|
Van itt virág, tömérdek szép virág.
Szinük felséges, illatjuk csoda.
De a te lelked többet ér nekem,
Mint a virágok összes illata!
Amíg mosolygó, napfényes szemed
Szerény sorsomra nyájasan ragyog:
Nem kérek semmit. Mert mindenkinél
Elégedettebb, gazdagabb vagyok!
Van egy kincsem: a te szíved!
Ezzel áldott meg az ég.
Ennél hűbb szív, ennél hőbb szív,
Ennél drágább, szeretőbb szív
Tán nem is volt soha még!
Ó ha ezt a drága kincset
Elveszítném valaha:
Én volnék e dús világnak
Legszegényebb, legsilányabb,
Legszánandóbb koldusa!
Igazában boldog
Csakis akkor voltam,
Amikor szerettem,
Amikor daloltam!
Én a jó Istentől
Ezt a kettőt kérem!
Szerelemmel, dallal
Holtomig beérem!
Holtomig e kettő
Bennem ki ne haljon!
Szívem is, dalom is
Téged magasztaljon!
Hogyha ezt a sok bűnt, rosszaságot,
Ezt a sok bősz, cudar embert látom:
Úgy érzem, hogy tán jobb volna nékünk
Nem is élni ezen a világon!
De mikor te átölelsz, megcsókolsz,
Mikor otthon együtt vagyok véled:
Akkor aztán sajnálom szivemből,
Hogy örökké nem tarthat az élet!
Bár néha búsnak, közönyösnek látszom,
Egész valóm mély szerelemben ég.
A láng, amit te gyujtottál szivemben,
Mint Veszta-tűz lobog mindegyre még.
A láng, amit te gyujtottál szivemben,
Nem szalmatűz volt, drágám, angyalom.
Nem nagy szeszély, melyből kis szerelem lesz
Nem!... Sírig tartó, gyöngéd vonzalom!
Im, bizonyítom a te hű sziveddel,
S te bizonyítod holtomig velem,
Hogy a világon semmi sincs erősebb,
Szilárdabb, mint a gyöngéd szerelem!
|