MÁSODIK NOVELLA

Valamely csatlós Agilulf király feleségével szeretkezik, mit is Agilulf észrevesz,
de nem szól: megleli a tettest és megnyírja; a megnyírt ember mind
a többieket megnyírja, s ekképpen kimenekül a csávából

Minekutána véget ért Filostrato novellája, melyen a hölgyek hol kissé elpirultak, hol kacagásra fakadtak, parancsolta a Királynő, hogy Pampinea mondja a következő novellát. Ki is mosolygó arccal hozzáfogván, ekképpen szólott:

- Van néhány oktalan ember, kik mindenáron meg akarják mutatni, hogy tudnak és ismernek oly dolgokat, melyeket jobb volna nem tudniok; és ezért, mikor néhanapján korholnak másokat oly hibákért, melyek különben rejtekben maradtak volna, ezzel nem csökkentik magok szégyenét, mint hiszik, hanem inkább véghetetlenül megnövelik; hogy pedig ez igaz, szerelmetes hölgyeim, az ellenkezőjével szándékozom nektek bebizonyítani, midőn elbeszélem, mely nemeslelkűen viselkedett bizonyos derék király valamely agyafúrt ember irányában, ki talán Massettónál is kevesebbet ért.

Agilulf, a longobárdok királya, ki, miként elődei, Paviában, Lombardia városában állította fel királyi székét, feleségül bírta Teudelindát, aki özvegye volt Autarinak, ugyancsak a longo­bárdok egykori királyának; gyönyörű szép asszony volt ez, fölöttébb okos és tisztes­séges, mégis fura szerelmi kalandba keveredett. Midőn pedig eme fent mondott Agilulf király vitézsége és bölcsessége révén a longobárdok birodalma virágzott és békességben élt, történt, hogy a mondott királynénak valamely csatlósa - bizonyos alacsony származású, de alantas foglalkozásához képest egyébként fölöttébb nagyra törő ember, azonfölül pedig csinos és szép szál legény, akár maga a király - mérhetetlenül beleszeretett a királynéba. Mivel pedig alantas helyzetében is világosan látta, hogy ím ez szerelme minden illendőséggel ellenkezik, okos ember lévén, senkinek azt fel nem fedte, s még tekintetével sem merte a királynénak elárulni. És ámbátor semminémű reménysége nem volt, hogy valaha is megnyeri annak kegyét, mégis büszkélkedett magában, hogy ábrándozásait ily fenséges hölgyre irányította; és mivel egész testét a szerelem tüze emésztette, nagy igyekezettel mindent megtett, különbül, mint akár­melyik cimborája, amivel vélekedése szerint a királyné tetszését megnyerhette.

Ekképpen történt, hogy valahányszor a királyné lovagolni kívánt, legszívesebben ama lóra ült, melyet ez a csatlós gondozott, mint akármely másra: valahányszor pedig ez megtörtént, a csatlós azt maga irányában páratlan kegyességnek érezte, és tapodtat sem tágított kengyele mellől, mert boldognak érezte magát, ha csak ruhájához is hozzáérhetett. De miként gyakorta megtörténni látjuk, hogy minél csekélyebb a reménység, annál inkább megnövekedik a szerelem, akképpen történt e szegény csatlóssal is; olyannyira, hogy már igen keserves volt titokban elviselnie határtalan sóvárgását, mint eddig tette, mivelhogy semmi reménység nem éltette; mivel pedig nem tudott szerelmétől szabadulni, ismételten feltette magában, hogy meghal. S mikor ennek módján töprenkedett, végezetül elhatározta: oly módon hal meg, melyből nyilván megtetszik, hogy ama szerelem miatt esett halála, melyet a királyné iránt érzett és érez; s feltette magában, ezt olyképpen hajtja végre, hogy egyúttal szerencsét próbál, ha vajon egészben, vagy részben csillapíthatná-e sóvárgását. De nem is gondolt arra, hogy szóval mondja a királynénak, vagy levélben adja értésére szerelmét, mivel tudta, hogy hiába szólna, avagy írna: de próbát akart tenni, vajon ravaszsággal megkaparinthatná-e a királynét.

Egyéb ravaszságról pedig nem is lehetett szó, mint módot találni rá, hogy a király képében, kiről tudta, hogy nem alszik mindennap feleségénél, hozzá férkőzhessen, és bejuthasson annak szobájába. Miért is, hogy megfigyelje, miképpen és milyen ruházatban megyen hozzá a király, több éjszakán által elbújt a királyi palotának valamely nagy termében, mely a király szobáját a királyné szobájától elválasztotta; s egyebek közt egyik éjszakán látta, amint a király bő köpönyegbe burkolva, egyik kezében égő gyertyával, másikban pálcával kilép szobájából, és megindul a királyné szobája felé, és szó nélkül egyszer vagy kétszer megkocogtatja ama pálcikával a szoba ajtaját, mely is azon nyomban megnyílik, s valaki a gyertyát kiveszi a királynak kezéből.

Minekutána emez dolgokat látta, s ugyancsak végignézte a királynak visszatérését, úgy gondolta, hogy neki magának is ekképpen kell cselekednie: és valami úton-módon éppen olyan köpönyeget szerzett, aminőt a királyon látott, azonfelül pedig gyertyát és pálcát, s minekutána valamely fürdőkádban alaposan megmosakodott, nehogy a királyné orrát megüsse a trágya­szag, és ekképpen észrevegye a csalást, amaz dolgokkal szokása szerint elbújt a nagy teremben. És mikor észrevette, hogy már az egész palota alszik, s elérkezettnek vélte az időt, hogy vagy csillapítja sóvárgását, vagy hősi bátorsággal utat nyit a hőn óhajtott halálnak, a magával hozott acéllal és kovával tüzet csiholt, meggyújtotta gyertyáját, vállára vetette a köpönyeget és beleburkolódzott, odament a szoba ajtajához, és pálcájával kettőt koppantott rajta. Valamely álmos komorna kinyitotta az ajtót, elvette tőle a gyertyát és elrejtette: ő maga egyetlen szót nem szólt, félrevonta az ágy függönyét, ledobta a köpönyeget, s beszállott az ágyba, melyben a királyné aludt. És akkor sóvárogva karjaiba zárta a királynét, rosszkedvűnek tettetvén magát (mivel ismerte a királynak szokását, hogy rosszkedvében semminémű beszédet nem kívánt hallani), sem ő maga nem szólt semmit, sem a királyné, s annak utána ismételten élvezgette annak testét. És ámbátor nehezére esett távoznia, mégis félt, hogy ha sokáig itten mulat, az élvezett gyönyörűség majd szomorúság okává leszen: fölkelt, fölvette köpönyegét és a gyertyát, és szó nélkül távozott, s amily gyorsan csak tudott, visszabújt ágyába.

Alig érhetett még oda, midőn a király felkelt, odament a királyné szobájába, ki is ezen fölöttébb elcsodálkozott: minekutána pedig a király az ágyba szállott, s nyájasan köszöntötte a királynét, az fölbátorodott amannak jókedvén és mondá:

- Ó, uram, mely, fura dolog ez ma éjszaka? Hisz csak az imént távoztál tőlem, és ily hamar újra visszajössz, holott szokásod ellenére bőségesen élveztél ma velem? Gondold meg jól, mit cselekszel.

A király eme szavak hallatára nyomban megsejtette, hogy valaki hasonló ruházatban és alakban megcsalta a királynét; de bölcs ember létére tüstént feltette magában, hogy nem világosítja fel őt, mivel látta, hogy sem a királyné, sem más semmit nem vett észre.

Bizony sok ostoba ember nem ekképpen cselekedett volna, hanem így szolt volna: „Én bizony nem voltam itt; ki volt hát, aki nálad járt? Mi történt? Hogyan esett a dolog?” Ebből aztán nagy zűrzavar támadt volna, amivel igaztalanul megszomorította volna feleségét, és okot adott volna rá, hogy újra megkívánja azt, mit már egyszer élvezett: maga fejére pedig gyalázatot von, ha kibeszéli azt, miből ha elhallgatja, semmi szégyen sem háramolhatott reá. A király tehát inkább lelkében, mint arcában vagy szavaiban megháborodottan ekképpen felelt neki:

- Asszony, hát nem tartasz annyira férfiúnak, hogy még egyszer eljöjjek hozzád, ha mindjárt csak az imént voltam is itten?

Felelte erre az asszony:

- Dehogynem, uram; de mindenesetre kérlek, vigyázz az egészségedre.

Mondá akkor a király:

- Hát jó, megfogadom tanácsodat, és mostan nem háborgatlak tovább, hanem elmegyek.

Mivel pedig lelke teli volt már haraggal és elkeseredéssel annak miatta, mi vele történt, s minek nyomára jutott, felvette köpönyegét, kiment a szobából, s elhatározta, hogy titokban felkutatja a tettest, úgy gondolván, hogy csak házbéli ember lehet, s akárki volt is, még nem távozhatott a palotából. Fogott tehát egy kis lámpást, melybe mécsest helyezett, s bement palotájának valamely hosszú csarnokába, mely a lóistálló felett volt, s melyben szinte egész cselédsége különb-különb ágyakban aludott: mivel úgy gondolkodott, hogy akárki követte is el azt, mit felesége mondott, még nem nyugodhatott el ereinek lüktetése és szívének dobogása az átélt megerőltetés után, a csarnok egyik végében kezdve csendben sorra tapogatta valamennyinek a mellét, hogy megérezze, melyiknek ver szíve erősebben. Ámbár mindegyik mélyen aludt, ki a királynénál volt, még nem aludt: miért is, mikor a királyt közeledni látta, és kitalálta, mit keres az itten, fölöttébb megrémült, olyan-annyira, hogy a fáradságtól kapott szívdobogását mostani félelme még csak fokozta; és bizonyosra vette, hogy ha a király ezt észreveszi, azon nyomban kivégezteti. És ámbár különb-különbféle gondolatok megfordultak fejében, hogy mitévő legyen, mégis, mikor látta, hogy a királynál nincs fegyver, elhatározta, hogy alvást színlel, és megvárja, vajon mit művel a király.

Minekutána tehát a király sorra próbát tett, de nem talált egyet is, kire ráfoghatta volna, hogy az a tettes, odaért a csatlóshoz, s mikor észrevette, hogy a szíve vadul dobog, így szólt magában: „Ez az.” Mivel azonban nem akarta, hogy bárki megtudjon valamit abból, mit ezzel művelni szándékozott, csupán annyit tett, hogy a magával hozott ollóval lenyírt egy csomót annak hajából, mely akkori divat szerint a válláig ért, hogy eme jelről másnap reggel megismerje őt; dolga végeztével pedig távozott, és visszatért szobájába. A csatlós pedig, ki mindent megfigyelt, agyafúrt fickó létére nyilván kitalálta, hogy miért bélyegezte meg ekképpen a király: miért is azon nyomban felkelt, előkeresett egy ollót, mivelhogy éppen volt néhány az istállóban a lovak nyírása okáért, lábujjhegyen sorra járta mindazokat, kik ama csarnokban aludtak, s hasonló módon valamennyinek levágta haját a füle felett; dolga végeztével pedig visszafeküdt ágyába, holott senki észre nem vette.

Reggelre kelvén a király parancsolta, hogy minekelőtte a palota kapuit megnyitják, mind egész cselédsége színe elé jöjjön és ekképpen történt. Azok pedig valamennyien hajadonfőtt elébe álltak, s ő szemügyre vette őket, hogy megismerje azt, kinek haját levágta; s mikor látta, hogy java részüknek haja ugyanazon módon le van nyírva, elcsodálkozott és magában ekképpen szólt: „Az, kit én keresek, ámbátor alantas foglalkozású ember, mégis nyilván bizonyságot tett róla, mely igen nagy okosság lakozik benne.” Mikor pedig tudta, hogy feltűnés nélkül ki nem nyomozhatja, kit keresett, feltette magában, hogy kicsinyes bosszú miatt nem von maga fejére nagy szégyent, és beérte azzal, hogy rövid szóval meginti azt, ekképpen adván értésére, hogy mindent tud; és feléjök fordulván, szólott: - Az, ki elkövette, többé meg ne tegye, és menjetek Isten hírével.

Más ember felhúzatta, kínpadra vonatta, kikérdezte, faggatta volna, és emez eljárásával felfedte volna azt, mit kinek-kinek minden igyekezetével palástolnia kell; ha pedig felfedi, még ha teljesen kitölti is rajta bosszúját, nemhogy csillapította volna, hanem jóval megnövelte volna maga szégyenét, és beszennyezte volna feleségének tisztességét.

Azok, kik eme mondását hallották, elcsodálkoztak, és sokáig találgatták, hogyan értette azt a király; de nem akadt köztük egy is, ki megértette volna, csupán az, kire vonatkozott. Ez pedig okos ember lévén mind a király élete fogytáig nem fedte fel ezt, és soha többé efféle dologban nem vetette kockára életét.