|
- 1877. -
A gálya reng... s a méla tengerész
Fáradt szemével a magasba néz.
Borongó, síró alkony-ég alatt
Lát fönn-repülni vándor-madarat...
„Hová, hová, bolyongó kis madár?
Utánad éj... elõtted nincs határ, -
Süvölt a szél... kel a vihar legott,
Szállj árbocomra, - jer! pihenj meg ott!”
„ „Jó tengerész! Én nem pihenhetek!
Vágy ragad engem és szivem beteg!
Sietnem kell az óceánon át,
Hogy megláthassak egy távol hazát!” ”
...Csillag kigyúl, - mint égi biztatás
Reszket felé... nincs vezetõje más!
A mindenségben minden
elpihent,
Csak a madár száll a magasba fent.
És ujra virrad... ujra alkonyúl...
Szigetre ér, hol üdvbe, kéjbe fúl
A földi lét s a gazdag illatár
Csábitva int: „Állj meg, szegény madár!”
„Maradj velünk!... Itt éden a világ!
Balzsam a lég s nem hervad a virág!
Feledd hazádat, - úgy is mostoha!”
- „ „Hazát feledni?... Nem lehet
soha!” ”
És száll tovább... Dús városokba
tér,
Hol gondtalan pompázik a ledér,
Arany kalitban száz madár cseveg,
S a csüggedt vándort így marasztja meg:
„Bohó madár! Nem kínoz a bilincs, -
Jutalma jólét és fájdalma nincs!
Sivár honod mily boldogságot ad?
Hisz koldus és zord!” - „ „Koldus és
szabad!” ”
„Fészked leverte... kõvel megdobált,
Dalod gúnyolta s gyötrelmedre vált,
Mi vonz hát hozzá, valld meg igazán?”
- „ „Önzõ rabok ti! Az az én hazám!” ”
Tovább, tovább!... Vergõdve, fázva
bár,
Röpül tovább a bujdosó madár.
A hideg ûrbe tétován tekint,
Meg-meg álél s tovább röpûl megint...!
És végre látja!... Ott a völgy,
halom!
Honából reng a késõ fuvalom!
Remegve, égve, mámorral tele
Omlik az édes honi földre le!
Szétnéz utólszor. Észrevétlenûl,
Elhagyva, árván egy sírdombra ûl.
Ajkán, rebegve, végsõ dal fogan,
Leejti szárnyát s meghal... boldogan!
|