HATODIK NOVELLA

Ricciardo Minutolo szerelmes Filippello Fighinolfi feleségébe;
megtudja, hogy az asszony féltékeny, s azzal az ürüggyel,
hogy Filippello az ő feleségével másnap valamely fürdőben találkozik,
elcsalja oda az asszonyt, ki azt hiszi, hogy férjével van;
annak utána pedig megtudja, hogy Ricciardóval mulatott

Elisának nem volt már több mondanivalója, mikor is a Királynő megdicsérte Zimát eszes­ségéért, és parancsolta Fiammettának, hogy folytassa a sort újabb novellával. Az pedig sugárzó arccal megszólalt:

- Madonna, szívesen. - És ekképpen fogott hozzá: - Néha bizony nem árt elhagyni kissé városunkat, mely valamint minden egyéb dologban, akképpen mindennémű példázatokban is bővelkedik, s miként Elisa tette, végtére oly dolgokról mondani novellát, melyek más vidéken történtek; éppen ezért átmegyek Nápolyba, s elmondom, hogy az efféle álszentek közül, kik úgy mutatják, mintha irtóznának a szerelemtől, miképpen vitte rá egyiket ravasz szerelmese, hogy előbb megízlelje a szerelem gyümölcsét, minekelőtte még virágait megismerte volna; ez tanítson benneteket óvatosságra ama dolgokban, melyek megtörténhetnek, egyúttal pedig szolgáljon mulatságtokra ama dolgokkal, melyek már megtörténtek.

Ősrégi Nápoly városában, melynek kedvességben nincsen párja Itáliában, élt valaha egy ifjú, ki nemes vérből sarjadt, roppant vagyonban dúskálkodott, bizonyos Ricciardo Minutolo nevezetű. Ámbár ennek gyönyörű, fiatal és kedves asszony volt a felesége, ő mégis bele­szeretett valamely más asszonyba, ki mindenek vélekedése szerint messze felülmúlta szépségben mind a többi nápolyi asszonyokat; bizonyos Catella nevezetű volt ez, ugyancsak valamely nemes ifjú úrnak, bizonyos Filippello Fighinolfi nevezetűnek felesége, ki urát, tisztességes hölgy lévén, a világon mindennél jobban szerette és becsülte. Ricciardo Minutolo tehát, ki emez Catellát szerette, minden követ megmozgatott, minek révén asszonynak kegyét és szerelmét csak meg lehetett nyerni, s mindezzel semmiképpen nem tudta vágyainak célját elérni, már-már kétségbeesett, és szerelmétől vagy nem tudott vagy nem bírt megszabadulni, és sem meghalni nem tudott, sem az életben nem lelte örömét.

Ebben a hangulatban emésztődött, midőn történt, hogy bizonyos hölgyek, kik rokonai voltak, valamely napon lelkére beszéltek, hogy tegyen le szerelméről, mivelhogy hiába töri magát, mert Catella nem ismer más boldogságot Filippellón kívül, s oly féltékeny reá, hogy szinte már a levegőben röpködő madarakra is gyanakszik, netalán elrabolják tőle. Ricciardo, mikor tudomást szerzett Catella féltékenységéről, nyomban kieszelt valami tervet, mely kedvét szolgálhatta, s kezdte úgy tettetni magát, mintha lemondott volna Catella szerelméről, és más nemes hölgy felé fordult volna hajlandóságával, és annak szerelméért színből utána setten­kedett, és törte magát érette, s mind ama dolgokat megcselekedte, melyeket Catella kedvéért tenni szokott. Nem is sok ideje művelte még ezt, midőn mind a nápolyiak s maga Catella is olyképpen vélekedett, hogy többé már nem Catellát, hanem e másik hölgyet szereti kimondhatatlanul; ebben pedig mindaddig megmaradt, mígnem mindenki természetesnek vette, úgyhogy nem csupán mások, hanem maga Catella is levetkőzte ama tartózkodást, melyet szerelme miatt eladdig irányában tanúsított, és szomszédja gyanánt barátságosan üdvözölte, miként a többieket, mikor jött vagy ment.

Történt pedig, midőn nagy volt a forróság, hogy a hölgyek és lovagok a nápolyiak szokása szerint nagy csoportokban kimentek szórakozni, ebédelni és vacsorázni a tenger partjára, s mikor Ricciardo megtudta, hogy Catella is odament társaságával, hasonlatosképpen kiment maga is cimboráival, és Catella hölgyeinek társaságához csatlakozott, minekutána előbb nagyon kérette magát, mintha nemigen volna kedve maradnia. Ottan pedig a hölgyek s velük együtt Catella kezdte csipkedni őt s csúfolkodni vele legújabb szerelme miatt, ő pedig úgy tette magát, mintha fülig szerelmes volna, amivel még csak több anyagot adott nekik a csipkelődésre. Mivel pedig lassacskán a hölgyek elszéledtek, egyik erre, másik arra, mint már efféle helyen történni szokott, Catella néhányadmagával ott maradt, hol Ricciardo volt, s akkor Ricciardo csak úgy elejtett előtte egy szót a férjének, Filippellónak bizonyos szerelmi viszonyáról, mire az asszonyban hirtelen fellobbant a féltékenység, és fölöttébb fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy megtudja, miképpen értette ezt Ricciardo. S egy darabig csak türtőztette magát, de aztán tovább nem bírta, s kérte Ricciardót ama hölgynek szerelmére, kit a világon legjobban szeretett: tegye meg neki azt a szívességet, világosítsa fel abban, mit Filippellóról mondott. Felelte neki az ifjú:

- Olyasvalakinek nevében kértél engemet, ki miatt nem merem megtagadni kérésedet; s ezért hajlandó vagyok megmondani neked, hahogy megígéred, hogy egyetlen szóval meg nem mondod sem neki, sem másnak, csak ha majd az eredményből látod, hogy igaz, amit most elmondandó vagyok, mivel ha akarod, kioktatlak rá, hogyan győződhetsz meg a dologról.

Az asszonynak tetszett ez a kikötés, s annál inkább igaznak vett mindent, s megesküdött neki, hogy soha nem mondja el. Félrevonultak tehát, hogy senki meg ne hallja beszélgetésöket, s Ricciardo ekképpen fogott szóba:

- Madonna, ha még most is úgy szeretnélek, mint valaha szerettelek, nem mernék elmondani neked olyasmit, miről tudom, hogy bizonyosan bosszúságodra leszen; de mivelhogy ama szerelmem már elmúlt, aggodalmaskodás nélkül feltárom előtted mindenben az igazságot. Én nem tudom, vajon Filippello megneheztelt-e reám valaha irántad való szerelmem miatt, vagy abban a hiszemben volt-e, hogy viszonoztad szerelmemet; de akár így van a dolog, akár nem, velem soha nem éreztetett semmit; azonban talán megvárta az idejét, mikor azt hiszi, hogy már nem vagyok olyan gyanakvó, s úgy látszik, ugyanazt akarja megtenni velem, amit, mint kétség­telenül felteszi rólam, én tennék ővele, vagyis szeretkezni kíván feleségemmel; és miként kiderítettem, nem is rég ideje még, nagy titokban szüntelen üzenetekkel zaklatja őt, melyeket feleségem mind elmondott nekem; neki pedig olyképpen felelt, amint én meghagytam. Mindazáltal ma reggel minekelőtte idejöttem volna, ott kaptam feleségemnél, házamban bizalmas beszélgetésben valamely asszonyt, s azonnal kitaláltam, hogy miféle szerzet, azért tehát magamhoz hívtam feleségemet, s megkérdeztem, mit akar ez tőle. Ő pedig így felelt: „Ez a kerítője ama Filippellónak, kit te a nyakamra hoztál azzal, hogy választ adtál neki, és reményt keltettél benne; bizony azt mondja, hogy mindenképpen ismerni akarja szándékomat, mert ő, ha én beleegyezem, úgy rendezi a dolgot, hogy titokban találkozhatom vele városunk­nak valamely fürdőjében; ezért könyörög s ezzel zaklat: és hahogy nem úgy volna a dolog, hogy Isten tudja, miért, te vittél bele ebbe a játékba, bizony már oly módon leráztam volna nyakamról, hogy soha többé felém sem mert volna nézni.” Akkor aztán úgy éreztem, hogy ez ember mégiscsak túlságosan messzire merészkedik, és ezt tovább nem szabad tűrnöm, hanem el kell mondanom neked, hogy lássad, mi a jutalom makulátlan hűségedért, melynek miatta magam szinte már a halál révére jutottam. Hogy pedig ne higgyed, miképp ez csupán üres szóbeszéd vagy fecsegés, hanem ha kedved van, nyilván láthassad is, és kezeddel megfog­hassad, én meghagytam feleségemnek, hogy amaz asszonynak, ki reá várt, azt adja feleletül, hogy holnap három óra tájban, mikor minden ember alszik, ott lesz ama fürdőben; ezen az asszony módfelett örvendezett és eltávozott. Nos, nem gondolnám, hogy te azt hiszed: majd én elküldöm oda feleségemet; de ha helyedben volnék, úgy intézném a dolgot, hogy férjem engem találjon ott annak helyében, kivel hiedelme szerint találkozik; és egy darab ideig mulatnék vele, s akkor aztán felfedném előtte, hogy kivel volt, s érdeme szerint megadnám neki a magáét; és ha ezt cselekednéd, azt hiszem, oly igen megszégyellné magát, hogy egyszerre bosszút állanánk a méltatlanságért, melyet ellened és ellenem elkövetni szándékozik.

Catella ennek hallatára, egyáltalán meg nem gondolván, ki is az, ki ekképpen szól vele, s ki netalán becsapja, féltékeny emberek módjára azon nyomban hitelt adott ím ez szavaknak, s bizonyos előbb történt dolgokat kezdett az esettel egybeilleszteni, s hirtelen haragra gerjedvén, azt felelte, hogy de bizony megteszi, hiszen nem is kerül valami nagy fáradságába; s hogy ha férje odajön, bizisten úgy megszégyeníti, hogy holta napjáig megemlegeti, valahányszor csak asszony kerül a szeme elé. Ricciardo megörült ennek, s úgy vélte, hogy a terve jó és sikerülni fog, tehát nagy bőbeszédűséggel megerősítette az asszonyt elhatározásában, s megszilárdította hiedelmében, mégis megkérte soha el ne mondja senkinek, hogy ezt tőle tudja, mit is az asszony hitére megígért.

Másnap Ricciardo elment a derék asszonyhoz, ki ama fürdőt tartotta, melyet ő Catellának említett, s közölte vele, mit itten művelni szándékozik, s kérte, hogy ebben tőle telhetőleg segítségére legyen. A derék asszony, ki fölöttébb lekötelezettje volt, azt felelte, hogy szívesen megteszi, s rendre megbeszélte vele, mit kell cselekednie, avagy mondania. Volt pedig neki ama házban, melyben fürdőjét tartotta, valamely koromsötét szobája; nem volt biz annak egyetlen ablaka sem, melyen világosság áradhatott volna be. Ezt a szobát a derék asszony Ricciardo utasítása szerint rendbe hozta, és felállította benne legeslegjobbik ágyát, melybe is Ricciardo, minekutána megebédelt, belefeküdt, és kezdte várni Catellát.

Ez pedig, hogy végighallgatta Ricciardo szavait, s a kelleténél jobban hitt azoknak, este felháborodottan tért meg otthonába, hová is Filippello mindenféle gondokkal terhesen ugyancsak megtért, s talán nem köszöntötte feleségét oly barátságosan, mint máskor szokta. Hogy az asszony ezt észrevette, gyanúja még jobban megerősödött, és ekképpen töprengett magában: „Valóban, ennek azon az asszonyon jár az esze, kivel holnap, mint hiszi, enyelegni és élvezni fog, de bizony Isten, ebből nem eszik!” És eme gondolattal foglalkozott egész éjszakán által, fejét törvén, mit mondjon majd neki, minekutána vele mulatott. De mit szaporítsam a szót?

Délután három órakor Catella szólította kíséretét, s szándékához híven elment ama fürdőbe, melyet Ricciardo mondott neki, és ottan lelvén a jóasszonyt, megkérdezte, vajon járt-e már ott Filippello a mai napon. A jóasszony, kit Ricciardo kioktatott, ekképpen válaszolt:

- Te vagy-e ama hölgy, kinek ide kell jönnie hozzá?

Catella pedig felelte:

- Igen, én vagyok.

- Akkor hát - felelte a jóasszony -, menj be hozzá.

Catella, ki elment keresni olyasmit, amit szívesebben nem lelt volna meg, odavezettette magát ama szobához, melyben Ricciardo volt, lefátyolozott arccal belépett, s belülről bezárta az ajtót. Ricciardo, ahogy belépni látta, boldogan felugrott, s karjába ölelte, és halkan szólott:

- Isten hozott, édes lelkem.

Catella, hogy jól játssza az idegen nő szerepét, megölelte és megcsókolta a férfit, s ujjongván becézgette, de nem szólt egy szót sem, mivel attól tartott, hogyha megszólal, az megismeri. A szoba koromsötét volt, minek mind a ketten örvendeztek; és még hosszabb ott-tartózkodás után sem nyerte vissza szemök az erejét. Ricciardo ágyába vonta az asszonyt, s ottan oly halkan beszélgetvén, hogy a hangjok el ne árulja őket, nagy sok ideig maradtak, mindkettejök nagy élvezetére és gyönyörűségére. De mikor Catella elérkezettnek vélte az időt, hogy dühét kiadja, haragra gerjedvén, ekképpen fogott szóba:

- Jaj, mely nyomorúságos az asszonyok sorsa, s mely méltatlanul pazarolják legtöbben férjökre szerelmöket! Ó, én szerencsétlen! Nyolc esztendeje immár jobban szeretlek tulajdon életemnél, te pedig, mint megtudtam, valamely más asszony szerelmében lángolsz és emésztődöl: gonosz és becstelen ember te! Hát mit gondoltál, kivel voltál mostan együtt? Azzal voltál, kit már oly rég ideje megcsaltál álnok hízelkedéseiddel, szerelmet mutatván irányában, holott mást szeretsz. Én Catella vagyok, nem pedig Ricciardo felesége, becstelen áruló te: hallgasd csak, vajon megismered-e hangomat. Bizony, én vagyok; úgy érzem, mintha ezer esztendőbe kerülne, míg kijutunk a napvilágra, hogy érdemed szerint megszégyenítselek, gyalázatos, rühes kutya, te! Ó, jaj szegény fejemnek, kire pazaroltam én annyi esztendőkön által ekkora szerelmet! Erre a becstelen kutyára, ki abban a hiszemben, hogy idegen asszonyt ölel, több gyöngédséggel és kedveskedéssel halmozott el engemet ím ez rövid idő alatt, míg vele voltam, mint eleddig egész életében, mióta felesége vagyok. Már ma ugyan vitézül kitettél magadért, hitvány kutya, holott odahaza oly igen gyengének és kimerültnek és tehetetlennek mutatod magadat! De hála légyen Istennek, hogy magad mezejét munkáltad, nem pedig másét, mint hitted. Nem csoda hát, hogy múlt éjszaka nem közeledtél hozzám; arra készülődtél, hogy máshol ereszted meg a csapot, és friss lovag gyanánt akartál az ütközetbe vonulni; de hála légyen Istennek s magam óvatosságának, a víz mégiscsak a maga medrébe talált. Miért nem felelsz, gazember Miért nem mondasz valamit? Talán megnémultál a szavaimtól? Isten engem úgy segéljen, nem tudom, mi tart vissza, hogy beléd ne vágjak a körmeimmel, s ki ne kaparjam szemedet. Azt hitted, hogy nagy titokban végrehajthatod majd ezt az aljasságot: de bizony isten, annyi esze másnak is van, mint neked. Hát nem sikerült: különb kopókat uszítottam nyomodra, mintsem hitted volna.

Ricciardo eme szavak hallatára örvendezett magában, s egy szót sem felelt, csak ölelte és csókolta, s még jobban elhalmozta gyöngédséggel, mint az imént. Miért is az asszony tovább folytatta a nyelvelést és szólott:

- Igen, most azt hiszed, hogy megszédítesz álnok gyengédségeiddel, utálatos kutya te, és megbékítesz és megvigasztalsz! De tévedsz: én ennek miatta meg nem vigasztalódom, mígnem meggyalázlak mind valamennyi rokonunk és barátunk és szomszédunk szeme láttára, vala­hányan csak vannak. Vagy nem vagyok-e én éppen olyan szép, mint Ricciardo Minutolo felesége, te gazember? Nem vagyok-e vajon éppoly nemes asszony? Miért nem felelsz, rühes kutya? Miben különb amaz nálam? Takarodj innen, hozzám ne nyúlj, mára már éppen túlságosan is sokat vitézkedtél. Most már, hogy tudod, ki vagyok, jól tudom, hogy amit tennél, csak erőltetve tennéd; de ha Isten kegyelmet ad nekem, majd rövidre foglak én még, ne félj: és nem tudom, mi tart vissza attól, hogy el ne küldjek Ricciardóért, ki jobban szeretett engem tulajdon magánál, s még annyira sem dicsekedhetett el soha, hogy csak egyszer is rávetettem a szememet; nem is tudom, mi rossz volna benne, ha ide hívatnám. Te azt hitted, hogy a feleségét ölelgeted itten, és amennyiben rajtad múlt, csakugyan úgy van, mintha őt ölelted volna: hahogy tehát én ővele ölelkezném, ugyan nem volna semmi jogod kifogásolni azt.

Határtalan volt az asszony elkeseredése, s bőven ömlött belőle a szó; végezetül Ricciardo meggondolván, hogy ha ebben a hiedelemben elengedi innét, abból nagy baj kerekedhetnék, ennek okáért ráadta fejét, hogy felfedi magát, és kijózanítja az asszonyt ama csalódásából, melyben volt: karjába ölelte tehát, s úgy magához szorította, hogy mozdulni sem tudott, annak utána pedig megszólalt:

- Édes lelkem, ne izgasd fel magad; Ámor az ő csalafintaságával megtanított, miképpen nyerjem meg azt, mit tiszta szerelemmel megnyerni nem tudtam; én bizony a te Ricciardód vagyok.

Ahogy Catella ezt hallotta, s a hangját megismerte, azon nyomban ki akart ugrani az ágyból, de nem bírt; miért is sikoltozni akart, de Ricciardo egyik kezével betapasztotta a száját, és tovább beszélt:

- Madonna, nem lehet meg nem történtté tenni azt, mi ma megtörtént, még ha mind életed fogytáig sikoltoznál is; és ha sikoltoznál, vagy olyasmit cselekednél, hogy eme dolognak neszét venné valaki, annak két dolog lenne a vége. Az egyik (ez pedig bizonyára nagyon is elevenedbe vág) az volna, hogy veszendőbe menne becsületed s jó híred, mivel ha azt mondanád is, hogy én hoztalak ide csalafintasággal, én letagadnám, sőt azt mondanám, hogy pénzt és ajándékokat ígértem neked, s ekként vettelek rá, hogy idejöjj; mivel pedig mindezeket nem adtam meg oly bőségben, mint remélted, megháborodtál, s most azért keversz ilyen hírbe és botrányba: s jól tudod, hogy az emberek inkább hajlandók elhinni a rosszat, mint a jót; éppen ezért sokkal hamarább hisznek majd nekem, mint neked. Továbbá pedig az követ­keznék, hogy férjed meg én halálos ellenségekké válnánk, s megeshetnék, hogy meggyil­kolnám őt, vagy éppen olyan könnyen ő engem: ezen pedig aligha örülnél, vagy vigadoznál. Annak okáért, szívem-életem, ne kívánd meggyalázni magad s egyúttal veszedelembe dönteni és összeveszejteni férjedet velem. Nem te vagy az első, nem is maradsz az utolsó asszony, akit rászedtek, s én nem azért csaltalak meg, hogy elvegyem valamidet, hanem irányodban való kimondhatatlan szerelmem miatt, melyet feltett szándékom örökre megőrizni, s egyúttal megmaradni a te legalázatosabb szolgádnak. És mivel rég ideje már magam s mindenem s mindaz, mit tehetek és érek, a tiéd és rendelkezésedre vagyon, feltett szándékom, hogy ezentúl mindez még inkább a tiéd legyen. Mivel pedig minden egyéb dologban okos asszony vagy, bizonyosra veszem, hogy az leszel ebben is.

Catella, miközben Ricciardo eme szavakat mondotta, keservesen zokogott, és ámbár igen felháborodott, és fölöttébb haragudott, mégis annyi okos figyelmet szentelt Ricciardo komoly szavainak, hogy megismerte: bizony megeshetik az, miről Ricciardo beszél, s annak okáért ekképpen szólott:

- Ricciardo, nem tudom, miképpen engedi meg nekem az Úristen, hogy elviseljem ama méltatlanságot és csalást, melyet ellenem elkövettél. Nem akarok sikoltozni itten, hová együgyűségem s túlságos féltékenységem vezetett; de bizonyosra vedd, hogy mindaddig nem lesz jókedvem, mígnem egy vagy más módon nem kaptam elégtételt azért, mit velem elkövettél; annak okáért eressz el, ne tartóztass tovább: megkaptad, mit kívántál, s kényed-kedved szerint megtépáztál engemet; ideje, hogy elengedj: kérlek, engedj el.

Ricciardo, ki tudta, hogy az asszonynak lelke még túlságosan fel van zaklatva, feltette magában, hogy bizony nem engedi el, mígnem megbékél vele; miért is édes szavakkal kezdte csillapítgatni, s annyit beszélt és annyit kérlelte és annyit rimánkodott neki, mígnem az asszony megadta magát, s megbékélt vele; s annak utána közös akarattal kimondhatatlan gyönyörű­ségben jó darab ideig együtt mulatták még magokat. Mivel pedig az asszony megismerte akkor, mennyivel ízesebbek a szeretőnek, mint a férjnek csókjai, Ricciardo iránt mutatott keménységét édes szerelemre fordította: ama naptól fogva gyöngéden szerette őt, s okos óvatossága révén még gyakorta élvezték szerelmöket. Adja Isten, hogy mi is élvezhessük a magunkét.