NYOLCADIK NOVELLA

Ferondo bevesz bizonyos port, mire halott gyanánt eltemetik,
az apátúr pedig, ki feleségével enyeleg, kiveszi őt sírjából, börtönbe veti,
és elhiteti vele, hogy a tisztítóhelyen van; minekutána pedig feltámad,
feleségének az apátúrtól született fiát miként tulajdon gyermekét neveli föl

Minekutána Emilia hosszú novellája véget ért, mely senkit sem untatott hosszúságával, sőt inkább úgy vélték mind a hölgyek, hogy rövid ideig tartott ama rengeteg és sokféle eseményhez képest, mely benne előfordul, a Királynő csupán jellel adta értésére Laurettának, hogy mit kíván, s ez elegendő volt annak, miért is ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, eszembe jut egy történet, melyet el kell mondanom nektek, ámbár inkább hasonlít holmi hazugsághoz, mint igaz történethez, holott pedig igaz; ez pedig akkor jutott eszembe, mikor hallottam, hogy valakit más helyett megsirattak és eltemettek. Elmondom tehát, miképpen temettek el valamely élőembert halott gyanánt, annak utána pedig a maga és más többrendbéli emberek vélekedése szerint hogyan jött ki sírjából nem elevenen, hanem feltámadott emberként, s hogy végezetül miképpen tisztelték szentnek, holott bűnös ember létére inkább a kárhozatot érdemelte volna.

Tehát volt Toscanában s még ma is van egy apátság, minőt manapság is sokat láthatunk, olyan helyen, hol nemigen járnak emberek; ennek pedig apátura volt bizonyos szerzetes, ki a paráználkodást kivévén minden dolgában fölöttébb szent ember volt: ezt pedig oly ügyesen intézte, hogy szinte senki sem sejtette, nemhogy tudta volna, mivel minden dolgában fölöttébb szent és igaz embernek tartották. Történt pedig, hogy fölöttébb bizalmas barátsággal környékezte az apáturat valamely dúsgazdag paraszt, bizonyos Ferondo nevezetű, bárgyú és módfelett faragatlan ember (s az apátúrnak csupán azért volt kedvére annak barátkozása, mivel egyszer-másszor jól mulatott ostobaságain); észrevette pedig az apátúr, hogy Feron­dónak mely takaros menyecske a felesége: tehát olyan bolondul belészeretett, hogy éjjel-nappal szüntelenül azon járt az esze. De mikor meghallotta, hogy ámbátor Ferondo minden dolgában együgyű és ostoba ugyan, ám feleségéhez való szerelmében és annak őrizésében fölöttébb okos, szinte kétségbeesett miatta. Mindazonáltal nagy ravasz ember lévén, rávette Ferondót, hogy feleségével együtt néha-néha eljárogatott szórakozni az apátság kertjébe: ottan pedig az örök élet boldogságáról s a régi időkben élt számos férfiak és nők jámbor életökről oly kenetesen szólott előttök, hogy az asszonynak kedve támadt meggyónni neki, s engedelmet kért rá Ferondótól, mit meg is nyert. Midőn tehát az asszony elment gyónni az apátúrhoz, ennek fölöttébb nagy örömére, és leült lábai elébe, minekelőtte egyébről szólott volna, ekképpen kezdte:

- Atyám, ha Isten valóságos férjet adott volna nekem, vagy egyáltalán semmilyent se, talán könnyebb volna oktatásaid szerint rálépnem amaz útra, melyről mondottad, hogy az örök életbe viszen; de ha meggondolom, miféle és mely ostoba ember Ferondo, bízvást özvegynek mondhatom magamat, holott férjes asszony vagyok, már tudniillik annyiban, hogy míg ő életben vagyon, más férjet nem vehetek; ő pedig együgyű ember létére is, minden ok nélkül kimondhatatlanul féltékeny rám, olyannyira, hogy véle csupán gyötrelem és kelletlenség az életem. Miért is, minekelőtte rátérek tulajdonképpeni gyónásomra, minden erőmmel alázatosan kérlek, kegyeskedjél eme tárgyban valamely tanácsot adni nekem, mivel ha mindenekelőtt nem kapok ösztönzést, hogy miképpen kell helyesen cselekednem, gyónásom vagy minden egyéb jó cselekedetem édeskeveset segít rajtam.

Ez a beszéd fölöttébb nagy örömmel töltötte el az apátúr lelkét, s úgy érezte, hogy a sors utat nyitott legforróbb vágyának; szólott tehát ekképpen:

- Leányom, elhiszem, hogy nagy bosszúság a magadfajta csinos és finom asszonynak, hahogy bolond ember a férje, de vélekedésem szerint sokkal nagyobb bosszúság, hahogy a férj féltékeny; mivel pedig a tied bolond is, féltékeny is, szívesen elhiszem neked, mit gyötrelmed felől mondottál. De ebben a tárgyban, hogy rövidre fogjam a szót, csak egy tanácsot és orvosságot tudok: kigyógyítani Ferondót féltékenységéből. Az orvosságot, melytől meggyó­gyul, én nagyon is jól tudom elkészíteni, ha ugyan van erőd titokban tartani, mit elmondandó vagyok.

Felelte az asszony:

- Atyám, ebben ne kételkedjél, mivelhogy inkább megöletem magam, mintsem hogy elmondjak valamit abból, mit megtiltottál elmondanom. De hát mi volna a dolognak útja-módja?

Felelte az apátúr:

- Ha azt akarjuk, hogy meggyógyuljon, okvetlenül a tisztítóhelyre kell mennie.

- Hát hogyan juthatna oda elevenen? - kérdezte erre az asszony.

Mondta erre az apátúr:

- Meg kell halnia, és ilyképpen jut oda; és ha már annyi gyötrelmet szenvedett, hogy kigyógyult eme féltékenységéből, akkor bizonyos imádságokkal kérjük majd Istent, hogy küldje vissza őt az életbe, ő pedig bizonnyal megteszi.

- Hát akkor özvegyen kell maradnom? - kérdezte az asszony.

- Bizony - felelte az apátúr -, de csak kicsiny időre, miközben szöges gonddal óvakodni kell, nehogy újra férjhez menj, mivel ezért Isten megneheztelne, s ha Ferondo visszatér, vissza kellene menned hozzá, s akkor még féltékenyebb lenne, mint annak előtte.

Felelte az asszony:

- Csak gyógyuljon ki ebből a nyavalyájából, hogy ne kelljen szüntelen úgy élnem, mint börtönben, akkor mindenbe belenyugszom; cselekedj tehát, amiként jónak látod.

Mondta akkor az apátúr:

- Akkor bizony megteszem; de miféle jutalmat kapok eme fölöttébb nagy szolgálatomért?

- Atyám - felelte az asszony -, amit akarsz, ha ugyan módomban vagyon. De mit tehet a magamfajta asszony, mi méltó volna ily nagy úrhoz, mint te vagy?

Mondta erre az apátúr:

- Madonna, te is éppoly nagy dolgot tehetsz érettem, mint amilyent én magam vállalok éretted: mert valamiként én hajlandó vagyok megtenni azt, mi bizonyára javadra és megkönnyeb­bülésedre válik, akként te is megteheted azt, mi életemnek boldogságára és mentségére lenne.

Szólott akkor az asszony:

- Hát ha így van, akkor mindenre hajlandó vagyok.

- Nos tehát - mondotta az apátúr -, add nékem szerelmedet, és elégíts meg tenmagaddal, kiért minden porcikámban égek és emésztem magamat.

Ennek hallatára az asszony egészen megriadott és felelt:

- Jajjaj, atyám, mi dolgot kívánsz tőlem? Én azt hittem, hogy szent ember vagy: hát illendő-e szent embernek ilyesmit kérni az asszonyoktól, kik tanácsért járulnak hozzájok?

Mondotta erre az apátúr:

- Édes lelkem, ne csodálkozzál ezen, mivelhogy ettől a szentség ugyan nem csorbul meg, mert az a lélekben vagyon, az pedig, mit én kérek tőled, a testnek bűne. De akármiképpen is van a dolog, csábító szépségednek oly nagy ereje vagyon, hogy engem a szerelem késztet ekképpen cselekednem. És mondom neked: minden más asszonynál büszkébb lehetsz szépségedre, ha meggondolod, hogy szent embereknek tetszését is megnyerted, holott azok hozzászoktak a mennybéli szépségek látásához; ezenfelül pedig, bár apátúr vagyok, én is csak ember vagyok, mint más, és miként láthatod, még nem vagyok öreg. És nem szabad, hogy eme dolog nehezedre essék, s mi több, magadnak is kívánnod kell, mivelhogy amaz időben, míg Ferondo a tisztítóhelyen lesz, én éjszakán által mulattatlak, s megadom neked ama vigasztalást, mellyel ő tartoznék neked; és soha eme dolgot senki meg nem sejti, mivel mindenki olyképpen, sőt még jobban vélekedik felőlem, miként magad is az imént vélekedtél. Ne utasítsd vissza tehát ama kegyelmet, melyet Isten küld számodra, mivelhogy sokan vannak asszonyok, kik vágyód­nak arra, mit te megkaphatsz, és meg is fogsz kapni, ha okosan megfogadod tanácsomat. Ezenfelül pedig vannak nékem szép és drága ékszereim, és szándékomban vagyon mindezt néked adnom, senki másnak. Tedd meg tehát érettem, édes reménységem, azt, mit én szíves-örömest megteszek éretted.

Az asszony lesütötte szemét, s nem tudta, hogyan tagadja meg eme dolgot, de azt sem vélte rendjén valónak, hogy megadja neki: miért is az apátúr, mikor látta, hogy végighallgatta, és késlekedik a felelettel, úgy vélte, hogy már félig-meddig megnyerte magának, tehát előbbi szavait még jócskán megtetézte, s még alig végezte mondókáját, máris meggyőzte az asszonyt, hogy ez bizony rendjén való dolog; miért is az asszony pironkodva felelte, hogy hajlandó mindenben kívánsága szerint cselekedni, de csak akkor teheti meg, ha már Ferondo a tisztí­tóhelyre jutott. Mondta néki akkor az apátúr fölöttébb megelégedetten:

- Hát majd úgy intézzük, hogy minél előbb oda jusson; csak küldd ide hozzám kis időre, holnap vagy holnapután.

És ekképpen szólván titokban valamely remekmívű gyűrűt nyomott markába és elbocsátotta. Az asszony megörült az ajándéknak, abban a reményben, hogy még többet is kap majd; visszatért barátnői közé, és csodálatos dolgokat mesélt nekik az apátúr szentségéről, annak utána pedig velök együtt hazament. Kevés napok múltán pedig Ferondo elment az apátságra, s alighogy az apátúr őt meglátta, nyomban hozzáfogott, hogy a tisztítóhelyre küldje; kikeresett holmi csodálatos erejű port, melyet Kelet országaiban kapott valamely hatalmas fejedelemtől, ki azt mondotta, hogy azt a Hegység Örege szokta használni, hahogy valakit álmában maga Paradicsomába akar küldeni, vagy onnan visszahozni, és hogy ettől a portól aszerint, hogy kevesebbet vagy többet étet meg belőle, rövidebb vagy hosszabb időre minden ártalom nélkül oly mély álomba merül az, ki bevette, hogy míg annak ereje tart, senki sem mondaná, mikép­pen az illető emberben még élet vagyon; és vett ebből a porból annyit, amennyi elegendő volt, hogy valaki három napra elaludjon tőle, és egy pohár zavaros borban megitatta Ferondóval, mindjárt ott a cellájában, az pedig semmit nem vett észre; annak utána pedig kivezette a kolostorkertbe, és a többi barátokkal egyetemben sokat mulatott annak együgyűségein. Nem sok időbe telt, a por hatni kezdett, s Ferondónak hirtelen oly leírhatatlan álmosság szállott fejébe, hogy egy álltó helyében elaludt, és elaludván összeesett. Az apátúr úgy tett, mintha megrémült volna az eseten, megoldotta annak ruháját, friss vizet hozatott, és arcát meghintette vele, és sok egyéb szert alkalmazott, minthacsak holmi ájulásból akarná életre téríteni, mit talán gyomrának felfúvódása vagy egyéb nyavalya okozott: de mikor az apátúr s a többi barát látta, hogy minderre csak nem tér magához, megtapogatta érverését, és úgy érezte, hogy nincs benne semmi élet, akkor valamennyien bizonyosra vették, hogy meghalálozott, miért is megüzenték feleségének és rokonainak, azok pedig nyomban odajöttek, s minekutána felesége rokonaival egyetemben úgy-ahogy elsiratta, abban a ruhában, mely rajta volt, az apátúr koporsóba tétette. Az asszony hazatért, s kijelentette, hogy soha nem akar megválni kisded gyermekétől, ki férjétől maradt reá; s ekként házában maradván, kisfiával és Ferondótól örökölt vagyonával kezdett bajmolódni.

Az apátúr valamely bolognai baráttal, kiben fölöttébb megbízott, s ki éppen ama napon érkezett oda Bolognából, éjjel nagy csöndben fölkelt, Ferondót kihozták a sírboltból, s becipelték valamely koromsötét odúba, mely bűnös barátok börtöne gyanánt szolgált; ottan lehúzták róla ruháit, barátcsuhába öltöztették, lefektették egy nyaláb szalmára, s ott hagyták, mígnem felébred. Ezenközben a bolognai barát, kinek az apátúr értésére adta szándokát, melyről senki más semmit sem tudott, ott maradt lesen, mikor tér magához Ferondo. Másnap az apátúr néhány más baráttal egyetemben látogatás örve alatt elment az asszonynak házába, kit is gyászba öltözötten, nagy bánatban lelt; minekutána pedig kicsinyég vigasztalgatta, súgva figyelmeztette ígéretére. Az asszony látván, hogy szabad, és sem Ferondo, sem más nincsen útjában, mivel méghozzá megpillantott az apátúr ujján más remek gyűrűt, azt mondta, hogy kész beváltani ígéretét; s megegyezett véle, hogy az apátúr a következő éjjelen eljön hozzá. Midőn tehát az éjszaka leszállt, az apátúr felöltözött Ferondo ruházatába, és ama fent mondott barát kíséretében elment az asszonyhoz, kivel is mind hajnali harangszóig nagy gyönyörű­séggel és élvezettel mulatott; annak utána pedig visszatért az apátságba, s emez útját ebbéli munkálkodása okából gyakorta megtette; és ha jövet vagy menet néha-néha találkozott valakivel, az bizony azt hitte, hogy Ferondo kószál a környéken, penitenciát tartván; annak utána pedig sokféle szóbeszéd járta az együgyű falusi nép között, s eljutott az asszony fülébe is, ki ugyan jól tudta, miképpen vagyon a dolog. Midőn pedig Ferondo magához tért, és ottan lelte magát az odúban, s nem tudta, hol vagyon, a bolognai barát rettenetes hangon elordította magát, s kezében néhány szál vesszővel bement hozzá, megragadta, és alaposan elpáholta. Ferondo sírván és jajveszékelvén egyre csak azt kérdezgette:

- Hol vagyok én?

Felelte erre a barát:

- A tisztítóhelyen vagy.

- Micsoda? - kiáltotta Ferondo. - Hát meghaltam?

Felelte a barát:

- De meg ám.

Miért is Ferondo siratni kezdte önmagát és feleségét és fiacskáját, és hetet-havat összehadart. Akkor a barát hozott néki némi kis eledelt és innivalót. Ferondo pedig ennek láttára szólott ekképpen:

- Ó, hát esznek a halottak?

Felelte a barát:

- Hogyne; ezt pedig, mit itten néked hozok, egykori feleséged küldötte ma a templomnak, hogy misét mondjunk lelked üdvösségéért; az Úristen pedig úgy akarta, hogy mostan feltálaljam neked.

Mondta erre Ferondo:

- Isten fizesse meg neki. Én nagyon szerettem őt életemben, olyannyira, hogy álló éjszakán át karjaimban tartottam, és szüntelenül csókolgattam, és egyebet is megtettem, hahogy kedvem szottyant.

Annak utána pedig, mivel nagyon rákívánkozott, nekilátott az evésnek és ivásnak; mivel pedig a bor nemigen ízlett neki, szólott ekképpen:

- Az Isten büntesse meg ezt az asszonyt, hogy nem a fal melletti hordóból küldött bort a barátoknak.

Minekutána pedig jóllakott, a barát megint csak megragadta, és a fent mondott vesszőkkel szörnyen elpáholta. Mikor Ferondo jól kiordította magát, ekképpen szólott:

- Ejnye, hát miért bánsz velem ily módon?

Mondotta a barát:

- Mivel az Úristen úgy parancsolta, hogy napjában kétszer elnáspángoljalak.

- Hát aztán miért? - kérdezte Ferondo.

Felelte a barát:

- Mert féltékeny voltál, holott az egész környéken nem akadt jobb asszony a feleségednél.

- Jaj, jaj - sopánkodott Ferondo -, igazad van, s méghozzá ez a legédesebb asszony a világon: édesebb volt, mint a mézeskalács, de én nem tudtam, hogy az Úristen haragszik érte, ha az ember féltékeny, különben dehogy lettem volna az.

Mondotta ekkor a barát:

- Ezt addig kellett volna meggondolnod, míg a földön éltél, s meg kellett volna javulnod; s ha úgy esik, hogy valaha még visszatérsz, vigyázz, jól eszedbe vedd, mit én itten művelek veled, s többé ne légy féltékeny.

Felelte erre Ferondo:

- Ó, hát aki meghalt, visszatérhet?

Felelte a barát:

- Bizony vissza, ha Isten úgy akarja.

- Ó - mondotta Ferondo -, ha én még egyszer visszakerülök, én leszek a legjobb férj a világon; soha meg nem verem az asszonyt, soha meg nem szidom, legfeljebb ezért a borért, mit ma reggel ide küldött, meg azért, hogy egyetlen szál gyertyát sem küldött, s ehol ni, sötétben kellett falatoznom.

Mondta erre a barát:

- De igen, küldött, csakhogy elégtek a mise alatt.

- Ó - mondotta Ferondo -, igazad lehet; ha visszatérek, bizony megengedem, hogy azt tegye, amit akar. De mondd csak, ki vagy te, ki ekképpen bánsz velem?

Felelte a barát:

- Én is halott vagyok, és Szardíniában éltem, s mivel fölöttébb javallottam gazdámnak féltékenységét, arra a bűnhődésre kárhoztatott engem az Isten, hogy enned és innod adjak s ekképpen páholjalak, mígnem Isten mást határoz felőlem s felőled.

Kérdezte Ferondo:

- Nincs itt kettőnkön kívül senki más?

Felelte a barát:

- Hogyne volna! Ezer meg ezer, de nem láthatod s nem hallhatod őket, s ők sem téged.

Mondotta ekkor Ferondo:

- Mennyire lehetünk a mi vidékünktől?

- Ajjaj - felelte a barát -, hetedhétországon is túl vagyunk, jó néhány mérfölddel.

- Tyű, ez aztán jó messzire vagyon - mondta Ferondo -, hisz akkor, azt hiszem, kint vagyunk a világból, mivelhogy oly messzire vetődtünk.

Hát ilyen s más efféle beszélgetésekkel, étellel és veréssel tartották ottan Ferondót tíz hónapon által, miközben az apátúr gyakorta és jó szerencsével látogatta a szépasszonyt, s kimond­hatatlan gyönyörűségekben éldegélt vele. Ám a sorsnak rendeléséből az asszony áldott állapotba jutott, mit is hamarosan észrevett, s megmondta az apátúrnak; miért is mindketten úgy határoztak, hogy Ferondót a tisztítóhelyről nyomban vissza kell szólítani az életbe, hogy visszajöjjön hozzá, ő pedig azt mondhassa neki, hogy tőle esett teherbe. Tehát az apátúr a következő éjszakán elváltoztatott hangon szólította Ferondót börtönében, és mondá neki:

- Ferondo, vigasztalódjál, mivel Istennek úgy tetszett, hogy visszatérj a világba: ha pedig oda visszatérsz, gyermeked lesz feleségedtől, kit is nevezz Benedeknek, azaz áldottnak, mivelhogy a szent apátúrnak s feleségednek könyörgéseire és Szent Benedek kedvéért adja neked Isten ím e kegyelmet.

Ennek hallatára Ferondo fölöttébb jó kedvre derült s mondá:

- Ez nagyon is kedvemre vagyon: Isten fizesse meg az Úristennek és az apátúrnak és Szent Benedeknek és az én édes, mézes, cukros feleségemnek.

Az apátúr pedig abban a borban, melyet Ferondónak küldött, beadott néki ama fent mondott porból annyit, amennyi talán négy órára elaltatta, akkor pedig ráadatta ruháit, s ama baráttal egyetemben titokban visszavitték ama koporsóba, melyben eltemették. Másnap Ferondo napkeltekor magához tért: s mikor megpillantotta a koporsónak valamely résén által a nap­világot, melyet már jó tíz hónapja nem látott, elevennek érezvén magát, elkezdett ordítozni:

- Nyissátok ki, nyissátok ki!

S maga is oly erővel feszítette neki fejét a koporsó fedelének, hogy megmozdította azt, s mivel nem volt nehéz, hamarosan fel is emelte: erre a barátok, kik éppen a reggeli imádságot mondották, odarohantak és megismerték Ferondo hangját, s látták, hogy már jön is kifelé a sírboltból; miért is valamennyien megrökönyödtek eme csodálatos eseten, futásnak eredtek, és az apátúrhoz mentek. Ki is úgy tett, mintha éppen akkor kelt volna fel az imádkozásból, s mondá nekik:

- Fiacskáim, ne féljetek, hozzátok a keresztet s a szenteltvizet, s jertek utánam, és nézzük meg, mit kíván mutatni nekünk a mindenható Isten.

És ekképpen cselekedtek. Ferondo kimászott a koporsóból, holthalaványan, mint aki oly nagy ideje már nem látta az eget. Mikor pedig az apáturat megpillantotta, lábai elé borult, és szólott ekképpen:

- Atyám, miként nékem kinyilatkoztatott, a magad és Szent Benedek és feleségem imádságai megszabadítottak a tisztítóhelyről és visszahoztak az életbe, miért is kérem az Istent, áldjon meg érette mind a két kezével most és mindenkoron.

Szólott az apátúr:

- Áldassék Istennek hatalma. Menj tehát fiacskám, minekutána Isten visszaküldött ide, s vigasztald meg feleségedet, kinek, mióta elköltöztél ez árnyékvilágból, soha el nem apadtak könnyei, s légy mostantól fogva Istennek igaz barátja és szolgája.

Szólott Ferondo:

- Atyám, ezt már előbb is mondották nekem: csak bízd rám, mivelhogy amint nála leszek, nyomban összevissza csókolom, hiszen oly igen szeretem őt.

Mikor az apátúr egyedül maradt a barátokkal, úgy tett, mintha fölöttébb álmélkodnék ím ez eseten, s parancsolta, hogy nagy áhítatosan énekeljék el a Misereré-t. Ferondo visszatért házába, hol is láttára mindenki széjjelszaladt, mintha kísértetet láttak volna, de ő visszahívta azokat, s erősködött, hogy bizony feltámadott. Felesége ugyancsak megrémült tőle. De minekutána az emberek némiképpen megnyugodtak, s látták, hogy csakugyan él, százféle dolgot kérdeztek tőle, ki is mindenkinek megfelelt, mivel szinte bölcs emberré vált, mióta visszatért, és híreket mondott nekik rokonaik lelkéről, s maga fejéből is kitalált mindenféle szép mesét, hogy miképpen vagyon a tisztítóhelyen, s az egész nép füle hallatára elmesélte, miféle kinyilatkoztatást kapott Brágiel Barkangyal szájából, minek előtte föltámadott. Majd pedig megtérvén házába feleségével, birtokába vette azt, ami az övé volt, s hiedelme szerint teherbe ejtette az asszonyt; és véletlenül úgy esett, hogy kellő időben - mármint az ostobák vélekedése szerint, kik azt hiszik, hogy az asszony pontosan kilenc hónapig hordja magzatát - felesége fiúgyermeket szült, ki is a Benedek nevet kapta. Ferondo visszatérése és elbeszélései, mivel szinte mindenki elhitte, hogy feltámadott, mérhetetlenül megnövelték az apátúr szent­ségének hírét, Ferondo pedig, ki féltékenysége miatt jócskán kapott verést, oly alaposan kigyógyult abból, hogy attól kezdve soha többé nem volt féltékeny, miként az apátúr az asszonynak megígérte; ki is igen örvendezett ennek, s mint azelőtt, nagy tisztességben élt férjével, mindazáltal olyképpen, hogy ha szépszerével módját ejthette, szívesen találkozott a szent apátúrral, ki oly igen derekasan és buzgón megsegítette legnagyobb szükségében.