|
- 1894. -
Költözõ csalogány száll a tenger felett.
Köszönti a tavaszt: „Üdvözlégy, kikelet!
Átröpûltem sok, sok idegen országon,
De virág nyílását alig-alig látom.
Fejüket kidugták, nézegettek máskor,
Mint kiváncsi lányok a feltámadáskor.
Hova tetted õket, annyi szép virágod’?
Tán csupasz homlokkal hagyod a világot?”
„ „Ne vádoljon engem a te kicsi szájad,
Van elég virágom! Ámde ne csodáljad
Hogyha termésembõl most csak itt-ott szednek:
Elvittem a javát a magyar nemzetnek!
Magyar földre vittem, magyaroknak
adtam.
Magyarok koszorút fonnak szakadatlan,
És mint a zarándok, ki a búcsút járja,
Úgy viszik, úgy teszik a Kossuth sírjára!”
”
„A Kossuth sírjára? Én is oda szállok!
Üdvösségem lesz az, hogyha rátalálok!
Megdacolom érte a közelgõ telet,
S hamarabb megjövök, kedves tavasz, veled!
Dalt mondok majd - szebbet nem hall
az a határ,
Mert ki tud olyan dalt, mint a szabad madár?
Fájdalmas lesz, gyötrõ, mint a hontalanság,
Édes, mint a remény, szép, mint a szabadság!
Dalom addig eped, dalom addig árad,
Míg áttöri ott a súlyos kripta-zárat,
S mint az olvadt balzsam, úgy hat le az ének...
Ó mondd, hol a sírja? Hol találom én meg?”
„ „Megmondom, madárkám! Majd ha látsz
egy helyet,
Hol a legnagyobb is hódolva hajt fejet;
Hol térdre borulva sír a bánatos nép,
S úgy ejt ki egy nevet, mintha imádkoznék...
Ott, hol nincs hatalma a sötét
halálnak.
Ott, ahol az ifjak férfiakká válnak,
És a gyönge aggok ujra ifjak lesznek,
S aggok, ifjak együtt fogadalmat tesznek...
Ott, ahol az özvegy megenyhíti
búját,
Ahová menyasszony viszi koszorúját,
Ahová az anyák szent csoportba gyûlnek,
Mert akik ott járnak, hõs fiúkat szûlnek...
Ott, hol annyi áldás száll és olvad
egybe,
Hogy a légben mintha tömjénfüst lebegne;
Hol õrt állnak éjjel a halott honvédek,
Akik egykor hazát, szabadságot védtek...
Ott, hol a Dicsõség, táblával
kezében,
Ragyogó angyalként ûl isteni szépen,
S tündöklõ betûkkel legszebb lapját írja:
Az a fényes, szent hely, az a Kossuth sírja!”
”
|