Negyedik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON HARMADIK NAPJA,
ÉS KEZDŐDIK A NEGYEDIK, MELYEN FILOSTRATO
URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK A SZÓ,
KIKNEK SZERELME SZERENCSÉTLEN VÉGRE JUTOTT

Drága hölgyeim, mindama szavakból, melyeket bölcs emberektől hallottam, s hasonlatos­képpen ama dolgokból, melyeket gyakorta láttam és olvastam, úgy véltem, hogy az irigység dühöngő és forró szele csak a magas tornyokat vagy az égbe nyúló fák csúcsait tépázza; holott nyilván látom, hogy emez vélekedésemben csalatkoztam, mivelhogy e dühös orkánnak durva támadását kerülvén, melynek előle szüntelen menekülni igyekeztem, mindenképpen ügyeltem, s nem csupán a síkon, hanem a legmélyebb völgyben róttam utamat. Efelől nyilván megbizo­nyosodhatik az, ki ím ez novellákat szemügyre veszi, melyeket én a forrás megnevezése nélkül nem csupán firenzei köznyelven és prózában írtam meg, hanem a lehetőséghez képest szerény és egyszerű stílusban. S még így sem tudtam elkerülni, hogy e vihar dühösen meg ne tépázzon, szinte gyökerestül ki ne tépjen, s az irigység fogai mindenestül szét ne marcangolja­nak. Ebből nyilván meg tudom érteni, mennyire igaz, mit a bölcsek mondani szoktak, hogy a világi dolgok között csupán a nyomorúságnak nincsen irigye.

Nos tehát, bájos hölgyeim, voltak némelyek, kik eme novellákat olvasván, azt mondották, hogy túlságos nagy kedvemet lelem bennetek, s nem tisztes dolog ily nagy élvezetet találnom abban, hogy tetszésteket megnyerjem és felvidámítsalak, sőt - miként némelyek még jobban megróttak - magasztaljalak benneteket, mint emez novellákban teszem. Mások, kik úgy mutat­ták, hogy megfontoltabban akarnak hozzászólni, azt mondották, hogy koromhoz nem illik hajhásznom efféle dolgokat, vagyis nőkről beszélnem, és kedvöket keresnem. Sokan úgy tesznek, mintha fölöttébb szívökön viselnék jó híremet, és azt mondják: sokkal okosabban tenném, ha a Múzsákkal tölteném időmet a Parnasszuson, mint hogy efféle léhaságokkal közétek keveredem. Ezeken kívül vannak olyanok is, kik inkább megvetőn, mint bölcsen szólván, azt mondották, hogy okosabban tenném, ha azon törném fejemet, hogyan szerzem meg kenyeremet, mint hogy széllelbélelt ember módjára efféle szamárságok után szaladgálok. Mások becsmérlik fáradságos munkámat, és mindenáron igyekeznek bebizonyítani, hogy ama dolgok, melyeket elbeszélek, nem úgy történtek, miként én előadom.

Tehát ilyenféle és ily hatalmas orkánok, ily vérszomjas, ily hegyes fogak szorongatnak, zaklat­nak és végezetül elevenen szétmarcangolnak engemet, nemes hölgyeim, miközben én mulatta­tás­tokon fáradozom. Isten a tanúm, hogy én az ilyesmiket derűs lélekkel hallom és hallgatom; és ámbátor mindebben reátok hárul az én védelmem, magam sem akarom kímélni erőimet és bár nem úgy felelek nékik, ahogy megérdemelnék, mégis egy két könnyed visszavágással lerázom őket nyakamról, ezt pedig most mindjárt megteszem. Miért is ha már most is, mikor alig vagyok túl munkám harmadrészén, oly sokan vannak és oly pökhendiek, attól tartok, hogy még minekelőtte munkámnak végére érnék, úgy megszaporodhatnának - ha kissé nem koppin­tok az orrukra -, hogy csak a kisujjokat kellene megmozdítaniok, s máris tönkreten­nének engemet; ezzel pedig a ti erőtők, bármily nagy is, nem tudna megküzdeni. De minek­előtte hozzáfognék, hogy rendre megfeleljek mindegyiknek, kedvem vagyon magam ment­ségére elmondanom egy novellát, mégpedig csonkán, nehogy olybá tűnjék a dolog, mintha magam novelláit be akarnám csempészni a fent bemutatott előkelő társaság novellái közé; nem teljes, hanem csak csonka novellát mondok, hadd mutassa maga e hiányosság is, hogy nem tartozik amazok közé; most pedig támadóimhoz fordulok mesémmel, amint következik:

Nagy idővel ennek előtte élt városunkban egy polgár, bizonyos Filippo Balducci nevezetű, alacsony rangú ember, de gazdag és talpig derék, és minden dolgokban tapasztalt, már amennyire rangja és állapotja megkívánta; felesége pedig oly asszony volt, ki férjét szívből szerette, férje is őt, s ketten együtt nyugodt életet éltek, és semmi mással nem törődtek, mint hogy egymásnak mindenben kedvére cselekedjenek.

Történt pedig, mint ahogy mindenkivel megesik, hogy a jó asszony elköltözött ez árnyékvilág­ból, s nem hagyott egyebet Filippóra egyetlen fiúnál, ki házasságukból született, s akkor talán kétesztendős volt. A férj oly vigasztalan volt feleségének halálán, mint csak az olyan ember lehet, ki legdrágább kincsét elveszítette. S mivel elvesztette hitvestársát, kit mindennél jobban szeretett, s árván maradt, föltette magában, hogy többé semmi áron nem vállalja a világi életet, hanem Istennek szolgálatjára szenteli magát, s ugyancsak arra neveli kisded fiát is.

Miért is minden vagyonát kiosztotta a szegények között, s idővesztegetés nélkül felment a Szamár-hegyre, ottan valamely kis kunyhóban meghúzta magát fiacskájával, s alamizsnákból, böjtölésben és imádkozásban éldegélvén, szöges gonddal óvakodott holmi világi dolgokról beszélni, vagy ilyesmit mutatni fia előtt, nehogy ezek eltérítsék őt ím ez jeles szolgálatától, hanem szüntelenül az örök élet és Isten és a szentek dicsőségéről szólott előtte, s jámbor imádságokon kívül egyébre nem oktatta, és ebben az életmódban növelte őt hosszú eszten­dőkön által, és soha cellájából nem engedte kimennie, és magamagán kívül semmi egyebet néki nem mutatott. Szokása volt a derék embernek néhanapján lemennie Firenzébe, s minekutána ott Istennek barátai megsegítették abban, miben szüksége volt, visszatért cellájába. Történt pedig, hogy midőn a fiú már tizennyolc esztendős volt, Filippo pedig elöregedett, egy napon megkérdezte az, hová megyen. Filippo pedig megmondotta neki. Szólott erre a fiú:

- Atyám, te immár öreg ember vagy, s nemigen bírod a fáradalmat; miért nem viszel magaddal egyszer Firenzébe, hogy ott megismertess Istennek s te magadnak barátaival és jámbor szolgáival; én pedig, ki ifjú vagyok, s jobban bírom nálad a fáradalmakat, annak utána magam mehetnék le Firenzébe ama dolgokért, mikben szükségünk vagyon, te pedig itt maradnál, hahogy nincs ellenedre.

A derék ember meggondolván, hogy fia bizony már nagyocska, s oly igen hozzászokott Istennek szolgálatjához, hogy a világ hiúságai bizonyára soha nem bírnák őt magokhoz vonni, ekképpen szólott magában: „Igaza van.” Miért is, mikor egyszer megint dolga akadt ottan, magával vitte a fiút. Ottan az ifjú, látván a palotákat, a házakat, a templomokat s minden egyéb dolgokat, melyekben városunk bővelkedik, mint aki már régen elfeledte, hogy valaha látta ezeket, fölöttébb álmélkodott, és minden dologban megkérdezte atyját: mi az, s hogy hívják. Atyja megmondotta néki, ő pedig, minekutána meghallotta, megnyugodott s mást kérdezett. S miközben a fiú ekképpen kérdezgetett, az apa pedig felelgetett, véletlenül ékes ruházatú szép fiatal leányok csapatával találkoztak, kik is valamely lakodalomból jöttek; amint pedig az ifjú megpillantotta őket, nyomban megkérdezte apjától, mik ezek. Kinek is apja ekképpen felelt:

- Fiacskám, süsd a földre szemedet, rájok se nézz, mivelhogy gonosz dolgok ezek.

Kérdezte akkor a fiú:

- De mi a nevök?

Az apja, hogy az ifjú ösztönös sóvárgásában ne ébresszen holmi haszontalan és szenvedélyes vágyakozást, nem akarta megmondani azoknak igazi nevét, vagyis, hogy nők, hanem ekképpen felelt:

- Ezeknek liba a nevök.

Csodálatos dolog! Az, ki még soha egy ilyent nem is látott, rá sem nézett többé sem palotákra, sem ökörre, sem lóra, sem szamárra, sem pénzre, sem egyéb dologra, mi szemébe tűnt, hanem hirtelen ekképpen szólott:

- Atyám, kérlek téged, szerezz nékem ilyen libát.

- Jajjaj, fiacskám - felelte az apja -, hallgass: gonosz dolgok ezek.

Akkor az ifjú más kéréssel fordult hozzá, szólván:

- Hát ilyenek a gonosz dolgok?

- Úgy bizony - felelte az apja.

Az pedig akkor szólott:

- Nem tudom, mit beszélsz, azt sem, hogy miért gonosz dolgok ezek; de annyit mondhatok, hogy még soha eleddig nem láttam ezekhez fogható szép és gyönyörűséges dolgokat. Jóval szeb­­bek, mint ama festett angyalkák, melyeket annyiszor mutogattál nékem. Ugyan, ha szeretsz, vigyünk haza egy ilyen libát. Én majd tömöm.

Felelte az apja:

- Nem akarom; te nem tudod, mivel kell tömni őket.

És abban a pillanatban megismerte, hogy hatalmasabb a természetnek ereje, mint ő minden igyekezete, és megbánta, hogy magával vitte a fiút Firenzébe.

Minekutána tehát e novellát eddig elmondtam, itt végét vetem, és azokhoz akarok fordulni, kiknek kedvéért elmeséltem. Nos, tehát, ócsárlóim közül némelyek azt mondják, hogy hely­telenül cselekszem, ifjú hölgyeim, mikor minden erőmmel abban fáradozom, hogy tetszésteket megnyerjem, és hogy túlságos nagy kedvemet lelem bennetek. Eme dolgokat én teljes őszinteséggel megvallom, vagyis, hogy tetszetek nekem, és hogy igyekszem megnyerni kedve­teket; és kérdezem én tőlök, mit csodálkoznak ezen, hiszen nem is szólván arról, hogy ismerik a szerelmes csókokat, a kéjes öleléseket és a gyönyörűséges összeolvadásokat, melyekben tőletek, édes-drága nők, részesülnek, vegyék csupán azt figyelembe, hogy ti feltártátok és szüntelenül feltárjátok előttünk dicséretes erkölcseiteket, csábító szépségteket, elragadó kedvességteket és ezenfelül női tisztaságtokat; hiszen ez az ifjú, ki valamely zord és magányos hegyen növekedett, nevelkedett és felserdült, valamely kicsiny cella szűk falai között, hol apja volt egyetlen társasága, amint megpillant benneteket, már csak titeket kíván, értetek sóvárog, s hajlandósága már csak felétek vonja. Ócsárolhatnak-e, marhatnak-e, marcangolhatnak-e hát engemet, kinek testét az Ég minden ízében az irántatok való szerelemre alkotta, s ki gyermek­korom óta nektek szentelem lelkemet, ha reám úgy hat szemetek fényének ereje, mézes szavaitok édessége és ábrándos sóhajaitoktól felgyújtott lángja, hogy tetszetek nékem, és én is igyekszem néktek tetszeni? Különösképpen, ha meggondolják, hogy mindeneknél jobban éppen ti tetszettetek meg ama fiatal remetének, amaz érzéketlen sihedernek, e valóságos erdei vadállatnak? Aki nem szeret benneteket, s nem kívánja, hogy ti szeressétek, vagyis, aki nem érzi és nem ismeri a természetes hajlandóság gyönyörűségét és erejét, csak az korholjon engemet, s én még annak is fittyet hányok. Az pedig, hogy némelyek korom ellen szólnak, csak azt mutatja, hogy nem tudják, miképpen a hagymának fehér ugyan a feje, de zöld a szára.

Ám hagyjuk a tréfát; ezeknek azt felelem, hogy cseppet sem tartom szégyennek, ha mind halálom napjáig gyönyörűségemet lelem azokban a teremtésekben, kiknek tetszését megnyerni az öreg Guido Cavalcanti és Dante Alighieri és az agg Cino da Pistoia úr nagy tisztességüknek s édes örömüknek tartották. S ha nem térne el okoskodásom irányától, belevonnám a törté­nelmet is, és bizonyságát adnám, hogy rengeteg oly régi és jeles férfiak szerepelnek abban, kik hajlott korukban is minden erejökkel iparkodtak tetszeni a nőknek; ha pedig azok nem tudják ezt, takarodjanak és tanulják meg. Hogy a Múzsákkal kellene időznöm a Parnasszuson, arra csak azt mondhatom: bölcs tanács, de folytonosan sem mi nem mulathatunk a Múzsákkal, sem azok velünk, s éppenséggel nincs benne semmi kivetni való, ha megesik, hogy az ember búcsút mond nekik, s ilyenkor abban leli örömét, ha hozzájok hasonló teremtéseken legelteti szemét. A Múzsák nők, s ámbátor a nők nem művelhetik azt, mit a Múzsák művelnek, mégis szem­látomást hasonlatosságok vagyon azokkal: úgy, hogyha másért nem tetszenének nekem, már csak azért is bizonyosan megnyernék tetszésemet. Nem is szólván arról, hogy a nők már számtalanszor versre ihlettek engem, holott a Múzsák soha egyetlen versre sem ihlettek. Derekasan segítségemre voltak ugyan és mestereim voltak eme számtalan vers megírásában; s talán néhanapján meg is látogattak, mikor ama verseket írtam - bármily együgyű versek is ezek -, talán éppen ama hasonlatosság kedvért és tisztességéért, melyben a nők vannak velök; miért is eme novellák megírásában sem a Parnasszus hegyétől, sem a Múzsáktól én el nem távolodom, miként némelyek talán gondolják.

De mit feleljünk azoknak, kiknek oly igen megesik szívök koplalásomon, hogy azt tanácsolják: gondoskodjam kenyeremről. Én bizony nem tudom: legfeljebb ha meggondolom, mi volna válaszuk, ha ínségemben tőlük kérnék kenyeret; azt hiszem így felelnének: „Menj, keresd meg kenyeredet a novelláidban.” És bizony már több kenyeret leltek a költők ő meséikben, mint sok gazdag ember ő kincsesházában. És már sokan virágba borították korukat, kik meséknek szentelték életöket, holott viszont sokan, kik több kenyeret hajhásztak, mint amennyire szükségök volt, nyomorultul elpusztultak.

Minek is szaporítsam a szót? Csak kergessenek el ezek, ha tőlük kenyeret kérek; hála istennek, ma még nem szorultam rá, és ha egyszer mégis beköszöntene hozzám az ínség, az apostol oktatása szerint el tudom viselni a szükséget is, mint a bőséget, s éppen ezért senki ne törődjék velem többet, mint én magammal. Szeretném, ha azok, kik azt mondják, hogy ím ez történetek nem így estek, idehoznák e novellák eredetijét, s ha ezek eltérnek amazoktól, miket én írtam, elismerem, hogy jogos a kifogásuk, s igyekezném megjavítani magamat; de mindaddig, míg üres szavaknál egyebet nem hoznak, nem háborgatom őket meggyőződésökben, ragaszkodom a magaméhoz, s viszont azt mondom róluk, mit ők rólam mondanak.

És mivel úgy akarom, hogy mostanra elég legyen ennyi feleletül, csak annyit mondok, hogy Istennek segedelmével és a tiétekkel, melyben bizakodom, gyönyörűséges hölgyeim, továbbá szent béketűréssel fegyverzetten megyek tovább előre, nekifeszítvén vállaimat a szélnek, csak hadd fújjon kedvére! Mert úgy látom: velem sem történhet egyéb, mint ama kicsinyke porszemmel történik, melyet a tomboló forgószél vagy fel sem ver a földről, vagy ha fel is ver, felröpíti a magasba, gyakorta az emberek fejére, királyok és császárok koronájára, s nem ritkán sudár palotákra és égbe nyúló tornyokra helyezi; melyekről ha leesik, lejjebb úgysem eshet, csak odáig, honnét felemeltetett. S ha eddig minden dologban minden erőmmel kedvetekre tenni igyekeztem, ezentúl még inkább igyekezni fogok, mivel tudom, hogy józan ésszel senki mást nem mondhat, mint hogy magam is, mások is, kik benneteket szeretünk, a természet parancsa szerint cselekszünk. Ahhoz pedig, hogy valaki a természet törvényeivel szembeszálljon, fölöttébb nagy erő szükséges, és gyakorta ez is nem csupán kárba vész, hanem roppant veszedelmet von annak fejére, ki nagy bizakodással ilyesmiben fáradozik. Megvallom: efféle erők nincsenek bennem, s nem is kívánkozom reájok; s ha megvolnának is, inkább kölcsönadnám, mintsem hogy magamért latba vessem őket. Annak okáért hallgassanak el, kik marnak engemet, s ha magok nem tudnak fölmelegedni, álljanak tovább azon fagyosan, a maguk szája íze szerint való örömökben, vagyis maradjanak meg romlott élvezeteikben, engemet pedig hagyjanak élnem magam módja szerint ama rövid ideig, mely nékem rendel­tetett. Mivel azonban, szépséges hölgyeim, messzire elkalandoztam, ideje visszatérnünk oda, honnét kiindultunk, s a megkezdett rendben folytatnunk dolgunkat.

A nap már minden csillagot elűzött az égről, a földről pedig elűzte az éjszaka harmatos árnyait, midőn Filostrato felkelt, s felkeltette egész társaságát; kimentek a szépséges kertbe, s ottan szórakozásokba fogtak, mikor pedig az ebéd ideje elérkezett, ottan ebédeltek, hol előtte való este vacsoráztak. Mivel pedig a nap már delelőre hágott, szundítottak, s felkelvén, a szokott módon letelepedtek a szép szökőkút mellett, hol is Filostrato parancsolta Fiammet­tának, hogy kezdje meg a novellák sorát; ez pedig semmi egyéb biztatásra nem várakozott, hanem leányos pironkodással ekképpen fogott szóba.