|
Ott haladnak!... Ifjak, vének!...
Áhitattal száll az ének
Föl az égnek,
Mint a tömjén, csöndesen.
Ablakomból elmerengve
Nézek, nézek a menetre,
S a keresztre,
Mely szelíden jár elõl.
Jámbor, buzgó valamennyi!
Úgy szeretnék köztük lenni,
S menni, menni
Velük együtt, boldogan!
Mennék velük fej-lehajtva,
S kilehelném egy szent dalba,
Egy sóhajba
Minden bûnös vágyamat!
Könnyek édes özönében
Fürdik ujra sáppadt képem!...
Halkan, szépen
Hull az áldott permeteg!...
Gõgös elmém hiu láza,
Kétkedése, zord tudása:
Megalázva
Tûnik el már, mint a köd.
Messzebb, messzebb száll az ének!...
Álljatok meg ifjak, vének!...
Ó vigyétek
Magatokkal e fohászt!
S a komor Kalváriáról
Hozzatok hírt Máriáról,
S ama fáról
Üdvözítõ kínokat!
Ragyogjatok mézes mosolyt
A rang kevély fiára...
Én koldusok közé megyek
Komor Kalváriára!
Nyomott mellembõl a fohász
Kitör lángolva, hévvel,
És összefolynak könnyeim
A koldusok könnyével!
Gõgös szivek közt mint a szirt
Állok merõn, kevélyen.
De itt térdem megroskad. Itt
A porba hajlok mélyen!...
Nem látta könnyûm a világ,
Tudtam magammal bírni...
De itt szemem kiárad. Itt
Oly jó, oly édes sírni!...
Égbõl származtál, ó uram,
S aljas föld veszitett el!
Isten fiáúl fogadott,
És ember feszitett fel!...
Hát most nem így van? A tömeg
Nem így cselekszik éppen?
Nagy lelkeket nem kínoz-e
Alávaló dühében?
Csak egy van másképp: a latort
Nem húzzák föl a fára!
Nem!... Õ itél s õ süt vasat
A szentek homlokára!
Bírói széken mennydörög
Mint egy félisten. Intõ
Ujjára népek hullnak el.
Nincs oly hatalmas, mint õ!
És mégis!... Ó csak hadd legyen
E gyászos földi pálya
Hatalmas latrok dísztere,
Megváltók Golgotája!
Lator-faj sorsa: por, hamú,
Ha egyszer semmivé lett.
A másiké: feltámadás,
Örök, termékeny élet!
Menj! Hagyj magamra, kegylesõ!
Menj hízelegni, hitvány!
Hadd nézze drága mesterét
A bánatos tanitvány!...
Míg száll az éj s homályba vész
Tövis, szeg, dárda, ostor:
Hadd álljak itt könnyezve. Mint
Egy elkésett apostol!...
|