ÖTÖDIK NOVELLA

Zima odaajándékozza paripáját Francesco Vergellesi úrnak,
s annak fejében engedelmet nyer, hogy szólhasson feleségével;
hogy pedig az asszony hallgat, ő annak nevében felel magának,
s a dolognak vége felelete szerint üt ki

Minekutána Pamfilo bevégezte Puccio testvér történetét, melyen a hölgyek nagyokat nevettek, a Királynő szelíden parancsolta Elisának, hogy folytassa az elbeszéléseket. Ez pedig kissé epés természetű volt, nem ugyan rosszaságból, hanem régi megszokásból, s ekképpen kezdett szóba:

- Sokan azt hiszik, hogy mivel ők sokat tudnak, mások nem tudnak semmit; ezek aztán gyakorta, miközben azt hiszik, hogy másokat lóvá tesznek, a végén észreveszik, hogy őket tették lóvá amazok: miért is fölöttébb nagy ostobaságnak tartom, ha valaki szükségtelenül próbára teszi mások értelmének erejét. De mivel talán nem mindenki osztja vélekedésemet, kedvem van elmesélni nektek anélkül, hogy az elbeszélések megszabott tárgyától eltérnék, mi esett bizonyos pistoiai lovaggal.

Volt Pistoiában a Vergellesi családban bizonyos Francesco nevezetű lovag, dúsgazdag és okos és egyébként agyafúrt ember, de mértéktelenül fukar. Mikor ennek egyszer városbíró gyanánt Milánóba kellett mennie, minden szükséges dologgal felszerelte magát, mi előkelő utazáshoz kellett, csak éppen kedvére való szép paripája nem volt; mivel pedig egyet sem talált, mely tetszett volna neki, nagy gondban volt miatta.

Élt akkoriban Pistoiában bizonyos Ricciardo nevezetű ifjú, alacsony származású, ám dús­gazdag, ki mindig oly csinosan és ékesen öltözködött, hogy mindenki mindközönségesen csak Zima, azaz Cicoma néven nevezte; ez már rég ideje szerette és kívánta, ugyan hiába, Francesco uram feleségét, ki gyönyörű szép és fölöttébb tisztességes hölgy volt. Toscanának pedig egyik legszebb paripája emez ifjúé volt, délceg paripa, melyet is éppen ezért fölöttébb kedvelt; mivel pedig már a verebek is csiripelték, hogy ő Francesco uram felesége után sóvárog, akadt olyan ember, ki azt mondotta annak, hogy ha elkéri a paripát, Zima bizonyosan odaajándékozza neki, mivelhogy olyannyira szerelmes a feleségébe. Francesco uram, kit a fukarság ösztökélt, elhívatta Zimát, s kérte, hogy adja el neki paripáját, de csak azért, hogy Zima ajándékul felajánlja neki. Zima ennek hallatára megörült, s felelte a lovagnak:

- Uram, ha nekem adnád a világ minden kincsét, akkor sem tudnád megvenni tőlem paripámat; de ha tetszik neked, ajándék gyanánt könnyűszerrel megkaphatod, ama feltétellel, hogy minekelőtte lovamat elvezeted, engedelmeddel és szemed előtt néhány szót válthassak felesé­geddel, mégpedig oly távolságban mindenkitől, hogy senki más ne hallja szavamat rajta kívül.

A lovagot igen ösztökélte a fukarság, s abban a reményben, hogy lóvá teszi az ifjút, beleegyezett: beszéljen feleségével annyit, amennyit csak jólesik; otthagyta őt palotájának termében, maga pedig bement felesége szobájába, s minekutána elmondta neki, mely könnyű­szerrel megkaphatja a paripát, parancsolta, hogy jöjjön vele, és hallgassa meg Zimát, de vigyázzon és semmiképpen ne feleljen sem sok, sem kevés szóval semmire, mit az mond. A hölgy fölöttébb rosszallotta ím ez dolgot, de mivel kénytelen volt férjének kedvére tenni, megígérte, hogy akképpen cselekszik; és férje nyomában bement a terembe meghallgatni, mit akar mondani neki Zima. Az pedig újból megpecsételte az egyezséget a lovaggal, s a terem egyik végében mindenkitől jó messzire letelepedett ő is, a hölgy is és ekképpen adta fel a szót:

- Nemes hölgy, meg vagyok győződve felőle, hogy olyan okos vagy, miképpen már régen bizonnyal észre kellett venned, mely igen nagy szerelmet támasztott bennem szépséged, mely bizonnyal felülmúlja mindama hölgyek szépségét, kiket eleddig láttam; nem szólok ama páratlan jelességekről és dicséretes erkölcsökről, melyek benned lakoznak, s melyek meg tudnák nyerni bármely férfinak büszke lelkét: annak okáért nem szükséges szavakkal bizonygatnom, hogy szerelmem a legnagyobb és legforróbb, melyet férfiú valaha is érzett hölgy iránt; és ebben bizonnyal megmaradok, mindaddig, míg nyomorult életem fenntartja testemet, s még azontúl is; mivelhogy ha a túlvilágon is van szerelem, miként a földön, én mindörökre szeretlek. És éppen ezért bizonyosra vedd, hogy nincs semminémű holmid, akármilyen is, akár drága, akár hitvány, melyet oly tökéletesen magadénak mondhatnál, s mellyel minden cselekedetedben olyképpen rendelkezhetnél, mint amilyen én vagyok, már akármily keveset érek is, vagy úgyazonképpen mindenem, amim csak vagyon. És hogy teljességgel megbizonyosodjál ím ez szerelmem felől, mondom neked, hogy nagyobb kitün­tetésnek venném, ha olyasmit parancsolnál nekem, mit én kedvedért megtehetnék, s én azt teljesíteném, mintha parancsaimnak az egész világ készségesen engedelmeskednék. Hahogy tehát annyira a tiéd vagyok, mint mondom, bizonyára szerénytelenség nélkül eléd terjeszt­hetem kérésemet, méltóságos asszonyom, mivel csupán tőled függ minden békességem, minden boldogságom, minden üdvösségem és senki mástól; és legalázatosabb szolgád gyanánt kérlek téged, drága kincsem és egyetlen reménysége lelkemnek, melyet szerelmes tüzében csupán a benned vetett reménysége éltet, legyen oly nagy kegyességgel, s enyhüljön meg olyképpen irányomban eleddig mutatott ridegséged, ki pedig tied vagyok, hogy én jóságodban felüdülvén elmondhassam: miként engem szépséged gyújtott szerelemre, akként adta vissza életemet is, mely bizonnyal elsorvadna, hahogy büszkeséged nem lágyul meg könyörgéseimre, s én meghalok, téged pedig talán majd gyilkosomnak mondanak. S nem is szólván arról, hogy halálom nemigen válnék tisztességedre, bizony hiszem, hogy néhanapján furdal majd lelkiisme­reted, megbánod, hogy ekképpen cselekedtél, s egyszer-másszor okulván ama dologból, ekképpen szólasz magadban: „Ejnye, be gonoszul cselekedtem, hogy nem szántam meg az én Zimámat.” De már akkor késő volna a bánat, s annál nagyobb fájdalmat okozna nekem. Miért is nehogy ez megtörténjék, szánj meg mostan, mikor még segíthetsz rajtam, s minekelőtte meghalok, induljon meg szíved, mivel csupán rajtad áll, hogy a világ legboldogabb vagy legboldogtalanabb embere leszek-e. Reménylem, határtalan lesz kegyességed, s nem engeded, hogy ily nagy és ily forró szerelemért a halált nyerjem jutalmul, hanem nyájas és kegyes válaszoddal felüdíted lelkemet, mely most minden ízében rémülten remeg színed előtt.

Hogy pedig mondókáját bevégezte, elhallgatott, s néhány könnycseppet sajtolt szeméből keserves sóhajtások kíséretében, annak utána pedig leste, vajon mit felel a nemes hölgy. Az asszonyt, kit a hosszas sóvárgás, az utána settenkedés, az éjjeli zenék s más hasonló dolgok, miket Zima iránta való szerelmében véghezvitt, nem tudták megindítani, megindították a tüzes szerelmesnek érzelmes szavai, s olyasmit kezdett érezni, mit annak előtte soha nem érezett, vagyis megérezte, mi a szerelem. És ámbátor, hogy a férjétől kapott parancsot megtartsa, egy szót sem szólt, néhány halk sóhaja mégis elárulta azt, mit legszívesebben valamely felelettel adott volna Zimának értésére. Zima várt egy darabig, s mivel látta, hogy semminémű választ nem kap, elcsodálkozott; aztán hamarosan észrevette a huncutságot, mellyel a lovag túljárt az eszén; mégiscsak szemébe nézett az asszonynak, és látta, hogy feléje villan egyszer-egyszer annak szeme, ezenfelül pedig hallotta sóhajait, melyek a hölgy kebléből halkan felszakadtak; némiképpen jó reménységre kapott, és ennek segedelmével újabb ötlete támadt, s mostan, miközben az asszony hallgatta, kezdett a hölgy nevében válaszolni önmagának, amint következik:

- Zima szívem, bizony nagy ideje észrevettem már, hogy irántam való szerelmed igaz és véghetetlen, s mostan szavaidból még jobban megismerem, és boldog vagyok miatta s méltán. Ha néha úgy érezted, hogy rideg és kegyetlen voltam hozzád, semmiképp ne higgyed, hogy lelkemben is olyan vagyok, milyennek arcom mutatott; inkább mindig szerettelek, s minden más férfinál kedvesebb voltál nekem; de ekképpen kellett cselekednem, részben, mivel féltem az emberektől, részben hogy jó híremen csorba ne essék. De mostan eljött az ideje, mikor nyilván megmutathatom neked, hogy vajon szeretlek-e, és megjutalmazhatlak ama szerelemért, mellyel irántam viseltettél s viseltetel; annak okáért vigasztalódjál, s légy jó reménységgel, mivelhogy Francesco uram kevés napok múltán Milánóba megyen városbírónak, mint magad is tudod, hiszen irántam való szerelemből te ajándékoztad neki ama délceg paripát. Ha pedig ő útjára megyen, szentül megígérem neked hitemre, s ama szép szerelemre, mellyel szeretlek, hogy kevés napokkal utóbb velem leszel, s akkor szerelmünket gyönyörűséggel és tökéletesen beteljesíthetjük. Hogy pedig többet ne kelljen üzennem neked e tárgyban, már most értésedre adom, hogy ama napon, melyen két törülközőt látsz kiterítve szobámnak ablakán, mely kertünkre nyílik, sötét este jöjj be hozzám a kertnek ajtaján, de jól nézz körül, senki meg ne lásson: ottan lelsz engem reád várakozván, s egész éjszaka örvendezünk s élvezünk majd egymással, mire oly igen sóvárgunk.

Minekutána Zima a hölgy nevében ekképpen beszélt, megszólalt a maga nevében, s így válaszolt:

- Drága hölgyem, jóságos válaszod oly mérhetetlen örömmel árasztotta el szívemet, hogy elbágyad minden erőm, s alig tudok illendő módon válaszolni, hogy méltóképpen köszönetet mondjak; ha olyképpen tudnék szólani, amint szeretnék, sohasem érném végét, hahogy oly tökéletesen meg akarnám neked köszönni, mint szeretném s mint kötelességem volna; annak okáért magad bölcs belátására bízom, hogy megérezd azt, mit szavakkal nem tudok kifejezni, bármennyire kívánnám is. Csupán annyit mondok neked, hogy bizonnyal igyekezni fogok meghagyásod szerint cselekedni; és akkor talán jobban nekibátorodom ama nagy ajándék miatt, melyet nekem adtál, s igyekezni fogok tőlem telhetőleg oly forró köszönetet mondani neked, amilyen csak erőmből futja. Mostan hát nincs egyéb mondanivalóm; s ezért, drága asszonyom, adja meg neked Isten a legnagyobb örömet és boldogságot, mit csak kívánsz, s Istennek ajánlom te kegyelmedet.

Minderre az asszony egy kukkot sem válaszolt: tehát Zima felkelt, megindult a lovag felé, ki látván, hogy az ifjú feláll, eléje ment, s mosolyogva mondta:

- No, mit gondolsz? Becsülettel megtartottam ígéretemet?

- Nem, uram - felelte Zima -, mivelhogy azt ígérted nekem, hogy szólanom engedsz felesé­geddel, holott valamely márványszobrot állítottál elém, hogy azzal beszélgessek.

Ez a mondás fölöttébb megtetszett a lovagnak, s bár annak előtte is jó vélekedéssel volt felesége felől, most még jobban becsülte, s ekképpen szólott:

- Tehát most már enyém a paripád.

Felelte Zima:

- Igen, uram, de ha sejtettem volna, hogy ama szíves engedelmedből annyi lesz a hasznom, mint amennyi volt, bizony nem kértem volna semmit cserébe, hanem ajándékul adtam volna neked a paripát; s bár adta volna Isten, hogy ekképpen cselekedtem volna, mivelhogy mostan megvetted a paripát, holott én nem kaptam érte árat.

Elnevette magát erre a lovag, s mivel most már volt paripája, kevés napok múltán útnak indult, s elment Milánóba városbírónak. Az asszony magára maradt házában, s újra meg újra visszagondolt Zima szavaira és irányában mutatott szerelmére, meg a paripára, melyet szerel­mé­ért férjének ajándékozott, s mivel látta, hogy szüntelenül ott lebzsel a háza körül, ekképp töprenkedett magában:

- Mit cselekszem én? Miért vesztegetem ifjúságomat? Amaz elment Milánóba, és csak hat hónap múlva tér meg: és ugyan mikor kárpótol emez időért? Talán ha megöregszem? S ezenfelül vajon találok-e még ilyen pompás szeretőre, mint Zima? Egyedül vagyok, nem kell félnem senkitől; nem tudnám, miért ne használjam fel ezt a jó alkalmat, míg módomban vagyon: nem leszek mindig ilyen szabad, mint most vagyok; ezt a dolgot bizony soha senki meg nem tudja: s hahogy mégis kitudódik, akkor is jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg.

Minekutána pedig a dolgot ekképpen meghányta-vetette magában, valamely napon kitette a két törülközőt a kerti ablakba, miként Zima meghagyta; Zima pedig mikor meglátta azokat, módfelett megörvendezett, s amint az éjszaka leszállt, titokban és egyedül odament a hölgy kertjének ajtajához, melyet nyitva lelt; onnan pedig elment a másik ajtóhoz, mely a házba nyílott, hol ottan lelte a nemes hölgyet, ki reá várakozott. Ki is mikor őt jönni látta, elébe ment, s kitörő örömmel fogadta; ő pedig százezerszer ölelte és csókolta, s vele együtt felment a lépcsőn; s azon nyomban feküdni tértek, s megismerték a szerelemnek elképzelhetetlen gyönyörűségeit. És ámbár ez csupán az első alkalom volt, nem volt az utolsó, mivelhogy a lovag Milánóban tartózkodott, s még visszatérte után is, Zima gyakorta eljárt az asszonyhoz, mindkettejük fölöttébb nagy gyönyörűségére.