedig ama dolgokban foglalatoskodtak, melyekről a Királynő előbb szólott, s nagy sóvárgással várták a vasárnapot.

Végződik a Dekameron második napja